6. Közös terherviselés

Pete Péter

Hölgyeim és uraim! Én itt egyre növekvô zavarodottsággal, szinte pánikban hallgattam tanult és igen nagy tiszteletû barátaim veretes szavait. Én ugyanis fôállásban és szabadidômben kizárólag közgazda vagyok, és ilyen forradalmi gyújtó szavakat és nagy beszédeket azelôtt legalábbis nem szoktam mondani. Ezért is lehetséges, ahogy megfigyelhették, hogy ôk valamennyien saját papírjaikból saját gondolataikat adták elô, én viszont Joe Stiglitz kormányzati finanszírozásról szóló alaptankönyvét hoztam magammal támaszként. Mindaz, amit a hatékony, méltányos, igazságos, szakszerû és átlátható adórendszerrôl és a közpénzek elköltésének szabályairól én tudok, az ebben a könyvben jórészt mind megtalálható. Ajánlom önöknek is okulásul, bár ez talán – ne vegyék rossz néven – kevésbé fontos. Sokkal fontosabb volna, ha e könyvet azok olvasnák, akik ma a közfinanszírozás ügyeit nálunk intézik. Ôk biztosan nem ismerik, hiszen ha ismernék, költségvetésünk bizonyosan másképp nézne ki. Akár itt mindjárt össze is gyûjthetnénk a pénzt, hogy egy példányt vegyünk, s elküldjük nekik.
A téma ügyében is vannak gondjaim, mert hiszen tanult barátaim elôttem könnyedén olvashatták a jelenlegi kormány fejére, hogy mindazt, ami 1848-ban fontos volt, azt azóta is csak mérsékelten valósították meg. Amennyire én tudom, a közös teherviselésen akkor elsôsorban azt értették, hogy ne legyenek születési privilégiumokkal felruházott osztályok, akik emiatt nem fizetnek adót. Mármost ha ezt ilyen szorosan és szûken vesszük, akkor ma nincsenek ilyen természetû osztályok, a tizenkét pontból ez tehát megvalósult. Az persze igaz, hogy a fennálló adórendszerrel semmilyen formában nem vagyunk a legkevésbé sem elégedettek, és az itt ülôk közül is nagyon sokan igyekeztek a legkülönbözôbb javaslatokat tenni adórendszerünk javítása érdekében. Ôszintén be kell azonban vallani, hogy ez nem könnyû dolog, az emberek más országokban is, gyakorlatilag mindenhol nagyon elégedetlenek az ô adórendszerükkel. És az igaz ugyan, hogy a mi mostani adórendszerünk ügyében kapásból száz tételt fel tudnék sorolni, amivel mindjárt gyorsan meg tudnám javítani adószabályainkat. És akkor nekem jobban is tetszene. Kezdve a nehezen átlátható ilyen-olyan levonások, nem egészen nyilvánvaló célzatú kedvezmények jövedelem-újraelosztó hatásától, amelyik méltányosnak sem nagyon nevezhetô, az adókulcsok szintjén és progresszivitásán át mindenféle egyéb problémákig. De amennyire én az általunk irigyelt fejlett országok, polgári demokráciák adórendszereit ismerem, ugyanezeket a sirámokat ôk is elô szokták adni, következésképpen valószínûleg ez nem egy ilyen egyszerû, forradalmi hevülettel megoldható probléma.
Éppen ezért, bár az adókat szidalmazni mindig nagyon népszerû dolog, én most nem errôl beszélnék. Hanem arról, hogy vajon akkor, amikor 1848-ban ez a pont bekerült a 12 közé, akkor miért csak a közös terhekrôl volt szó, és arról miért nem, hogy a beszedett adókat hogyan kell elkölteni. Ennek, vélhetôleg, viszonylag egyszerû mennyiségi oka van.
A XIX. század egészében az akkor fejlettebbnek tekinthetô országokban, s ezért vélhetôleg a korabeli Magyarországon is, az összes adóbevételnek az összes nemzeti produktumhoz, nemzeti jövedelemhez való viszonya egészen más volt, mint ma. Ez az arány jóval tíz százalék alatt volt, vagyis az állam akkor a nemzeti jövedelem kevesebb mint tíz százalékát vonta el adóként, és fordította arra, amit akkor közcélnak tekintettek. Ez az arány aztán lassan emelkedni kezdett, de a két világháború között is még csak húsz százalék körül mozgott. A közügyeknek tekintett, és ezért adókból közfinanszírozással megoldott dolgok, problémák s ezzel a közterhek a második világháború után kezdtek el jelentôsen növekedni, mi ma körülbelül 40 százalékát fizetjük be az összes országosan létrehozott jövedelmünknek a közkasszába, s ez az arány nem tér el jelentôsen a fejlett országokban tapasztalttól.
E megváltozott arány miatt azt gondolom, hogy ma nem elég kizárólag az adók beszedésének módjáról beszélni, hanem arra is gondolni kell, hogy az akár mégoly igazságosan összegyûjtött összes adóbevétel hogyan és mire kerül felhasználásra. Hiszen lehet az adórendszer akár méltányos is, ha az így begyûjtött pénzt ellenôrizetlenül és igazságtalanul újraosztják, vagy nemtelen célokra fordítják, az hatásában ugyanaz, mint a közterhek aránytalan vagy méltánytalan kirovása. Tanult barátaim, tudós kollégáim elôttem errôl a maguk szakterületén mindenféle korholó megjegyzéseket tettek már, hadd tegyek én egy teljesen általánosat. Szerintem azt kellene kívánnunk, elvárnunk most és a jövôben mindig a mindenkori kormányunktól, hogy a tôlünk adó formájában elvett pénzt legalább akkora gonddal és felelôsséggel költse el, mint ahogy mi magunk tennénk. Hogy mindenki s a kormány számára is legyen nyilvánvaló, hogy akkor, amikor mi az adónkat befizetjük, akkor azért a pénzért a gyereknek cipôt, ruhát könyvet, fagylaltot, a családnak nyaralást vagy bármilyen más hasznos dolgot vásárolhattunk volna. Elvárjuk a kormányunktól, hogy úgy költse el a tôlünk elvett pénzt, hogy legalább olyan értéket hozzon létre a tôlünk elvont pénz felhasználásával, mint amennyi értéket mi elveszítettünk akkor, amikor az adót befizettük.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu