Ne terjesszék, de ha nem fizetnének érte, akkor is újra tényfeltáró újságíró szeretnék lenni. Különleges kiváltság olyan történeteket elõásni, amelyek sok ember életét befolyásolhatják.
Több mint húsz éve dolgozom ezen a területen. Nem figyelek oda arra, amikor píárosok bombáznak különbözõ ötletekkel. Nagyvállalatokról szóló tényfeltáró riportjaim nyomán azonban számos fenyegetõ levelet kaptam vállalati ügyvédektõl, akik azt ecsetelték, hogy a sztori miért nem mehet le adásban. A levelek nagy része aztán a fõnökeimhez vagy a hírszolgálat elnökéhez kerül.
Munkámat az évek folyamán különbnél különb jelzõkkel méltatták. Neveztek már „keselyûnek és a neomarxizmus elõfutárának”. Azt is mondták, hogy célom „a zaklatás, az izgatás és a hisztériakeltés”. Meg azt tanácsolták, hogy „hátul is legyen szemem”. Pedig jobbára hirdetõket, és nem gengsztereket „támadtam”. Egyik korai riportom, amelyet még egy chicagói helyi adónál készítettem, azt mutatja be, milyen bensõséges viszonyban volt egy óriásgyár (és televíziós hirdetõ) a szövetségi kormány megfelelõ hivatalaival, és hogy a változások eléréséhez némi leleplezésre volt szükség.
Négy olyan tényfeltáró riportom létrejöttének háttértörténetét mutatom be, amelyeknek következményük lett.

Különös fõzet: rákkeltõ anyagok a sörben

Valamikor 1980-ban egy, a fogyasztók számára általában hozzáférhetetlen kiadványt olvastam a „Sörfõzõk zanzája” címen. Igyekszem mindig megkaparintani ezeket a kulisszák mögötti ipari cikkeket, mert nagyon jó ötletek vannak bennük. Ez a bizonyos írás a német sörfõzõk azon döbbenetes fölfedezésérõl számolt be, miszerint a német sör egy nitrózamin nevû, jól ismert, hatékony rákkeltõ anyaggal fertõzött. Azt tudtam, hogy az angolszalonnában elõforduló nitrózaminokra az amerikai kormány egészségügyi normákat vezetett be. Akkoriban a Mezõgazdasági Minisztérium valóban bezárt három szalonnagyártó üzemet, mert a nitrózamin mértékét egészségre ártalmasnak ítélték meg. A vitatott mérték a német sörben jóval meghaladta a megengedettet. Rögtön az amerikai sör jutott az eszembe, és elkezdtem telefonálgatni különbözõ sörfõzdékbe. Valamennyien a kereskedelmi szövetségükhöz, a washingtoni székhelyû Amerikai Sörfõzõk Szövetségéhez (USBA) irányítottak, ahol megnyugtattak, hogy tanulmányozzák a kérdést, de aggodalomra semmi ok. Azt is hozzátették, hogy az amerikai kormányzat Élelmiszer- és Gyógyszer-ellenõrzési Hivatala (FDA) a sörfõzõ iparral együtt szintén vizsgálja az ügyet.
Mindig szkeptikus lévén, fölhívtam az FDA-t. Egy kormányzati vegyész valóban megerõsítette, hogy éppen akkor fejezte be mintegy féltucat sör laboratóriumi vizsgálatát, és a kapott eredmények meglepõen magasak voltak. Amikor konkrétan rákérdeztem az egyes sörökben mért értékekre, nagyon ideges lett, és a sajtóosztályhoz irányított, mondván, ehhez a Freedom of Information Actnek (az információ szabadságáról szóló törvény) megfelelõ nyomtatványt kell benyújtanom (ez a kormányzati bürokratáktól származó információk megszerzésének hivatalos eljárása). Ezt fölöslegesnek tartottam, mert tudtam, hogy hivatalos forrásból soha nem fogom megkapni a kért információt. Úgyhogy tovább nyaggattam õt a konkrétumokért, de sikertelenül. A végén már oda jutottam, hogy csak akkor tudom meg a részeredményeket, ha magam vizsgáltatom meg a söröket, hogy abból kiderüljön: melyek közülük azok, amelyekben a legmagasabb értékeket mérték. A vegyész egyre csak azt hajtogatta, „nyújtson be Freedom of Information Act-nyomtatványt”. Elkezdtem könyörögni neki: szegény tévének dolgozom, konkrét nevek és számok helyett köhintsen vagy tüsszentsen vagy koppintson íróasztalára, vagy más, kreatív módon közölje velem, amit tudni akarok. Végül azt mondta, „Mennem kell. De a hétvége éppen arravaló.” Ez volt a titkos kód, egy nagyon népszerû amerikai sör, a Michelob reklámszövege. Önkívületben voltam. Egyetlen sört kellett megvizsgáltatnom a magas nitrózaminszint kimutatásához.
Kitöltöttem egy Freedom of Information Act-nyomtatványt is, és ekkor felfedeztem, milyen meghitt kapcsolatot ápol egymással az FDA és a USBA. Az anyag, amit a USBA állított össze és küldött meg nekem saját fejléces levelén, szóról szóra megegyezett azzal, amit az FDA adott ki kormányzati fejléces papíron. Az FDA megtagadta tõlem a nitrózamin-vizsgálat eredményeit. Igaz, az illetékesek meggondolták magukat, és a riportom levetítését követõ napon õk is nyilvánosságra hozták az adatokat.
A sörügy során tizennyolc sört vizsgáltattunk meg ugyanabban a laboratóriumban, amelyet a söriparosok is használtak (hogy ne vitassák eredményeinket). Majdnem minden sörben rendkívül magas rákkeltõ nitrózamin-tartalmat mutattunk ki. Mint kiderült, a Michelob nem is volt annyira fertõzött, mint legtöbbjük, míg a Heineken igen: annyi nitrózamin volt benne, mint százhetvenöt szelet határértékû angolszalonnában! Az egyik sör, a Coors, egyáltalán nem tartalmazott nitrózamint. A tévémûsor lefutása után a Coors azonnal egész oldalas, kérkedõ hirdetéseket indított a Wall Street Journalban: „Coors: a sör, amelyben NINCS nitrózamin”.
A vizsgálat arra is rávilágított, hogy ez a veszély milyen egyszerûen elhárítható. Míg az amerikai sörfõzõk „misztériumdrámáról” beszéltek, és állították, hogy még nem találták meg az ellenszert, egy németországi tanulmányút révén kiderült, hogy a németek már megoldották sörkérdésüket. Szerintük „egyszerû” volt, mint ahogy azt már amerikai kollégáiknak is említették. Ha a malátát közvetlenül hevítik, nitrózaminok keletkeznek. Ha nem közvetlenül hevítik, akkor nem.
A történet nagyon egyszerû volt. Kimutattuk a sörben egy, az angolszalonnában már azonosított rákkeltõ vegyület magas szintjét, ugyanakkor megtaláltuk a kérdés megoldását is. Fél év múlva a kormányzat új szabályokat vezetett be a sör nitrózamin-koncentrációjának szabályozására, bár addigra a sörfõzõk áttértek korszerûbb malátázási eljárásokra.

Radon: édes otthon

A következõ tényfeltáró riportom azért különleges, mert nem arról szól, hogy egy cég vagy a kormányzat valamit rosszul csinált: a halált okozó radongázról szóló történetben konkrétan senki sem hibáztatható. Isten a talajba teremtette a radont, de ha az bekerül lakásainkba, belégzése veszélyes lehet. A nikotin után a radon a második legkomolyabb tüdõrákokozó anyag. Becslések szerint Amerikában évente majd húszezer tüdõrákos haláleset írható a radon számlájára.
A radonról elõször 1985-ben olvastam egy Stanley Watras nevû emberrõl szóló cikkben, akitõl folyton beindultak a sugárzásmérõ mûszerek az atomerõmûben, ahol dolgozott. Végül megtalálták a sugárzás forrását, és az nem a munkahelyén volt, hanem a férfi otthonában, amely a megengedett szintet több százszor meghaladó radongázzal volt megfertõzve.
Az járt a fejemben, vajon mi a helyzet Washingtonban, ahol akkoriban az ABC egyik helyi adójánál dolgoztam. Akkoriban két helyen lehetett radondetektort szerezni. Az egyik egy kaliforniai cég, a másik a szövetségi kormány Energiaügyi Minisztériuma volt, utóbbit meggyõztem, hogy adjanak nekem ötven radondetektort. Megkértem kollégáimat, helyezzék el otthonaikban. Az eredmény lesújtó volt. A lakások egyharmadában igen magas szintet mértek, köztük a közismert sportszerkesztõében is. Ô éppen akkoriban szokott le a dohányzásról, és igen egészséges életmódot folytatott: minden reggel futószõnyegen kocogott alagsori konditermében, ahol, mint kiderült, a legerõsebb volt a sugárzás. Közöltem vele, hogy az ottani radonszint felért napi három csomag cigaretta elszívásával.
Ez azonban csak a kezdet volt, mert utána nyomban elhatároztuk, hogy még több, akár százezer lakást is tesztelni fogunk. Ez volt a valaha is lefolytatott legnagyobb radonvizsgálat. Meglepõ módon, ismét a lakások egyharmadában mértünk a kormányzat által megállapított „riadószint”-nél magasabb mértékû radonsugárzást. A történetnek számos következménye volt. A Kongresszusban meghallgatások folytak. Az Ingatlanügynökök Nemzeti Szövetsége (NAR) több értekezletet hívott össze, és a lakásvásárlók körében hamarosan megszokottá vált a kiszemelt lakások radontesztelése vásárlás elõtt. Egész iparág települt rá erre: legutóbb mintegy négyezer radonvizsgáló cég volt Amerika-szerte.
Természetesen az alapkérdésre is megtalálták a megoldást. Egyes lakásfejlesztõ cégek képesek speciális ventilátorok és csövek beépítésével az alagsori radongázt a szabadba vezetni, ahol az ártalmatlan.
Utóirat a történethez: míg mi Amerikában fölfedeztük a radont, és megpróbáltuk az általa okozott gondokat kiküszöbölni, egy másik tengerentúli ország jóval elõttünk járt. Ezúttal nem Németország, hanem Svédország, ahol a radonvédelmet már a nyolcvanas évek elején bevették az építési normák közé, azaz évekkel azelõtt, hogy mi „fölfedeztük” a saját problémánkat.

Piszkos labda: gyermekmunka Pakisztánban

Egy másik, szívemhez közel álló történet a gyermekmunka nemzetközi kérdésére irányította figyelmemet. Ezt a riportot a CBS Hírek tudósítójaként készítettem 1995-ben. Az Egyesült Államokba importált futball-labdák több mint felét Pakisztánban varrják, kézzel. Kiderült, hogy az amerikai gyermekek pakisztáni gyermekek varrta labdákkal fociznak. A labdák gyártási központja egy Sialkot nevû kis település. A legközelebbi város, Lahore, mintegy háromórányira van ide. Itt-tartózkodásunk ideje alatt mindennap átmentünk Sialkotba, hogy az utcákon sétálva varrómûhelyek után kutassunk.
Ahány mûhelybe csak betértünk egy hét alatt, mindenütt találkoztunk gyermekekkel, némelyikük alig volt hatéves. Nem járhattak iskolába, viszont napi két labdát varrtak össze olyan óriáscégek számára, mint az Adidas, a Reebok és a Nike.
A Reeboknak papíron volt ugyan emberi jogi deklarációja a gyermek- vagy rabszolgamunka alkalmazása ellen, de ezekben a távoli varrómûhelyekben mégis mindkettõvel találkoztunk. A futball-labda-gyár elnöke tagadta, hogy a gyermekek labdákat varrnának. De amikor elmondtam neki, hogy éppen most fényképeztünk varrómûhelyekben dolgozó gyermekeket, így válaszolt: „Amennyiben ez igaz, a tudtunkon kívül történik.”
Amikor visszatértem Amerikába, megmutattam a fényképeket, és jelentettem a tényeket e nagynevû cégeknek, amelyeknek logója ott virít a labdákon, mire õk szövetségbe tömörültek, hogy szembenézzenek a kérdéssel, és hozzájáruljanak ezeknek a gyermekeknek az oktatásához.
Amint az gyakran megesik, miközben egy sztori után nyomozol, egy másikra lelsz. Mint ebben az esetben is. Míg labdákat varró gyermekek után kutattunk, véletlenül olyanokra bukkantunk, akik köszörûkövek fölé görnyedve sebészeti eszközöket készítettek. A gyermekek keze be volt kötözve, és szikrákat szóró köszörûkövek fölé hajolva dolgoztak. Az egyik helyen a tulajdonos rájuk üvöltött, hogy rejtõzzenek el kameránk elõl, de sikerült lekapnunk õket menekülés közben. Amikor közelebbrõl szemügyre vettük, az eszközök nyelén legnagyobb meglepetésünkre a UNICEF-nek, az ENSZ gyermeksegélyezési szervezetének a logóját találtuk!
A UNICEF New York-i központját felkeresve megmutattam a felvételeket, mire azt válaszolták, hogy hallottak az ügyrõl, vizsgálatot is indítottak, ám semmit nem találtak. Mivel elõre bejelentették, hogy odamennek vizsgálódni, nyilván azt kapták, amit én kereskedelmi kamarai körbevezetésnek nevezek: minden rendbe téve, patyolattiszta és szabályszerû. Ezért lehet a mi újságírói munkánk annyira hatásos. Összevethetjük a valósággal, amit a cégek állításuk szerint csinálnak, és elsõ kézbõl láthatjuk, amit tényleg csinálnak, az igazságot föltárva pedig változásokat idézhetünk elõ.

Csak csináld, vagy különben…

A fogyasztókat mindig érdekli, hogyan készítenek bizonyos árucikkeket, de a záporozó reklámüzenetek sokaságát leszámítva, amelyek révén a cégek beléjük sulykolják, mit gondoljanak vagy érezzenek termékeikkel kapcsolatban, nemigen jutnak információhoz. Mindenütt jelen levõ, „süvítõ” logójával a Nike azon cégek közé tartozik, amelyek a leghatékonyabban és legbefolyásosabban bocsátották áruba a fiatalság, sport és életerõ egyesített képét.
Miután meghallottam a pletykákat a Nike cipõket gyártó munkások kizsákmányolásáról, elõször Indonéziába vettem utam, ahol meglátogattam néhány cipõgyárat, amelyeket a Nike alvállalkozónak szerzõdtetett még a kilencvenes évek elején. Kiderült, hogy a munkások még az országos létminimumnál, azaz két dollárnál is kevesebbet vittek haza. Ezzel szemben találtam egy Bata nevû kanadai céget, amely ennél jóval többet fizetett, és egyéb juttatásokat is adott munkásainak, miközben a cipõket jóval kevesebb pénzért értékesítették, mint a Nike-t.
Miután elkészítettem a riportot, egy Délkelet-Ázsia-szakértõ felvilágosított, hogy mihelyt Vietnam megnyílik az amerikai befektetõk elõtt, a Nike azonnal átköltözik. „Gát(lás)talan”-nak nevezte õket, akik nyomulnak az olcsó munkaerõért. Ahogy Vietnam megnyitotta kapuit, odautaztam, hogy megnézzem, változott-e valami a Nike-nál a munkásokkal való törõdés terén.
A helyzet rosszabb volt, mint Indonéziában. Az Egyesült Államokban száznegyven dollárért eladott cipõket készítõ munkások ezrei, többnyire nõk, kevesebbet kerestek a vietnami minimálbérnél (ami havi negyven dollár, hatnapos munkahéttel). Az alacsony béreknél is rosszabbak voltak azonban az új, sok esetben a fizikai bántalmazás kategóriájába esõ jelenségek: egyes nõk száját ragasztószalaggal tapasztották be, hogy ne beszélgessenek a futószalag mellett; egy másik csoport nõt huszonöt percig térdepeltettek magasba tartott kézzel, amiért nem teljesítették a termelési normákat; egyszer szexuális zaklatás is elõfordult. Egy másik kegyetlen, a vietnami sajtóban is jól megszellõztetett esetben pedig tizenöt csoportvezetõt félkörbe állítottak a munkásaik elé, majd egy fõnök a fejüket kezdte püfölni egy Nike cipõfelsõrésszel. Leckét akart adni a Nike-normák teljesítésének fontosságáról.
Jóllehet ez utóbbi esetben az érintett munkások többségével sikerült beszélnem (az egyik sértett nõ pert is nyert a vietnami bíróságokon), Phil Knight, a Nike elnöke hazugnak és eltúlzottnak bélyegezte tudósításomat. A riport sugárzása után viszont az Ernst and Young belsõ vizsgálatot (amelyet megsúgtak a New York Times-nak és nekem) tartott, amely alátámasztotta az általam feltárt jelenségeket: a törvénytelen béreket, az esetenkénti fizikai bántalmazást és egyéb problémákat.
Sajnos mire a jelentés elkészült, már csak a New York Timest érdekelte a dolog, ahol címlapsztori lett belõle. A Nike pedig idõközben szponzori szerzõdést kötött a CBS-szel a Japánban rendezendõ téli olimpiára. A riport folytatása, amely már mûsorra volt tûzve, csöndben és titokzatos módon kikerült a programból. Késõbb, a téli olimpia elõestéjén, Nike-logók jelentek meg a CBS-zakókon, amelyeket a riportereknek az olimpiai tudósítások ideje alatt viselniük kellett. A Nike ezerötszáz „Mikulás-csomagot” osztott ki a CBS tudósítóinak, stúdiószerkesztõinek, fotósainak és fejeseinek.
A hatalmas Nike-zsákokban Nike vízálló kabátok, Nike sapkák, Nike mellények, Nike nadrágok, Nike bakancsok és Nike kesztyûk voltak a CBS személyzete számára. Mindannyian hozzászoktunk már a különféle logókkal feldíszített sportolók látványához, de az, hogy az újságírók mûsoridõben szponzori logókat viseltek, és ilyen drága ajándékokat fogadtak el, a CBS Hírek normáinak egyértelmû megszegése volt.
A Nike fizetett, és a CBS elfogadta, egy mûsor szponzorának a hirdetõtábláivá silányítva újságíróit. Kétségbeestem attól, amit láttam, mint nézõ, és tudtam, mint újságíró. Egy belsõ levélben tiltakoztam a CBS elnökénél, másolatokat küldve a Nike-logót viselõ mûsorok producereinek is. Szégyenkezésemet fejeztem ki amiatt, hogy egy hirdetési üzletért kockára tesszük jó hírnevünket, és megszegjük etikai szabályainkat. Kétségbe vontam, vajon a nézõk hogyan hiszik majd el a nyomormûhelyekrõl szóló tudósításainkat a tetõtõl talpig Nike-ban pompázó riportereink láttán. Kérdésemre ügyet se vetettek: ez végül a CBS-tõl az ABC-hez való távozásomhoz vezetett. Nem szerepeltem azóta a képernyõn, abban reménykedve, hogy inkább a menedzsment döntéseit tudom befolyásolni: milyen sztorikat dolgozzunk fel, és hogyan nyúljunk hozzájuk.
Izgalmas idõszaka ez az újságírásnak. Nagy kihívást jelent az internet, az embereknek több lehetõségük van a hírek, információk megszerzésére. A hír és szórakozás közti határ egyre inkább elmosódik. A tévék, újságok, folyóiratok és az internet közötti határvonalak egyre inkább összefolynak. A sajtó közönségének most lehetõsége van arra, hogy a hírekben az õt legjobban érdeklõ témákat saját ízlése szerint kiválassza. De attól tartok, egy csomó olyan információ is van, amelyrõl hallani nem akarunk, de tudnunk kell. Nem biztos, hogy a tõlünk távol esõ vidékeken zajló kegyetlen háborúkról vagy gyermekek bántalmazásáról vagy olyan országos politikai kérdésekrõl, amelyek talán nem érintenek minket azonnal, nem választunk feltétlenül címlapsztorikat. De világunk egyre kisebb lesz, és minden esemény, akárhol történik, érint minket. Kényelmes csemegézéssel testre szabhatjuk ugyan a híreket, azt tekintve eseménynek, amirõl azt gondoljuk, hogy tudni akarjuk, de akkor valószínûleg nem fogjuk tudni azt, amit tudnunk kellene.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu