Zoli egy pillanat alatt föl tudott fogni mindent, mert diplomás volt, és Péter is, mert mindketten diplomások voltak, és egymásnak unokatestvérei. Elsõ unokatestvérei, ha mást nem veszünk számításba. Például ha nem vesszük számításba azt, hogy egy idõben születtek, és kisgyerekként annyira hasonlítottak egymásra, hogy az anyjuk meg az apjuk mindig összecserélték õket, olyan sokszor, hogy végül már senki nem tudta, melyik gyerek kinek a gyereke, csak abban bíztak, ha páros számszor cserélték össze õket, akkor mindegyik abban a családban nõ föl, amelyikbe beleszületett.
A szülõk már nagyon várták, hogy felcseperedjenek, és végre a nevük alapján megkülönböztethessék õket, mert amíg kicsik voltak, és nem tudták, hogy hívják õket, addig hiába mondták az egyiknek, hogy Zoli, vagy a másiknak, hogy Péter, az a kisgyerek nem értette, hogy mit akarnak tõle, ezért nem is tudott válaszolni, hogy õ a Zoli, vagy õ a Péter. Egy ponton azonban véget ért a családok közti gyerekcsere, ám fogalmuk sem volt a szülõknek, hogy melyik volt ez a pont; egyszer csak vége szakadt, és onnantól nem volt kecmec, az a gyerek már abban a családban nevelkedett, amelyikben maradt.
Tanulmányaikat is együtt végezték, ugyanolyan diplomát szereztek, s a mostani állapothoz képest, amikor a lugasban ülnek és bort isznak, csak egyetlen különbség adódott. Méghozzá az, hogy Péter megnõsült, elvett egy lányt, aki most már asszony, viszont Zolinak ez nem sikerült. Csakis egyiküknek sikerülhetett, mert Péter és Zoli ugyanazt a lányt szemelték ki életük párjának, mindketten ugyanazt a nõi teremtést tartották ideálisnak arra, hogy egy életet leéljenek vele. Ám egy helyen csak egy idea van, és akkor ez választóvíz lett köztük. Ám nem nagy választóvíz, mert amíg Péter boldogan élt a lánnyal (az asszonynyal), addig Zoli örült Péter boldogságának, és hamar beletörõdött a magányos életbe, vagyis abba, hogy neki egy kicsit tovább kell keresgélnie a lányok között, ha nem akar egyedül maradni mindörökre. De ez nem zavarta, és nem keresgélt, örült Péter boldogságának, és a magánya se volt igazi, mert hárman mindig együtt voltak, kivéve az ágyban, mert ilyen tradíciót sehonnan nem örököltek, így hát nem is vágytak rá.
Zoli nem messze lakott Péteréktõl, ezért könnyen találkozhattak, és a találkozások alkalmával beültek a Péter lugasába, kijött a felesége is, akit Ágnesnek hívtak, felvette õ a Péter nevét, de egymás közt továbbra is Ágnes maradt, és amikor beültek a lugasba, jól elbeszélgettek mindenrõl, mert az Ágnes is diplomás volt, és õ is könnyen, egy pillanat alatt megértett mindent.
Mind a hárman el is helyezkedtek a végzettségük szerint, viszonylag jó állásokat kaptak, de úgy érezték, nem haladnak ötrõl a hatra, mert amijük volt, azt lényegében örökölték, a fizetésüket pedig minden hónapban fölélték.
– Ez így nem mehet tovább – mondta Péter a lugasban Zolinak, és az árnyas lugas levelei közt benézett a konyha ablakán, ahol Ágnes konyhai munkát végzett, sütött és fõzött, és minden este elmosogatott, hogy ha másnap kimegy a konyhába, ne induljon rosszul a nap, a tegnapi nap hordalékainak eltakarításával.
– Akkor viszont mit csináljunk? – kérdezte Zoli.
– Találjunk ki egy ötletet, elvégre diplomások vagyunk, és nem azért tanultunk annyit, hogy ne vigyük semmire, szégyenszemre, anyánk és apánk emlékére, esküszöm – mondta Péter.
– De a mai világban olyan nehéz egy ötletet jól kitalálni, ahhoz nagyon ismerni kell a tényezõket, amik reálissá teszik az ötletet – mondta Zoli.
– Ne lopjuk az idõt, gondolkodjunk, hogyan tudnánk kiszélesíteni anyagi lehetõségeinket – mondta Péter.
És akkor töltöttek a poharakba, és akkor alátámasztották a fejüket, és gondolkodtak, gondolkodtak, ahogy csak bírtak.
Meg is lett az eredménye.
Az örökség maradék anyagi részébõl vásároltak egy közepes méretû, parlagon heverõ földet, amely mindkettõjükhöz közel esett, mert úgy határoztak, hogy földmûveléssel jutnak plusz bevételhez, ami, és ebben megegyeztek, áldozatos munkát kíván mindnyájuktól, de ezt az áldozatot meg kell hozni, ha akarnak valamit.
Csakhogy a közepes földterületen nagy fû és mindenféle gaz éktelenkedett, elõször azt kellett eltávolítaniuk, hogy belefoghassanak a földmûvelésbe. Összeültek tanácskozni, és úgy döntöttek, hogy kaszás embert fogadni nem kifizetõdõ, inkább más megoldáshoz kell folyamodniuk. Zoli a homlokára csapott, és már meg is volt a jó ötlet.
– A közelben van egy nagy gazdaság – mondta Zoli –, ahol nagyon sokféle állatot tenyésztenek, például birkákat is. Azt kell csinálnunk, hogy bérbe veszünk néhány birkát, mondjuk tizenötöt, meg egy kost, hogy rendet tartson, és azokkal csakhamar és viszonylag olcsón lelegeltetjük a földet borító növényzetet.
– Kezdetnek nem rossz, sõt, nagyon jó, költségkímélõ elgondolás – mondta Péter, és Ágnesnek is ugyanez volt a véleménye.
Kibérelték hát az állatokat, tizenöt birkát és egy kost, és nyomban a szabad földterületre engedték õket.
Még aznap délben azonban vészesen csengett Ágnes munkahelyén a telefon, az új kertszomszéd hívta, és közölte vele, azonnal érkezzen valaki a helyszínre, mert a birkák az õ kertjét legelészik, és odalesz a sok jó veteménye. Ágnes szólt Péternek is, és Zolinak is, akik szintén autóba ültek, és kimentek megnézni, mi van. A birkák tényleg a szomszéd kertjében voltak, és Péter azonnal beismerte a tévedést, és még azzal a mozdulattal elment huzalt vásárolni. A huzallal körbekerítették a földjük egy darabját, és oda behajtották a birkákat, hogy majd így minden rendben lesz, és alkalomadtán, ha a birkák végeztek a legeléssel, arrébb rakják a karantént. Ám másnap is csörrent Ágnes telefonja, a birkák megint a szomszédban voltak. Péter újabb köteg huzalt és karókat vásárolt, hogy megmagasítsa a karantént. De hiába, a birkák minden egyes nap a szomszéd kertjében kötöttek ki, és alig valamit legeltek a saját földterületükrõl, pedig már két méter magasan állt a drótkerítés.
Péter, Zoli és Ágnes nagyon elkeseredett, hogy mi lesz akkor az õ vállalkozásukkal. Végül úgy döntöttek, hogy a birkákat visszaadják a gazdaságnak, de elõbb még a végére járnak, hogy a csudába szabadulnak ki a birkák a két méter magas kerítésen.
Péter és Zoli megkérték a kertszomszédot, hogy egy éjszakát hadd töltsenek a magas diófa lombjai között rejtõzve, hogy végére járjanak a birkaszökésnek. A szomszéd beleegyezett, és õk alkonyatkor már a fán voltak egy liter vízzel, és egy-egy szendviccsel.
– Szerinted, hogy a francba csinálják ezt, Péter? – kérdezte Zoli áhítattal.
– A fene se tudja – mondta Péter –, de az biztos, hogy emlékezetes marad ez az éjszaka, csak le ne essünk, mert anynyit nem ér az egész, hogy meghaljak itt a földön lezuhanva.
– Te nem hiszel abban, hogy valami misztikus dolog szemtanúi leszünk? – kérdezte Zoli.
– Milyen misztikusra gondolsz? – kérdezte Péter. – Hogy például minden gazdálkodónak át kell esni egy misztikus dolgon ahhoz, hogy jó gazdálkodó legyen, és megbecsülje magát és a föld szellemét?
– Valahogy konkrétabbra gondoltam – mondta Zoli –, például, hogy egyszer csak felemelkednek a birkák a levegõbe, és néhány szárnycsapás után ide eszi õket a fene, ebbe a kertbe, vagy jön valami szellem, egy jó izmos szellem, és hogy próbára tegye a türelmünket, egyenként átrakja a birkákat.
– Tudod, Zoli – mondta Péter –, én nem azért kaptam a diplomámat, hogy ilyeneken gondolkodjam, de ha szembe kell nézni valamivel, akkor majd nyitva tartom a szemem.
Azzal csend borult rájuk, és azzal le se vették a szemüket a birkákról.
Szépen sütött a hold, telibe kapta fénycsóvájával a birkanyájat, amely nem legelt, csak egy kicsit taposta le odaát a gazt. A gyapjuk úgy fénylett, hogy ezüstfonalat lehetett volna belõlük sodorni, de ennek a technikáját sem Péter, sem Zoli nem ismerte.
Már-már elbóbiskoltak, amikor eltûnt az égrõl a hold, s a hajnal keserves pírja bemetszette a horizontot. Ekkor Péter megrázta Zoli karját.
– Nézd csak, pajtás – mondta Péter.
Zoli megrázkódott, szemeit kimeresztette. Volt is mit néznie.
A kos, a vezérállat feltápászkodott, futott néhány bemelegítõ kört, ezzel fölébresztette a birkákat, majd a bemelegítés után nagy lendületet vett, és úgy, ahogy volt, slussz-passz, átugrotta a két méter magas kerítést; aztán a birkák sorban, azok is bemelegítettek, és uzsgyi, illa berek, lába kerek, átsuhantak a drótháló fölött, és a szomszéd kertjében landoltak, Péter és Zoli alatt, a diófa tövében.
Talán ezért az egyetlen élményért megérte, állapította meg a két diplomás férfi, és még aznap visszahajtották a birkákat eredeti helyükre, a gazdaságba.
A szabad földterületet hamarosan jó áron eladták, így kis veszteséggel ugyan, ám újra pénzüknél voltak. De hát nem ezt akarták, hanem valamelyest meggazdagodni.
Ahogy kipihenték a fáradalmakat, egy délután ismét a lugasban borozgattak, és további terveket szõttek.
Péternek támadt az elsõ új ötlete. Ô azon a gondolatvonalon indult el, amely szerint maradniuk kell ugyan a gazdálkodásnál, de nem a növénytermesztésnél, hanem az állattenyésztésnél. Mindjárt ki is találta, hogy a városka határában, ahol élnek, áll egy használaton kívüli, közepes méretû baromfitelep, amit kis befektetéssel ki lehetne pofozni, napos csibéket vásárolni, mert az néhány hónap alatt eléri a vágóállapotot, és így évente akár több transzportot is megforgathatnak, és a csirkét amúgy is szeretik enni az emberek, azzal nem fürödhetnek be.
Kibérelték a baromfitelepet, kicsit kipofozták, és vettek ezer darab napos csibét meg sok zsák tápot. A gondozásukból Ágnes is kivette a maga részét, külön munkatervet állítottak össze, ki mikor megy a telepre gondozni. Sõt, egy baromfiértékesítõ vállalattal kedvezõ szerzõdést is kötöttek. Úgy látták mindannyian, hogy a csirkék segítségével megfogták az Isten lábát, és akár néhány év leforgása alatt, amíg éjt nappallá téve apait-anyait beleadnak a baromfitenyésztésbe, meggazdagodhatnak.
A csirkék szépen fejlõdtek, alig hullott egy-két darab valahogy, de fertõzés nem történt.
Elérkezett a feldolgozás, a vágás napja.
Zoli és Péter ott álltak a tûzõ napon a baromfitelep udvarán, és azon tanakodtak, hogy idáig ugyan minden rendben, de hogy a francba vágjanak le a szállításig, két nap alatt ezer csirkét, vagyis az volt a probléma, hogy a nyakukat még csak el tudják vágni két nap alatt ezer csirkének, de hogy fogják megkopasztani mind az ezret, merthogy akinek bedolgoztak, csak kopasztott állapotban veszi át a baromfihullát. Az egyik verzió az volt, hogy sehogy, de ez nem ígérkezett jó megoldásnak.
Zolinak azonban jó ötlete támadt.
– Te, Péter – mondta Zoli –, az az én véleményem, hogy el kéne indulnunk egy kis tapasztalatcserére. Ott van például az én szomszédom, az öreg Gyuri bácsi. Neki világéletében sok csirkéje volt, megjárta a frontot is, csak van valami népi bölcsesség a tarsolyában, hogy hogyan kell rövid idõ alatt ennyi állatot elpusztítani, majd pedig feldolgozni.
Péter megveregette Zoli vállát, hogy elismeri gondolkodói képességeit, s abban a szúrásban indultak is az öreg Gyuri bácsihoz, megtudni, mitévõk legyenek.
A Gyuri bácsinak nyitva volt a kapuja, bementek az udvarba, de az öreg épp a reteráton tevékenykedett, úgyhogy várniuk kellett, mert az öreg szerint a magyar ember evés közben nem beszél, de, szerinte, szarás közben sem nagyon ildomos, mert pszichikailag megfogja az embert.
Péter és Zoli türelmesen várakozott, míg az öreg Gyuri bácsi meg nem jelent a színen, s olyan hastáncot le nem vágott, amit csak olyan emberek tudnak, akiknek eltört a gerincük.
Azzal elõ is adta a két diplomás az öreg Gyuri bácsinak, hogy hiába, az õ diplomájuk nem a baromfitenyésztésre ad jogosítványt, így hát eljöttek megkérdezni a nép egyszerû fiát, hogy adjon nekik jó, használható, korrekt tanácsot.
– Na, kedveskéim – mondta az öreg Gyuri bácsi –, az a helyzet, hogy már nagyon régen volt, amire emlékszem, de azért emlékszem, hogy az õseim milyen kiváló módszereket alkalmaztak a csirkével szemben. Nagyon õsi, úgyhogy minden részletet jól jegyezzetek meg, mert ha egyetlen ponton is elvétitek, akkor le is út, fel is út, nem mehettek panaszra sehova.
Zoli és Péter felváltva, erõsen hegyezték a fülüket, sõt, Péter, papír híján a személyi igazolványa „feljegyzések” rovatába jegyezte az öreg Gyuri bácsi varázsszavait.
– Azt mondja, hogy – mondta az öreg Gyuri bácsi – egyikõtök keres egy szép, hosszú, de nem túl vastag fenyõlécet, amelyiken nincsen göcsört, mert úgy könnyen törik, balesetveszélyes. Addig a másik kihozza a csirkét, a szárnyait ügyesen hátrafeszítve stabilan tartja az állatot, hogy zúzódás ne essék rajt’, mert akkor sokat veszít eszmei értékébõl. Ha ez megvan, most jön a lényeg. A fenyõlécet jó marokra kell fogni, és egy könnyed csuklómozdulattal megsuhintani, hogy épp csak érje a csirke fejét. Úgy kell csinálni, mintha teniszütõvel jól megnyesnéd a labdát, de aztán bele ne haljon az állat, mert úgy nem ér semmit. Mert a csirkének ilyenkor meg kell rémülnie, nem baj, ha kicsit megbódul, de rémüljön meg. Mert ha megrémül, és ez egyedül a csirke tulajdonsága, olyan kémiai anyagot választ ki a szervezete, amely késõbb felszívódik ugyan, de az állat ennek az anyagnak a hatására ledobja az összes tollát. A csirkének ez a tulajdonsága látszik a félõs csirkéken, ezek a kopasznyakúak. Na, szóval, a szerva után legalább egy fél órát vártok, amíg felszívódik az ingeranyag, aztán lehet vágni a meztelen csirkét, úgyhogy még forrázni se kell.
Béla és Zoli összecsapták a tenyerüket, az öreg Gyuri bácsi kezeit pedig megcsókolgatták, és személygépkocsijukkal száguldottak vissza a baromfitelephez.
Zoli keresett egy, az öreg Gyuri bácsi leírásának megfelelõ fenyõlécet, mialatt Péter kihozta az elsõ csirkét a szabadba.
Péter leszorította a csirke szárnyait, hogy az moccanni se bírt, Zoli pedig elfoglalta az ütõpozíciót. Elõbb jól bemérte a csirke fejét, még egyszer bemérte, rugózott néhányat a lábával, végzett egy fejkörzést, majd jól megsuhintotta.
Péter elengedte a csirke szárnyát, és várták a hatást.
Egy perc.
Kettõ.
Semmi.
A csirke nem dobta le a tollát, viszont akkora lila hólyag vagy duzzanat nõtt a fején, mintha kétfejû búbos csirke lenne.
– Ez nem sikerült, Péter – mondta Zoli –, hozz egy másikat!
Péter hozta a következõ csirkét, Zoli rugózott, suhintott, a csirke ájultan hullott a földre, a fején öklömnyi duzzanat.
De semmi. A toll rajta maradt.
Aztán jött a harmadik, negyedik csirke. Duzzanat.
Péter javasolta Zolinak, hogy cseréljenek szerepet; most Zoli szorította a csirke szárnyát, és Péter rugózott és suhintott.
De a tollaikat csak nem akarták ledobni szerencsétlen állatok.
Akkor Péter nekikeseredett.
– Te, Zoli, szerintem nem jól fogod azt a csirkét, nem kell annyira lenyomni – mondta Péter.
– Te meg nem jól suhintasz, túl necceset ütsz, és nagyon is elkábul az a csirke, nincsen ideje megrémülni, és nem választja ki a szervezete a toll-ledobó hatóanyagot – mondta Zoli.
Nem így kell, úgy kell, amúgy kell, hülye vagy, nem vagyok az, te vagy a hülye – így oktatgatták egymást, s épp, amikor Péter becélozta Zoli fejét a fenyõléccel, akkor jelent meg Ágnes, és ugyan kiszállni már nem volt ideje a személygépkocsijából, de a lehúzott ablakon keresztül velõt rázó, spirálisan tekeredõ hangorkánnal elsikította magát. A két diplomás férfi, Zoli és Péter, a sikoltás hatására megmerevedtek, majd lassan visszanyerték józan eszüket, s mire Ágnes hozzájuk ért, már kezet fogtak, és átölelték egymást; a háttérben számos csirke puklis fejû teteme feküdt.
Ágnes, amikor megtudta, mi történt, nagyon csóválta a fejét, majd elõvette a pénztárcáját, és megmutatta, hogy pont annyi vállalkozói mikrohitelhez jutott délután, amennyibõl megvásárolhatják a csirkekopasztó gépet.
Nagy volt az örömük, boldogan néztek az égre, de Ágnes azért megrótta õket, hogy többé ilyen hülyeséget ne csináljanak, ami a barátságukba kerülhet, s azzal összeszedte a döglõdõ csirkéket, elvágta a nyakukat, és szent volt a béke.
A baromfifelvásárlótól egy nap haladékot kaptak, megvásárolták a csirkekopasztó gépet, ami ugyan az elsõ csirketranszport nyereségének a javát elvitte, de a következõbõl már gyapjasodhatnak, ahogy Péter fogalmazott.
– Figyeljétek meg, hamarosan meggyapjasodunk – mondta Péter a leadás utáni este, az ünnepi vacsorán, amelyre Ágnes rántott sajtot készített sült burgonyával, és görögsalátát tálalt még hozzá.
Az azért nem hagyta nyugodni sem Pétert, sem Zolit, hogy akkor most az öreg Gyuri bácsi jól átbaszta õket a palánkon, vagy tényleg õk rontották el a csirkeverést. Keresték, kutatták az alkalmat, hogy kiszedjék az öregbõl, de annyira szégyellték magukat, hogy adódhatott bármilyen helyzet, nem merték szóba hozni az öreg elõtt. Az meg nem emlegette, csak dicsérte a fiúkat, hogy diplomás emberekhez képest milyen jól megtollasodtak a csirketenyésztésbõl, s hogy látszik, a vérükben van a gazdálkodói véna.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu