Nekünk kvóta kell! A magyar mezôgazdaság és az uniós csatlakozás

Az MTA Regionális Kutatások Központja és a Friedrich Naumann Alapítvány idén február 15-én konferenciát rendezett Hazánk európai uniós csatlakozása és a mezôgazdaság címmel. A kecskeméti találkozó anyagából válogat alábbi összeállításunk. Olyan elôadások rövid, szerkesztett változatát közöljük, amelyek a magyar mezôgazdaság felkészültségérôl, a csatlakozás kihívásairól, várható szaldójáról, illetve a belépést követô változásokról és az új lehetôségekrôl szólnak.

Kiss Judit
Finanszírozható-e európai uniós forrásokból a magyar mezôgazdaság?

Nem titok, hogy a magyar mezôgazdaság sokkal rosszabb helyzetben van, mint a rendszerváltást megelôzôen. Mint ahogy az is köztudott, hogy sokkal több gonddal küzd, mint tizenkét évvel ezelôtt. Válság válság hátán: termelési, értékesítési, foglalkoztatási, jövedelmezôségi és nem utolsósorban finanszírozási válság sújtja. A termelési krízis mélységét jól jellemzi, hogy a mezôgazdaság bruttó termelése jelenleg
62 százaléka a rendszerváltás elôttinek. (Lásd az 1. táblát.)
De legalább ennyire aggasztó a finanszírozás válsága is, amelynek egyik lényeges oka az ágazat alacsony jövedelmezôsége. Mindenki, aki a mezôgazdasággal foglalkozik, naponta kénytelen érzékelni, hogy mennyire nehéz, a legtöbb esetben képtelenség belôle megélni, mert nem képzôdnek olyan jövedelmek, amelyek biztosítanák a szektor önfinanszírozó képességét. Ennek egyik oka, hogy kinyílt az agrárolló, és ez a trend még akkor tartósnak tûnik, ha tavaly az árak közti különbség némileg csökkent. Ennek természetesen megvannak az inflációs következményei: az agrárolló csukódásának, az élelmiszerárak növekedésének köszönhetôen is megint kétszámjegyû a pénzromlás. A döntéshozók óriási dilemma elôtt állnak, hiszem a mezôgazdaság jövedelmezôségének termelôi árak általi emelése szükségszerûen az infláció felpörgéséhez vezet, még akkor is, ha a tízszázalékos infláció egészét nem is lehet az élelmiszerárak növekedésére kenni.
Ebbôl következik, hogy a magyar mezôgazdaság jelenleg a legkevésbé sem önfinanszírozó, így aztán az utóbbi években a mezôgazdasági beruházások is drasztikus mértékben csökkentek: jelenleg az összes beruházásoknak mindössze három százaléka irányul a mezôgazdaságba. Ma az agrárgazdaságból nem kevesebb mint 1100 milliárd forint hiányzik. Ezt a mezôgazdaság saját erôbôl képtelen kitermelni. Reálisan egyetlen lehetôsége van a hiánypótlásnak, ez pedig a támogatások emelése. Köztudott azonban, hogy a magyarországi támogatások hogyan alakultak: míg folyó áron emelkedtek, addig reálértéken valójában stagnáltak. Ezek a számok, és hogy mi van mögöttük, azt még csak nem is tudhatjuk pontosan, csak sejtéseink lehetnek arról, hogy ezek a támogatások mire folytak el, és a támogatott befektetések milyen hatékonysággal valósultak meg. Jelenleg tehát a magyar mezôgazdaság ott tart, hogy önfinanszírozó képessége minimális, hiszen a termelés profitabilitása alacsony.
A belsô támogatások közül szóba jöhetne a közvetlen költségvetési támogatás, amely jelenleg nem elégséges, és a hatékonysága több mint megkérdôjelezhetô. Másik magától értetôdô lehetôség pedig a banki támogatás lehetne, de ismerve a magas kamatokat, ismerve az ágazat alacsony jövedelmezôséget, a bank se nem tud, és – a kihelyezés kockázatai miatt – se nem akar a mezôgazdasági termelôk többségének kedvezô hitelt nyújtani. Mindezekbôl logikusan következik, hogy a mezôgazdaság belsô finanszírozási forrásai elégtelenek, így csak abban reménykedhetünk, hogy esetleg valamilyen külsô forrás segít majd az ágazat finanszírozásában, a válság felszámolásában.
De jogosan reménykedünk-e a külsô segítségben, és vajon tényleg az Európai Unió lesz az, amely majd megfinanszírozza a magyar mezôgazdaságot? Itt két részre lehetne bontani a lehetôségeket: a csatlakozás elôttire, illetve az azt követôkre.
Ma már világosan láthatók, hogy melyek azok a támogatások, amelyeket az Európai Unió a belépés elôtt álló kelet-európai országoknak szán. Itt azonban a legkevésbé sem arról van szó, hogy mekkora pénzre lenne szüksége a csatlakozó országok mezôgazdaságának, és mekkora költséggel jár a felkészülés, hanem arról, hogy az Európai Unió költségvetése mennyit hajlandó fordítani a keleti bôvítésre.
A csatlakozás elôtti támogatásokra három lehetôség nyílik. (Lásd a 2. táblát.) Az elsô és legismertebb a PHARE-program, amely eddig is volt, és mezôgazdaságot támogató részének „hatékonyságát” már megismertük. A PHARE-támogatások mértéke az elképzelések szerint a csatlakozásig évrôl évre emelkedni fog, de mihelyst taggá válunk, akkor ezt a csapot abban a pillanatban elzárják. A másik két lehetôség: a SAPARD-, illetve az infrastruktúra-fejlesztés és környezetvédelem finanszírozását szolgáló ISPA-program. Amennyiben azonban levonjuk belôlük a tetemes adminisztrációs, felkészülési költségeket, a belépéshez elengedhetetlen feltételként szabott új intézmények kiépítésének árát, ezek nettó értéken persze jóval kisebbek, mint a megítélt, „újságban olvasható” összegek.
És ekkor még nem is beszéltünk arról, hogy a termelôknek a „maradék” pénzekért pályázniuk kell, és avval is számolni érdemes, hogy nem mindegyik pályázat fog nyerni, illetve nem csak olyanok fognak nyerni, amelyek azt megérdemlik, vagy valójában támogatásra szorulnak. Nem beszélve arról, hogy a pályázatok elnyerése társfinanszírozási kötelezettséggel jár, amelynek mértéke egyes esetekben 2550 százalékot is kitehet. Az a termelô, aki olyan siralmas jövedelmezôséggel termel, mint ami ma az ágazatot jellemzi, nem biztos, hogy képes lesz ezt a 25-50 százalékos „önrészt” elôteremteni. A vállalkozása profitjából beruházni vagy hitelintézettôl kölcsönt felvenni csak keveseknek nyílik majd lehetôségük, következésképpen igen sok termelô el fog esni még ezen kicsiny európai támogatásoktól is.
Ennél sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a csatlakozás után mit remélhetünk. (Lásd a 3. táblát.) Hiszen sokan úgy gondolják, hogy már felkészültek vagyunk, és azt remélik, hogy a mezôgazdaság válsága egy csapásra megoldódik, mihelyst az EU tagországává válunk, ennek érdekében a csatlakozási folyamatot még gyorsítanák is. Valójában azonban, hogy a csatlakozással mekkora forrásokhoz juthatna a beruházási szempontból kiszáradó magyar mezôgazdaság, csak sejteni lehet. Az EU 1999-es berlini tanácskozásán ugyan már volt errôl szó, és a szervezet a költségvetésében is jelezte, hogy mennyit szánna a keleti kibôvülésre. Ezek a számok valóban gusztusosak, és különösen imponálóan nônek az idô elôrehaladtával, de ha összehasonlítjuk az 1997-es és az 1999-es ígérvényt, 100-150 millió eurós különbséget látunk. Tehát két év alatt az EU pénzügyi hajlandósága és nagyvonalúsága 100-150 milliót csökkent Magyarország vonatkozásában. Nincs rá garancia, hogy ez a tendencia a jövôben nem folytatódik.
Hogy ezek az összegek mit jelentenek valójában, csak akkor tudjuk megítélni, ha megnézzük, hogy a jelenlegi tagok mennyit kaptak. Magyarországnak 662 millió eurót szánnak, ugyanakkor a hasonló nagyságú és népességû Portugália 3,7 milliárd eurót kapott 1997-ben, míg Görögország 5,5 milliót. Ebbôl az összehasonlításból nagyon egyértelmûnek látszik, hogy az új tagok aligha fognak olyan nagyságú támogatásokat kapni, mint amelyeket a jelenlegi tagok az EU közös kasszájából ki tudnak passzírozni. Tehát lehet, hogy betû szerint a jogok és a kötelezettségek azonosak lesznek, de hogy a pénzügyi támogatásban – még eredményes tárgyalás esetén is – lesz „némi” különbség, az felettébb valószínû. Mint ahogy az is, hogy ennek az elsô számú kárvallottja az agrárszektor lesz. Amennyiben az EU csatlakozásra váróknak tett jelenlegi ígéretei teljesülnek, és a mostani tagok támogatása változatlan marad, úgy számításom szerint 2002-es bázisévet tekintve egy magyar agrártermelô 853 eurót kapna, míg egy európai ennek a támogatásnak kb. a hétszeresét élvezné.
Való igaz, hogy a számításnál nem vettem figyelembe az EU közvetlenül a tagországoknak szánt támogatásait, és a tárgyalások egyik legfontosabb tétje, hogy minél nagyobb mértékû direkt támogatásokhoz is hozzájuthassunk, de a különbség sikeres alkudozás esetében is többszörös marad. Ebben az esetben pedig hiába az egységes piac, hiába nincsenek belsô piachatárok, ha ugyanakkor óriási versenyfeltételbeli különbségek fennmaradnak.
Nem beszélve arról, hogy egy 2002-es ideális (éppen ezért irreális) csatlakozási idôponttal számolva Magyarországnak is befizetési kötelezettsége lenne. Kiszámoltam, hogy ez a GMP 1,27 százaléka lenne, vagyis 571 millió euró. Ne feledjük, az EU erre az évre 662 milliót ígért! Nem túlságosan pozitív a szaldó.
Mindezzel együtt úgy gondolom, hogy csatlakozni azért érdemes lesz, de bizonyos illúziókat el kell oszlatni. Legfôképpen azt, hogy a válságban lévô magyar mezôgazdaságot majd EU-s forrásokból lehet finanszírozni.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu