A fényképeskönyv, amirõl az alábbiakban szót szeretnék ejteni, tavasszal akadt kezembe egy londoni könyvesboltban, nem sokkal megjelenése után, viszont sokkal az után, hogy átmenetileg ebbe a városba kerültem. Nem tudom, véletlen-e, hogy ennek a két és fél száz oldalas kötetnek a jelentõsége számomra éppen Londonban, a praktikusság, a hatékonyság és a célszerûség magától értetõdõ körülményei között merült fel, vagyis angol közegben, ahol – az élet egy másik lehetséges oldalát tekintve – a biográfiának, az életrajznak, az önéletrajznak, a monográfiának, a valamilyen szempontból nevezetessé vált életút dokumentálásának, leegyszerûsítve: a megtörtént dolgok, a megélt tények józan megörökítésének és egyáltalán a referencialitásnak oly magától értetõdõ kultusza és rendkívül bonyolultan rétegzett, az elitkultúrát is igen jelentõsen befolyásoló praxisa van. Natacha Merritt Digital Diaries (Digitális naplók) címû, a Taschen gondozásában közreadott fényképgyûjteményérõl mindenesetre mégis azt éreztem, hogy az önéletrajz kontextusában különösen kapóra jön, hiszen a fényképek egymásutánja és az összeállítás koncepciója rendkívüli élességgel veti fel az önéletrajz, a napló, a dokumentum és a mûalkotás viszonyát, ráadásul úgy, hogy itt nem írott szövegekrõl van szó. Ám hogy ez a „rendkívüli élesség” pontosabban mit is takar, ahhoz érdemes elõbb röviden körülírni a könyvet – hiszen hazudnék, ha azt állítanám, hogy figyelmemet pusztán ez az elméleti összefüggés irányította volna rá a Digital Diaries-re.
Natacha Merritt munkája – jóllehet egy közismert mûvészeti kiadónál látott napvilágot – nem képzõmûvészeti gyûjtemény, és az itt látható képek alkotója egyáltalán nem tekinthetõ iskolázott képzõmûvésznek. Merritt viszonyát a huszadik század második felének azokhoz a nagy, hol ironikus, hol önmagukat túl komolyan vevõ doktriner mûvészeihez, akik ugyanabban a körben mozognak, mint most õ, inkább esetlegesnek nevezném. Ami elõttünk áll, valamiképp mégis mûalkotás. A Digital Diaries darabjait és egészét egy furcsa szenvedély és mánia, az önfényképezés, az önportré, a saját test megörökítésének és képre vitelének szándéka hozta létre, s ami a szemünk elé tárul, az az önfényképezésen belül is egy sajátosan exhibicionista változat: többnyire aktfotókat látunk, mezítelen vagy feltáruló nõi testeket, elsõsorban Merritt testét, de más nõk és férfiak testét is, nemi szerveket, önkielégítést, heteroszexuális és leszbikus összeölelkezéseket, szeretkezéseket, elsõ látásra vagy felületes pillantásra igen sokkolónak tûnõ pornográf képeket. Ha ezt a leírást egészen szabatosan akarom elvégezni, és a könyvet azok számára is érzékeltetni szeretném, akik még sohasem látták, akkor azonnal hozzá kell mindehhez tennem, hogy a Digital Diaries darabjain, „bejegyzésein” szinte soha nem az ideálisnak elgondolt vagy lehetséges fénykép teljes, szabályos vagy pontosan kivehetõ változatát látjuk, hanem töredékeket, torzókat, a véletlen és az önfényképezés technikai korlátai, a kamera- és testtartás következtében elõálló, a voltaképpeni tárgyból kiszakított darabokat, bizarr módon kivágott-kiválasztott vagy deformáltan kinagyított részleteket. A kivágás, a kiszakítás nemcsak konkrétabb technikai, hanem általánosabb értelemben is érvényes a gyûjteményre, hiszen nem a teljes emberi létezésre vagy életre koncentrál, hanem annak csak egyetlen, meglehet, lényeges elemére, a szexualitásra, és ez még tovább tagolható, mivel egyetlen emberi életbõl is csak egy viszonylag rövidebb darabot mutat meg: egy fiatal lány átalakulását fiatal nõvé. Natacha Merritt, a gyûjtemény szerzõje és fõszereplõje, aki a kötet megjelenésének idején huszonkettedik évében járó, nyúlánk, hosszú fekete hajú, sötétbarna szemû, legörbedõ szájú, barna bõrû, talán nem nagyon szép, de igen tetszetõs külsejû amerikai diáklány, tizenöt éves kora, elsõ szeretkezése óta rendszeresen lefényképezte saját testét és/vagy az általa átélt nemi aktusokat.
A gyûjtemény az elmúlt hét esztendõ képeibõl nyújt válogatást, korszakonként és fejezetenként nagyjából azonos arányban, bár a súlypont inkább az elmúlt másfél évre esik, arra az idõszakra, amikor Merritt felkereste Erich Krollt, a neves New York-i aktfotográfust, aki részben tanácsokkal látta el õt, részben segített a válogatásban, részben elõremozdította a képek könyv alakban való megjelentetését – a Digital Diaries-re rányomja bélyegét Kroll jelenléte és lelkesedése, a könyv az õ elõszavából, a tanítványával folytatott interjújából, Natacha Merritt róla írt esszécskéjébõl, ugyancsak az õ különálló fejezeteket hosszabban-rövidebben bevezetõ magyarázó szövegeibõl és a körülbelül 300 színes képbõl kerekedik ki.
Az idõ rétegzõdését, múlását, a képek egymásutánjából következõ naplószerûséget, a gyûjtemény önéletrajz mivoltát elsõsorban mégsem a könyv reflexívebb vagy ideologikus szövegei érzékeltetik (bár valamennyi, nem is teljesen lényegtelen szerepük ezeknek is van), hanem jóval erõteljesebben az a koncepció, amit a szerzõ és a kiadó az egész kötetben evidenciában tart, és aprólékosan-következetesen végig is vezet. Az összesen nyolc nagyobb fejezet kronologikus rendben sorakozik egymás után, a képeket és az idõbeli sorrendet a Merritt által használt kamerák típusának pontos feltüntetése tagolja, az egyes fejezetek a különbözõ idõszakokban használt fényképezõgépek márkáit és szabatos megnevezéseit kapták címükül, a Casiótól az Agfán át a Nikon különbözõ változataiig. Az egész könyv címében szereplõ összetétel jelzõje is egyfelõl erre az anyag nagyobbik részében használatos technológiára, a digitális kamerák alkalmazására utal – másfelõl viszont arra az eljárásra is, hogy az egyes darabokat Merritt úgy nevezte el, mintha azok az internetrõl letöltött számítógépes képfájlok lennének: leggyakrabban betûk és számok kombinációiból állnak, mindenütt pontot követõ, hárombetûs kiterjesztésük van (.jpg, .gif stb.), ami viszont tágabban egy nagyon is a könyv saját korára jellemzõ kérdéskört, internet és pornográfia viszonyát idézi fel, ahhoz szól hozzá. Nem véletlen az sem, hogy a könyvnek saját weboldala van (www.digitalgirly.com), ami több a szokásosnak mondható promóciós jellegû könyves internetes helyeknél, ugyanis a kötet néhány képének és szövegének közzététele után túllép a könyvön, és Merritt újabb foglalatosságaiba is bevezeti az érdeklõdõket. Kroll elõszavában (ahol elõtérbe kerül Merritt vállalkozásának említett kor-szerûsége és frissessége, a digitálisnak mint a mi mostani idõnknek a problémája) és a Merritt-tel készült beszélgetésben egyaránt sok szó esik arról, hogy a felvételekhez kezdetben használt polaroid kamerák, majd késõbb a digitális fényképezõgépek nem képesek ugyanarra a technikai színvonalra, ami ma a hagyományos rendszerû professzionális fényképezõgépekkel és filmekkel akár amatõr szinten is elérhetõ: az itt látható képek színtartománya, élessége, felbontása, dimenziói vagy más technikai jellemzõi valóban alatta maradnak annak a technikai színvonalnak és minõségnek, amit egy színes magazin kézbevételekor vagy akár a nyaralás alatt készült képeink kiváltásakor is ma szinte bármikor és bárhol látunk, ám ez összhangban áll azzal az elvvel, az esetlegesnek és a véletlenszerûnek, a tökéletlennek és az efemernek azzal a szándékos alkalmazásával, ami a fényképek rontottnak tûnõ vagy kényszerûen elcsúszott beállításaiban is visszaköszön; ennek a típusú amatörizmusnak a demonstrálása e könyv legfõbb célja: én megmutatom, elõjátszom neked, és te, nyájas olvasó, otthon akármikor megcsinálhatod ugyanezt. A könyv külalakja ugyancsak a nem professzionálisra játszik rá, az egész vállalkozás mindegyik rétegében jelen levõ elvi és technikai korlátra irányítja a figyelmet: a fényes, élesen ezüstös és a fény felé fordítva szivárványos színekben játszó borító egy polaroid kamera dobozára emlékeztet leginkább.
Az elõbb azt írtam, hogy a Digital Diaries tartalma elsõ látásra pornográf, a képek egy részén a nemi szervek, a különbözõ aktusok részletezõ közelségben láthatók. Ha elfogadjuk azt az alacsony küszöböt, mely szerint pornográf ábrázolás mindaz, melyben kitárt ölek vagy nemi szervek aktus közben látszanak, akkor a Digital Diaries valóban pornográf: a szemlélõ-olvasó óhatatlanul leskelõdõ lesz ebben a világban. Amit látunk, megítélésem szerint mégsem pornográfia, és ez az ábrázolás módjának köszönhetõ: elõször is a rendhagyó töredékességnek, másodszor annak a kimunkálatlanságnak, ami a képeken véletlenszerûségként és alkalmiságként jelenik meg (a jobb képeken soha nem érezni az elõre eltervezettséget, a kiválasztott tárgy spontánul és sallangmentesen, paradox módon tulajdonképpen a kikezdhetetlen intimitáson belül artikulálódik). Merritt a kísérõ interjúban említést tesz arról, hogy kihívásnak tekintette, hogy egy helyzetet, egy közösülést, egy behatolást, egy testrészt, egy nemi szervet a megszokottól vagy bevettõl eltérõ módon mutasson meg, másképpen, mint ahogy az az említett dömpingben látható, és erre a „másképpen”-re az önfényképezés korlátozottsága nagyon alkalmas terepet nyújt (megjegyzem, a törekvés mindent összevetve sikeres, de akad néhány olyan kép és beállítás, ahol a pornográf konvenciókat nem sikerül maradéktalanul elkerülnie). Mindehhez itt a nemek szerepeltetésének tekintetében kiegyenlítettség járul (a heteroszexuális pornográfiában mindig a nõ a férfi és a nézõ virtuális vágyának célpontja), férfi és nõ Merritt képeinek egyformán, egyenrangúan alanya és tárgya. Idetartozik, hogy a kötetben szereplõ nagyszámú kép megfelelõen érvényesíteni és érzékeltetni tudja azt a beszédes ellentmondást, ami a képek említett számítógépes elnevezése és a szerzõ eredeti elképzelése, a szokványosan átlagos, dömpingszerû átélése és a meglepõen rendhagyó, egyedi megmutatása között feszül. A pornográfia kikerülése végül és legfõképpen annak a ténynek tudható be, hogy Merritt fotóinak egynémelyikén ugyan jól látható az élvezet, egyetlen képe sincs, ami az elélvezés bemutatását vagy illusztrálását, az aktus beteljesedésének megrajzolását célozná (a konvencionális pornográfiában éppen a férfi elélvezése, az ejakuláció a mindenkori végpont). Ellenkezõleg, a beteljesületlenség az, ami itt jól látható. Az élvezet és az öröm kérdése, ezek eltûnése és felbukkanása pedig ahhoz vezet, amit az egész kötet is felvet, hogy vajon miért olvasható-nézhetõ ez a gyûjtemény önéletrajzként, s nekem nézõként mi közöm van mindahhoz, amit itt látok?
A válasz egyszerû: azért, amit a könyv leírásaként eddig elmondtam, vagyis hogy a képek sorbarendezésének legfontosabb tényezõje maga az idõ, ami eleve ráírja a gyûjteményre a feljegyzéssorozat és a dokumentumszerûség jellegzetességeit. Nem lehet eltekinteni ugyanakkor attól, hogy a feltehetõen spontán módon készült képek fölött ott áll egy átfogóbb kompozíciós elv, maga a válogatás, a rendelkezésre álló, bizonyára jóval bõvebb anyag szelektálása, ami a végeredményt tekintve alighanem a leglényegesebb alkotói gesztus a Digital Diaries létrejöttében, és ami ily módon valamennyire elhomályosítja a képek dokumentumszerûségét. Megcsinált, megkonstruált, elkészített haladványt, egy éppen így elmondott történetet látunk. A múló idõ az, ami pontosan kivehetõ és megkerülhetetlen a képeken, nemcsak abban a tekintetben, hogy megítélhetõ technikai különbség van a különbözõ fényképezõgépekkel rögzített képek között, hanem a közelebbrõl vett tárgy átalakulásán is, a test transzformációján, Merritt önnönmagához és partnereihez való viszonyának átlényegülésén, általánosabb értelemben saját szexualitásának átváltozásán. Erre az átváltozásra, saját érzelmi és szexuális viszonyainak átalakulására a szerzõ helyenként a kísérõszövegekben is utal, ám maguk a képek mindennél többet mondanak, akár megtervezett beállításról, akár spontán kattintásról van szó. Egy helyen például kiderül, hogy Kroll „kölcsönadta” Merrittnek egyik profi modelljét, történetesen saját feleségét
– Merritt róla készült képei elég szokványosak és érdektelenek lettek, szinte kirínak az egész gyûjteménybõl. Másik példa az érzelmi viszony átalakulására és az egész sorozat idõbe-komponáltságára: a kezdeti heteroszexuális képeket követõ leszbikus korszak után újra felbukkanó, három-négy képnyi heteroszexuális aktus kézzelfogható tárgyszerûségével, érzelemmentességével, talán mondhatom: durvaságával tûnik ki, és ez nemcsak dokumentál valami önmagától elválaszthatatlant, hanem e mögött minden bizonnyal ott áll a szerzõi intenció. De leginkább mégis azon érzékelhetõ az idõ munkája, hogy – bármilyen furcsán hangzik ez – ami lejátszódik a szemünk elõtt, az nevelõdési-tanulási folyamat, aminek a képsorozat technikai tökéletesedése külön hangsúlyt is ad. Ha úgy tetszik, egy szomorú, elkomorodó történetet nézünk-olvasunk, a fiatal lány szerelmes boldogsága a huszonkét éves nõ jóval szenvtelenebb és kiábrándultabb fényképészrutinjával kerül szembe, az örömöt a megszokás és a beletörõdés váltja fel, bár Merritt semlegesebb, nem a szexusra koncentráló, hanem saját arcát, száját vagy szempárját a középpontba állító önportréitól a kezdetektõl fogva nehezen vitatható el némi egykedvûség, flegmatikusság és boldogtalanság.
Natacha „élettörténetét” úgy mondja el a könyv, hogy valójában a kiinduláskor, a kezdõponton sem tudunk semmit, és tulajdonképpen semmi igazán fontos nem is jut tudomásunkra a szexualitásán túli (vagy inneni) életérõl, a valóságos szerzõrõl. A szerzõ persze nem halt meg, nagyon is él, éli azt az életét, amibe be akar avatni bennünket. A Digital Diaries a maga torzulásával és töredékes nézõpontjával együtt jellegzetesen huszadik század végi, teljesnek tekinthetõ önéletrajz, saját médiumát uraló és annak lehetõségeivel élõ mûalkotás, a kezdeti idõket felnagyító és azokat a valóságosnál talán feljebbre emelõ, lezáratlan és befejezhetetlen történet, hétévnyi idõben, háromszáz képben, e háromszáz kép egymáshoz és a hétévnyi idõhöz való kapcsolatában, fennakadások nélkül, szemfényvesztõ folyamatossággal és (ezen a helyen valószínûleg nem közhely ez a megfogalmazás) leplezetlen nyitottsággal elbeszélve.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu