Nekünk kvóta kell! A magyar mezôgazdaság és az uniós csatlakozás

Az MTA Regionális Kutatások Központja és a Friedrich Naumann Alapítvány idén február 15-én konferenciát rendezett Hazánk európai uniós csatlakozása és a mezôgazdaság címmel. A kecskeméti találkozó anyagából válogat alábbi összeállításunk. Olyan elôadások rövid, szerkesztett változatát közöljük, amelyek a magyar mezôgazdaság felkészültségérôl, a csatlakozás kihívásairól, várható szaldójáról, illetve a belépést követô változásokról és az új lehetôségekrôl szólnak.

Kulcsár László
A vidéki társadalom megújulóképessége

Két kérdéssel kívánok foglalkozni. Az elsô: van-e ma olyan vidékfejlesztési program, amely igényli a vidéki társadalom megújulását? A második: vajon lehet-e esélye a magyarországi vidékfejlesztési program megvalósulásának, ha a magyar vidéki társadalom nem mutat a jelenleginél nagyobb szándékot a megújulásra?
Ha az ember nem nagyon akar konfrontálódni, akkor az elsô kérdésre a válasz kicsit népmesei ihletésû: van is, meg nem is, igen is, meg nem is. Mert valóban, az elmúlt két évben egy társadalmi párbeszéd elôzte meg a SAPARD-program elôkészítését, amely minden hiányossága ellenére is mégiscsak Magyarország (mai modern felfogásunkban vett) elsô vidékfejlesztési terve, és amelyet az EU is elfogadott. Az azonban kétséges, hogy pótolja-e a valóban komplex vidékfejlesztési programot, mert én úgy látom, hogy ez egyelôre elsôsorban csak arra jó, hogy egyfajta tanulási folyamatot indítson be, amely elvezeti a vidéki térségek szereplôit ahhoz, hogy hozzáférhessenek az EU vidékfejlesztési forrásaihoz.
Az EU-ban a piaci alapú agrártámogatások rendszere, valamint a vidékfejlesztési támogatások rendszere két, kicsit leegyszerûsítve, szinte egymástól teljesen független szisztéma. Az agrártámogatások célja a versenyképes gazdaságok, a piacra való termelés támogatása, míg a vidékfejlesztési támogatások elsôsorban azoknak az embereknek, családoknak szólnak, akik a mezôgazdaság területén nem biztos, hogy eleget tudnak tenni a versenyképesség követelményének. Tehát míg az agrártámogatások piaci jellegûek, versenyt erôsítôk, addig a vidékfejlesztô támogatások az esélykiegyenlítésre, a szociális hátrányok enyhítésére törekednek, és pontosan azokat a különbségeket igyekeznek mérsékelni, amelyeket a piaci alapú támogatások erôsítenek fel.
Magyarországon még csak körvonalazódik az a támogatási rendszer, amely a tôkeszegény, kellô gazdasági dinamizmussal nem rendelkezô, elsôsorban falusias területeken élô népességhez szólna, és kínálna neki valóban elérhetô forrásokat. A SAPARD valóban kecsegtet ezzel a lehetôséggel, bár a szervezés körüli elképesztô dilettantizmus miatt az intézményrendszerének kiépülése késlekedik, és ez nyilvánvalóan hátráltatja a pénzekhez való hozzáférést is.
Tudomásom szerint van a szakminisztériumnak egy terve, amelyik megpróbál olyan kezdeményezésekre forrásokat biztosítani, amelyekkel helyzetbe hozható lenne az a közel egymillió vidéki család, akiknek, sajnos, elôreláthatóan minimális esélyük lesz arra, hogy szerzôdéses EU-partnerré váljanak a csatlakozás után. Ezt a vidékfejlesztési támogatási rendszert az a felismerés szülte, hogy az EU mindenfajta korlátozás nélkül támogatja az ún. helyi termékek megalkotását, azoknak a sajátos táji adottságokkal rendelkezô, nemcsak mezôgazdasági, hanem mezôgazdasági alapanyagokból vagy azok melléktermékeibôl elôállított áruknak a kifejlesztését és piacra juttatását, amelyek az adott vidéki térségekben élôknek valamifajta kiegészítô jövedelmet kínálnak. A vidékfejlesztôi támogatások egyik alapvetô célja, hogy csökkentsék a vidéki családok mezôgazdaságtól való egyoldalú függôségét.
A másik nagy csoportja lehet a támogatásoknak az unos-untalan elôráncigált falusi vagy agroturizmus. Nyilvánvalóan figyelembe kell venni, hogy csak azok a térségek kapnak ilyen jellegû támogatást, amelyeknél valószínûsíthetô, hogy olyan értékeket és termékeket tudnak felmutatni, amelyek a turizmust valóban fellendítik. Tehát nem hiszem, hogy Magyarország összes vidékén a falusi turizmus lenne a felemelkedés egyetlen záloga, de állítom, hogy vannak bizonyos területek, ahol ez majd sokat jelent.
Az általam ideálisnak tartott támogatási szisztémában, mint ahogy a minisztérium terveiben is, nagy hangsúlyt kap az emberi erôforrások fejlesztése, és ennek megfelelôen kiemelt szerepet élveznek a legkülönbözôbb közösségfejlesztési, képzési, szaktanácsadási, tájékoztatási, információátadási intézményrendszereket fejlesztô programok. Véleményem szerint a humán erôforrások alakulása a majdani vidékfejlesztési források elérése tekintetében a legfontosabb tényezô. Amíg az emberek nem ismerik a lehetôségeiket, és nem tudják, hogyan férhetnek hozzájuk, addig a vidékfejlesztés kudarcra van ítélve, és csak egyike marad a történelem számos hiábavalóságának.
Tehát nem az számít elsôsorban, hogy a csatlakozás után mennyi pénz juthat majd a magyar vidék fejlesztésére, hanem hogy ebbôl a vidéken élôk mennyit tudnak majd igénybe venni. Úgy sejtem, hogy az EU nem fog különösképpen azzal törôdni, hogy a számunkra biztosított keretösszeget fölhasználjuk-e vagy sem, nekünk, a magyar vidéknek létfontosságú, hogy ezeket a forrásokat elérjük. Az már ma is látszik: jó ideig nem fogunk dúskálni a pénzben. Elég legyen annyi, hogy a tíz csatlakozónak odaítélt 500 millió eurós SAPARD-támogatás a skót farmerek egyévi agrártámogatásának felel meg. Világos, hogy a Magyarországnak jutó 38 millió euró meg a hozzákapcsolódó nemzeti hozzájárulás nem fogja a vidék válságát megoldani. Ez a pénz egyelôre csak arra szolgál, hogy az emberek próbáljanak belehelyezôdni abba a pozícióba, amelybe majd a csatlakozás után kerülnek.
A vidékfejlesztés szempontjából kulcsfontosságú kérdés tehát, hogy a vidéki társadalom meg tud-e újulni.
Ha nem lenne uniós csatlakozás, akkor is létkérdés a megújulás, hiszen a jelenlegi helyzet tragikus. Az elmúlt év végén intézetünk a minisztérium felkérésére jelentést készített a vidéki térségek ún. humán indexének állapotáról. Az eredmények siralmasak. Nemcsak az döbbenetes, hogy a vidéki térségek átlagos humánindexe igen alacsony, de az is nagyon elgondolkodtató, hogy a kistérségek értékei között mintegy nyolcszoros különbség mutatkozott. A legjobban a gyôri kistérség állt, míg a legrosszabb helyzetben a Nyírség egyik kistérsége volt. Minden régióban és minden megyében találhatók voltak olyan kistérségek, amelyek nagyon rossz helyzetben voltak, illetve amelyek viszonylag kedvezôbb képet mutattak. Tehát az sem igaz, hogy a nyugat-dunántúli részek – legalábbis humán erôforrások tekintetében – teljes egészében felkészülten várnák a csatlakozást.
A negatívumok mellett találkoztunk pozitív jelenségekkel is: az elmúlt két év során beindított vidékfejlesztési munka azért megmutatta, hogy a vidéki térségekben kivétel nélkül mindenütt találhatók olyan kezdeményezô kedvû emberek, csoportok, önkormányzatok, civil szervezetek, vállalkozók, akik aktívan be tudtak kapcsolódni a folyamatokba. Nagyon ígéretesnek tekintem azt is, ahogy a SAPARD-program kidolgozása révén az egyébként nem problémamentes munkába bekapcsolódó emberek mintegy másfél-két éven keresztül próbálták megtervezni saját térségük jövôképét, még akkor is, ha többen közülük az önállóságot magárahagyatottságként értékelték. Nyilván nem lesz könnyû kiölni azt a régrôl meggyökeresedett mentalitást, amely mindent a központtól, a minisztériumtól vár, de összességében az ebben a munkában részt vevôk jelenthetnék a vidékfejlesztés aranytartalékát, így aztán nem szabad, hogy ez a fajta aktivitás elüljön, mert a késôbbiek során erre mindenképpen szükség lesz.
Mit kellene tenni a jövôben? Az egyik ilyen feladat az információátadás és a képzés. Sajnos ezen a területen is elég sok hátrányunk van. Nem hiszem, hogy a képzésnek meg kellene állnia ott, hogy minden minisztériumi tisztségviselô beszéljen valamilyen nyelvet, hanem a felkészítés súlypontját most már a közigazgatáson túl azokra a térségekre és csoportokra kellene helyezni, amelyek majd a támogatási forrásokért versenyeznek. Nem a minisztérium fog pályázni az agrár- vagy a vidékfejlesztési támogatásokra, hanem a vidéki ember. Az a benyomásom, hogy a kb. 150 statisztikai kistérségbôl vagy a kb. 200 SAPARD-térségbôl mindössze 30 olyan van, amelyik jelentôs fejlesztési forrásokat tudna vonzani, ha a program beindulna. Az a gyanúm, ha a SAPARD teljes gôzzel meg is indulna itt, felkészületlenségünk miatt, amelyért elsôsorban a kormány hibáztatható, a pénzek 90 százalékához nem is tudnánk hozzáférni.
Nem látom még azt a fajta intézményi fejlesztést sem, amelyik szolgálná az EU-konform vidékfejlesztési politika megvalósulását, támogatná a helyi kezdeményezéseket, bátorítaná a vidéki társadalom és gazdaság szereplôit, az önkormányzatokat, vállalkozókat, civil szervezeteket. Ehhez a szaktanácsadási és információs hálózatot meg, illetve át kell szervezni. Egyelôre azonban még az sem látszik, hogy legalább a magyar szaktanácsadói hálózat vagy a falugazdász hálózat képviselôi komolyan tisztában lennének a rájuk váró feladatokkal.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu