12. Unió
Molnár Gusztáv
1848. május 26-án, pár nappal a 12. pontot törvénybe iktató, de a szászok vonakodása és a románok nyílt ellenkezése miatt azt demokratikus értelemben nem legitimáló kolozsvári diéta összeülése elôtt lelkes pesti decemvirek küldöttsége érkezett Kolozsvárra, „bevégezni Erdély históriai végestéjét”, és „felderíteni az egyesült Magyarhon dicsô hajnalát”. Egyikük, egy bizonyos Székely József, az alkalomhoz illô „gyönyörû költeményt” írt. A Királyhágón címû vers negyedik szakasza így szól:
A testvérek kezet
fognak,
Leomlik a Királyhágó,
S Bukarestig magyar földön,
Leng a háromszínû
zászló.
Miután 30-án
a kolozsvári országgyûlés hangos kardcsörtetéssel,
éljenzéssel és kendôlobogtatással „nyilatkozott”,
az azonmód Unió-utcává átkeresztelt
Monostor-utcai Redoute (a mai Néprajzi Múzeum) udvarát
elárasztó tömeg éltetni kezdte a megszeppent
szászokat és az uniót megszavazó egyetlen románt,
Lemény görög katolikus püspököt. Miközben
Schmidt szebeni követ és „a patriarchális kinézésû
tisztes agg” a tömegnek köszönetet mondva szónokolt,
„kezökbe lobogó jutott, melyen – a szemtanú Kôvári
László szerint – történetesen e szavak valának:
Unió vagy halál!”
„Bekövetkezett végre
a nagyszerû perc: Erdélynek mint országnak megsemmisülése.”
A történetíró Kôvári László
szavait véssük jól emlékezetünkbe, hogy
eszünkbe jusson, valahányszor Erdély mostoha sorsa miatt
búnak eresztenénk a fejünk.
Az egységes nemzet
megteremtésének szent hevülete persze nemcsak a magyarokra
volt jellemzô. A csehek például ezeréves német-római
birodalmi múlt után hirtelen rádöbbentek, hogy
szlávok, és mély áhítattal fordultak
fajtestvéreik felé. Egy csehországi német demokrata
ekképpen fejezte ki a jelenség fölött érzett
döbbenetét: „Micsoda, a horvátot, a szlovákot,
az oroszt, a montenegróit közelebb állónak tekintitek,
mint a németeket, akikhez évszázadok óta rokoni
szálak kötnek, akiknek mûveltsége a tietekké
is vált, akiknek a nyelve kultúrátok nyelve? A régi
kötelékeket széttéptétek, és itt
az elvadulás.”
De lelkes pánromán
volt az általunk – joggal – nagyrabecsült Nicolae B?lcescu
is, aki a saját szemével látta, „elvörösödve
a szégyentôl, hogyan harcoltak a románok a szabadságért
a legocsmányabb, a legkegyetlenebb és legócskább
despotizmus zászlaja alatt”. „Megteremteni egy nemzetet – kiáltott
fel Párizsban a román hazafi. – Egy testvérekbôl,
szabad polgárokból álló nemzetet! Ez az a szent
és nagy cselekedet, románjaim, melyet Isten ruházott
ránk.” Nem számított, hogy az életre varázsolt
idea, a megtestesülô szellem abból a gyûlöletbôl
is táplálkozott, amelyet „ama rettenetes mócok éreztek
ellenségeikkel szemben” (minden nép így érez
nemzeti háborúiban – tette B?lcescu megnyugtatólag
hozzá), nem számított, hogy „a nemzet géniusza”
az „idegen ellenségek sírjai fölött” lebegve zengte
különös himnuszát.
Akkoriban mindenki a nemzet-,
vagy legalábbis az államépítés lázában
égett. Még az osztrák konzervatívok is, akikrôl
– mint a kitûnô szegedi történész, Deák
Ágnes leírja – a korabeli Bécsben a következô
anekdota járta: „A kérdésre, hol alkotják meg
az új Ausztriát, a válasz: majd kinyomtatják
az udvari nyomdában.”
Csak a klerikális
reakció volt szkeptikus. És – most az egyszer – milyen igaza
volt! Tudom, hogy – itt és ma – ez valóságos szentségtöréssel
ér fel, de – engedelmükkel – az 1849 nyarán Bécsben
összegyûlt érsekek és püspökök
pásztorlevelébôl idézek: „Így lett a
népek egészséges szeretete történelmük,
nyelvük és beléjük rögzült szokásaik
iránt… mesterségesen felkorbácsolt beteg lázôrületté,
mely minden más nyelvet beszélô szomszédban
halálos ellenséget fedez fel, saját házát
is lángokba borítja, csakhogy a szomszédét
is megsemmisítse. Ez egyáltalán nem elôrehaladás
a fejlôdésben, ahogy pedig ezt nevezik; siratandó visszalépés…
a pogányság sötét barbársága felé;
a nemzetiség aranyborjúvá vált, imádása
a zabolátlan szenvedélyek tüzében pedig gyakran
vadállati fajharc, az emberiség szégyene, borzasztó
bûn Isten elôtt.”
A nemzet mint kollektív
személyiség, mint ilyen értelemben vett élô
organizmus – a XXI. század elején ezt nem nehéz megállapítanunk
– halott. Ezzel persze nem tûnik el látókörünkbôl,
csak éppen új oldaláról mutatkozik meg. Mint
ahogy a vallást is egészen más fényben látjuk
azóta, hogy képtelenek vagyunk igazán hinni. François
Bocholier, egy fiatal francia doktorandus mondta nekem nemrég Kolozsváron,
miután elolvasta a Provincia legújabb számait: „Posztnacionális
nézôpontból szemlélni a nemzetet olyan, mint
hitetlenként vizsgálni az istent. Így az igazán
érdekes, és meglepô.” Pontosabban nem az isten érdekes
és meglepô ekképp – hiszen aki ôt nem hiszi,
nyilván nem is látja –, hanem mindaz, amit élôként
eltakart és elfedett elôlünk.
Harald Roth, Heidelbergben
élô erdélyi történész írt
arról nemrég, hogy a historiográfiában nem
megengedhetô a többes szám elsô személy,
a „mi” használata. Ennél plasztikusabban nem is lehetne kifejezni,
hogy a nemzet mint történelmi lény kétségtelenül
létezik valahol, de számunkra megoldhatatlan kérdés
kapcsolatba lépni vele.
Ebbôl a posztnacionális
perspektívából szemügyre véve a mai Magyarország
politikai életét, kénytelenek vagyunk megállapítani,
hogy abban a mai napig a hagyományos („negyvennyolcas”) nemzeti
sémák az uralkodók, azok határozzák
meg a magyar politikusok beszédmódját.
Most csak a liberális
politikusokról beszélek, mert a többieknek vagy fogalmuk
sincs a nemzetrôl, vagy a „legocsmányabb, legkegyetlenebb
és legócskább” nacionalizmus széttépett
zászlajának cafatjait szorongatják a kezükben.
A jobboldali liberálisok
(akik között, nem sok haszonnal, egy darabig magam is forgolódtam)
ma összesöprik a maradékot mindabból, ami Kossuth
15 millió magyart elképzelô ’48-as víziójából
megmaradt. Kossuth ebbe a 15 millióba – teljesen logikusan – a polgárinak
álmodott történelmi Magyarország minden polgárát,
tehát a horvátokat is beleértette. Ma azokat a nemzetpolgárokat
értik bele, akik – függetlenül attól, hogy magyar
vagy nem magyar állampolgárok – történelmi, kulturális
és jogi értelemben egyaránt a jobboldali politikusok
és ideológusok által egységesnek elképzelt
magyar nemzethez való tartozásukat tekintik meghatározónak.
A baloldali liberálisok
ebben az anakronisztikus és a valóságos társadalmi
és politikai folyamatokkal alig érintkezô igyekezetben
nemzeti kizárólagosságot és burkolt irredentizmust
látnak. Ezért helyette a magyar, a román és
a többi politikai nemzet nem kevésbé anakronisztikus
sémáit ajánlják figyelmünkbe, mintha nem
tudnák és nem látnák a saját szemükkel,
hogy a nemzetek összetartó és asszimiláló
ereje a múlté. A nemzet mint politikai közösség
politikusi sztereotípia, mely jobb híján elvegetál
még egy darabig, de nem élô kerete többé
az egyéni életutakból építkezô
legkülönfélébb társadalmi és politikai
szövedékeknek.
A mind országosan
és regionálisan, mind európai és világszinten
egyaránt érzékelhetô dezintegrálódási
folyamatban a haza mint olyan megszûnt létezni. Ezért
amikor én ma, 13 év magyarországi lét után
kijelentem, hogy ez az ország
– ahol egyébként
nem érzem rosszul magam, végtére is Magyarország
egy kellemes hely – nekem nem a hazám, tulajdonképpen csak
egy közhelyet mondok ki, amit mindenki érez. Csak én
azért érzem ezt valamivel intenzívebben, mert amíg
abban a másik országban éltem, amelynek kollektív
lénye természetesen idegen volt tôlem, szentül
meg voltam gyôzôdve róla, hogy van ilyen haza.
Erdély azért
válhatott rendkívül fontossá néhány
magyar, román és német értelmiségi számára
(többrôl e pillanatban nincs szó), mert ott van rá
némi esély, hogy a transznacionalitás váljon
természetessé. Nem abban az értelemben, hogy senkinek
sincs nemzeti identitása, hanem abban, hogy mindenkinek van, pontosabban
mindenkirôl feltételezzük, hogy van neki, de igazi tétje
csak az új, most megteremtôdô transznacionális
térben van a dolgoknak. Akárcsak Európában.
Erdélyben tehát a legkevésbé sem az az érdekes,
hogy ott magyarok élnek. Élnek itt is elegen, és én
kíváncsian szemlélem, mire mennek vele. Ami itt végpont,
esetleg holtpont, ott kiindulópont.
Ebben az értelemben
váltam én erdélyivé, unió ide vagy oda,
itt Budapesten, annak ellenére, hogy négy nagyszülôm
közül három a mai Magyarország területén
született, és a negyedik sem a Királyhágón
túl, hanem Biharban. És Erdélyrôl – hogy a mai
történelmi évfordulónál maradjunk – sokkal
többet mondd nekem az 1863–64-es nagyszebeni országgyûlés,
amely Erdélynek mint polgári alapokon álló
transznacionális politikai közösségnek a megteremtésére
tett kísérletet, mint az uniót kimondó kolozsvári,
mint ahogy a mai föderális Európa alakulóban
lévô régi-új felépítését
is jobban megérteti velem a morvaországi Kremsierben ülésezô,
de Erdély és Horvátország számára
is modellt kínáló Lajtán túli alkotmányozó
gyûlés, mint a német birodalmi parlament helyszíne,
a frankfurti Paulskirche, amelyet a negyvennyolcas magyar forradalmárok
Mekkájuknak tekintettek.
Erdélyiként
a mai magyar politikai helyzetrôl, mellesleg, az a véleményem,
hogy a Fidesz másodszor is meg fogja nyerni a választásokat,
beviszi az országot az Európai Unióba, és akkor
fog kiderülni, hogy politikusainak fogalmuk sincs, hová kerültek.
Ekkor jöhet el az ideje egy olyan alternatív politikai erônek
Magyarországon, amely a radikális politikai decentralizáció,
a belsô és külsô föderalizmus jelszavával
talán képes lesz megmozgatni a politikát ironikus,
néha dühös távolságtartással figyelô
magyar tömegeket. Akkor talán, a kissé hosszúra
nyúlt perem-európai évszázadok után,
Magyarország – az államhatalom területi megosztását
nemcsak Budapest, hanem a (vidéki) régiók vonatkozásában
is magáévá téve – bekapcsolódhat végre
a karoling Európába.
Akármilyen különösen
is hangzik ez ma, itt, de az elmaradottabb Erdély a múlt
század közepén is közelebb volt, és ma is
közelebb van ehhez az Európához, mint Magyarország.
Ha Budapest felzárkózik, ha képes lesz a nemzetállami
béklyóktól megszabadulni, hozzá is közelebb
kerülhet.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu