Tavaly februárban
újra a Kongresszusi Központba költözött a Filmszemle.
A médiafelhajtás, a VIP-vendégek forgataga és
a nyolcvanas éveket idézõ, visszafogottan elegáns
dizájn azt sejtette: ez a szemle a reprezentációról
szól. Volt azért kontraszt is, bõven. A büfében
négyszáz forint volt egy kávé, a kisteremben
néhány százezerbõl forgatott rövidfilmek
peregtek. Az öltönyös-nyakkendõs urak és kiskosztümös
hölgyek közé pulóveres-kapucnis-farmeros fiatalok
keveredtek. A filmek többségét huszon-, harmincéves
fiatalok jegyezték, a közönség mégis inkább
a nagy nevekre figyelt. A napfény íze és az új
Jancsó-film mellett a Jadviga és a Glamour premierje színesítette
a programot. Forradalmi hangulatnak, nemzedékváltásnak
nyoma sem volt, utólag visszatekintve mégis úgy tûnik,
ezen a szemlén lett egyértelmû a fiatal és független
magyar film áttörése.
Csendes vihar volt, méltó
a korábbi évek viharos csendjéhez. A surranópályán,
olcsó filmekkel és független producerek segítségével,
az évtized végére érkezett be egy csapatra
való fiatal, akiknek a munkáit egymáshoz sem sok kötötte,
hát még a magyar film hagyományaihoz. Nem is volt
semmiféle manifesztum, senki nem tépkedte az öregek
babérjait. Forradalmárok és lázadók
nélkül születtek izgalmas és új filmek.
Készítõik nem álltak be a sodorba, de nem is
lázadtak a magyar film nagy mítoszai ellen. Más minták
érdekelték õket. Tarantino kegyetlen humora, Lars
von Trier Dogmája, az amerikai függetlenek mûfajokat
marcangoló indulata lebeg a mostani újhullám felett.
Ez az új raj a moziban született: filmélményeken
szûrõdnek keresztül a történeteik és
az indulataik, politikai parabolák helyett filmes utalások
és zsánerek jelentik a közös pontot az alkotók
és a közönség között. Melodráma
(Nincsen nekem vágyam semmi), thriller (Gyilkosok), road movie (Balra
a nap nyugszik) egyaránt akad a sorban. Sokkal erõsebb hátteret
jelent ez, mint bármiféle társadalmi réteghez
vagy csoporthoz való tartozás.
A filmek ettõl csiszoltabbnak
tûnnek a lehetségesnél: a politikai odamondogatással
együtt sok minden más is kilúgozódott.
A fõiskolán
színészként végzett, jelenleg rendezõ
szakos Mundruczó Kornél filmje, a Nincsen nekem vágyam
semmi ennek a hullámnak a taraján lett a tavalyi év
meglepetésfilmje. A Filmszemle és Mediawave díjai
után a kritikusok megosztott nagydíját nyerte, a Mûvész
moziban is sikerrel vetítették azt az egy kópiát,
ami elkészült belõle. Csendes siker volt, ha nem is
egyhangú: a közönséget és a kritikusokat
egyaránt megosztotta. Sokan idejekorán kultuszfilmként
emlegették, mások Trainspotting-utánérzést
kiáltottak (nyilván azért, mert az egyik fõszereplõ
olykor Trainspotting feliratú pólóban mászkál),
akadt, aki a témája miatt utasította el, vagy épp
azért tartotta merész munkának. A Nincsen nekem vágyam
semmi heves reakciókat váltott ki, de hát ez is volt
az alkotók szándéka. Megzavarni, kizökkenteni,
felkavarni és elgondolkodtatni szerették volna a közönséget,
nem csak provokálni.
Fiúprostik világában
játszódó szerelmi sokszög-történet
prostitúcióval, homo- és heteroszexualitással,
szadomazochista játékokkal, transzvesztita szereplõkkel,
vérrel és erõszakkal – ennek a töredéke
is elég lenne ahhoz, hogy Magyarországon botrányt
kiáltsanak. A Nincsen nekem vágyam semmi mégsem botrányfilm,
abban az értelemben legalábbis, hogy nem a témájával
akarja sokkolni a közönséget. A történet közege
a nézõk többsége számára nyilván
ismeretlen, idegen. Mundruczó filmje azonban nem a másság
manapság divatos „felmutatása” jegyében született.
Nem a másságról beszél, hanem arról,
ami mindannyiunkban megvan: a szenvedélyrõl és az
indulatról. A Nincsen nekem vágyam semmi véres szerelmi
dráma az odaadásról és a kiszolgáltatottságról,
az erõrõl, az indulatról és a tehetetlenségrõl.
A környezetbõl csak annyit mutat meg, amennyi feltétlenül
szükséges. A fiúprostik szubkultúráját
arra használja, hogy a történet mélyén
szunnyadó elementáris indulatokat, vágyakat és
érzelmeket hitelesítse. Ha semleges, hétköznapi
közegben játszódna, közel sem lenne ilyen ereje.
A film hõsei a saját testükbõl élnek,
ehhez szigorúan uralniuk kellene az érzelmeiket, a logikájukat
és az ösztöneiket. Ez az uralom azonban egy ponton csõdöt
mond, és ekkor láncreakcióba lépnek az addig
kordában tartott ösztönök, vágyak és
indulatok.
A fõszereplõ
srác kegyetlen pontossággal használja a testét,
és kíméletlen fegyelemmel használja ki a környezetét,
mindazokat, akik függenek tõle, szeretik õt, és
kiszolgáltatottak neki. Állandó kliensének,
egy jómódú, középkorú, családos
férfinak köszönhetõen mindig van pénze,
biztonsága és támasza. Minden hét elején
búcsút vesz barátnõjétõl, és
a lány testvérével együtt elindul a városba,
dolgozni. A lánynak fogalma sincs arról, hogy a fiúk
prostiként keresnek pénzt, a fiúkat nem érdekli,
hogy a lány mit gondol, mit csinál hét közben
a falu széli kis házban. Ez a négyesfogat nincs egyensúlyban,
nem is lehet, fel is borul néhány fatális véletlen
következtében.
Kemény történet,
lendület és fegyelem kell az elmeséléséhez.
Mundruczó filmje nagyon zárt dramaturgiával dolgozik,
nincsenek mellékszálak, csak a klasszikus drámai akció-reakció
viszonyok formálódnak. Egyszerû vonalvezetésû
a cselekmény, viszont nagyon gazdag és eklektikus a stílus.
Vad színekben, izgalmasan komponált képekben meséli
el a történetet. Furcsa, ritkán tapasztalt ritmusa van
a filmnek: nyugodalmasabb részek után hirtelen tempót
és tónust vált, majd újra lassabb sebességre
kapcsol. Folyamatos a hangulatcsúszka, egy átlagos filmmel
ellentétben, amelynél az ötödik perc után
tudjuk, hogy milyen hangvételre, miféle fordulatokra és
stílusra számítsunk, a Nincsen nekem vágyam
semmi állandó érzelmi és hangulati kihívásokkal
szembesíti a nézõjét. Ilyen hirtelen hangulatváltás
a rendõrségi kihallgatás vagy a „duguláselhárítás”
groteszk etûdje. Mundruczó érezhetõen meg akarja
dolgozni a közönségét: inkább vállalja,
hogy sokan heterogénnak és eklektikusnak tartsák a
filmjét, csak az elsõdleges hatás meglegyen. A stílus
és a dramaturgia egyenetlenségei épp azért
nem idegesítõek, legfeljebb zavarók, mert lendület
és eredetiség van mögöttük.
Szokatlanul erõsek
és elevenek a dialógusok. Ezek az elharapott, rövid
monológok, viták és veszekedések ugyanazt a
lüktetõ, zaklatott ritmust követik, mint a stílus
és a hangulat hullámmozgásai. Rába Roland,
Nagy Ervin és Csuja Imre egyaránt mindenféle sallang,
túljátszás és érzelgõsség
nélkül talál bele a szerepébe, pedig vad, hangos
és haragos jelenetektõl nagyon finom, nagyon lírai
betétekig mozog a skála.
A Nincsen nekem vágyam
semmi indulatos film, nem törõdik a védekezõreflexeinkkel.
Olyan témákat érint, amiket magyar filmek csak ritkán
szoktak, nem finomkodik, és nem maszatol. Vállalja a melodrámát
mint klasszikus formát, vállalja saját eklektikusságát,
mert provokálni akar, érzelmeket próbál kihajtani
a nézõbõl. A kicentizett konfliktusokkal és
sokszoros biztonsági burkolattal ellátott magyar filmek mezõnyében
ennél kevesebb is elég lenne. A sikerhez és a megütközéshez
egyaránt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu