8. Esküdtszék. Képviselet egyenlôség alapján

Szikinger István

Az 1848. márciusi követelések sorában fontos alkotmányos elvet fejezett ki a 8. pont, amely a korábbi igazságszolgáltatási rendszer felszámolását és a polgári egyenlôségen alapuló bíráskodás bevezetését célozta meg. Az úriszék eltörlése és az esküdtszék intézményének törvénybe iktatása révén a forradalom hatalmas lépéseket tett ennek a történelmi változásnak a véghezvitelében.
Mára a helyzet gyökeresen megváltozott, a márciusi gondolatok és törekvések mégsem helyezhetôk egyszerûen a történelem lomtárába.
Az esküdtszék például nem az egyetlen üdvözítô megoldás az ítélkezés függetlenségének és pártatlanságának biztosítására, de a mostani népi ülnöki rendszer totális csôdjéhez képest minden bizonnyal erôsítené az igazságosságba és a jogállamiságba vetett bizalmat. Az életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bûncselekmények elbírálásában mindenképpen fontolóra kellene venni az esküdtszéki bíráskodás bevezetését.
A bírói függetlenség szervezeti keretei jórészt adottak. Mégis vannak olyan jelenségek, amelyek az igazságszolgáltatás kifinomultabb, ám éppen ezért igen veszélyes befolyásolására utalnak. A kormány tagjainak egyes konkrét ügyekhez kapcsolódó nyilatkozatai árulkodnak a színfalak mögött zajló nyomásgyakorlásról. Mind a társadalomban, mind pedig magában a bírói karban visszatetszést kelt, ha például egy miniszter ügyét viharos gyorsasággal napirendre tûzik és tárgyalják, miközben a „kisemberek” perei évekig vesztegelnek, a letartóztatottak pedig hosszú hónapokat töltenek a világtól elzárva anélkül, hogy bármi történne az adott eljárásban. Ha formálisan nem is, de érdemben mindenféleképpen a bírói függetlenség csorbítására vezetnek azok a titkos nyomozati módszerek, amelyek lényegében kész tények elé állítják a döntéshozókat anélkül, hogy a védelem vagy akár az eljárás más résztvevôi a tények egészét vizsgálat és bírálat alá vehetnék. Ennek szélsôséges változata a büntetôeljárásra tartozó ügyek „informális” elintézése (bomlasztás, kiszorítás stb.), ami már túl is mutat a bírói függetlenség kérdésén: az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának elvét sérti.
A végrehajtó hatalom oldaláról fenyegetô veszélyekkel szemben védelmet jelenthet a törvények pontosabb meghatározása, a közvetlenül és áttételeken keresztül megnyilvánuló akaratérvényesítési törekvések szigorú szabályozással való meghiúsítása. A bírói függetlenséget azonban még a törvényhozással szemben is oltalmazni kell. A büntetés „középmértékhez” igazításának elôírásával – de más döntésekkel is – az Országgyûlés félreérthetetlenül jelezte: a mérlegelési szabadság egy részét magához kívánja vonni.
A bíróságok ma szervezetileg függetlenek, az ítélkezô bíró azonban a mondottak szerint számos alkotmányosan elfogadhatatlan hatásnak lehet kitéve. Az igazságszolgáltatás anyagi-technikai és személyi hátterének helyenként katasztrofális helyzete a gyakorlatban szintén veszélyezteti a függetlenség lényegét: azt tudniillik, hogy a bíró az esetre és a jogszabályokra összpontosítva, minden más zavaró tényezô kiiktatásával hozhassa meg a tudása és lelkiismerete szerinti legjobb döntést.
A bírói függetlenség nem jelenthet teljes felelôtlenséget.  A bíró tévedhet, de a törvények tudatos megsértése számára sem megengedhetô. A feleknek a bírósággal szembeni jogérvényesítési eszközei azonban ma kevéssé teszik lehetôvé a súlyos és gyakran nyilvánvaló törvénysértések és azok súlyos következményeinek elhárítását.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu