Nekünk kvóta kell! A magyar mezôgazdaság és az uniós csatlakozás

Az MTA Regionális Kutatások Központja és a Friedrich Naumann Alapítvány idén február 15-én konferenciát rendezett Hazánk európai uniós csatlakozása és a mezôgazdaság címmel. A kecskeméti találkozó anyagából válogat alábbi összeállításunk. Olyan elôadások rövid, szerkesztett változatát közöljük, amelyek a magyar mezôgazdaság felkészültségérôl, a csatlakozás kihívásairól, várható szaldójáról, illetve a belépést követô változásokról és az új lehetôségekrôl szólnak.

Fehér Alajos
A fejlesztés lehetôségei a Tisza-vidéken

Az utóbbi két évtizedben, sajnos, nem csak a mezôgazdaság válságáról beszélhettünk, a nyolcvanas évek eleje óta azzal részben párhuzamosan, részben annak köszönhetôen bontakozott ki egy olyan krízis, amelyet jobb híján regionális válságnak (vagy válságoknak) nevezünk. Ekkor indult meg bizonyos területek fokozatosan gyorsuló leszakadása, és a folyamat a rendszerváltást követôen teljesedett ki.
A Tisza-vidék nagy része is ilyen, regionális krízisektôl sújtott terület. A munkatársaimmal azt a nagy kihívást jelentô feladatot kaptuk, hogy vizsgáljuk meg és tervezzük meg, hogy az uniós csatlakozás után milyen lehetôsége van a 25 kistérségbôl álló, 1448 ezer hektáros Tisza-vidéknek nagyobb fejlesztô programokba bekapcsolódni. Tehet-e valamit egységesen a Tisza által kijelölt terület, milyen konkrét programokhoz csatlakozzon, mire fordíthatja majd mezôgazdasága a leghatékonyabban a fejlesztési forrásokat?
A vizsgálat elsô fontos tanulsága volt, hogy egy ilyen nagyságú térség ma annyira differenciált, hogy képtelenség egységes mezôgazdasági fejlesztô programokat szabni rá. Szinte semmi olyat nem tudunk mondani, amely egyaránt igaz lenne a szegedi vagy éppen a kisvárdai kistérségben, tehát ezen a nagy területen belül mindenképp kisebb zónákat érdemes kialakítani, ha az uniós forrásokhoz hozzá akarunk jutni, és az így elnyert támogatásokat gazdaságosan kívánjuk felhasználni.
A következô nagy probléma az volt, hogy vajon ma a mezô- és erdôgazdaság, mint a Tisza-vidék legnagyobb térhasználati módja, mennyire használja ki jól a természeti adottságokat és lehetôségeket, illetve a jelenlegi térhasználat hosszabb távon is gazdaságosan fenntartható-e. Ez a kérdés már azért sem közömbös, mert ez a vidék az ország területének 15 százaléka, és itt él a lakosság 12,5 százaléka. A Tisza-vidéken a szántó mûvelési ág az országos átlagnál 7 százalékponttal magasabb, míg az erdôsültség 11 százalékponttal kevesebb. Ezeket az eltéréseket persze az ökológiai, talajtani adottságok indokolhatják is, de ehhez mindenképpen meg kellett vizsgálnunk azokat. Ezek alapján állíthatjuk, hogy az eltérések csak részben indokolhatók.
Két nagy zónát alakítottunk ki, aszerint hogy az közelebb (Tisza menti) vagy távolabb (határterületi) esik-e a folyótól, aztán szétbontottuk ôket olyan területekre, amelyeket mezôgazdasági hasznosításra nem javaslunk, feltételesen javaslunk, és olyanokra, amelyek hasznosítható termékeny, illetve magasabb termékenységgel rendelkezô, kiváló területek. És arra a következtetésre jutottunk, hogy bár az 1448 ezer hektárból 214 ezret jelenleg sem használnak mezôgazdasági célra, mi még durván 160-170 ezer hektárt javasolnánk, hogy vonjanak ki a mûvelésbôl, azt is figyelembe véve, hogy a földkivonás ne vezessen a kistérségekben földhiányhoz.
A feltételesen mûvelhetô 190 ezer hektár olyan földterületeket foglal magában, amelyeknél biztosítani kellene az öntözést, a meliorizációt. Az uniós elvárások ismeretében valószínû, hogy ezekkel a földekkel a mezôgazdasági mûvelésben tartósan nem számolhatunk, tehát ez lehetne az a puffertartalék, amelyet nem lenne célszerû erdôsíteni, mert utána már nem maradna pótlólagos területünk. Rövid távon magam sem bízok abban, hogy ezekbôl a földekbôl hatalmas térségi meliorizációval csinálnak majd újra termékeny táblákat, erre nemigen lesz pénz, viszont addig is gyepként lehetne ôket hasznosítani, illetve, ha lesz effélét támogató program, akkor ezeket a földeket darab ideig pihentetni lehetne.
Amennyiben végrehajtanánk az általunk javasolt változásokat a mûvelési ágak egymáshoz viszonyított arányában, akkor a jelenleg durván 830 ezer hektár szántó 727 ezerre csökkenne. Ha ezt a Németországban még gazdaságosnak tekinthetô családi farmnagysággal, ötven hektárral elosztjuk, akkor a Tisza-vidék 14 ezer ekkora méretû családi gazdaságnak kínálhatna perspektívát a mezôgazdaságban. Ha családonként legjobb esetben két fôállásúval kalkulálunk, arra jutunk, hogy ma is harmincezer alatt van azoknak a létszáma, akik ezen a vidéken a földbôl meg tudnának élni. Tapasztalataink szerint ma ennél jóval többen kényszerülnek arra, hogy megélhetésük forrásaként a mezôgazdaságot válasszák.
Mit csináljanak azok, akik versenyképtelenek, mert nem képesek hatékonyan bekapcsolódni az agrárgazdaság vérkeringésébe, vagy mert jelenleg értéktelen földekkel rendelkeznek? Az egyik megoldás rövid távon mindenképpen magában a mezô- és erdôgazdaságban keresendô. Mi azzal számoltunk,  bármennyire istenkísértésnek hangzik is, hogy a mezôgazdasági mûvelésre nem igazán javasolható területekkel meg kellene várni a csatlakozást, és azt követôen kellene megpályázni egy mintegy százezer hektáros erdôsítést. Ez a megoldás belesimulna abba az áramlatba, amelyet az EU ma és valószínûleg késôbb is támogat, ennek révén mintegy tíz éven keresztül több ezer ember jutna munkához, egyes idôszakokban akár 11 ezren is dolgozhatnának. Ráadásul olyan soha nem látott tájátalakítást, táj-visszaalakítást jelentene a Tisza-vidéken, amely egyrészt a faállományon keresztül növelné a nemzeti vagyont, másrészt késôbb – mai áron számítva – 11 milliárd forint évi fanövedéket hozhatna. Igen ám, de ez a program 27,5 milliárdot kóstálna mai árakon, és úgy tûnik, erre az országnak még nincs pénze.
A másik fontos dilemma a gyepterülethez kötôdik, amelybôl most is szép számmal van a Tisza-vidéken, mégis az állatállomány még gyorsabban csökkent, mint az ország más vidékein. Jól tudjuk persze, hogy ma az állattenyésztés nem jövedelmezô tevékenység, és nem azért csökkent, mert a gazdák ne ismernék fel érdekeiket, hanem mert nagyon nehéz ma gazdaságosan állatot tartani. A Tisza-vidéken valószínûleg az extenzívebb, gyepre alapozott szarvasmarha- és juhtartás irányába kell elmozdulni, illetve intenzívebb baromfitenyésztésre kell átállni.
Azzal is számolni kell, ha területeket vonunk ki a mûvelésbôl, akkor más területeken a megélhetés érdekében a nem környezetbarát gazdálkodás felerôsödik, a gazdaságok majd a föld kizsigerelése árán próbálnak profithoz jutni. Ráadásul az extenzív, legelôre alapozott állattenyésztés, éppen mert kisebb a jövedelemtermelô képessége, mint az intenzívebb gazdálkodási formáknak, tovább növeli a még rentábilis birtoknagyságot. Tehát ugyanaz a földterület kevesebb embernek ad majd munkát és kenyeret.
Az átállás bizonyosan konfliktusokkal jár majd. És az a bökkenô, hogy még azt se tudjuk, hogy a tervünk „nagyszerûségérôl” kiket kell meggyôznünk, mert nem igazán ismeretes, hogy a Tisza-vidéken hány embernek van földtulajdona. A taktaközi Tiszaladányban és Tokaj határában például több mint ezer embernek van parcellája. Ha ezt felszoroznánk arányosan, akkor 50 ezer hektárt kapnánk, amelynek még a töredéke sem áll rendelkezésre ezen a vidéken.
Igazán súlyos, itt most csak érintôlegesen tárgyalható kérdés, hogy hogyan lehetne egy egészséges, az EU-ban is versenyképes birtokszerkezetet és üzemnagyságot kialakítani a Tisza-vidéken és Magyarországon. Valószínû, hogy az erdészet vonatkozásában csak egyetlen megoldás marad: a felvásárolt földet állami földalapba tenni, megpályáztatni, és annak a gazdálkodónak, aki azt majd be fogja erdôsíteni, tartós bérbe adni. A szántónál meg a legelônél ezt már sokkal nehezebb lenne megcsinálni.
A mûvelési ágak arányának megváltoztatása lassú és bonyolult folyamat, valamivel gyorsabban érhetünk el eredményeket a termelési irányok vonatkozásában. Ám itt sem lehet a konfliktusokat megúszni. A kívülállónak például teljesen természetes, hogy a folyó menti, még hasznosítható mezôgazdasági területeken egy kicsit extenzívebben, a környezetet sokkal inkább kímélve, kevesebb ipari ráfordítással kell majd gazdálkodni. Mi egyenesen 180 ezer hektáron javasoltunk ökológiai gazdálkodást. Na de hát ez nem ennyire egyszerû! Mert ha, mondjuk, a földterület 5 százaléka környékére be tudjuk magunkat lôni majd az ökológiai gazdálkodással, az nem lesz rossz. Az viszont országosan 260 ezer hektár körüli területet jelentene, abból 180 ezret einstandolni a Tisza-vidéknek elképzelhetetlen lenne, máshova is hagyni kell. Ráadásul, anélkül hogy a kérdésben elmerülnék, a nemzetközi trendeket nézve a biotermékek piaca aligha vesz fel több árut, mint ami az 5 százaléknyi területen megterem.
A magam részérôl a csatlakozás után azt tartanám követendô és valószínû iránynak, ha minél több mezôgazdasági terméket sikerülne helyben felhasználni és eladni. Még akkor is így gondolom, ha a Tisza-vidéken (és az országban is) azzal kell szembenéznünk, hogy a mezôgazdaság integrációs oldalát erôteljesen kisajátították a feldolgozópotenciállal rendelkezô nemzetközi multinacionális vállalatok, amelyek pedig nem szükségszerûen úgy gondolkodnak, hogy minél többet adjanak el helyben.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu