A 2000-es évben valószínûleg a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház A mandátum címû elõadása dicsekedhetett a legtöbb kitûzött bemutatóval. A színház – 1999/2000-es évad elején kiadott – mûsortervében még nem szereplõ, Mohácsi János által rendezett Erdman-drámát az április 20-ára tervezett bemutató után három héttel, május 12-én láthatták elõször a nézõk. (Erre a csúszásra persze számítani lehetett, hiszen a Mohácsi-elõadásokról köztudott, hogy nemigen készülnek el a kitûzött idõpontra.) A mandátumot az elõzõ nyíregyházi Mohácsi-rendezés, a Krétakör sikere után már mind a helyi közönség, mind a szakma nagyon várta. Az évad végi mindössze három elõadás híre hamar elterjedt, ám a legtöbben csalódottak voltak, jobbat vártak. A rendezõ is érezte a hibákat, hogy – ahogy a kritikák is írták – a második felvonás gyengébbre sikerült: tovább dolgozott az elõadáson, majd a meghirdetett október 14-e helyett 21-én újból bemutatót tartottak

A mandátumból.

Nyár közepén mindenkit váratlanul ért a megdöbbentõ hír: meghalt Kerekes László. A nyíregyházi színház oszlopos tagja, 2000-ben Jászai-díjat kapott, elismert, sikeres és remek színész volt. A színház igazgatósága a társulat nevében szétküldött egy levelet a sajtónak, amely így hangzott: „A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata szomorúan értesíti a közönséget, hogy drága kollégájuk, a pótolhatatlan Kerekes László elvesztése miatt a budapesti repertoáron is szereplõ elõadásaikat (A vágy villamosa, Ványa bácsi, Krétakör, A viszontlátás trilógiája) nem játsszák tovább.” Szép gesztus lehetne, ha nem lenne az az érthetetlen következetlenség, hogy a nemrég bemutatott A mandátum címû elõadást, amiben Kerekes László szintén játszott, nem vették le a mûsorról. A „pótolhatatlan Kerekes László” helyett Puskás Tivadar állt be az elõadásba.
Nyikolaj Erdman A mandátum címû drámája a nagy októberi szocialista forradalom utáni években játszódik. Nagyezsda Petrovna, az elszegényedett Guljacskin család feje férjhez akarja adni lányát, Varvarát, egy gazdag család fiához. Hozományként „csupán” egy kommunista rokont kell felmutatniuk. Míg a család Pavel Szergejevics, Varvara bátyja párttagságának megszerzésén munkálkodik, egy régi ismerõs Guljacskinéknál hagy egy ládát megõrzésre. „A ládában van minden, ami Oroszországban Oroszországból megmaradt”, történetesen a cárnõ ruhája, amit Guljacskinék, kíváncsiságuktól vezérelve ráadnak a cselédlányukra. A cselédlányt ruhástul a ládába zárják a võlegény családjának érkezésekor, majd a láda a võlegény lakásába kerül. Ott aztán mindenki azt hiszi a cárné ruhájába öltözött lányról, hogy õ Anasztázia nagyhercegnõ, elterjed a híre a házban, sorra jönnek az emberek tiszteletüket tenni a leendõ cárné elõtt, és persze minél nagyobb pozíciót szerezni a restauráció utáni idõkre. Varvara võlegénye gyorsan elveszi a „cárnét”, s végül csak Pavel Szergejevics hosszas gyõzködésére hiszik el, hogy az, akit õk nagyhercegnõnek hittek, valójában cselédlány.
A dráma nem pusztán annak kifigurázása, hogy az emberek mennyire számítók, alakoskodók, hogy szerepet játszanak nemcsak mások, de néha már önmaguk elõtt is, és hogy az élet lényege a hazugság, hanem a mindezeket kikényszerítõ viszonyokat, a diktatúrát, a kor abszurditását is megmutatja. Mohácsit is ez, a kommunizmus, a hatalom pszichológiája érdekelte.
Természetesen Mohácsi István és Mohácsi János – mint ahogy az már lenni szokott – átdolgozta a darabot, beleírt jeleneteket, szereplõket, s a próbafolyamat alatt a színészek ötletei is bekerültek az elõadásba. A végeredmény azonban nem igazán tér el sem gondolatilag, sem stilárisan az eredeti mûtõl. Ennek oka talán az, hogy maga az alapul vett dráma nyelve a Mohácsi-elõadások nyelvéhez hasonló
– akárcsak Mohácsi, Erdman is tökéletesen tudja ábrázolni a nyelv által a világ abszurditását –, és hasonlók a figurák is. Mohácsiék szövegbeli és dramaturgiai ötletei, változtatásai eredményeként egy élvezetes, szórakoztató, jó, de – elkerülhetetlen az összehasonlítás – Mohácsi más elõadásainál gyengébb hatású elõadás született. Hogy miért? Az eredeti és az újonnan teremtett világ ugyanis lényegileg nem különbözik egymástól, így a Mohácsi-elõadásokra jellemzõ eklektikusság – amely nem pusztán a különbözõ szövegek konfrontációját jelenti, de az elõadások minden elemében és minden pillanatában megmutatkozik – nem jöhet létre. Ennek hiányában az elõadás nem tud igazán mélyebbre hatolni, megreked a szóviccek, kifacsart közhelyek, abszurd poénok szintjén, ami végeláthatatlanul hömpölyög a három és fél órás elõadás elejétõl a végéig. Az elsõ felvonás pattogó ritmusa, a másodpercenként nevetésre ingerlõ szövegei után a második felvonás lassúbbnak, vontatottabbnak tûnik. Az eredeti drámában is gyengébb ez a rész, és Mohácsi minõségileg is tagadhatatlanul jelentõs változtatásai, dramaturgiai és szövegszintû „belepiszkálásai” ellenére sem tudta az elõadásban az elsõ résszel egy szintre hozni.
A dramaturgiai munka legradikálisabb eredménye egy új szereplõ megjelenése a történetben. Ez a kulcsfontosságúvá váló szereplõ nem más, mint a Télapó, akirõl a történet legvégén kiderül, õ maga Vlagyimir Iljics Lenin – álruhában. Az elõadás elején sok szó esik arról, hogy Lenin állítólag álruhában jár-kel a nép közt. Addig-addig beszélnek róla, míg végül megjelenik, s ledobva álruháját, „igazságot oszt” a népnek. Egyszerre agitátor és prédikátor, nyájas és erõszakos. Benne ölt testet a hatalom, és általa leplezõdik le annak mechanizmusa: a barátságos, jóságos igazságtevõ, ha kell, érzéketlen igazságosztó és rendteremtõ is. Bár Mohácsi megváltoztatta a dráma végét, az így született történet, akárcsak az eredeti dráma, mégis befejezetlen maradt.
A köztudottan nagyszerû nyíregyházi színészek jóvoltából remek figurákat láthatunk a színpadon. A folyamatos kavalkádból kitûnik a Guljacskin család hármasa. Gazsó György Pavel Szergejevicse egyszerre mulatságosan értetlen és szerencsétlen, infantilis anyukakedvence, miközben meglepõen rafinált, felelõtlenül magabiztos. Gazsó mindezt hihetetlen bájjal tálalja, mint ahogy báj van abban is, ahogy Csoma Judit hajhálóval a fején, görnyedt háttal és térddel pattog és hisztériázik. Csoma intenzív jelenléte még erõteljesebbé teszi az elszegényedett, méltóságát vesztett Nagyezsda Petrovna alakját. Ô hordja a házban a nadrágot, kiosztja a feladatokat, bár az eseményeket nem mindig tudja követni, és néha a saját árnyékától is megijed, de itt senkinek nem lehet ellenvetése. Célja, az anyagi jólét újbóli megteremtése érdekében bármire képes, egyszerre több vasat is tart a tûzben, de arra azért figyel, hogy ha a vas túlságosan felforrna, akkor se az õ kezét égesse meg. Szabó Márta elviselhetetlen affektálással és groteszk mimikával mutatja be a csúnya, kissé butuska Varvarát, aki magányosságát, kiszolgáltatottságát, szerencsétlenségét olykor flegmasággal és pökhendiséggel kompenzálja. Hármuk hatalmas energiával, remek humorral megjelenített figurája, felszabadult játéka, lendületes, színes alakítása az elõadás legnagyobb húzóereje.
A mandátumról már az elsõ bemutató elõtt nagyon sokat beszéltek. Mohácsi és a nyíregyháziak már megmutatták, mire képesek együtt – a nézõknek elvárásaik voltak, az elvárásoknak pedig nagyon nehéz megfelelni: bármilyen jót is csinálsz, csalódni fognak. Ez történt Nyíregyházán is. A mandátum ugyanis egy élvezetes, humoros, egy percig sem unható, mozgalmas elõadás, a 2000-es év talán egyik legjobbja. A más Mohácsi-elõadásokkal való összehasonlítás ugyanakkor törvényszerû, elkerülhetetlen.
Az elmúlt négy Országos Színházi Találkozón sok-sok díjjal jutalmazott nyíregyházi társulat az 1990-es évek folyamán az ország egyik legjobb színháza lett. Nem lehet nem beszélni róla.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu