A ’93-as, Haggyatok lótuszülésben címû köteteddel keltettél feltûnést a magyar irodalmi közéletben. Talán a drasztikusságukkal hatottak ezek a szövegek. Meg azzal, hogy szeretetlenségrõl és hiányról árulkodnak. Garaczi László a könyvrõl írt kritikájában úgy fogalmazott, egyszerre jelenítenek meg „istenszékét, énszékét és nõszékét” a legváltozatosabb mûfajokat keverve hol ordenáré, hol kétségbeesett hangnemben. Így visszanézve is úgy tûnik, egy új hang szólalt meg akkor.

Én így írtam és gondolkodtam akkor, bár ezt magam is furcsálltam néha, hogy miért nem tudok klasszikusan írni. Nem tudok, mert idegen világ. Valóban tombolt bennem a drasztikusság, ami életszemléletet is adott: Gyerünk fejjel a falnak! Nem azt mondom, hogy nem volt vesztenivalóm, hanem hogy mindig valami különlegeset akartam csinálni, ami végül ezzel a faltörõ kos technikával tûnt kivitelezhetõnek. Próbáltam valami olyasmit csinálni, ami elementárisan csak az enyém. Ez a magatartás helyenként kisebbfajta agresszivitásban nyilvánult meg, akár a szövegformálásban, akár a nyelvben, akár a témában. Sok mindenben így megy ez ma is.

Nagyon sok a szójáték, a szóvicc ezekben a szövegekben. Hiszek egy tökéletes cenzúrában, írod egy helyen, máshol a Mosom kebleimet! címet adod a novelládnak. Ha tetszik, aranyköpések tárolója is a könyv. Irónia, humor van bennük, de nagyon fekete humor ez. Törvényszerû-e most már, hogy csak így lehet írni?

Egyáltalán nem törvényszerû, sõt. Egyébként pedig ha a humor fekete, az nekem csak annyit tesz, hogy az élet sötétebbik oldaláról kialakult „drámai” hagyományok, a szenvedés- és küzdésmítoszok, nem mindig, de nagy átlagban, az én fülemnek ostobán hangzanak. Ne szenvedjünk már annyit. Vannak dolgok, amiket meg kell csinálni, ki kell bírni, és kész.

A „…hidraulikus menyasszony…” címmel jelent meg pár hónapja gyûjteményes versesköteted. A prózakönyvekéhez hasonlóan felhívó, játékos a cím. A versek hemzsegnek az abszurd szójátékoktól, de szinte kivétel nélkül szívszorítóan líraiak is. Melyik mûfajt érzed inkább magadénak, a lírát vagy a prózát? Úgy is kérdezhetném, melyikben vagy kitárulkozóbb?

Amennyiben a mû anyaga olyan, bármelyik mûfaj megengedi az úgynevezett kitárulkozást. Nyilván prózával sokkal több dolgom volt eddig, mint verssel. A versbeszédet, úgy általában, nehezebben találom meg. És a kötetbõl is kiderül, hogy nagyon sokféle versbeszéddel próbálkoztam, de amihez nagyon sokáig tartottam magam, az például a Szótár címû vers hangja volt, amiben furcsa kis mûegészet éreztem. De ma már nem tudok úgy írni, ez a fajta versbeszéd egyszerûen elment tõlem. Pedig akarnám, de nem tudom.

Te egyébként nagy viccgyáros vagy?

Amikor olyan kedvem van, akkor igen. Végül is ha jön belõlem a vicc, akkor azt minek visszafogni.

Ez azt is jelenti, hogy központi figura vagy?

Nem hinném.

Furcsálltam is volna a könyveidet olvasva. Ennek a szerelem- és istenkeresésnek volt 1993-ban valamilyen életrajzi háttere? Hol is laktál ekkor?

Cegléden éltem két évig, utána visszaköltöztem Szegedre, ahol egy régi kertvárosi családi ház cselédszobájában laktam, minimális négyzetméteren, pár bútor között, s egy pici ablakon egy nagy füves terepre láttam. Volt, amikor napokig nem csináltam semmit, csak hallgattam, ahogy a csatornában folyik a víz. Utána több albérleten keresztül lett saját lakásom, vettem, de a sors iróniájának köszönhetõen ez egy temetõre nézett. Édesapám mondta is: aha, szóval ez az a zöldövezet, amit a telefonban említettél. Én ott borzasztóan mélyen megéltem az egyedüllétet és a magányt, fõleg azután, hogy sokan elköltöztek Szegedrõl, és nem maradt körülöttem szinte senkise. Ha emberek közé mentem, az sokszor csak azért volt, hogy ne legyek egyedül. És persze folyamatosan kerestem, kerestem a helyem, a társam, az Istent, mindent kerestem. És dühös voltam, hogy minden olyan idegen, közben meg nyugtatgattam magam, hogy jóra fordul majd minden, amihez egy darab kapaszkodót nem láttam, és kizárólag annyit tehettem, hogy életben és ébren tartsam magamban a vágyat és a figyelmet, ha egy pici rés nyílik, és lehet valamit mozdítani ezen a rohadt életen, akkor megtegyem. És sikerült. Megtaláltam a helyem.

A kötet szerelmi traumáról árulkodik. Volt ennek valamiféle valóságalapja?

Én alapvetõen minden szerelmet, még a gyerekkoriakat is nagy traumának éltem meg, mert olyan eszeveszett módon viszonyultam hozzájuk, hogy az felégetett mindent, engem is, és a kapcsolatot is. Az elsõ könyv szövegeinek születése körül éppen az egész világ felrobbanni készült körülöttem.

Mennyire érzed magadénak a magányos, kicsit pszichopata nyugalmazott portás figuráját? Az elsõ könyved terjedelmesebb részét ugyanis az õ monológja teszi ki.

A nyugalmazott éjjeliõr, aki fölgyújt maga körül mindent, és elindul a felgyújtott lakása kulcsával a zsebében. Akkori magamat írtam ebben a pacákban, hogy ha minden elpusztul körülötte, ha nem számíthat semmire, ha teljesen egyedül van a világban, akkor sem adja fel. Nem adni meg magát-magamat-magunkat a kívülünk és bennünk is pusztító pesszimizmusnak, a negatív erõknek – az én életstratégiám is ez volt ekkor. Végül is nem azért lennének a tragédiák az ember életében, hogy belepusztuljon, hanem hogy valamit belõle felépítsen.

Azt írod ennek kapcsán, hogy nincs semmiféle világképed, úgy érzed, minden változik benned és körülötted. Letisztult ez azóta?

Akkor még nem akartam semmi olyan dolgot csinálni, ami egy már meglévõ világmodell alapján újragyártja magát. Most is csak annyi a világképem, ami kicsit a matematikából szüremkedhetett át, hogy amíg van egy tétel, addig azt sejtésként lehet csak felfogni, és minden sejtés akkor nyeri el az értelmét, amikor bizonyítást kap. Mindaddig, amíg ez nem történik meg, 50-50 százalék az igazság- és a hamisságtartalma. Bármilyen állításom hamisságáról meggyõzhetõ vagyok.

Ilyen szavaknak, mint az igazság, nincs értelme?

Nem nagyon, vagyis nem ezen a nyelvi szinten. Ellenben tíz év elteltével jó visszanézni olyan dolgokra, amiket akkor gondoltam, mert a visszanézés igazolási perspektívát nyithat. És bár tíz év az igazság szempontjából nem nagy idõ, a mostani gondolkodási állapotomhoz való eljutáshoz, látom, éppen azokra a tíz évvel ezelõtti tételekre volt szükségem, illetve, hogy mindenáron ragaszkodjam hozzájuk, még ha közben nem is kaptak túl markáns visszaigazolást.

A késõbbi prózaköteteidbõl már hiányzik a drasztikusság. A mûfaj is megváltozott: a szövegeid rövidprózák lettek. Elõbb a Vastag sapkában címmel tárcanovellákat jelentettél meg, a negyedik kötet, a Képlapok a barlangszájból lényege pedig éppen a pármondatos pillanatképek, hangulatképek felvillantása lett.

No, itt nagy keveredés van a szövegek valódi keletkezése és megjelenése között, ezek át- meg átszövik egymást. De alapjában én is érzem az elmozdulást, amiben egyszerûen arról van szó, hogy mikor a kicsit vadabb szövegeket írtam – amilyet ritkábban, de írok még most is –, úgy gondoltam, hogy az íráshoz szükséges tapasztalataimat nem a külvilágból tudom beszerezni, hanem a saját gondolkodásomból, a saját lényembõl. Egy idõ után viszont azt vettem észre, hogy mindezt lehet másként, kvázi finomabban is csinálni. Méghozzá úgy, hogy ugyanazokat a belsõ eseményeket, amiket ezekben a vadabb szövegekben írtam és átéltem, a külvilág történéseibõl építem fel. Amíg megszületik az egyflekkes vadabb szöveg, amiben se isten, se ember, addig bennem tulajdonképpen kisebb intenzitással, de ugyanaz játszódik le, mint amikor arra gondolok, hogy hogyan lehetne a zöldborsó az õsrobbanás következménye. Ez viccesen hangzik ugyan, de ugyanaz az õrület van benne, hogy a kis apró, élõ szemek és az õsrobbanás hogyan passzol össze. Csak ezek már nem vagy nemcsak a belsõ világ alakulásaiból jönnek létre, hanem a külvilág felé fordult figyelembõl. És milyen érdekes, ez utóbbi olvasmányosabb. Bár ez a lassuló tempó csak a megjelent könyvek alapján áll így, egyébként meg úgymond kész az Elvetemült naplók címû munkám is. Belsõ napló, amiben megint csak ezen a belsõ, vadabb hangon tudtam beszélni. Úgyhogy inkább azt hiszem, hogy ez a többféle beszédmód egyszerre létezik nekem, és egyszerre adok nekik hitelt. Ahogy a mûfajok különbözõsége evidens, úgy a beszédmódok különbözõsége is az. És ahogyan a mûfaj sem álarc, úgy a beszédmód sem az. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy ez a többféle megszólalásmód szimultán gondolkodásformákat ad, szimultán írást is akár. Egyszer már írás közben megéltem, hogy ezeket a különbözõ beszédmódokat váltogatva mennyire másként és másként lehet a „világról” beszélni. Pontosabban minden világszinthez tartozik egy nyelvhasználat (annak szabályaival és szabálytalanságaival), és megfordítva, egy nyelvhasználat csakis egyedül azt a világszintet érintheti. Márpedig kalandozni jó, és kell is.

Hozzájárult ehhez a külsõ világra való rezonáláshoz az is, hogy rendszeresen tárcákat írsz a Délmagyarországnak és a Magyar Narancsnak?

És sok más helyre. Annyiban volt-van szerepe, hogy – mivel 11 éve írok a Délmagyarországnak tárcákat és jegyzeteket – óriási terepem volt próbálgatni a különbözõ hangfekvéseket és írásmódokat. Ott kísérleteztem ki, hogy egyáltalán mire vagyok képes, illetve azt a felfedezést is közben tettem, hogy úgy érdemes csinálnom bármit, hogy amikor a képességem felsõ határát épp elérném, akkor megint feljebb, pontosabban arrébb kell tolni a mércét, és új feladatot kell konstruálni. Ebbõl a szempontból a Narancs azért nagyon jelentõs terep, mert annyi visszajelzést talán még életemben nem kaptam, mint amióta oda írok, és ezt nagyon bírom; még ha néha le is csesznek ezért-azért, legalább az az érzésem, hogy nem üres nézõtér elõtt játszom.

A köteteiden mióta érzed ennek a változásnak a hatását?

A Képlapoktól. Ez a „külsõvilágozás” abban mozdult meg elõször (bár ennek is megvoltak a maga elõzménygyakorlatai), hogy szerettem volna látni egy nagyon-nagyon lassú szövegépítkezést, ami tempójában és tárgyában is más, mint az eddigiek. És ebben a lassúságban benne volt, hogy nyilván egészen más dolgokat lát az ember télen vagy tavasszal vagy nyáron, és én végigmentem ezeken az évszakokon mint díszleteken, és hoztam belõlük az apró kis anyagokat. Ezek a mondatok nem annyira az én mondataim már, mint amazok voltak, vagy inkább nehezebben lesznek majd az én mondataim, sokkal könnyebben fennáll annak a veszélye, hogy elveszíti az ember a kontaktust a saját szövegével. De írtam én egy regényt körülbelül egy évvel ezelõtt, amiben ezek a vad dolgok megint csak elõjönnek, de már átjátszva a Képlapok külvilágával. Még nem olvashattad, az a címe, hogy Két kézzel búcsúzik a leopárd. A fõszereplõje egy középkorú mûfordító férfi, aki az én mûfordítóm, a Nyakam Szeged címû önéletrajzi könyvem mûfordítója, a kettõnk fordítás elõtti levelezésébõl, az õ életérõl íródik a könyv. Ugyanúgy a keresést írtam meg ebben a könyvemben, mint az elsõben, csak épp más nyelven, ekként ugyanannak az állapotnak más szintjeit érhettem el.
A fõszereplõ, Kremkus 21 év után visszaköltözik oda, ahonnan elindult, szülei üres házába.

Forgatókönyveket is írsz. Ott dikciókon keresztül kell nagyon erõs jellemrajzot adni.

A Délmagyarországnál éveken át filmkritikusként is dolgoztam, és annyi marhaságot láttam, hogy úgy éreztem, a kritikák helyett inkább egy film kéne, amiben zsörtölõdés helyett rendesen meg tudnám mutatni, mit gondolok én a filmrõl mint mûvészetrõl. Írtam is gyorsan egy félkész könyvet, de hát ennek nem ez az útja-módja, már a szervezési munkálatokba belefáradtam. Aztán jöttek újabb ismeretségek, akiktõl megtudhattam, hogy technikailag hogyan is megy a filmkészítés. A dikció meg a jellemábrázolás nem azok a fajta alapproblémák, amiket én filmben gondolnék megoldani. Ezek olyanfajta, úgymond mesterségbeli fogások, hogy ha ezeknek megoldásuk kéretik és kerestetik, akkor az már régen rossz.

Most is forgatókönyvön dolgozol, Nagyvárad történetérõl a századfordulón. Ez a magyar kultúrtörténet egyik legszebb idõszaka, Nagyvárad a kulturális élet központja, az újságírói-színészi-írói bohém világ színe-java ott összpontosul – egy igazi vérbõ, pezsgõ világ. Milyen ez a forgatókönyv?

Úgy érzem, elég szabad hangulatú és élményszerû lett. Elég tisztes szakértõi segítséget kaptam, és ez alapján gyûjtõmunkát végeztem, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló irodalomból kibogarásztam azokat a korabeli történeteket, amiknek helye lehet egy filmben. Így lett egy nagy figura- és anekdotagyûjteményem, amikbõl mint mozaikokból kellett összeállítani valamit, hogy az dramaturgiailag is megállja a helyét. Méghozzá úgy, hogy ha valaki majd kimegy a moziból, akkor ne csak vizuálisan kerüljön közel ehhez a világhoz, hanem esetleg meg tudjon mozgatni benne olyan érzelmeket, szellemi regisztereket, amik ténylegesen azt a világot adják ki. A legnehezebb az volt, hogy olyan embereknek a szájába kellett szavakat adnom, akiknek a mûveit ismerjük ugyan, de a hétköznapi itt és most-jukban hús-vér emberek és nem csupán mûvek. Krúdy, Juhász Gyula, Ady és sorolhatnám. Annak a felelõssége nyomasztott, hogy hogyan fognak életszerûen beszélni, de hát nyomasztva nem lehet dolgozni, ezért sajátos kivitelezésû kísértetkalandba kezdtem, aminek az lett vége, hogy a felhalmozott anyagból már láttam is magam elõtt ezeket a figurákat, „beszéltem” velük, és ahogyan ezekben a megszólításokban válaszoltak nekem, azt leírtam. Hogy ez az életben, vagyis a filmen hogy fog megszólalni, az a film elkészültekor fog csak kiderülni, ha szabad ezt mondanom, egy másik spirituális szakaszban.

Van központi figurája a történetnek?

A központja egy hármas társaság állandóan változó szárméretû háromszöge.

A korszak három ismeretlen figurája?

Igen, õk a nem ismert figurák. A fõszereplõ tizenhét évesen keresi a helyét a világban, látja, mi történik körülötte, és szeretne õ is a „nagyokhoz” hasonló költõ lenni, a maga eszközeivel, tehát õ is keres. És ezt a keresést szövöm át az irodalom nagyjaival.

Akik ekkor szintén 19 és 23 év közötti emberek.

Igen, de már nevet szereztek, néminemû tekintélyt, elõjogokat, tehát presztízst. Úgy építettem fel a szerkezetet, hogy ne a kronológiának és ne az irodalomtörténetnek legyen elsõdleges szerepe. Kisebb, a laikusnak észrevehetetlen „idõutazások” vannak benne, s nem a történeti hitelességre törekedtem, inkább a dramaturgiának engedelmeskedtem, vagyis az elsõ szempont maga a film volt, és nem a panoptikumépítés.

Mennyire építetted be ebbe a Nagyváradba Szegedet, azt a Szegedet, amit te ismersz? Beépítetted egyáltalán?

Annyit tudtam beépíteni, hogy valamikor a Délmagyarország szerkesztõségének is megvolt a maga bohém világa.

És mi történt? Elmentek innen az emberek?

Teljesen atomizálódtak a kapcsolatok. Nem az a fajta szellem uralkodik, ami régen volt. A régi szerkesztõségi világ hangulatát csak visszaidézni tudom, ahogy ülnek a fiúk egy kávéház teraszán, vagy egy szerkesztõségben másnaposan kóvályognak, és rosszabbnál rosszabb ötleteket találnak ki. Vagy ahogy annak idején én is dolgoztam éttermek teraszán. Ez ma már inkább közröhej tárgya. Hogy aztán ennek ahhoz a régi világhoz mennyi köze volt, azt csak sejtem, pontosabban érzem.

Szeged a te városod?

Én nem igazán érzem jól magam itt. De talán máshol is így lennék. Ami igazán hiányzik, az a szabadságmámor, hogy én dönthessem el, mi történik velem, hogy ne mumifikálódjak, ahogy körülöttem szinte minden.

Pedig az utóbbi évek legizgalmasabb magyar városa kellett hogy legyen. Ráadásul a szomszédban háború volt, hallani lehetett, ahogy bombáznak. Egyrészt az embereken el kellett hogy uralkodjon a félelem, másrészt soha nem látott figurák jelentek meg.

Engem ez nem fogott meg, és soha nem is vonzott az efféle izgalom. A háborútól viszont rettegtem, már a puszta közelségétõl hallgattak bennem a múzsák, egy szót is alig bírtam leírni. És akkor még maga ez a város is. Volt olyan, hogy hosszú idõ után egy régi barátom meglátogatott, elment egyet kikapcsolódni (nélkülem), és este vérbe fagyva jött haza. Kicsit megváltoztak a játékszabályok. Amikor mi itt tanultunk, s még az újságíráskodásom elsõ pár éve alatt is, ez elég vidám és szabad közösség volt, bármerre járt az ember, értették a „nyelvét”. Valami nagyon rossz dolog szabadult el.

Azért az nagyon furcsa, hogy íróként nem fogott meg ez a lassan, ahogy mondod, lidércessé váló közeg.

Egyelõre túl közel van. A Nyakam Szegednek is azért nem tudtam nekifogni, mert el kell telnie egy kis idõnek ahhoz, hogy kívülrõl láthassam a várost. Egyelõre én is részese, de nem szereplõje vagyok ennek az egésznek. Legalábbis nem akarok szereplõje lenni. Úgy tudom, sok író, aki itt élt, arra feni a fogát, hogy megírja, hogyan taszította ki ez a város. Turisztikailag lehet, hogy érdekes, ha beköszön az ember néhány napra. Én szeretnék már lapozni. Annyi mindent nem láttam a világból, csak a tv-n keresztül, és ehelyett itt ülök, és írok és írok, hálátlanul írok. Annyi mindent megnéznék már, de nem mehetek, mert, diszkréten mondom, az az utazási forma, ami nekem megfelelne, pillanatnyilag számomra elérhetetlen.

Vannak barátaid?

Igen. A feleségem. És még néhány nagyon mély férfibarátság. Megnyugvás hallani a hangjukat, mert pontosan tudom, hogy kivel beszélek, és tudom, hogy amit mondok, nemcsak értik, át is élik. Érzem, ahogy figyelnek rám, és érzem, hogy ugyanazon a hullámhosszon hallják a dolgokat, ahogy én elmondtam. És persze viszont.

Az irodalomban – akár egy nemzedéken belül, akár nemzedékek között – ilyen barátság létezik?

Nekem van, biztos másnak is. Vagy ha nincs mégse, akkor meg azt kívánom, hogy legyen másnak is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu