Nekünk kvóta kell! A magyar mezôgazdaság és az uniós csatlakozás

Az MTA Regionális Kutatások Központja és a Friedrich Naumann Alapítvány idén február 15-én konferenciát rendezett Hazánk európai uniós csatlakozása és a mezôgazdaság címmel. A kecskeméti találkozó anyagából válogat alábbi összeállításunk. Olyan elôadások rövid, szerkesztett változatát közöljük, amelyek a magyar mezôgazdaság felkészültségérôl, a csatlakozás kihívásairól, várható szaldójáról, illetve a belépést követô változásokról és az új lehetôségekrôl szólnak.

Varga Gyula
A magyar termelô kilátásai az Unióban

A magyar mezôgazdaság 2000-ben újabb mélypontot ért el, a termelés egy év alatt 7-8 százalékponttal csökkent. Nem csak ez mondatja velem azonban, hogy számos teendô vár még az ágazatra, mielôtt az ország az EU-hoz csatlakozna. Ezek mindegyike – még ha elsô látásra nem is – összefüggésben van az általam legfontosabbnak ítélt feladattal, a versenyképesség javításával.
A tárgyalások során nem végeztünk még a kvóta- és a bázisszerzés tekintetében. A növénytermesztésben valamivel egyszerûbb a helyzet, de az állattenyésztésnél bármilyen kvótát szerzünk is, az a mostani termeléshez képest csak mint lehetôség fog megjelenni, mert a mai produkciónk mellett még a legszerényebb kvótákat sem fogjuk kihasználni.
Az intézményi rendszer kiépítésében szintén vannak adósságaink. Van ugyan piacszabályozási törvényünk, de nincs igazi piacszabályozás: létrehoztuk a garantált árak intézményét, de ezek annyira alacsonyan vannak meghúzva, hogy soha ne kelljen ôket életbe léptetni. Azután vannak intervenciós központjaink, vannak pályázataink támogatásokra, de ezeknek az elosztásánál az objektivitás erôsen megkérdôjelezhetô. Mindeközben elkövettünk egy olyan hibát, hogy miközben egész Európa fejleszti az egészségügyi kontrollt, mi csökkentettük a hálózatot. Nagyon csúnya kritikát is kaptunk miatta. Még mindig nem mûködik használhatóan a termelôi regisztráció, amelynek megtanulása elemi érdek lenne a magyar mezôgazdaság szereplôi számára, mert különben nem fogunk hozzájutni a támogatásokhoz. Nem mûködik igazán az érdekvédelem, és ezen a területen, úgy gondolom, nagyon komoly tennivalók elôtt állunk, a bizalom elvesztésének napjainkban is folytatódó rendjén, trendjén minél gyorsabban változtatnunk kell.
A szakismeretnek nemcsak abban van szerepe, hogy képesek legyünk megoldani az adminisztratív feladatokat. Ezt nagyon könnyen meg fogjuk tudni csinálni. Minden faluban lesz majd egy-két ügyes ember, aki ki tudja tölteni a kérdôíveket, és elintézi a feladatot. A termelés szakismereti dolgait illetôen látok egyre nagyobb és egyre szembeötlôbb hiányosságokat. Az ember végigmegy az országon, gyomos a föld, a rozzant állatállomány ki van verve az utak mellé…
A magyar mezôgazdasági termelés legfontosabb és nem is annyira pénzen múló hiányossága a szervezetlenség. Ezt látom az Európai Unióba lépô agrárgazdaságunk leggyengébb pontjának. Pedig viszonylag gyorsan lehetne pótolni az efféle hiányosságokat, vagy legalábbis részben ledolgozni a hátrányokat, de, sajnos, nem ennek a folyamatnak vagyunk szemtanúi. Hogy félreértés ne legyen, elsôsorban a külsô üzletrészügyre vonatkozó parlamenti döntésre gondolok, amelynek következményei, úgy érzem, kiszámíthatatlanok. A kormánypárti politikusoktól rendre halljuk, hogy túl sok a nagyméretû üzem, illetve, hogy a kisebb családi gazdaságok irányába kell lépéseket tenni. Készítettem egy nagyon csúnya statisztikát a 2000-es összeírás alapján, amelybôl kiderül, hogy van mintegy négyezer olyan szövetkezet, részvénytársaság, illetve kft. Magyarországon, amely átlagosan mintegy 500 hektáron mûködik, és van majdnem 600 ezer olyan egyéni termelô egység, amelyik átlagosan három hektárt mûvel. Ez országosan 6,4 hektáros átlagot jelent. (Lásd az 1. táblát.) Én tudom, hogy ez a statisztika csal, mert az egy hektár alattiakat is termelôként tartja számon, de a KSH tízéves könyörgésünk dacára sem készít az EU számára is érthetô értékeléseket. Ugyanakkor nemzetközi konferenciákat járva tapasztalom, hogy Magyarországot mint a legdecentráltabb, a legdekoncentráltabb mezôgazdaságú országot emlegetik, egy sorban Lengyelországgal. Ez egy borzasztó dolog.
És valóban, még ha figyelembe is vesszük a statisztikák torzításait, akkor is szembeötlô az uniós és a magyar üzemek átlagos mérete közti különbség. A termelôk például Franciaországban 37,6, Németországban 29,4 hektár szántót mûvelnek. Az ültetvénykultúráknál, szôlônél, gyümölcsnél még nagyobb a különbség, mint a szántónál. (Lásd a 2. táblát.)
Elvégeztem ezeket a számításokat az állattenyésztésre vonatkozóan is, a különbségek ebben az ágazatban is jelentôsek: négyszeresek-ötszörösek, de például Nagy-Britanniában (persze még a BSE-mizéria elôtt) egy szarvasmarhatartó tízszer annyi állatot gondozott, mint nálunk. (Lásd a 3. táblát.)
A növekedési küszöb olyan értéket jelent, amely megmutatja, hogy melyik az a szántóterületben kifejezhetô üzemméret, amely alatt az üzemek az elhalás, a csökkenés, és amely fölött a növekedés stádiumában vannak. A nem különösebben nagyüzemi struktúrájú Baden-Württembergben például az alsó mérethatár 1970 és 1980 között 10 hektárral lett nagyobb, újabb tíz év múlva pedig 15 hektárral, és csak öt év kellett az újabb 10 hektáros emelkedéshez. Egyetlen kivétel sincs a tartományok közt, és átlagosan is két és félszeresére nôtt 25 év alatt az elfogadható üzemméret alsó határa. (Lásd a 4. táblát.)
Eközben mi magunk itt, Magyarországon egy törpésítési program lendületében vagyunk még, ahelyett, hogy belátnánk, ezzel a vesztünkbe és nem az Európai Unióba rohanunk.
Minden ellenkezô híreszteléssel szemben tulajdonképpen nem az a gondunk, hogy túl sok mezôgazdasági nagyüzemünk lenne, hanem nagyon sok nagyon kicsi termelônk van.
Van egy másik tévhit is, hogy a nagyüzemek az EU-ban nem kapnak támogatást. Ennek azonban éppen az ellenkezôje az igaz. Németországban a családi gazdaságok 600, a mi betéti társaságainkhoz hasonló szervezetek 670, a jogi személyiségû vállalatok 750 márkát kaptak támogatásként.
A versenyképesség javítása azonban nem csak üzemnagyságtól, a szakmai rátermettségtôl, az eredményes tárgyalásoktól vagy a kormánytól függ. Mi abba az Unióba igyekszünk, ahol a morális magatartás kifizetôdô, és nem öngyilkosság; ahol a kiélezett verseny dacára a hazai szóhasználatból kikopott olyan fogalomnak, mint a szolidaritás, még mindig van jelentése; ahol a szerzôdésszegés senki részérôl sem bocsánatos bûn; ahol az adatközlés nem az adóelkerülés szándékával, hanem a támogatás elnyerésének igényével történik; és ahol az érdekvédôket a kormány nem tekinti ellenségének, mint ahogy az érdekvédôk sem tekintik ellenségüknek a kormányt: elfogadják egymást partnernek. Alapvetô szemléletbeli változásra van tehát szükség, és bár ez tényleg nem pénzkérdés, mégis rettentô nehéz lesz.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu