A lapzártánkat megelôzô hónapot végigkísérte az a zaj, amellyel a Fidesz kivitelezésében Torgyán Józsefen végzett bontási munkálatok utolsó szakasza járt. Az agrárminiszteri posztjáról a kazettaügy nyomán már február elején lemondani kényszerült Torgyán nem nyugszik bele könnyen a sorsába, de elkerülni aligha fogja tudni. Végül is eddig nem segített rajta sem a hatalma bebetonozását biztosítani hivatott pártalkotmány, sem a vereséget szemrebbenés nélkül gyôzelemként eladni képes szemérmetlensége; aligha kétséges, hogy „magához való esze” és gátlástalansága legfeljebb csak meghosszabbítani tudja politikai haláltusáját.
Ha Torgyán abban bízott a miniszterségrôl való lemondásakor, hogy maga választhatja ki utódját, kinek üstökét aztán kezében tarthatja, keserûen csalódnia kellett. Orbán Viktornak esze ágában sem volt Torgyán jelöltjét, Gyimóthy Gézát, agrárminiszternek kinevezni. Boros Imre megbízása az agrárminiszteri teendôk ideiglenes ellátására a kisgazda pártelnök akarata ellenére történt, és a kormányszóvivô még azt sem engedte meg neki, hogy a megbízást a közvéleménynek saját ötleteként adhassa el. Ebben a helyzetben kellemetlenségbôl fenyegetéssé vált a kisgazda „reformerek” lázongása, veszélyessé az a körülmény, hogy a kisgazda miniszterek nem a pártelnök, hanem Orbán Viktor beosztottjai, rossz ómenné, hogy a frakció több tagja önálló – legalábbis Torgyánétól eltérô – véleményre tett szert. Ezért aztán a „sas” elkezdett „legyek” után kapkodni, de a legyek, a bögölyök nem hagyták magukat, még vissza is csíptek, gyönyörûséget okozva ezzel azoknak, akiknek érzékük van az abszurd humor iránt.
De március elsején mégsem fejezôdött be a játszma Torgyán megalázó vereségével, ahogy ez a fideszes forgatókönyvben nyilván elô volt írva. Ellenfelei ügyetlen taktikázásának köszönhetôen – kirohantak abból a várból, amelyet el akartak foglalni – Bánk Attila helyett sikerült megválasztatnia Szentgyörgyvölgyi Pétert frakcióvezetônek. Mivel az FKGP országos vezetôsége eleve úgy táncolt, ahogy ô fütyült, a frakció visszaszerzésével akár felül is kerekedhetett volna ellenfelein, ha pusztán pártbeli ellenfelekkel kellett volna szembenéznie. De ezúttal nem így állt a helyzet.
Miközben folytak a Kisgazdapárton belüli csetepaték, Torgyánt más frontokon az egyik megrendítô csapás után érte a másik. A fiát kompromittáló kazettafelvétel ügyében expressz gyorsasággal folyt a nyomozás, és Torgyán Attilát március közepén gyanúsítottként hallgatták ki. Boros Imre megbízott agrárminiszterként visszaéléseket keresett és fedezett fel a minisztériumban, és feljelentést tett Szabadi Béla, Torgyán bizalmasa, az FVM volt politikai államtitkára ellen. Boros vizsgálódásainak célpontja lett Balogh Gyula is, a szabolcs megyei kisgazda elnök, a párt szervezôtitkára. Hirtelen nyilvánosságra került a kisgazda környezetvédelmi minisztérium jóval korábban lezajlott festménylövô versenye.
A jobboldali sajtó egyre nagyobb vehemenciával fordult Torgyán ellen. A Kisgazdapárt népszerûsége jóval a parlamenti küszöb alá zuhant. A pártelnök vidéki látogatásai sorra botrányba fulladtak. Torgyánnak le kellett nyelnie, hogy Orbán Viktor nem menesztette Boros Imrét, noha a Kisgazdapárt országos vezetôsége visszahívta.
Ilyen kedvezô körülmények között párton belüli ellenfeleinek is sikerült újrarendezni soraikat. A március 19-i frakcióülésen kiderült, hogy már a frakció sem szavazza meg azt, amit Torgyán akar. Nem sikerült kizáratnia a pártból már kizárt Horváth Bélát. Ugyanakkor a frakció támogatásáról biztosította a kisgazda kormánytagokat, köztük Boros Imrét. Végül Torgyánnak nem maradt más választása, mint a gyomorrontás.
Nincs füstölgô pisztoly Orbán Viktor vagy Kövér László ujjlenyomatával, de erre nincs is szükség. Torgyán lebontása során a Fidesz nem a diplomáciából ismert „hihetô letagadhatóság” vezérelvének megfelelôen járt el, hanem a „dicsekvésszámba menô tagadás” újonnan feltalált vezérelvének megfelelôen. A miniszterelnöknek és környezetének láthatóan fontos, hogy a közvéleménybe beleivódjék: az ô érdemük a politikai élet Torgyántól és pártjától való megszabadítása. Csak ennek nyílt bevallását tartják egyelôre kontraproduktívnak.
A Fidesz Torgyán elleni taktikája ördögien ügyesnek látszik – a kormánnyal szemben kritikus közvéleményformálók tekintélyes része is nyílt csodálattal bámulja –, holott valójában elsôsorban gátlástalan és kíméletlen. Csak azok között a körülmények között adekvát egyáltalán, amelyeket részben a Fidesz teremtett, részben pedig természetesen örökölt. Torgyán kikészítése jobban emlékeztet arra, ahogy egy „keresztapa” leszámol egy kellemetlenné vált maffiakapitánnyal, mint arra, ahogyan egy demokráciában a koalíciós partnert ki szabad szorítani a kormányból. Ez természetes is, hiszen a Fidesz kormányzásának lényegi vonása a korábban is burjánzó korrupció térfoglalássá nemesítése. Torgyán bukásának nem az az oka, hogy az általa vezetett Kisgazdapárt sötét ügyekbe keveredett – ez csak megkönnyítette Orbánék dolgát. Torgyán azért tûnik el a politikai süllyesztôben, és azért most, mert a Fidesz stratégái most találták lenyúlhatónak az FKGP szavazóbázisát.
Egy egészséges demokratikus jogállamban Torgyán kormányra kerülése után néhány hónappal magától bukott volna, a felháborodott közvélemény kényszerítette volna lemondásra. De a magyar politikai közvélemény torkán a Fidesz épp akkor nyomta le azt a kormányzati filozófiát, hogy a rokonok, barátok, kliensek gazdagodásának elôsegítése nemcsak rendben van, nemcsak ez az, amit minden kormány csinál, hanem ennek a kormánynak az esetében erkölcsi imperativus is, a történelmi igazságtétel szolgálata, a „megalvadt kádári struktúrák” feltörésének, demokratizálódásának elengedhetetlen elôfeltétele. Ennek a filozófiának a fényében a Kisgazdapárt kormányzati viselkedése módszereiben pacuhább volt ugyan, mint a Fideszé, de céljaiban nem különbözött tôle. A Kisgazdapárt viselkedésén – automatikusan, külsô fókuszálás nélkül – nem lehetett felháborodni a Fidesz viselkedésén való felháborodás nélkül. Ezért elemi erôvel nem is háborodtak fel túl sokan rajta. Ki azért nem, mert „minden párt ezt csinálja”, ki azért nem, mert „még mindig jobb, ha a mieink lopnak”.
A Fidesz Torgyán elleni hadjáratának egyetlen kockázata ebbôl következôen az volt, hogy a Kisgazdapártra irányított reflektorfény a Fidesz családi titkait is megvilágíthatja. Lehet, hogy nyúlszívûbb politikusok visszarettentek volna ettôl a veszélytôl. Hatalomtechnikai szempontból ez a kockázatvállaló merészség valóban imponáló lehet. De Orbán Viktor és tanácsadói megalapozottan számíthattak arra, hogy egy ennyire elutasított politikus és párt másokra mutogatással nem lesz képes a figyelmet önmagáról elterelni. Számíthattak arra, hogy Torgyán a fiának érintettsége okán „racionálisan” fog viselkedni. Számíthattak a sajtó elôrejelezhetôen szánalmas magatartására: arra, hogy a kormánypárti sajtó mindenben a Fidesz igényeinek megfelelôen fogja tálalni az eseményeket; és arra, hogy az ellenzéki sajtó lelkesen fog ráuszulni Torgyánra, és szándékolatlanul fogja segíteni abban a Fideszt, hogy a kormány botránya Torgyán-botrányként jelenjék meg.
Sajnálatos, de érthetô, hogy a Fidesz egyelôre nem veszített, hanem nyert a koalíciós partnere körül kirobbantott botránysorozaton. Nem pártpolitikai szempontból sajnálatos, hanem a magyar politikai kultúra minôségének szempontjából. A magyar közvélemény az FKGP eliminálásával és a Fidesz-MPP megerôsödésével nem azt üzente a politikusoknak, hogy mindent azért mégsem szabad, hanem azt, hogy mindent szabad, de némi eleganciával, uraim, ha lehetséges. Botorság lenne ezért a közvéleményt hibáztatni. A rendszerváltás óta hatalomra került minden kormány, a kormányzásban részt vett minden párt ludas abban, hogy a magyar közvélemény elvárásai politikusaival szemben ilyen mélyre süllyedtek. Az alacsony elvárások indokoltságát illusztrálja az a körülmény, hogy a Fidesz esetleg képes lehetett volna saját disznóságai nyilvánosságra kerülésének hátrányait az elôzô kormányzati ciklusban elkövetett disznóságok kiteregetésével ellensúlyozni. Miközben Torgyán lebontása folyt, felbukkant a hírekben Stadler József a maga MSZP-nek juttatott tízmillióival, a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány a maga magánzsebeket tömô programjaival. A lényeg nem az, hogy ezekben a konkrét ügyekben mennyi az igazság. A lényeg az, hogy ezek a botránnyá nem dagadt ügyek tökéletesen hihetôk.
Torgyán és a Kisgazdapárt bukásának nem az a tanulsága, hogy közpénzt lopni Magyarországon hosszú távon nem kifizetôdô, hanem hogy közpénzt lopni csak az erô pozíciójából vagy egy erôs patrónus védernyôje alatt lehet. Másként nem ajánlatos, mint ahogy védelmi pénz szedésével próbálkozni sem ajánlatos komoly – saját vagy kölcsönzött – ôrzô-védô háttér nélkül.

*

A hannoveri villamosok körül kibontakozott konfliktus, a fôvárosi SZDSZ-MSZP koalíció majdnem borulása szintén tanulságos betekintést enged a magyar politika dinamikájába.
A Fidesz píár-központú politizálásának egyik kártékony következménye, hogy lassan már a kôbányai kocsmákban is píár-szempontból vitatkoznak a politikáról, mintha a látszatteremtésben kimerülne a politika, mintha a látszatteremtés is nem érdekek és elképzelések érvényesítését szolgálná. Mi sem természetesebb tehát, hogy a hannoveri villamosok ügyét a média is píár-megfontolásokból kirobbantott konfliktusként tálalta, magyarán azt állította, hogy a fôvárosi SZDSZ azért ellenzi a hannoveri villamosok megvásárlását, mert ezzel a hajánál fogva elôrángatott indokkal akarja az MSZP-tôl való önállóságát hangsúlyozni. Ez a lényeglátás aztán néhány üdítô kivételtôl eltekintve megakadályozta a kommentátorokat, hogy a dolgot magát nézzék.
Pedig nem lett volna feltétlenül naivitás legalább fontolóra venni, hogy Demszky Gábor és a fôvárosi SZDSZ-frakció azért ellenezte a hannoveri villamosok megvásárlását, mert nem volt meggyôzôdve ennek a beruházásnak a bölcsességérôl. Ebben píár-szempontok már csak azért sem játszhattak szerepet, mert addig a vita alig volt publikus, ameddig az MSZP a közgyûlés elé nem terjesztette. Bármi is motiválta az MSZP-t ebben, az megint nem píár-szempont volt. Lehet, hogy a beterjesztést retorziónak szánták Demszky MSZP-ellenes retorikájáért. Lehet, hogy a hannoveri villamosok iránti gyanús lelkesedésükben „megfeledkeztek” a koalíciós szerzôdésrôl. A legvalószínûbb a kettô valamiféle keveréke.
Miután az MSZP és a Fidesz megszavazta a villamosok megvásárlását, a pártok természetesen igyekeztek a lehetô legmeggyôzôbben kommunikálni álláspontjaikat. De innentôl sem érdemes a közvélemény kegyeiért folytatott versengésként továbbmesélni a történetet. Az SZDSZ továbbra sem akarta a villamosokat. Demszky Gábor abban a reményben jelentette be a koalíció megszûntét, hogy az MSZP megváltoztatja álláspontját, és azért kezdte hangsúlyosan emlegetni a közbeszerzési törvényt, mert abban bízott, hogy jogi úton akkor is meg lehet akadályozni a vásárlást, ha az MSZP és a Fidesz ragaszkodik álláspontjához. Az MSZP továbbra is akarta a villamosokat, és azért nem „vette át” a koalícó megszûntének bejelentését, mert remélte, hogy a villamosokat is megkaphatja, és a koalíciót is fenntarthatja. A Fideszt kellemes meglepetésként érte a koalíciós vita, és azért csatlakozott az MSZP hannoveri villamospárti álláspontjához, mert ezzel remélte mélyíteni a koalíciós válságot. (A Fideszt maguk a villamosok nem érdekelték. A Fidesz-frakció a mûszaki dokumentációt is csak a koalíciós vita kirobbanása után kérte el, de akkor perceken belül beleszerelmesedett a használt villamosokba. Pedig ha az SZDSZ szó nélkül meghajol az MSZP javaslata elôtt, nyilván a Fidesz-frakció lett volna az elsô, amely újabb Tocsik-ügyet kiált.) A gazdasági nacionalizmust a zászlajára író MIÉP-nek pedig aligha volt más választása, mint ellenezni a hannoveri villamosok megvásárlását, ha egyszer magyar gyártó is tett ajánlatot villamosszállításra.
A koalíciós válság Demszky Gábor és az SZDSZ presztízsvereségével járó konklúziója sem azért következett be, mert píár-szempontból került volna tarthatatlan helyzetbe a fôpolgármester, ha a koalíció valóban borul. Biztosra vehetô, hogy Demszky Gábor nem attól ijedt meg: a közvélemény nem fog hitelt adni álláspontjának, miszerint a koalíciót az MSZP rúgta fel a villamosvásárlási javaslat közgyûlés elé való terjesztésével, és ôt fogja hibáztatni a koalíció felbomlásáért. Azért egyezett bele a hannoveri villamosok megvásárlásába, mert egy hétmilliárdos beruházás megakadályozásának kedvéért – amely teljes egészében nem lehet kidobott pénz – nem akarta lehetôvé tenni a költségvetés szétverését. Ha a költségvetés csak egy hetet késik – márpedig késnie kellett volna, ha Demszky kitart álláspontja mellett –, a fôváros költségvetése automatikusan két és fél milliárd forinttal kevesebbet kapott volna a központi költségvetéstôl. De ez a fôvárosi SZDSZ költségvetési elképzelései szempontjából csak az elsô csapás lett volna. A Fidesz a fôvárosi tartalékok felélésére szeretné kényszeríteni a Városházát, már csak azért is, hogy szûkítse a fôpolgármester játékterét. Az MSZP is szívesen költené a tartalékokat, ha másért nem, azért, mert vannak. Eddig is csak az SZDSZ-szel kötött koalíció tartotta ettôl vissza. Összefogva az MSZP és Fidesz képes lett volna igen pazarló, a módosítóindítványok garmadájával felvizezett költségvetést elfogadni. Egy ilyen költségvetés szöges ellentétben lett volna Demszky Gábor elképzeléseivel, aki szerint a tartalékok infrastrukturális beruházásokra vannak. A villamosügyben való visszakozást megfizethetô árnak ítélte azért, hogy fôpolgármesteri elképzelései megvalósításának esélyét fenntartsa.
Abból a szempontból, amelyet a fôváros érdekeinek tart, a fôpolgármester aligha vitathatóan erényes önmérsékletet tanúsítva döntött: védhetô kompromisszumot kötött. De a végül mégiscsak megkerülhetetlen píár-szempontból a villamosügy konklúzióját úgy is el lehet mesélni, hogy Demszky Gábor, az SZDSZ elnöke meghátrált az MSZP elôl. Akik szimpatizálnak a szabad demokraták azon igyekezetével, hogy jelentôs politikai erôt képviselô centrumot hozzanak létre a Fidesz és az MSZP között, okkal sajnálkozhatnak, hogy Demszky Gábor a visszakozás mellett döntött. E szabad demokrata stratégiai cél szempontjából ugyanis alighanem hasznosabb lett volna kötni az ebet a karóhoz. A fôvárosi MSZP-Fidesz kvázi nagykoalíció a tartalékok elverésére aligha tetszett volna a választóknak, és ezért talán mégsem köttetett volna meg a villamosügyben való együttszavazás ellenére sem. Elismerésre méltó, hogy Demszky Gábor nem akart pókerezni a fôváros pénzével. De ha visszakozása nemcsak nem használt, hanem ártott az SZDSZ éppen általa meghirdetett stratégiai célkitûzésének, megvan a veszélye annak, hogy csak a következô választásokig mentette meg ezt a pénzt attól, hogy olyan célokra költsék, amelyeket ô nem helyesel.

*

Március ötödikével kezdôdôen a francia hatóságok politikai menedékjogot adtak néhány zámolyi roma családnak, ami Rorschach-teszt kitöltésére késztette a politikai és véleményformáló elit számos tagját. Eközben – ez már csak így van a Rorschach-teszttel – többet árultak el magukról, mint amennyi szándékukban állt.
Szögezzük le: a zámolyi romák ügye szinte követhetetlenül bonyolult, morálisan is kacifántos ügy. De nagy vonalakban minden hírekre figyelô embernek tisztában kell lennie azzal, hogy min mentek keresztül a zámolyi romák, mielôtt hazájuk elhagyása mellett döntöttek. Kezdetnek súlyos igazságtalanságok és méltánytalanságok érték ôket, és miután ez ellen szerénytelenül tiltakozni próbáltak, szûkebb társadalmi környezetükben is, országosan is a vicsorgó rasszista gyûlölködés célpontjaivá váltak. Ebben a vonatkozásban elegendô felidézni a Hét alulmúlhatatlanul aljas és uszító riportjait.
A zámolyi romák persze nem hibátlanok. Érdekérvényesítési ambícióik lehettek túlzóak, tárgyalási stratégiájuk lehetett rugalmatlan. Párat közülük garázdasággal gyanúsítanak. (A halált okozó testi sértéssel vádolt társaik – a közhiedelemmel ellentétben – magyarországi börtönökben várják ügyükben a bíróság döntését – így ôk nem kértek, tehát nem is kaptak oltalmat a francia hatóságtól.) Cause celebrének nyilván rokonszenvesebb ügyfeleket is el tudna magának képzelni a píár-tudatos emberi jogi aktivista. De hát nem lehet mindenki Dreyfuss kapitány. Az is igaz, hogy azoknak a zámolyi romáknak, akik Franciaországban menekült státust kaptak, hihetetlenül nagy szerencséjük van. A menedékjogot mintegy két évtizede szerte Nyugat-Európában rendkívül restriktív módon értelmezik. Egészen biztos, hogy a francia menekültügyi hivatal sok olyan kérelmezô kérelmét utasította el, akiknek az üldözéstôl való félelme sokkal megalapozottabb volt, mint a zámolyi romáké. Amibôl az következik, hogy a menekültstátus megadása nem ártatlan adminisztratív aktus volt, hanem a magyar kormánynak küldött figyelmeztetés.
 Ennek ellenére semmi sem indokolja azt a döbbenetet, felháborodást és értetlenséget, amely ezt a fejleményt a kormánytábor politikusai és véleményformálói körében – és gyaníthatóan azon túl is – fogadta. Már a hivatalos kormányreakció is arról tanúskodik, hogy a kormányhatalmat gyakorlókat olyan mélyen itatják át az elôítéletek, hogy képtelenek azokat elôítéletekként felismerni; hogy fogalmuk sincs, miként mûködik – extra Hungariam – a világ, a jogállam, a demokratikus intézményrendszer; hogy egyszerre gyermeteg és ijesztô elképzelésekkel rendelkeznek arról, miként kellene a világnak, a jogállamnak, a demokratikus intézményrendszernek mûködnie. A kormányzás fegyelme által nem korlátozott jobboldali véleményformálók ugyanezt árulták el magukról, csak még sokkal brutálisabb nyíltsággal.
A kormány a francia üzenetet kínos píár-fiaskóként fogta fel, amelyet píár-eszközökkel kell kezelni. De mivel a kormány az országimázst elsôsorban belpolitikai használatra szokta polírozni, a prioritása ebben az esetben is az volt, hogy a francia menekültügyi hivatal döntésének jelentôségét a magyar állampolgárok szemében csökkentse. Félreértve és félreértelmezve a francia külügyminisztérium egyik nyilatkozatát, örömmel közölte a nemzettel, hogy a döntést a zámolyiak kérelmérôl egy olyan hivatal hozta, amely független a francia kormánytól, és a döntéssel a francia kormány nem is ért egyet. Ezzel nemcsak a budapesti francia nagykövet helyreigazítását provokálta ki, hanem azt is elárulta magáról, amit kormányzati gyakorlatából sejteni eddig is lehetett: hogy fogalma sincs a „fékek és ellensúlyok” rendszerének elveirôl, hogy nem tudja: egy demokratikus jogállamban a hatóságokat sem közvetlen miniszterelnöki ukázokkal irányítják – ez egy másik rendszerben van így –, hanem jogilag körülírt mechanizmusok alapján hozzák meg a kormánytól elvben független döntéseiket.
Miután a francia döntéseket trivializálni már nem lehetett, a kormány sértett méltósággal bírálni kezdte ôket. A menedékjog megadása a zámolyi romáknak igazságtalan volt és méltánytalan – jelentette ki a kormányszóvivô. Ebbôl a vélekedésbôl kiviláglik, hogy a kormány nem tudja: a menekültstátusért való folyamodás elbírálása nem büntetôper, amelyben a származási ország a vádlott, amelynek vádlottat megilletô jogokat kell élveznie ahhoz, hogy az eljárás igazságos, méltányos és törvényes legyen. A francia döntéseket ezen az alapon bíráló politikusok és véleményformálók nyilvánvalóan képtelenek belegondolni, hogy milyen rémes következményekkel járna, ha a menedéket nyújtó országok valóban kodifikálnák gyermetegen abszurd vágyukat, és döntô szót adnának a menedékjogi eljárásban a származási ország államvédelmi hatóságának vagy országimázs-központjának. Nem értik, hogy a menedékjog kegyelmi aktus, melynek gyakorlására a genfi egyezményt aláíró országok az egyezményben meghatározott mértékben kötelezettséget vállalnak, de a nagyvonalúbb eljárás nem sérti a jogállami elveket. Miként azt sem, hogy egy menedékjogi ügyben hozott döntés ugyan implikál értékítéletet a származási országban uralkodó viszonyokról, de ez ellen nem lehet „fellebbezni”, nem érdemes zajosan tiltakozni, Trianont felemlegetni, az arabok, korzikaiak elleni francia diszkriminációval mentegetôdzni. Komolynak érdemes lenni, megfontoltnak, elgondolkodónak, a probléma fogósságára érdemes utalni, a jószándékot illik kinyilvánítani – ez fizetôdik ki a legszûkebben vett píár-szempontból is.
De „Magyarországon mindenki tudja, hogy a cigányokat nem üldözik” – írta le egy jobboldali publicista a magyar valósággal dacosan szembefordulva. Mindazok, akik ezt így tudják, természetesen nem fogadhatják el, hogy a francia menekültügyi hivatalnak a magyar nemzeti büszkeség megsértésének és a Magyarországnak való károkozás szándékán kívül más indítéka is lehetett, amikor menedékjogot adott a zámolyi romáknak.
A hazai valóságról alkotott hamis, idealizált kép, a nyugat-európai viszonyok és jogintézmények ismeretének hiánya vagy félreértése, valamint a hazafias magatartás téves felfogása láttatja hazaárulónak a jobboldali véleményformálók jelentôs részével azt a negyven értelmiségit, akik levélben mondtak köszönetet a francia miniszterelnöknek a zámolyi romák iránt tanúsított francia nagyvonalúságért. Kritikának – néha harapós kritikának – a szimbolikusan cselekvô értelmiségiek másutt is kiteszik magukat. Az aláírás elviselhetetlen könnyûsége és a tiltakozást, szolidaritási nyilatkozatot kiváltó jelenség nyomasztó morális súlya közötti szakadék gyilkos megfigyelésekre ad alkalmat az (általában baloldali és liberális) szimbolikusan cselekvô értelmiségiek (általában jobboldali és konzervatív) politikai ellenfeleinek. De az ilyen kritikákat épp az hitelesíti, épp az ad nekik fogat, hogy a kritikus fenntartás nélkül elismeri a kárhoztatott jelenség kárhoztatandó mivoltát, és ily módon arra mutat rá, hogy a szimbolikusan cselekvô értelmiségiek kockázat nélkül, nyitott kapukat döngetve helyezik magukat morálisan a többség fölé. A negyven értelmiségit ért kritika túlnyomó többsége nem ilyen. Ezek a kritikák annak a gondolkodásmódnak a létjogosultságát vonják kétségbe, amelyet a negyven értelmiségi – levelük alapján csak sejthetôen – képvisel. Ha mindenki tudja, hogy a cigányokat nem üldözik, akkor aki a cigányokat mégis üldözve látja, nem lehet vitapartner, csak kártevô, akit semlegesíteni kell. Olyan személy, aki a zámolyi romákkal együtt az orosz titkosszolgálat zsoldjában Magyarország érdekei ellen dolgozik.
A kormánynak a zámolyi romák menedékjoga körüli nacionalista hisztériakeltése az országimázst külföldön egészen biztosan nem javította. De valódi kárt inkább azzal okozott, hogy megerôsítette azt az eddig is sokak fejében fellelhetô tévképzetet, miszerint a cigánykérdés letagadása, szônyeg alá seprése, megszépítése az ország jó hírének védelmével egyenlô.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu