2000-ben tovább szaporodott az internetes újságok és interaktív vitafórumok száma. Mi ezúttal a Tinta címû „napi onlájn tudatmódosítóból” válogattunk (felelõs szerkesztõ: Mihancsik Zsófia), mégpedig a „Hírkiemelõ” címû rovatból, ahol minden héten egy-egy hírgazda – újságíró/újságolvasó – választ és kommentál egy-egy hírt saját szája íze szerint. Aki további ízekre kíváncsi, böngésszen tovább a www.tinta.hu internetcímen!
 

Hírgazda: Zádori Zsolt
A kolbász ünnepe

1. „A IV. Csabai Kolbászfesztivál vasárnapi nemzetközi kolbászkészítõ versenyén Orbán Viktor miniszterelnök is részt vett, többek között Végh László békéscsabai alpolgármester, fideszes országgyûlési képviselõ társaságában. Mintegy másfélszáz magyar, szlovák és cseh kolbászkészítõ csapat versengett. A négynapos fesztivál lényege a világhírû helyi kolbászkészítõ hagyományok ápolása.”
2. „Katonai tiszteletadással, a Himnusz hangjaira vonták fel tegnap délelõtt a nemzeti lobogót a Kossuth téren; ezzel megkezdõdött az 1956-os forradalom 44., a Magyar Köztársaság kikiáltásának 11. évfordulóján rendezett állami ünnepség. A megemlékezésen részt vett Mádl Ferenc köztársasági elnök, Orbán Viktor kormányfõ, Áder János, az Országgyûlés elnöke, valamint Németh János az Alkotmánybíróság, Solt Pál, a Legfelsõbb Bíróság és Kovács Árpád, az Állami Számvevõszék elnöke, illetve a kormány több tagja.
A legfõbb közjogi méltóságok ezt követõen megkoszorúzták Nagy Imre mártír miniszterelnök szobrát a Vértanúk terén. Együtt tisztelegtek az ’56-os mártírok emlékmûve elõtt a Rákoskeresztúri köztemetõben is, ahol virágot helyeztek el az emlékmûnél, Nagy Imre kivégzett miniszterelnök sírjánál és Mansfeld Péter nyughelyénél. Az államfõ a 301-es parcella több sírjánál virágot helyezett el, köztük egykori barátja, Brusznyai Árpád nyughelyénél is. Orbán Viktor és Áder János a 298-as parcellában tisztelgett a mártírok emléke elõtt.”
(Magyar Nemzet, 2000. október 24.)

Mint tudnivaló, a hízósertés végsúlyát aszerint szabjuk meg, hogy elérte-e már a hizlalás elején célul kitûzött kívánatos súlyt. Tekintsük ezt a sertésvágás fõ- vagy elsõ szabályának. Ha sok pácolt, füstölt húst, sonkát, ám kevés zsírt akarunk, jól tesszük, ha a hússertést még idejekorán, 100 kg körül súlyban vágjuk le. Viszont ha több zsírra van szükségünk, semmi esetre se híjuk a böllért elhamarkodottan, még mielõtt a család kedvence el nem érné az ilyen esetekben minimálisan elvárható 150 kg-os vágósúlyt. A vágás napjának kijelölése sokat elárul a gazda habitusáról, lelkiállapotáról, felkészültségérõl, de még – ha hiszik, ha nem – mások elõl titkolt aspirációiról is.
A precíz idõzítés a disznótor veleje. A hebehurgya gazda a maga szelességében például elfeledkezik a fõ szabályon túli más regulákról, hogy például a 150 kg-ra hízott mangalica nem 60 kg zsírt ad, mint a manapság elterjedt fehér hússertések, hanem 10-15 kg-mal többet (mint ahogy a cornwall vagy a berkshire hízó is 5-8 kgmal zsírosabb nála). Így aztán e fajtáknál a gazdának, ha vigyázatlan, könnyen több zsírja lehet, mint amire számít. Ekkor pedig jöhet megint a kapkodás: van-e elég zsírosbödön, vagy ha van, mire használhatja majd nyáron a megavasodott zsírt (kalapra, slambucba például elsõrangú).
A szúrást és az állat kivéreztetését mindenképp meg kell elõznie egy olyan mozzanatnak is, amelyrõl a járatlanok gyakorta megfeledkeznek, illetve nem ösmeretes elõttük, vagy meggondolatlanságukkal egyenesen az elõdök által kidolgozott mesterfogásokat akarják negligálni. Nem jól teszik. A vágás elõtt a disznót 12 órán át mindenképpen koplaltatni kell, de tilos meghajtani, mert kimerül, és akkor csak rosszul véreztethetjük el.
A disznótor, vagyis a disznó ehetõ szervei feldolgozása idõpontjának kijelölése szempontjából sarkalatos kérdés az idõjárás is. A gyakorlatlan gazda úgy véli, jégverem vagy hûtõláda birtokában bármikor dikicselhet. A tudatlanok nagy tévedése ez! A disznóölést igyekezzünk a téli hónapokra idõzíteni, mert még a legnagyobb hidegben is csak lassan hûl a meleg hús s szalonna, márpedig elsõrendû füstölt húshoz, kolbászhoz (!) csak kihûlt húsokat használhatunk. Kapkodni dõreség: igen helytelen, ha a disznóvágással egy nap alatt akarunk végezni. A vágás napja a hurkaféléké (mája, véres, sváb) meg minden torok fejedelméé, a pompás disznósajté, a másnap pedig a kolbászé. Ha sietünk, hiába a kellõ fûszerezés, a meleg hús befullad, vagyis piros, üde szín helyett barnás színû, csodás zamatú helyett savanyú ízû „kolbászt” kapunk.
Természetesen nem mélyedhetünk el a kolbászkészítés minden részletében, erre sem hely, sem idõ nincs. De nem is cselekednénk ilyen haszontalanságot, hisz ezernyi kolbászrecept ösmeretes, és még több azoknak a száma, amelyeket az õket ismerõk féltve õriznek, s csak öröklés vagy házasság révén csitulhat az addig hiába ácsingózó sóvár kíváncsiság. Mert hát van persze a kolbászkészítésnek mindenki számára szigorúan betartandó regulája, kánonja, akad néhány megfontolandó instanciája, de a leggyönyörûségesebb mégiscsak e tradicionális foglalatosságban a szellem szárnyalása. Mint ahogy az ikonfestõ ecsetjét is a tradíció markolja, mégis a legkiválóbbaknak sikerül csak odatenni valami személyest, egyedit, megismételhetetlent a képre. Így mindenki tudja például, hogy a csabai kolbászhoz jobb a marhabél,  mint a disznóbél, mert az lassabban szárad ki; a hús, a hátaszalonna aránya, a darálás nagysága, a fûszerezés (közbevetõleg egy jó tanács: a 3 kg-onkénti 0,5 dkg salétromot se hagyjuk ki), a töltés keménysége, a füstölés azonban már családi tradíció és egyéni invenció dolga.
Többször tanúi voltunk már, hogy nagy, veretes tradíciókon könnyedén átszökkentünk, így van ez bizonyos tekintetben a csabainál is. De – és itt vegyünk mély lélegzetet – az idõzítés, mint fennebb részletesen argumentáltam, nem tartozik ezek közé. Egy magára valamit is adó, a hagyományokat tisztelõ gazda tehát nem vág disznót, nem tölt kolbászt õsszel. Még akkor sem, ha a példány már elérte a kívánatos testtömeget. Nem öröm a disznót túltartani, de mégis kisebb baj, mint elkapkodva õsszel vágni. A jó gazda nem bíbelõdik vasárnap a bélsárt tartalmazó belek tisztításával sem, ha tudván tudja, hétfõn temetõbe kell mennie. Nem azért persze, mert a disznótoron ez a nõk dolga, hiszen igazán dicséretes, ha férfiember is részt vállal ebbõl a nemes, ámbátor igencsak bûzös tevékenységbõl. Hanem csak azért, mert másnap a temetõben fekvõ halottak családtagjaival találkozik, meglehet, némelyikkel még kezet is fog.
Csodálatos a tradíciók természete, a legizgalmasabb talán, amikor a nehezen megszerzett tradícióihoz ragaszkodó embernek választani kell, mert egyszer csak – neki fel nem róhatóan – az egyik hagyomány keresztezi, kizárja, üti a másikat. Éppen három éve rendezték az elsõ csabai kolbászfesztivált, Orbán Viktor már azon is jelen volt; akkoriban indult meg észrevehetõen a Fidesz-MPP szekere is, és tényleg nem is áll távol a „közülünk való vidéki fiú” orbáni imázsától a kolbásztöltés. Érthetõ, ha már kormányfõként is ragaszkodik a fesztiválon való részvételhez. De hát van az ’56-os tradíció is, és senkinek sem kell bizonygatni, mennyire magáénak érzi ezt Orbán. De most bizony dönteni kellett volna: kolbász vagy temetõ. Nem kétséges, ha észbe kap, a miniszterelnök az utóbbit választotta volna. Pedig vigyáznia kell, valahogy a disznótor és a szakralitás idõbeli egybeesése vagy közelsége a mai ember fejében zavart okoz. Nem volt az túl régen, amikor a magukat polgárként definiálók (köztük az egyik helyettes államtitkár) patáliát csaptak egy korosodó osztrák performer zavarosnak tetszõ alkotásai körül, amelyekben a vágóhidak mindennapi világa és a vallási szimbolikák összekapcsolódtak. Pedig a disznóvér és az embervér tényleg nem állhat túl messze egymástól. A magyar rendõrségnek ezt sikerült is négy éve bizonyítania, amikor a hetekkel korábban disznótoron részt vett érsekvadkerti romákon benzidin nevû vegyszerrel mutattak ki vérnyomokat, és tévesen emberöléssel vádolták meg õket (a vadkerti vérvádat persze megtorlatlan kényszervallatás követte). De a disznók hiába örültek az ölükbe pottyant atyafiságnak, mert a szer a kontrollpróbán a tintát, a kólát és a paradicsomot is emberi vérként azonosította.
De hogy legyen még valami pozitív mondanivalónk, beszéljünk újra, de már zárásképpen a valóban nemes csabairól! Füstölgések után a füstölésrõl: kétnapi szikkadás után hideg füstön! A jó gazda nem hebrencskedik, nem siet.

Hírgazda: Neményi László
A törvények szelleme

„Összeférhetetlenségi eljárást kér Torgyán ellen az SZDSZ
Az SZDSZ lemondásra szólítja fel Torgyán Józsefet, és összeférhetetlenségi eljárást indít ellene, mert a kisgazda képviselõ házépítkezése kapcsán kiderült, hogy Torgyán nem a valós anyagi helyzetérõl számolt be képviselõi vagyonnyilatkozatában… Háza építése kapcsán ugyanakkor maga jelentette ki, hogy korábbi vagyonnyilatkozatában valótlan adatokat tüntetett fel.”
(Népszabadság, 2000. október 31.)
Van egy törvény, amely az országgyûlési képviselõi jogok gyakorlását (a parlament munkájában való részvételt, a fizetés felvételét) vagyonnyilatkozat megtételéhez köti. Van egy országgyûlési képviselõ, aki saját bevallása szerint szándékosan hamis vagyonnyilatkozatot tett. Vagyis az országgyûlési képviselõket megilletõ jogokat megtévesztés révén szerezte meg. Milyen következményekkel kell ennek a véteknek járnia? Az rendben van, hogy a botlást elkövetõ országgyûlési képviselõt nem lehet minden további nélkül mandátumától megfosztani. Az országgyûlési képviselõk által élvezett védelem ugyanis egyúttal a választói akarat védelme is. Ennek a privilégiumnak az eltörlését követelni egyet jelentene a képviseleti demokrácia egyik pillérének kikezdésével.
Azon sincs mit csodálkozni, hogy még az érintett képviselõnek áll feljebb. Sajnos, nem sajnos, nem a tizenkilencedik században élünk: a kapitány nem süllyed el a hajóval, a csõdbe ment vállalkozó nem lövi fõbe magát, a megbotló politikus nem mond le. A jobb- és baloldali publicisztikában egyaránt elterjedt retorikai fordulat ellenére a törvénysértésen, etikátlanságon kapott politikusok az érett demokráciákban sem szoktak csak úgy lemondani. Ezt általában kényszer hatása alatt teszik, az elhúzódó botrányt, a mellettük való kiállást kontraproduktívnak ítélõ politikai barátaik gyakran korántsem gyengéd unszolására. Lesz-e ilyen unszolásnak kitéve Torgyán József? Arra tippelek, hogy nem, pedig ez a kritérium az, amellyel kapcsolatban a „nyugati példa” emlegetése indokolt. Igaz, Dávid Ibolya igazságügy-miniszter miniszterkollégája hamis vagyonnyilatkozatában a magánokirat-hamisítás tényállását fedezte fel, és egy ilyen igazságügy-miniszteri vélekedés egy normális országban annak a jele lenne, hogy mérvadó kormánykörökben földindulásszerûen megrendült a bizalom a minisztertárssal szemben. Nálunk nagy valószínûséggel csak annak a jele, hogy a két kisebb koalíciós párt vezetõje továbbra sem eszik egymás tenyerébõl. Az igazán mérvadó kormánykörök hallgatásba burkolóznak. Nem azért, mert a jogkövetõ magatartás iránti tiszteletük ugyanolyan alulfejlett, mint Torgyán Józsefé – bár ezt a hipotézist nem lehet könnyedén lesöpörni az asztalról –, hanem azért, mert megtehetik, és momentán nincs okuk – mármint a törvénytiszteletnél jobb okuk – Torgyán Józseftõl megszabadulni. Megtehetik, mert arra viszont minden okuk megvan, hogy bízzanak benne: ezt is ki tudják bekkelni. Minden okuk megvan, hogy feltételezzék, költségesebb lenne a Torgyánnal szembeni lojalitást feladni, mint azt a botrányocskát, amely ebbõl az ügybõl lehet, pókerarccal végigülni.
Kétségtelen: államférfiak nem viselkednek így. De a magukat komolyan vevõ jogállamokban nem a politikusok lelkiismerete a törvények megcsúfolásának egyetlen akadálya. A közhatalom birtoklóit a haszonelvû számítás is arra sarkallja, hogy ne csináljanak a jogból bohócot. Ha Torgyán Józsefre elõre látható módon az a sors várna, ami a Lajtától nyugatra mindenütt (hosszú, kínos procedúra után komoly, politikai karriert lezáró büntetés), akkor a mérvadó kormánykörök már most tülekednének a megszólalási lehetõségekért, és versenyben határolnák el magukat tõle. De Torgyán Józsefre nem ez a sors vár. A vizsgálatnak, amely ellene indul, nem õ lesz a szenvedõ alanya, hanem a jog. Baja ugyanis nem eshet, ezt garantálja a törvény, amelyet megsértett, és amely önmaga travesztiája. Az 1997. évi
V. törvény az országgyûlési képviselõk jogállásáról szóló 1990. évi LV. törvény módosításáról.
Az igazságügy-miniszter asszony ugyanis jogilag alighanem téved. Alighanem Isépy Tamásnak van igaza, aki szerint a törvény semmilyen szankciót nem tartalmaz arra az esetre, ha a képviselõ hamis vagyonnyilatkozatot ad le. Vagyis ez a törvény annyit ér, amennyit egy szóbeli megállapodás, amely – ahogy ezt egy Hollywoodban sikert sikerre halmozó honfitársunktól tudjuk – annyit sem ér, mint a papír, amelyre írták.
A jogállam a törvények uralmát jelenti. Az értelmetlen, fogatlan, porhintésre szolgáló törvények alkalmatlanok az uralkodásra.

Hírgazda: Jánossy Natália
Bibiana Vélez érzéki látomásai

„Torgyán József földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter nyitotta meg a kolumbiai festõmûvésznõ vajdahunyadvári kiállítását.”
(Kis Újság, 2000. november 17.)

„Az embernek lelkifurdalása támad a kortárs mûvészek iránt – mondotta megnyitó beszédében Torgyán József földmûvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter. A mezopotámiai mûvészet tanulmányozása közben is arra gondolt: jobban ismerjük a régieket, mint napjaink alkotóit. S amikor megkapta az ismertetéseket Bibiana Vélez eddigi életmûvérõl, egyik ámulatból a másikba esett. Lelkében Kolumbia eddig csak természeti kincsekben gazdag országként élt, amely sokkal nagyobb, mint hazánk… Az, hogy a képek minden kis porcikájából nõiesség árad, nemcsak attól van, hogy nõi kezek, lábak tûnnek föl a mûveket mintegy összefûzõ vezérmotívumként, hanem attól is, hogy a tenger, az ég és a föld olyan harmonikus egységet alkot, amelynek megteremtésére csak a nõi lélek képes. S ez a nõiesség hangsúlyozta, a miniszter különös titkokat hordoz, amelyeket nem szükséges és nem is lehet teljességgel megfejteni, sokkal inkább érdemes azonosul velük.” (sic!)

Ebben az utolsó mondatban minden benne van, amit Torgyán Józsefrõl mondani lehet. Hogy világosabb legyek, elemezném ezt a mondatot nyelvtanilag, ahogy a gimnáziumban tanultam anno. Tehát:
Mit állítunk? Hangsúlyozta.
Ki hangsúlyozta? A nõiesség.
Mit hangsúlyozott? Hogy a miniszter különös titkokat hordoz.
Bõvebben? Olyan titkokat, amelyeket nem szükséges és nem is lehet teljességgel megfejteni, sokkal inkább érdemes azonosul velük.
A jövõben én ehhez tartom magamat.

Hírgazda: Eörsi Mátyás
Cinizmus és szemfényvesztés

„Szerdán kezdi el tárgyalni az Országgyûlés Torgyán József kisgazda pártelnöknek a képviselõi vagyongyarapodást vizsgáló bizottság felállításáról szóló javaslatát, mert a képviselõk többsége hozzájárult a napirend kiegészítéséhez.”
(Magyar Hírlap, 2000. november 28.)

Micsoda karakán, határozott, férfias fellépés a korrupció ellen! Az embernek hányingere támad… Ennyi cinizmus…! Vagy tényleg azt hiszik az urak, hogy mindenki teljesen hülye? Senki sem emlékszik semmire? Komolyan gondolják, hogy van ember Magyarországon, aki bedõl ennek az ócska trükknek? Van, aki elfelejti, hogyan is kezdõdött az egész? Hát nem Torgyán József volt az, aki megtagadta vagyonbevallásának a közzétételét, miután tizenkettõ-egytucat házának építésére fény derült? Egy egyszerû, mondhatni mindennapos házikó, belsõ lifttel és uszodával. Amivel önmagában az ég egy adta világon semmi baj nem lenne. Ha Torgyán Józsefnek kacsalábon forgó kastélyra van szüksége, és ha van rá pénze, vegyen azt! De legális jövedelembõl vegye meg, ha egyszerû állampolgár, akkor is, és még sokkal inkább, ha miniszter az illetõ! Egy koalíciós párt elnöke!
Torgyán József miniszter, pártelnök és országgyûlési képviselõ megtagadta vagyonbevallásának közzétételét. Jó oka lehetett rá. Bizonyára sokáig kalkulálgatott, hogyan jön ki jobban: ha nyilvánosságra hozza a házépítésre fedezetet nem tartalmazó vagyonbevallást, vagy ha megtagadja azt. Ha az elsõt választja, újabb és újabb hazugságokat kellett volna kitalálnia. Jobb volt tehát megtagadni a nyilvánosságra hozatalt, de nem elég jó. Nem elég jó, mert netalán még arra gondolnak a kisgazda tömegek, hogy nem merte nyilvánosságra hozni a vagyonbevallást. Elõre kell menekülni. Próbálkozzunk elõször feltételeket szabni. „Akkor hozom nyilvánosságra, ha Kuncze Gábor és Hack Péter is nyilvánosságra hozzák az övéket.” Miután mindketten nyilvánosságra hozták saját vagyonbevallásukat, új ötletre volt szükség. „Majd ha mindenki bevallja, akkor vallom be én is!” Ekkor született a vizsgálóbizottság ötlete. Állítson fel az Országgyûlés egy vizsgálóbizottságot, amely az összes parlamenti képviselõ vagyongyarapodását vizsgálja. Most kíséreljünk meg eltekinteni attól a ténytõl, hogy a viszgálóbizottság ilyetén módon történõ félreállítása minden alkotmányos normával ellentétes, és koncentráljuk figyelmünket az ötletben rejlõ politikai trükkre. Lássuk csak! Utoljára hasonló szempontok az iskolai  felelésnél merültek fel: Torgyán József az ábécé végén van. Mire rá kerül a sor, a média és a közvélemény már kifárad. Különben is, A-tól T-ig rengeteg botrány kerül napvilágra, ha ekkor kiderül, hogy Torgyán József mekkorát hazudott, már csak egy lesz a sok közül. És mennyi, de mennyi botrány lesz a T betûig! Itt van mindjárt Kuncze Gábor. A kormánytöbbségû bizottság kiszimatolja, hogy Kuncze Gábornak nem volt pénze arra, hogy Land Rover gépkocsit vegyen, sem pedig arra, hogy a Balatonon nyaralót építsen. Mire Kuncze Gábor bebizonyítja, hogy a gépkocsit bérli, a nyaralót a húga cége építi, addig a Fidesz ostora, a Magyar Nemzet naponta adhat hírt a gaztettrõl. A bizottság kormánytöbbsége végül megállapítja, hogy valami azért „aggályos”. Hogy mi lesz aggályos és miért? Teljesen mindegy, fellebbezési lehetõség pedig nincs. S ahogy Kuncze Gábort majd elmarasztalják, úgy mentik majd fel Torgyán Józsefet, miközben nincs senki, aki hiteltérdemlõen igazolná, hogy Torgyán József borítékját idõközben nem cserélték ki, hasonlóan egy Torgyán József nevéhez fûzõdõ korábbi borítékhoz.
Így néz majd ki ez a vizsgálóbizottság. Egy percig se feledjük: mindez a Fidesz aktív közremûködésével történik.
A Salamon László vezette Ügyrendi Bizottság, az Isépy Tamás vezette Mentelmi Bizottság fideszes tagjai már áldásukat adták rá. Azok a fideszesek, akik még egyetlen – hangsúlyozom: egyetlen – a kormány tevékenységét firtató vizsgálóbizottság felállítását nem szavazták meg két és fél év alatt.
A parlament feladata a törvényhozás mellett a kormány ellenõrzése lenne. A Fidesz-többség ezt rendre meggátolja, viszont habozás nélkül adatnak a parlamenttel menlevelet saját maguknak. Cinizmus és szemfényvesztés. Szégyen és gyalázat.

Hírgazda: Kálmán C. György
Szóözön

„Csurka István beszéde a MIÉP országos gyûlésén: korlátozzák a külföldi nagytõkét, és az igazságtalanul nagy jövedelmû »bankár-kasztot«, amely összeforrt »a magát szocialistának hazudó újgazdagok, liberálisok, kozmopoliták álpolgári here rétegével«. … A MIÉP megreformálná a közoktatást is, ahol nemzeti keresztény oktatást ígér korszerû iskolákban, jól fizetett tanárokkal.”
(Magyar Hírlap, 2000. december 4.)

Kedves Naplóm,
Te csak tudod, jó ideje ámulattal figyelem Csurka István szónoki teljesítményeit, azt a káprázatos verbális mutatványsorozatot, amelyet e termetes és már nem fiatal ember bármikor bemutatni képes. Lassan-lassan rájövök néhány trükkjére is, amelyek közül egyet, íme, Véled is megosztok.
A gondolatmenet egyenesvonalúsága, az érvelés tiszta logikája, a finom distinkciók mûvészete, a megragadható célok kitûzése – nem, nem ezek Csurka szónoki produktumainak fõ erényei. Sõt: éppen hogy arra lehetünk figyelmesek, hogy Csurka a szavak szintjén operál, úgy hat hallgatóságára, hogy már jól ismert, erõs érzelmi reakció kiváltására alkalmas szavakat szór el beszéde megfelelõ pontjain, függetlenül azok logikai illeszkedésétõl (de akár csak nyelvtanilag helyes elrendezésétõl is).
A cikkben idézett mondattöredék szép példája ennek. Nyilvánvalóan nem az az érdekes, hogy ki kinek hazudja magát: a „hazudni” és a „szocialista”, a „here” és a „liberális”, az „újgazdag” és a „kozmopolita” szavak egymás mellé halmozása a fontos, az, hogy ezek – függetlenül jelentéseik egymáshoz fûzõdõ viszonyától – erõsítik egymás hatását, a keserû gyûlölet feltolakszik a kiszáradt szájakba, a célközönség az üvöltésig fanatizálódik tõlük; hogy a liberális vagy az újgazdag vajh’ miért hazudná magát szocialistának, különösen ezekben a Fidesz-idõkben, az már puszta logika, spekuláció, kozmopolita hohmecolás; az indulat a lényeg, az elszórt és itt sûrûsödõ szavak kiváltotta undor, a zsigerbõl jövõ lázadás.
S ha már így benne vagyunk, akkor jöhetnek a konkrét nemzetjavító programok. A cikk vége felérõl idézett Csurka-parafrázis jótékonyan kétértelmû. A szegény tanár azt veszi majd ki belõle, hogy jó pénzt kap végre-valahára, s ezért csak annyit kérnek tõle, hogy nemzeti keresztény oktatásban vegyen részt – és hát miért is ne? Ha megfizetik. Az országos gyûlés közönsége viszont az oktatás forradalmi átalakítását érzi e mondatok ígéretének, amelynek esetleges velejárója, hogy még a tanárok is jól járnak. Ha az átalakítás nem megy (elég gyorsan), akkor annak a tanárok (és persze a liberálisok, herék stb.) lesznek a kerékkötõi; ha meg a tanárok nem kapnak mégsem elég pénzt, annak a keresztény-nemzeti átalakulás nem elég gyors mivolta lesz az oka. Minden meg van ígérve, és minden elõre ki van védve.
Kedves Naplóm, Csurka rétorikája egyszer tananyag lesz. A szóözön, az érzelmekre ható sugalmazások, a duplafenekûség szónoklattana. Nem akármi.

Hírgazda: Csepeli György
Politikai Vidámpark

A Népszava adventi híre szerint az Országgyûlés elnöke a momentán általa uralt intézménynek hajlékot adó Házban, „Parlamenti Kiskarácsony” keretében látott vendégül hétszáz gyermeket. A vendéglátó átadta a kis vendégeknek „a ház jelképes kulcsát, így egy napra birtokba vehették a képviselõházat. A gyerekek készíthettek mézeskalácsot, szalmabábot, óriás rajzot vagy lefényképeztethették magukat olimpikonokkal.”
(Népszava, 2000. december 18.)

Úttörõként magam is jártam a parlamentben. Akkor az Elnöki Tanács elnöke köszöntött bennünket, és mintha mi is mézeskalácsot, szalmabábot, óriás rajzot készíthettünk volna, bár olimpikonok nem voltak. A parti elõtt szüleim komor tekintettel bocsátottak utamra. Nem értettem, mi lehet a várható nagy élménnyel a baj, s azt sem értettem, hogy amikor lelkesülten hazajöttem, miért a BBC magyar adását hallgatták inkább, ahol Cs. Szabó László beszélt az emigráció karácsony táján különösen égetõ fájdalmáról.
A hír, amelyet kommentálok a mai napon, idõtlenségében aktuálisabb, mint valaha. Gyermekként nem tanulhattam meg akkor, miként a mostan kiválasztottak sem tanulhatják meg, hogy a parlament nem gyermekeknek való. Nem tanultuk meg, s úgy tûnik, most sem tanítják a gyermekeknek, hogy a politika a felnõttek által demokratikusan választott testület rendszeres, az alkotmány szerint hetente történõ ülésezésének színtere, ahol távolról sem az olimpikonokkal való fényképezkedés, a mézeskalács-készítés, szalmabábozás és óriás méretû képek rajzolása a hely szelleméhez illõ feladat. Az ügyességi labirintus, a meseterem, a „mindent õrlõ malom” vidámparkba való. Ha már gyermekeket hív a házelnök a parlamentbe, akkor arról kellene beszélnie, hogy miképpen alkotnak törvényt az ott ülésezõ nénik és bácsik, mikor és hogyan van joga szólásra egy képviselõnek, mit jelent az interpelláció, hogyan kell szavazni, mit jelent a képviselet eszméje.
A demokratikus polgári nevelés szakirodalma bõ lehetõségeket tartogat annak, aki komolyan gondolkozik a jövõ generáció politikai kultúrájának alakításáról, s ennek szerves része a köztársaság intézményeiben tett látogatás. Jó gondolat, ha a gyermekekkel fizikai valóságában is megismertetik az Alkotmánybíróságot, az Országgyûlést, a Nemzeti Bankot, a kormány és az elnök tevékenységének színteréül szolgáló épületeket. Minél elõbb megtudják a kis látogatók, hogy ezek az épületek mire valók, és az ott szolgáló személyeknek mi a kötelességük, felnõtt korukban annál jobb állampolgárok lesznek. A köztársaság intézményeinek vidámparkká züllesztése azonban nem ezt a célt szolgálja. A vidámpark a szórakozás, felelõtlenség, a varázslat helye. Diktátorok trükkje a krisztusi gesztus szemérmetlen leutánzása, a gyermekek közel engedése, akiket elbûvöl a ragyogás. Az országházi gyermekzsivaj elnyomja az országházi csendet, amely kisugárzik az országra, rátelepül a társadalomra, mint a guanó, azt sugallva a polgároknak, hogy ne törõdjenek a politikával, ne törõdjenek a demokráciával, ne akadjanak fenn a háromheti ülésezésen, két évre elfogadott költségvetésen, az általuk befizetett adó ellenõrizetlen pazarlásán, a közszolgálati mûsorszolgáltató intézmények állami megszállásán. Ôrködik felettük az örök Télapó, akinek puttonyában persze nem csak ajándék van. Ha kell, a Télapó szigorú is tud lenni. De most, aranyvasárnap, legyen az ünnepé a szó.

Hírgazda: Kálmán László
Nyelvtani szocializáció

Az ORTT aggódik, hogy a trágár, ,,undorító” szavak ,,rongálják egy fejlõdõ szervezet nyelvtani szocializációját”, ezért – az index címû internetes lap szerint – a TV2 ,,sorra kapta” az intéseket az ORTT-tõl.

Mi az, hogy ,,nyelvtani szocializáció”? Lenne ennek értelme (bár a ,,nyelvi szocializáció” lenne a helyes kifejezés, a nyelvtan a nyelvtudásnak egy speciálisabb részét jelöli), a gyerek ki van téve az õt körülvevõk nyelvhasználatának, és úgy szocializálódik, hogy alkalmazkodik ehhez. Ahhoz is, hogy milyen helyzetben milyen kifejezéseket használnak. Ahhoz is, hogy kit mikor lehet elküldeni az anyjába.
Már sokkal kevésbé van értelme ebben a kontextusban a ,,rongálja” kifejezésnek. Hiszen a szocializációs folyamat csak úgy sérülhet, ha megakadályozzuk a gyereket a környezet nyelvhasználatához való alkalmazkodásában. Ha „rossz társaságba keveredik”, vagyis nem abban a környezetben szocializálódik, mint szeretnénk, az persze kellemetlen, de nem „rongálja” a szocializációs folyamatot.
Az ORTT valószínûleg arra gondol, hogy ha nem engedjük gyerekeinket olyan társaságba, ahol „csúnyán” beszélnek, akkor kíméljük õket meg attól is, hogy ez a tévén keresztül történjen. Kedves ORTT! Miért gondolod, hogy egy társaság megjavul csak attól, hogy nem beszél csúnyán? Orgyilkosok, cinikus olajmágnások, véreskezû pszichopaták, álszent politikusok közé engedhetem ártatlan gyermekeimet, csak csúnyán ne beszéljenek? Kedves ORTT, légy szíves hass oda, hogy mindezeket a csúnya bácsikat és néniket vegyék le a képernyõrõl, mert bizony akárhogy beszélnek is, én nem akarom a gyerekeim közelébe engedni õket! Kit zavarna, ha végre csak nyugodt erõt sugárzó, de biztonságot is adó, szociálisan érzékeny, hívõ (de legalábbis nem szkeptikus és idealista) bácsik és nénik lennének a képernyõinken?
A TV2 nem a mi pártunkon áll ebben az ügyben. Ahelyett, hogy arra ügyelne, milyen személyiségek jelenhetnek meg a mûsoraiban, mindenféle szavakat, kifejezéseket tesz indexre. Uraim, a formai cenzúra nem elég semmire, az önök eszén túl fognak járni, a tiltott szavakat megkerülve fogják a bûnös tartalmakat becsempészni.
De azért vannak biztató jelek is. Bor Gyöngyi, a Masterfilm Kft. ügyvezetõje szerint sem a szerzõknek, sem a fordítóknak nem sérül a személyes autonómiájuk attól, hogy bizonyos szavakat megváltoztatnak a filmekben. Balázs Bianka szerint pedig, aki a TV2 filmszerkesztõje, „az egészet lelkiismereti oldalról kell megközelíteni”, amennyiben a filmes szerkesztõ felelõs a különbözõ generációkért és azok tanításáért. Eszerint van még remény, hogy egyszer már végre annak rendje és módja szerint cenzúrázva legyenek a tévémûsorok.

Hírgazda: Kálmán László
Nyelvek és zászlók

A Népszabadság tudósítása szerint megváltoznak a nyelvvizsgák honosításának szabályai. Kétezer forintot kell befizetni, formanyomtatványt, a külföldi nyelvvizsga hiteles másolatát, ennek hivatalos hiteles fordítását kell leadni a NYAK-nak, a Nyelvvizsga-akkreditációs Központnak (eddig a Rigó utcai Idegennyelvû Továbbképzõ Intézethez kellett fordulni).

Helyes, helyes, ne is fogadjunk el akármit nyelvvizsgának, bár azt azért nem értem, hogy miért kell ennyi helyre elmenni, miért ne lehetne (akár drágábban is) mindent egy helyen elintézni. A NYAK, ha kell, fordíttassa csak le (az én költségemre) a nyelvvizsga-bizonyítványomat, de ha mondjuk nem afgánul, hanem angolul vagy németül van, talán nincs is erre szükség. Nincsenek ott nyelveket tudó emberek?
És mindez csak akkor mûködik, ha amúgy is elismert nyelvvizsgáról van szó! Ha a nyelvvizsga származási helyét nem jegyzik, még szakértõt is felkérnek, különbözeti vizsgát is rendezhetnek nekem. 165 napot fordíthatnak erre, tízezreket kérhetnek érte, mert a szakértõnek, a vizsgáztatónak is kell fizetni. Még ez is rendben lenne, bár nem világos, ha az ember ennyi pénzt ki akar adni egy nyelvvizsgára, miért nem teszi le itt.
A poén azonban most következik. Mert ne csak külföldi nyelvvizsgára tessenek gondolni, amikor honosításról beszélünk! Ma már nálunk sem csak a Rigó utca adhat ki nyelvvizsga-bizonyítványt, németnyelv-vizsgát például az Osztrák Intézetben is tehetünk. Csakhogy a Rigó utcaival szemben az „alternatív” nyelvvizsgák némelyike egynyelvû, fordítási feladat nincs bennük. Ezért ezeket is honosíttatni kell, kétnyelvûvé kell kiegészíteni õket, ez meg négy hónapig tarthat el.
Mármost ne menjünk bele abba a szakmai kérdésbe, hogy mit jelent tudni egy nyelvet (tudok-e vajon japánul, ha nem tudok japánról vagy japánra fordítani?). Más, kérem, a nyelvfilozófia, és más a nyelvvizsga. De a NYAK, az Isten szerelmére, nem arra való, hogy akkreditálja azokat az intézményeket, ahol nyelvvizsgát (értsd: érvényes nyelvvizsgát) lehet tenni? Hogyan akkreditálhatta akkor azokat az iskolákat, ahol egynyelvû (tehát nem érvényes) nyelvvizsgákat adnak? Lehet, hogy az Országos Akkreditációs Bizottság is követni fogja a példáját? Miután minden boldog-boldogtalan egyetemet akkreditált, szép pénzeket szedhetne be a diplomáik honosításáért, a különbözeti vizsgákért.
Nem kisebb horderejû gondot ismertet a Népszabadság egy másik híre is: baj van a zászlótörvénnyel! Azt hittük, minden a legnagyobb rendben van, hogy biztonságban vagyunk, ha az elõírás szerint szõtt, piros-fehér-zöld színû zászlót használunk középítményünk fellobogózásához, erre kiderül, hogy dehogy. Akár 100 ezer forintra is megbüntethetnek, ha a zászlónk sérült, rosszul lobog, fakó, márpedig a törvény betûje és szelleme szerint szõtt anyagok érzékenyek az idõjárás viszontagságaira.
Minden bizonnyal a szövõlobbi ármánykodásának esett áldozatul ez a szívünknek oly kedves törvény. Az Innovatex Rt. független laboratóriuma azonban kimutatta, hogy a szövés a múlté (lásd még: „Szõdd a selymet, elvtárs!”), a mai kornak megfelelõ technológia egyértelmûen a hurkolás.
És a színek! A színek! Hát nem elmulasztották a törvényben lefektetni a színhõt, frekvenciát? Milyen piros legyen az a piros? Mi lesz, ha valaki bordós vagy éppen (horribile dictu) rózsaszínes árnyalatot, fûzöldet vagy türkizbe hajlót használ? Ki véd akkor meg minket? Hogy fogjuk azt felelõsségre vonni, ha a törvény erre nem jogosít fel? Innovatex, tegyél valamit!

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu