1971-ben a munkaképes korú roma férfiak körében a foglalkoztatottság 85 százalékos volt. Ez az arány alig különbözött a nem romák 87 százalékától, 1993 végére viszont – szemben a nem romák 64 százalékával – 29 százalékra csökkent.
A rendszerváltás és a foglalkoztatás drasztikus csökkenésének éveiben, 1989–1992-ben munka nélkül maradt cigány származású emberek 1998-ra már jó ideje kikerültek a regisztrált munkanélküliek körébõl, kiszorultak a munkanélküli-ellátásból, elveszítették a jogosultságukat munkanélküli-segélyre vagy jövedelempótló támogatásra. De, mint ahogy Kemény István írta 1997-ben, a drámai változások ellenére sem szükségszerûen került mindegyikük a társadalom margójára.
„A rendszerváltásnak nemcsak vesztesei vannak a romák között, hanem nyertesei is. A romák egy része valamikor kereskedésbõl élt, és még a szocializmusnak nevezett hadi gazdálkodás idején is próbálta ezt folytatni. Most kinyílt elõttük a világ, és élnek is a lehetõségekkel.” (A magyarországi roma [cigány] népességrõl. Magyar Tudomány, 1997/6. 655. o.) Írásomban arra keresem elsõsorban a választ, hogy mely területen és mekkora sikerrel tevékenykedtek 1998-ban (és tevékenykednek valószínûleg ma is) a legális munkaerõpiacról „eltûnt” romák; tartós megélhetést jelent-e számukra tevékenységük; mennyiben befolyásolja elõrejutásukat cigány származásuk; milyen sajátos identitással rendelkeznek; illetve hogyan vélekednek a „cigánypolitikáról”.
Maga az adatgyûjtés nem lehetett reprezentatív jellegû, Magyarországon ugyanis a vállalkozásból élõk (akár cigány származásúak, akár nem) jelentõs hányada a legális és illegális határmezsgyéjén egyensúlyozik. A már-már követhetetlen gyorsasággal változó adózási és társadalombiztosítási szabályok, valamint a közvetlenül a rendszerváltás után felbolyduló tulajdoni és jogi helyzet a magánzóvá váló embereket szinte rá is kényszerítette a kiskapuk keresésére. (A zavarosban való halászás esetenként valószínûleg meg is könnyítette a tõkéjüket, illetve családjuk megélhetését kockáztató vállalkozók megkapaszkodási esélyeit a piacon.) A téma fokozott érzékenysége tehát eleve kizárta a „hagyományos mintavételt”, inkább a különféle roma vállalkozókkal és önfoglalkoztatókkal ismerõseiken keresztül próbáltunk meg kapcsolatba kerülni, és bizalmukat elnyerni. A hólabdaszerû mintavétel a vizsgálatot korlátossá tette ugyan, hiszen például csak a Budapesten és környékén élõkre terjedt ki, ám megítélésünk és reményeink szerint mégis sikerült vele olyan adatokhoz jutni, amelyek mindeddig a kutatók elõl rejtve maradtak. Ezzel együtt mindenkit óvnánk az általánosítástól, további elmélyült kutatásokra van szükség egy „valósághoz közeli” kép kialakításához. Most csak az elsõ lépések megtételére volt lehetõségünk.
Az adatgyûjtés két részbõl állt: egyrészt az elõre kidolgozott interjúterv alapján készült beszélgetéseket rögzítettük; másrészt a felvétel körülményeirõl, a vállalkozók lakáskörülményeirõl a kérdezõ minden esetben megfigyelési jegyzõkönyvet készített. Az interjúk tartalmazták a válaszadó családjára, képzettségére vonatkozó megállapításokat, munkahelyi vagy vállalkozói karrierjének fontosabb állomásait; amelyek aztán kiegészültek az önállósodás körülményeinek taglalásával. Továbbá érdeklõdtünk a vállalkozás általános kondícióiról, a mûködtetés nehézségeirõl, a megkérdezett terveirõl, illetve a roma kultúrához való viszonyáról, a származás és a tevékenység esetleges összefüggéseirõl. Mivel a beszélgetésekre szinte minden esetben a roma vállalkozó lakásában került sor (és erre kifejezetten törekedtünk is), így megfigyelhettük a lakókörnyezetet, a lakás berendezését, a családtagok öltözködési szokásait és beszédmódját; emellett igyekeztünk tájékozódni más, a vállalkozóval nem szoros családi kapcsolatban álló forrásokból is a család életkörülményeirõl, a vállalkozásról. Az ilyen módon szerzett, az interjúkból összeállított képet árnyaló információkat megfigyelési jegyzõkönyvben rögzítettük.

Tevékenységfajták

A roma vállalkozók esetében a tevékenységfajta kiválasztására két dolog hatott döntõ és egymással összefüggõ módon: az iskolai végzettség és az elmúlt évtizedekben végzett munka. Mintánkban a megkérdezettek 70 százalékánál az általános iskolai végzettség jelentette a legmagasabb képzettséget, és csak 30 százalék esetén beszélhettünk szakmunkásképzõben vagy valamilyen továbbképzésen, tanfolyamon megszerzett tudásról. Diplomás ember nem volt közöttük. Vállalkozóink képzettsége még mindig valamivel jobb volt, mint az országos cigány átlag, de látványosan alatta maradt az össztársadalmi szintnek. A nyolc általános elvégzésével vagy szakmunkás bizonyítvánnyal ma már nehéz versenyképesnek lenni a munkaerõpiacon. Az alacsony iskolai végzettség nemcsak erõteljesen lehatárolja az érvényesülés lehetõségét, hanem szûkíti a munkavállaló látókörét, kapcsolatrendszerét, és hátrányosan befolyásolja tárgyalóképességét, elfogadottságát is.
Többségük szerencséjét az jelentette, hogy a kilencvenes évek elején még nem volt szakképzettséghez kötve a vállalkozói engedély kiváltása. Manapság legtöbbjük már nem is tudná legálisan elindítani vállalkozását. Arról nem is beszélve, hogy az általános mûveltségben is meglévõ hiányosságok miatt a legtöbbjük képtelen egyedül áttekinteni a speciális ismereteket igénylõ ügyvitelt, adózást és a jogszabályokhoz kötõdõ egyéb feladatokat.
A roma vállalkozók tehát nem a piaci viszonyok aprólékos feltárása, a lehetõségek mérlegelése, kockázatelemzés és üzleti terv készítése után döntöttek, hanem többnyire azt a tevékenységet kívánták magánvállalkozás keretei között folytatni, amelyben korábban alkalmazottként dolgoztak. Jól felismerhetõ ebben ugyanaz a mód, ahogyan a többségi társadalomban a rendszerváltást követõen tömegesen megjelenõ tõkehiányos, többnyire önfoglalkoztató vagy családi alapon megszervezõdõ kényszervállalkozások létrejöttek. A különbség leginkább az ilyen típusú vállalkozások arányában mutatkozik, a romáknál ugyanis túlnyomó többségük így indult el. A mintában szereplõ vállalkozók közül 20 százalék építõipari, 25 százalék virágkereskedõ és zöldséges, 20 százalék vendéglátós, 45 százalék kereskedõ, piacozó, üzletelõ volt. Ez azt is jelentette, hogy egyes családok esetleg többféle területen is vállalkoztak, leggyakrabban az építõiparban dolgozó férfi felesége próbálkozott kereskedelemmel.
Az összegyûjtött anyag alapján a vállalkozóvá válás körülményeit és motívumait illetõen négy típust sikerült megkülönböztetni: a kényszervállalkozókat, a családi hagyományok folytatóit, a szabadpiaci lehetõségeket felismerõ és azokat sikeresen kihasználó self-made man-eket, illetve az (egykori) politikai kapcsolatokat gazdasági elõnyökké transzformálókat.

Önfoglalkoztatás kényszerbõl

„Volt állásom, az építõiparban dolgoztam, kõmûvesek mellett. De a nyolcvanas évek elején már egyre kevesebb építkezés indult. Így megpróbáltam én is szétnézni másfelé is. Voltak ismerõseim a nagybani piacon, oda jártam ki segíteni nekik, rakodni, amikor nem volt munka az építkezésen. Itt ismertem meg a virágokkal való foglalkozást, de sohasem gondoltam volna, hogy valaha is ezt kell majd csinálnom. A nyolcvanas évek közepén aztán éreztem, hogy kiáll a rudam az építõiparból, nem vártam meg, hogy engem is kirúgjanak, mint másokat.” (Virágkereskedõ férfi)
„Elõször próbáltam rendes munkát keresni, építõiparban, de a kilencvenes évek közepén szinte nem is volt építkezés, meg amikor meglátták a barna bõrömet, több helyen is mondták, hogy »ez nem a ti idõtök, füstös képû«. De én nem adtam fel, sohasem féltem a munkától, hiába mondják, hogy a cigány nem szeret dolgozni, elmentem rakodónak, segítõnek a különbözõ piacokra. Akkor kezdett igazán szervezõdni a kõbányai meg a józsefvárosi piac is, akkor kezdtek egyre többen jönni a kínaiak. Nekik szükségük volt olyanra, aki ismeri a várost, meg tud segíteni a rakodásban, ha megjönnek a kamionok. Ezt csináltam vagy másfél évig. Nem fizettek jól, de azért nem haltunk éhen. Amikor aztán a gyerek is akkora lett, hogy a feleségem is jobban tudott tõle mozogni, elhatároztuk, hogy mi is kitalálunk valamit.” (Piacozó férfi)
Az adatközlõk legnépesebb csoportja, a válaszadók 45 százaléka tartozott ebbe a kategóriába. Vállalkozásuk elindításának fõ indoka a kényszer volt, a nyolcvanas évek végén hirtelen megszûnt a munkahelyük, elbocsátották õket. Az egykori alkalmazottak családja egy csapásra jövedelem nélkül maradt, így nem nagyon volt más választásuk, mint az önfoglalkoztatás. A választott tevékenységük jellemzõje, hogy vagy eredeti szakmájukat folytatták egyénileg (építõipar), vagy pedig a „divatosnak, felkapottnak” tûnõ, és a környezetükben látott példák alapján magas színvonalú megélhetéssel kecsegtetõ kereskedelmi tevékenységbe vágtak bele.
Az utóbbi csoportban találhattunk utcai paprikaárust és „rendes”, standdal vagy akár üzlethelyiséggel rendelkezõ zöldségest is, de jellemzõ módon inkább a piacozáshoz köthetõ, divatáruval, ruhával, mûsoros magnókazettával kereskedõk voltak többségben. Többnyire olyan tevékenységek ezek, amelyekhez nem kell különösebb szakértelem, képzettség vagy tõkebefektetés. Az ilyesfajta vállalkozók közös jellemzõje, hogy egyikük sem végzi szívesen bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységét: arra a kérdésünkre, hogy visszamennének-e dolgozni az állandó megélhetést nyújtó és kisebb kockázatú alkalmazotti munkakörbe, egyöntetûen igennel válaszoltak. Jelenlegi tevékenységükben leginkább a bizonytalanság taszítja õket, ugyanis jövedelmük a legkevésbé sem tervezhetõ elõre. Egyikük sem volt iskolában képzett, professzionális kereskedõ, hanem a gyakorlatban próbálták elsajátítani a „szakma” fortélyait, de láthatólag még évek után is bizonytalanul mozogtak ezen a terepen. Esetükben nagyrészt egyszemélyes vállalkozásokról volt szó, illetõleg a családtagok vettek részt a munkában, alkalmazottat nem tudtak foglalkoztatni. Bár a mostani körülmények között egy vállalkozásnál elengedhetetlenül szükséges könyvelõt alkalmazni, náluk még erre sem futotta, így inkább saját ügyességükben és szerencséjükben bízva próbálták a hatóságok figyelmét kijátszani.
„Te is tudod, hogy ezt nem szabad csinálni. De azért elmondom, ha nem mondod el senkinek. Tehát hajnalban kimegyek kocsival a nagybani piacra, és megveszem az árut. Ez nem mindig paprika, lehet ez más gyümölcs is, attól függ, hogy minek van szezonja. Aztán a feleségemmel meg a gyerekekkel kimegyünk valamelyik aluljáróba, és ott papírdobozokon árulunk. Mindent száz forintért adunk, ezt az árat szokta meg mindenki, meg ezt lehet jól kiabálni. A gyerekek meg figyelnek közben, hogy jönnek-e a rendõrök vagy a közterületesek. Olyankor szaladni kell. Nem az a baj, hogy felírnak, úgy sincs bejelentett pesti lakásom, hanem az, hogy elveszik az árut. Ezzel odalesz minden pénzünk. Ebbõl ugyanis nem lehet sokat keresni, minden paprikán csak néhány forint van. Ez csak arra elég, hogy megvegyük a holnapi árut, és együnk valamit, másra nem. Ha elveszik tõlünk mindet, akkor megint a nulláról kell kezdeni.” (Utcai paprikaárus férfi)
A többség 1990 után vágott bele a kereskedésbe, éppen azoknak gyors sikereibõl nyerve bátorítást, akik a hiánygazdaságot, a zavaros politikai viszonyokat és a megnõtt utazási szabadságot próbálták meg már az 1980-as évek második felében kihasználni.
„Szüleim segítségével kis üzletet vettem, ahol elõször én kezdtem el ruhanemût, játékot, illatszereket árulni. Késõbb ez a feladat barátnõmre hárult, akit utóbb feleségül vettem. Mivel igen komoly gondok voltak az árubeszerzéssel itthon, és én a sok külföldi utazás alatt láttam az árubõséget, elhatároztam, hogy én is kintrõl fogom beszerezni az árut. A fõ irány elõször Lengyelország lett, innen illatszereket, bõrdolgokat lehetett nagyon olcsón hozni. Aztán mûködött az NDK-s »pulóveres járat« is. A mai napig sem tudom, hogy miért volt a németeknek ennyi pulóverre szükségük, de hatalmas mennyiségben vásároltak, és utána minden mást meg lehetett olcsón venni. A keleti márka nem került még 5 forintba sem. A játékokat késõbb Csehszlovákiából hoztam. Volt olyan hét, amikor háromszor is megjártam az utat. Késõbb, amikor Ausztriába már szabadabban lehetett menni, sok mindent onnan szereztem be. De voltam néhányszor Törökországban is farmerekért.” (Divatáru-kereskedõ)
Az adatközlõk közül ez a csoport volt a legszegényebb, de a szegénység jellege már igen változatos képet mutatott.
A kereskedõk közül ketten voltak, akik szinte nyomorogtak, nekik a kereskedelem valóban csak a naponta kiharcolt túlélést jelentette. Egyikük utcai paprikaárus volt, aki családjával a vidéki munkanélküliség elõl menekült a fõvárosba, és önkényes lakásfoglaló volt a VIII. kerületben. Hasonló módon élt egy leginkább ruhanemûkkel piacozó férfi is, bár egy 30 négyzetméteres lakást már sikerült szereznie, kocsira azonban neki sem tellett, az árut buszon, villamoson szállította. A többség inkább átlagosnak mondható városi proletár színvonalon élt: volt önálló, egyáltalában nem fényûzõen berendezett, átlagban 40-60 négyzetméteres, saját tulajdonú, fürdõszobás lakása. Többnyire rendelkeztek színes tévével, 8-10 éves, használtan vásárolt gépkocsival. Nem éheztek, és a gyerekeiket is tudták iskolázni, de az alkalmazottaknál nem éltek jobb színvonalon, jövedelmükbõl egyáltalában nem tudtak tartalékolni, felhalmozni. Hajszolt, önkizsákmányoló életet éltek, a számtalan bizonytalanság, bevételeik esetlegessége, valamint az illegalitás és legalitás határán mozgó üzleti tevékenységük traumatizálta õket.
Csak egyetlen ember élt közöttük az átlagnál lényegesen jobb körülmények között, ám hatszobás házát nem jelenlegi vállalkozásának, hanem a korábbi középvezetõi beosztásának köszönhette. Az épület fenntartása azonban szinte megoldhatatlan feladat elé állította, olyannyira, hogy a vállalkozás eredményességét is veszélyeztette, szerény bevételét ugyanis a házra költötte. Ám fizetõképes kereslet híján, valamint az érzelmi kötõdés (a valamikori jobb élete emléke) miatt nem tudott, és talán nem is akart megválni tõle.
A roma kényszervállalkozók magukat a vizsgálat során a rendszerváltás vesztesei közé sorolták – valószínûleg joggal. A gazdasági szerkezetátalakítás kényszerpályára állította õket, és így váltakozó életszínvonalon, a jövõre vonatkozó elképzelések nélkül, csak a túlélésre rendezkedhettek be. Saját és gyerekeik sorsa bizonytalan, az egyre szigorodó piaci jogrend valószínûleg a jövõben egyre kevésbé teszi lehetõvé számukra tevékenységük folytatását. Korábban a kiskapukat keresõ, a hivatalok renyheségét, figyelmetlenségét, az átalakulás cseppfolyós viszonyait esetenként sikeresen kihasználó vállalkozásaik szilárd piacgazdasági körülmények és konjunktúra esetén szinte teljesen talajukat veszíthetik. Nemcsak azért, mert az állami szigor és kontroll elsõsorban az õ kárukra erõsödik, és nemcsak azért, mert a szürke- és feketegazdaság egyre inkább fehéredik, hanem mert egy prosperáló gazdaságban éppen azok iránt a szolgáltatások iránt csökken vagy szûnik meg az igény, amelyeket õk nyújtani tudnak. Alacsony iskolai végzettségük pedig még konjunkturális körülmények között is megakadályozza újbóli alkalmazottá válásukat, érvényesülésüket. Más vállalkozási formákra történõ váltásra pedig tõke hiányában nem lesz módjuk.

A családi hagyományok folytatói

Ebbe a csoportba a válaszadók 30 százaléka sorolható, akik jól körülhatárolható területen tevékenykedtek. Egyik jellemzõ tevékenységük a virágkereskedés volt, amelyet már gyerekkorukban elsajátítottak a szüleik mellett. Ôk szinte csak azon nõk körébõl kerültek ki, akik egykoron édesanyjuk mesterségét, iparengedélyét és üzlethelyiségét is átvehették.
„…Anyám tudott ipart szerezni a háború után, az õ mesterségét folytattam. Ez nagy dolog volt a hatvanas évektõl kezdõdõen, hiszen nem nézték jó szemmel a maszekokat. Én anyám mellett kezdtem a húgommal – õ késõbb önállósodott –, majd halála után szinte automatikusan sikerült átvenni az õ engedélyét és üzletét.” (Virágkereskedõ asszony)
Vizsgálódásaink során azt is megfigyelhettük, hogy ezeknek az asszonyoknak a férje többnyire zenész volt, és a tevékenységüket mintegy kiegészítésként végezték, a család jövedelmének nagy része a rendszerváltás elõtt a családfenntartó férfi munkájából származott. A magánosítás azonban a vendéglátó egységekre is kiterjedt, és szinte mindenhol szélnek eresztették a nagy létszámú cigányzenekarokat. Ezek a férfiak jellemzõ módon 1998-ban már csak a feleségük mellett találtak elfoglaltságot, általában árubeszerzõk lettek. Elképzelhetõ, hogy mennyire kínosan érintette a korábban a „cigányság arisztokráciáját” jelentõ patriarchális zenész családokat a családfõk egyik pillanatról a másikra történõ státuszuhanása: az egykoron megkérdõjelezhetetlen tekintélyû pater familias-ok egy csapásra elvesztették a családban betöltött vezetõ pozíciójukat, és a feleségüktõl anyagilag is függõ helyzetbe kerültek.
A csoport másik jellemzõ tevékenysége a vendéglátóiparból kinõtt egyéni vállalkozás volt. Általában itt is több generációra visszamenõleg találtunk professzionális elõdöket: pincéreket, szakácsokat, étteremvezetõket. Adatközlõink is ezeket a szakmákat tanulták, immár iskolákban, az elmúlt évtizedekben az állami vállalatoknál dolgoztak, és amikor ezeket a vendéglátó-ipari egységeket privatizálták, szinte magától értetõdõen, hiszen dolgozók, üzletvezetõk voltak, kerültek bérletükbe vagy tulajdonukba.
„A nagymamámnak egy kávézója volt C.-n. Aztán jöttem én. Már elõször a férjem, õ is szintén vendéglátós volt, üzletvezetõ. Majd én is elvégeztem az üzletvezetõit, felszolgálóit, majd a melegkonyhás éttermi vezetõit. Harminc évig dolgoztam ebben a szakmában. (…) Van egy fiam, egy lányom, akik szintén vendéglátósok. A fiam nagyobb helyeken dolgozott, a Hotel Intercontinentalban is tíz évig, utána öt év nyugatnémetben (…) A lányom az itthon folytatta ezt a tevékenységet, a vejem szintén. (…) Árpádnak két fia van. Az egyik felszolgáló, a másik szakácstanuló a Hotel Pentában. A lányomnak a fia pedig itt, A.-ban, a Kossuth étteremben felszolgáló.” (Vendéglõs és ruhakereskedõ asszony)
E csoport tagjai szakmailag képzettek, szakirányú iskolákat vagy tanfolyamokat végeztek, tudatosan készültek erre a pályára. Mégis, kikerülni az állami gyámkodás alól, és önállóan érvényesülni, korántsem volt olyan egyszerû, mint azt eleinte remélték.
„Hát igen, 30 éve van az ember a vendéglátónál. Nagyon szerettük, mert nem is ilyen volt, mint most. Mert megadták a tiszteletet a felszolgálónak. Mert ha valaki felszolgáló volt, annak hírneve volt. (…) Nem úgy, mint most, hogy jó, kiviszi, de nem állnak vele szóba. Valahova bementem C.-n is, ha valami ügyet intéztem, akkora ismeretség volt, hogy nyílt minden kapu elõttünk.” (Vendéglõs és élelmiszerboltot üzemeltetõ férfi)
A családi hagyományokat folytatta az a két roma vállalkozó is, aki az apjától tanulta meg a régiségekkel való foglalkozást és kereskedést. Ôk mivel 1998-ban már nem rendelkeztek vállalkozói engedéllyel, továbbá igen gazdag emberek voltak, és féltek a környezetüktõl, szinte titokban, teljes illegalitásban végezték tevékenységüket.
„Azelõtt volt egy kis üzletünk, rendes iparral, engedéllyel, de ettõl meg kellett válnunk. Ennek több oka is volt. Akármilyen jól is keres az ember, az adó és más járulékok már a kezdésnél kezdik elvenni az ember kedvét az egésztõl. Másrészt túlságosan feltûnõ, ha az embernek régiségboltja van. Mi nem voltunk olyan gazdagok, hogy megakadályozzuk az állandó betöréseket, nem tudtunk pénzt fizetni a »védelemért«, és saját embereket sem, hogy megvédjenek minket és a családunkat. Inkább eladtuk, és így sokkal nyugodtabban vagyunk. Hivatalosan én házfelügyelõ vagyok, testvéreim munkanélküliek.” (Régiségkereskedõ testvérek)
Az ehhez a kategóriához soroltak viszonylag képzettek: értenek a szakmájukhoz, és tanulták is azt. Elégedettek a vállalkozói életformával, különösen az abból adódó szabadsággal, függetlenséggel és az üzleti sikerekkel. Többnyire elégedetlenek viszont a vállalkozásukat körülvevõ kedvezõtlen társadalmi körülményekkel.
A virágkereskedõk szinte kivétel nélkül tönkrementek, vagy rövid úton haladtak efelé. Tapasztalatuk szerint a virág napjainkra luxuscikké vált, az emberek többségének még a napi megélhetésre sem telik igazán, nemhogy virágvásárlásra. (A legújabb megfigyelések, vélemények szerint mintha kezdene megfordulni a kedvezõtlen folyamat.) Azzal persze korábban is tisztában voltak, hogy a szakmájuk hullámzó bevételt produkál: néhány fontosabb névnap, ünnepnap és társadalmi esemény idején keletkezett a profit döntõ többsége, amely aztán elegendõ volt a „vékonyabb” napok kiegészítésére is. Mára azonban olyan kicsi a bevétel, hogy lehetetlenné vált a jócskán megemelkedett bérleti díjak és egyéb terhek viselése.
A vendéglátósoknál a versenyképesség megõrzése érdekében szükséges beruházásokhoz hiányzott a tõke, hitelhez csak számukra teljesíthetetlen feltételekkel vagy elérhetetlen kapcsolatok révén juthattak volna. A szaporodó és tõkeerõs konkurencia olykor pillanatok alatt lemosta õket a versenypályáról, ilyen körülmények között kénytelenek felélni befektetésüket vagy túladni vagyontárgyaikon.
Ezek a vállalkozók azonban a felvétel idõpontjában még nem voltak elszegényedve. Nekik már a rendszerváltás elõtti évtizedekben, az állami irányítás jótékony védelmében sikerült vagyont felhalmozni. A legkisebb lakás is, ahol jártunk, több mint hatvan négyzetméter, igen jó állapotban lévõ és felszereltségû volt. Nem beszélve arról a 65 éves özvegyasszonyról, aki családjával egy háromszintes, 580 négyzetméteres, húszszobás házban élt: a felhalmozott értékes bútorok, festmények láttán szinte múzeumban éreztük magunkat.
Összességében azonban anyagi helyzetük évrõl évre romlott. Majdnem mindegyikük el volt adósodva, a virágosok sorra zárták be üzleteiket, adták vissza bérleményüket; a vendéglátósok pedig gyakori profilváltással, különféle üzlettípusokkal próbálkoztak, de egyre kevesebb sikerrel. Ebben a körben a vállalkozás beindítása idején szinte mindenki tartott alkalmazottat, de 1998-ra erre egyre kevesebbüknek volt lehetõsége. Rendelkeztek vállalkozási engedéllyel, hiszen egy éttermet vagy virágboltot nem is lehetne másképpen üzemeltetni, de a közterheket elviselhetetlennek érezték, és állandó tartozást halmoztak fel az adóhivatalnál és a társadalombiztosításnál. Többük ellen már megindult a végrehajtási eljárás, õk már valószínûleg csak lefelé tudnak mozogni a társadalmi ranglétrán, és szerencséjük lesz, ha meg tudnak állni egy még átlagosnak mondható szinten.

A self-made man-ek

A válaszadók 20 százaléka ehhez a kategóriához sorolható: õk azok, akik felismerték az új lehetõségeket a rendszerváltozás környékén. Jó esetben 1998-ra az e típushoz tartozóknak kellett volna a legtöbben lenniük, mivel a vállalkozóvá válásnak alighanem ez lenne a „normális” módja. A társadalmi környezet és a romák történelmileg örökölt hátrányai miatt azonban csak kevesek számára adódott ilyen lehetõség.
A szabadpiac lehetõségét felismerõ és kihasználó csoport a korábbi két típushoz képest korántsem homogén társaság. Egyetlen markáns közös vonása, hogy a hozzá tartozók egyöntetûen megfogalmazták: õk már nem akarnak gyárban dolgozni, sok pénzt akarnak keresni, jól akarnak élni, elég szegénységgel volt dolguk gyerekkorukban. Nem kívánják folytatni azt a kilátástalan gürcölést, amit a szüleiktõl is láttak. A lehetõségeket azonban különféle módon értelmezték és használták ki. Egyikük például az alvilágban vagy annak környékén mozog, kocsikkal, lakásokkal kereskedik.
„Ózdról származunk, a nagyapám még vályogvetõ volt, nagyanyám a gyerekekkel volt otthon. Ôk még magyarul sem nagyon tudtak, ugyanis oláh cigányok vagyunk. Apám, aki nagy kommunista volt, ledolgozta az egész életét a kohászati mûvekben, a rendszerváltozás után azonban egyik pillanatról a másikra kitették az üzembõl. Pedig azt szerette volna, hogy én is ott dolgozzak, és amikor befejeztem a nyolc általánost, engem is odavitt dolgozni. Nekem akkor sem tetszett már ez a munka, az, hogy fillérekért kellett robotolni éjjel-nappal. Amikor felszámolták a mi üzemrészünket, én tudtam, hogy olyasmit kell csinálni, hogy ne legyek kiszolgáltatva az ilyen változásoknak. Ehhez fel kellett jönni Pestre. Persze a VIII. kerületbe jöttem, itt voltak ismerõsök még vidékrõl. Eleinte én is valamilyen komoly dolgot akartam, de egy szál ruhában, pénz nélkül nem lehet semmihez sem kezdeni. Akartam vásározni, de ahhoz autó meg sokféle áru kellett volna. Aztán akartam zöldséges is lenni, de Pesten ezt már régi dinasztiák csinálják, mellettük nem lehet labdába rúgni. Így elég sokáig mindenféle segéd- és alkalmi munkából éltem. Ebbõl sikerült annyi pénzt összeszedni, hogy vettem egy tanácsi lakást magamnak, és elkezdtem berendezkedni. De ekkor jött egy barátom, és tanácsolta, hogy ne nagyon rendezkedjek én itt be. Ne konyhaszekrényre meg ágyakra költsem a pénzem, hanem egy kicsit újítsam fel a lakást, és adjam tovább. És neki lett igaza. A lakásra mindig is nagy volt a kereslet, fõleg ha nem lerobbant, hanem kinéz valahogy és nem túl drága. Neki is fogtam egyedül, és levertem a vakolatot, ahol rossz volt, újracsempéztem, festettem. Azt a lakást, amit 200 ezer forintért vettem meg az önkormányzattól lerobbant állapotban, a felújítás után 1 millióért adtam el egy vidékrõl felköltözõ roma családnak. Ekkor már tudtam, hogy többet nem fogok nélkülözni. Megvettem a következõ lakást, és azt is felújítva, a többszöröséért adtam el. Késõbb, amikor már kezdett jönni a haszon, több lakást is megvettem, és már felfogadtam munkanélküli iparosokat dolgozni. Persze feketén, de így mindenki jól járt: egyszerre több lakás is felújítás alatt volt, és nekem sem kellett már annyit dolgozni.” (Lakással és autókkal üzletelõ férfi)
Egy másik beszélgetõtársunk olyan engedély nélküli virágárus volt, aki szisztematikusan küzdötte fel magát segédmunkásból önálló vállalkozóvá. Ám miközben nagyot ugrott a megélhetés terén, a mi fogalmaink szerint õ sem lett klasszikus vállalkozó.
„Nem a tényleges árusítás a fõ tevékenységem. A régi idõkbõl sok olyan parasztot ismerek, akik vidéken rengeteg fólia alatt termelnek. Na most õk felhozzák Pestre a Csarnokba, de a nagykereskedõk csak nagyon alacsony áron veszik át tõlük. Én többet adok érte, de még így is tovább tudom adni egy kis haszonnal azoknak, akiknek van üzletük. Vagy eleve lemegyek vidékre a megbeszélés alapján a kis kocsimmal, és ott helyben átveszem az egészet. Az a lényeg, hogy nálam mindig jó áru van, ezt tudják a boltosok is. De még egyszer mondom, ez nagyon kicsi üzlet, nem nagyon lehet vele keresni. Néhány forint haszon egy szál virágon.” (Virágkereskedõ férfi)
Egyik adatközlõnk olyan vendéglátós volt, aki csak annyiban különbözött az elõzõ típusnál felsorolt vendéglõsöktõl, hogy a maga erejébõl, családi hagyományok nélkül választotta szakmáját, anyagi helyzete azonban megegyezett azokéval. És most következzék egy nagyvállalkozó:
„Katonaidõ után én is visszajöttem dolgozni kõmûvesként. Aztán jött a rendszerváltás. Váltás után volt az a lehetõség, hogy vagy munkanélkülire megyünk, vagy vállalkozást kezdünk. Hála Istennek, azt kell mondani hála Istennek, hogy megpróbáltam, hogy vállalkozó lehessek.”
Kõmûvesként kezdte, 1998-ra már országszerte ismert és elismert építési vállalkozó volt: lakótelepeket, felsõoktatási intézményeket, luxusvillákat épített alvállalkozóként. 200 állandó alkalmazottja, hatalmas gépállománya volt, csak az autója kb. 5 millió forintot ért. Felesége egy saját tulajdonú kocsmát és egy kb. 1500 négyzetméteres élelmiszerüzletet vezetett. Tipikus újgazdag volt, aki nagyon lentrõl jött, bár jól-rosszul takargatni próbálta, de önmaga tisztában volt korlátaival, elsõsorban mûveltségbeli hiányosságaival. Úgy vélte, hogy az igazi társadalmi elismerést legfeljebb csak a gyerekei fogják megkapni. Életelve meglehetõsen szociáldarwinista színezetû, és tipikusan az önerejükbõl érvényesülõ elsõgenerációs üzletemberekre jellemzõ: csak magunknak teremthetünk meg bármit is, aki csak a külsõ segítségre vár, éhen fog halni. Ezért aztán igen kritikusan szemléli a többi vállalkozót:
„Végsõ soron én ismerek rengeteg roma vállalkozót. (…) Megvan bennük az a rossz tulajdonság: sokszor azt sem tudják mi a vállalkozás. (…) Hogy elmegyek, egy munkát elvállalok, hogy hogyan kell megjelenni, hogy hogyan is kell bemenni egyáltalán. Hogy egy ilyen versenytárgyalásra hogyan kell elmenni. Szóval én sok emberben nem láttam azt, hogy õ vállalkozó (…) azonkívül, hogy a segge alatt van a kocsija. (…) És én nem csak arra mentem, hogy ilyen keresztek meg gyûrûk legyenek a kezeimen. Nem, én arra mentem, hogy tudjak venni gépeket, tudjak venni ilyen gépet, tudjak venni olyan gépet.” (Építési és kereskedelmi nagyvállalkozó férfi)
Az itt bemutatott emberek anyagi helyzete nagyon jó volt, sõt életszínvonaluk jól láthatóan, egyre inkább emelkedett. Többnyire óriási munkabírású fiatalok, olyanok, akik a nehézségektõl nem ijednek meg. Ismerték szakértelmük korlátjait, és ha szükségesnek ítélték, tanácsadókat fizettek meg, alkalmaztak. Valószínû, hogy õk a jövõben sem fognak lecsúszni, és gyerekeik taníttatása révén családjuk tartósan a tulajdonosi középosztály részévé válhat.

A politika haszonélvezõi

„És bementem. Soha életemben nem szóltam tömeg elõtt. És gátlásaim voltak. És mit adott a jóisten – mert õk ezt már biztosan tudták –, felállt a Népfront megyei elnöke, meg az a munkatárs, aki ezt tervezte, és azt mondta, hogy õ javasolja hogy K. T. elvtárs, munkásõr, párttag, ilyen politikai végzettséggel, õt jelöljék a megyei cigánytanács elnöki pozíciójának betöltésére. Na most ugye, hogy erre senki nem számított volna, pedig volt ott pedagógus cigány, akkor volt ott jogász cigány, voltak kereskedõ cigányok, középiskolai végzettségû cigányok. És engem jelöltek…”
Olyan üzletemberrel is találkoztunk, aki a pártállami idõszakban megszerzett kapcsolatait tudta gazdasági elõnyökre váltani. Tapasztalataink szerint az õ példája egyáltalában nem jellemzõ a vállalkozóvá lett cigányokra. Az egyszerû gyári munkásként élõ férfi politikai megbízhatósága révén bizalmi politikai beosztásba került, és a rendszerváltás éveiben a szinte hetente változó politikai hangulatot és lehetõségeket kihasználva 1989-re a Hazafias Népfront legfelsõ vezetésében találta magát. Politikai karrierjét, bármennyire is szerette volna, a kilencvenes években nem sikerült ugyan tovább folytatnia, de az azt megelõzõen szerzett kapcsolati tõkéjét nagyon jól tudta kamatoztatni. Túltéve magát a politikai mellõzöttség okozta sértettségen, visszatért eredeti foglalkozásához, az építõiparhoz – de immár nem alkalmazottként, hanem vállalkozóként, idõvel pedig nagyvállalkozóként. 1998-ban már egész lakótelepek építésével és felújításával foglalkozott a cége. Komoly irodát tartott fenn, vállalkozása nem csak a családjának nyújtott munkalehetõséget, hanem megélhetést biztosított rengeteg alkalmazottnak, köztük mérnököknek, jogászoknak is. Érdekes a vállalkozás beindításának politikai-kapcsolati háttere:
„Ugye a cigány vállalkozóknak, akiknek az érdekeit képviseltem, annak 99 százaléka építési vállalkozó volt. Na most az én általam alkalmazott, szövetségbe alkalmazott építészmérnök mûszaki tanáccsal látta el õket. Költségvetést készítettünk nekik, ingyen, bérmentve. Felméréseket végeztünk, legálisan. Tehát megkötöttük az üzletet, szerzõdéseket kötöttünk helyettük. Akkor mûszaki felügyeletet gyakoroltunk a cigány vállalkozó felett, és mûszaki kapcsolatot tartottunk a megrendelés alatt. El tudtam adni a cigányokat. Egy végzett, nyugdíjas építész, aki okleveles építészmérnök, statikus, és évfolyamtársaival találkoztunk a megrendelõknél. Nem cigány volt ugye, mûszaki ember. Évfolyamtársai ott ültek fõmérnöki, vagy akármilyen beosztásban. Másképp fogadtak engem. Nem az én dolgom volt az, hogy a szakmáról beszéljek. Az enyém az volt, hogy X összegért tudjuk elvállalni, Y embert kell biztosítani.” (Építési nagyvállalkozó férfi)
Azt nem sikerült megtudnunk, hogy a vidékrõl a fõvárosba került, szakmunkás végzettségû embernek hogyan is sikerült eleinte az ekkora volumenû beruházásokhoz elegendõ tõkét biztosítani. Legfeljebb csak sejtelmes, politikai kapcsolataira tett célzásokkal találkoztunk. Az viszont biztos, hogy a kutatásunk mintájában õ volt a leggazdagabb. Gyerekeit taníttatta, amikor fiát nem vették fel az egyetemre, akkor magánintézményben helyezte el, lánya középiskoláját is pénzzel támogatta. Tudatosan építi elõmenetelüket, figyelembe véve, hogy a jövõben milyen szakemberekre lesz szükség a családi vállalat és vagyon továbbviteléhez. Ôk már olyan nívón éltek, olyan szintre értek el, ahová a közgondolkodás szerint cigány semmiképpen sem juthat el, így tehát környezetük nem is tekintette õket cigánynak.
Valószínûleg jóval nagyobb lehet azoknak a száma, akik nem egykori politikai megbízatásuk idején keletkezett kapcsolataikat kihasználva jutnak gazdasági elõnyökhöz, hanem a rendszerváltást követõen kibontakozó roma közélet szereplõjeként, kisebbségi képviselõként próbálnak meg ilyen-olyan vállalkozásokat mûködtetni. Egy újabb kutatásnak kellene tisztáznia, hogy a roma politikusok jelentõs csoportjai képesek-e politikai befolyásukat és kapcsolataikat latba vetni jobb gazdasági pozíciókért.

A siker és a kudarc tényezõi
A legalitás határán

A törvényesség betartása vagy kijátszása nem csak a roma vállalkozók eredményessége esetében meghatározó: a mintánkban szereplõk szinte kivétel nélkül a szükséges engedélyek birtokában kezdték el tevékenységüket. Amikor azonban rájöttek, hogy ezzel milyen terhek szakadtak a nyakukba, a legtöbben megrémültek. A merészebbek visszaadták az ipart, és lényegében teljesen illegális körülmények között próbáltak meg lavírozni, bár ezzel azt kockáztatták, hogy lehetõségeik túlságosan szûk területre korlátozódnak.
A többség azonban félig-meddig megmaradt a legalitás keretein belül, és itt próbálta megtalálni a számára is használható kiskapukat. Tipikus példa, hogy akik alkalmazottakkal dolgoztak, nem jelentették be õket. Találkoztunk olyan nagyvállalkozóval is, akinek 200 állandó munkatársa közül átlagban csak 30-50 volt így-úgy (például minimálbérre bejelentve) legalizálva. De hasonlóan széles körben alkalmazták a közterhek halasztott fizetésének módszerét is.

A tõke és hiánya

„Volt egy ilyen pályázat, amit munkanélkülivé vált cigányok számára írtak ki. Hogy adnak 50 ezer forintot. De ezzel nem lehet csinálni vállalkozást, építõiparit meg pláne nem. (…) Kellene egy roma bank, ahol a cigányoknak kellene esélyt adni rá, hogy foglalkoztathassák a helybeli munkanélkülieket.” (Építési kisvállalkozó)
Leginkább a vendéglõsöknél és építési vállalkozóknál van szükség komolyabb beruházásra. Az elõbbieknél ez modern felszereltségû üzlethelyiséget, szakképzett alkalmazottakat jelent; az utóbbiaknál megfelelõ gépparkot, adminisztrációs hátteret és biztos munkatársi kört. Hitelhez jutni 1998-ban azonban (a romáknak is) csak komoly fedezettel és piaci alapon megállapított kamatokkal lehetett.
Alkalmazottakkal vagy nélkülük
A dilemma sokakban megfogalmazódott, de voltaképpen csak az építési és vendéglátós vállalkozóknak volt meg a lehetõségük arra, hogy „külsõs munkavállalókat”, tehát nem segítõ családtagokat is alkalmazzanak. Igaz, náluk a lehetõség egyben kényszer is. A kereskedõk viszont a család segítségével is el tudták látni feladatukat, ráadásul akkora bevétellel is csak kevesük rendelkezett, amely lehetõvé tette volna, hogy maguk helyett vagy mellett személyzetet tudtak volna alkalmazni.

Jövedelmezõség és vagyon

A jövedelmi viszonyok a vizsgált személyek körében igen változatosak voltak. A legnagyobb számban lévõ kényszervállalkozók a mindennapi megélhetés biztosításának szintjén nemigen jutottak túl. A nettó jövedelmük 1998-ban havonta 30 és 100 ezer forint között mozgott, de ebbõl el kellett tartani
4-5 fõs családjukat. Felhalmozásra nem volt lehetõségük, félõ volt, hogy a néhány év alatt felépített tisztességesnek mondható életszínvonaluk bármelyik pillanatban összeomolhat, és családjukat is a romok alá temeti. A munkanélküliség réme állandóan fenyegette õket.
„Nem éltünk rosszul a 80-as években. De nem is tartogattuk a pénzt. Amíg egy gyári munkás éveket várt egy balatoni beutalóra, mi többször is voltunk a családommal évente. És nem a menzán étkeztünk. Mi nem vártunk tíz évet, hogy kiutaljanak egy Trabantot, lehetett azt venni rögtön is, csak pénz kellett hozzá. Nem tartogattunk semmit, jól éltünk. De ez már csak a múlté. Most a következõ hétre kell mindig gondolni.” (Vásározó)
Valamivel jobb helyzetben voltak a családi hagyományok folytatói, nekik már az elmúlt évtizedekben sikerült az átlagnál nagyobb vagyont felhalmozniuk, amely azonban a megváltozott körülmények között nyereséggel nehezen tõkésíthetõ, ráadásul folyamatosan fogy. Az ilyen vállalkozóknál a legtöbbször már csak a státusszimbólumnak számító házuk õrizte meg régi dicsõségüket. A konkurenciával lépést tartó vendéglátósok bevételei elérték a havi 2-3 milliót is, erre azonban már 1998-ban is kevés példát találtunk, a lassú vagyonfelélés sokkal inkább jellemzõ volt. Ez a folyamat a vizsgálat idõpontjában a virágosoknál már lényegében lezárult.
Kevesen voltak, akiknek a mindennapi megélhetést biztosító stagnálás mellett felhalmozásra is lehetõségük nyílt.
A rendszerváltást követõen „megtollasodó” vállalkozók karrierjüket tudatosan építették, helyzeti és kapcsolati elõnyeiket elsõsorban racionális döntéseik révén ragadták meg. Havi jövedelmüket megbecsülni sem tudtuk. Viszont feltûnõ volt más csoportokkal ellentétben, hogy a fogyasztáson és státusjellegû beruházásokon túl mennyit áldoztak gyerekeik taníttatására. Vállalatépítkezésük ugyanis alapjában véve dinasztikus jellegû, tehát aspirációikban nem pusztán a gyerekeik minél kedvezõbb kilátásai motiválják õket: iskoláztatásukat a vállalkozásuk jövõjét illetõen is kulcsfontosságúnak tekintik.
Cigány és nagyvállalkozó
A megkérdezettek egyöntetûen azt válaszolták, hogy cigány származásuk miatt soha nem akadályozták õket a gazdasági érvényesülés során.
„Régen a munkahelyemen csak annak mondták, hogy »lusta cigány«, aki nem akart rendesen dolgozni. A többieket nem különböztették meg. Nem is tartom helyesnek, hogy ilyen sokat foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Szerintem azok a cigányok, akik politizálnak, ebben látnak üzletet. Azok a cigányok, meg akik csak azért sírnak állandóan, hogy el vannak nyomva és várják a segítséget, azok nem érdemelnek semmit. Én is munkanélküli lettem egyik napról a másikra, de nem kezdtem el sírni, hanem feltaláltam magamat. Enélkül már a családommal együtt régen hajléktalanként haltam volna éhen. Tehát nem politizálni kell, meg sírni, hanem dolgozni, és egy kicsit okoskodni.” (Romungro származású zöldséges)
Véleményük szerint, mivel õk dolgoznak, és mindent megtesznek saját boldogulásuk érdekében, szinte nem is tekintik õket romáknak. Származását egyikük sem tagadta el, bár nem tartották igazán lényegesnek, tiltakoztak minden megkülönböztetés ellen. A saját boldogulásukat illetõen a polgárosodást, az erõltetett ütemû beilleszkedést (voltaképpen az asszimilációt) tartották elsõdleges fontosságúnak.
A megkérdezettek többsége – akik meg vannak gyõzõdve sikerességükrõl – azzal áltatja magát, hogy a cigányság elleni gyûlöletet csupán egy szûk réteg váltja ki, amelynek tagjai életvitelükkel, szegénységükkel, bûnözésükkel és állandó segélyért könyörgésükkel nekik sem szimpatikusak. És amennyiben sikerül megértetniük a többségi társadalommal, hogy „õk nem olyanok”, akkor a cigányellenesség is elkerüli õket. A tõlük eltérõ életformát élõ vagy más, rosszabb helyzetben lévõ cigányokkal a legkevésbé sem szolidárisak.
„A kereskedelembõl kifolyólag nagyon sok emberrel megismerkedtem, és az volt a benyomásom, hogy nagyon igénytelen a cigány embereknek egy része. Azt mondják a gyereknek, hogy ne tanulj, úgy te is meg tudsz élni, mint mi. Pedig ez nem így van. Ma már még egy takarítónõnek is érettségije van, másképp nem alkalmazzák. Nem veszik észre ezek az emberek, hogy pusztulásra vannak ítélve. Az állam nem fog olyanokon segíteni, akik magukért sem tudnak vagy akarnak tenni valamit. Elõször ezt a gondolkodásmódot kellene kitörölni a cigányokból, és csak utána lehetne megváltoztatni az elõítéletes társadalom gondolkodásmódját.
A legzavaróbb a dologban pedig az, hogy ezzel az igénytelen réteggel azonosítják az összes többi, rendes, dolgos, tanult romát is.” (Romungro származású divatáru kereskedõ)
A cigány szegényekkel szembeni ellenérzésüknél talán csak a cigány politikusokkal szembeni nagyobb. Nem is igazán tarják szükségesnek az elkülönült, etnikai színezetû politizálást, mivel véleményük szerint az még inkább növeli a távolságot köztük és a többségi társadalom között. De ha már mégis, akkor új vezetõkkel történõ „valódi érdekérvényesítésrõl, az igazi esélyegyenlõség megteremtésérõl, munkahelyteremtéssel párhuzamosan zajló gazdasági felemelkedésrõl” ábrándoznak. A cigánypolitikának és a cigány politikusoknak a szemükben egyetlen legitim törekvése lehet csupán: a „cigánykérdés” megszüntetése.

Romungro–oláh cigány ellentét

Azokban a cigányokban, akik a magyar társadalom legalább átlagos megélhetési szintjére felemelkedtek, erõs önvédelmi reflex alakult ki a szegénységgel szemben. A szegénységet pedig múltjukkal azonosítják, régi kultúrájukkal, illetve nyelvükkel, amelyet többnyire már valóban régen elvesztettek, de amelyet a tradíciókból legtöbbet megõrzõ oláh cigányok még birtokolnak.
A megkérdezettek döntõ többsége magyar anyanyelvû cigány (romungro) volt, csak néhányan tartoztak az oláh cigányok közé. A köztük lévõ évszázados ellentétek a mai napig megmaradtak, de erõsen átalakult formában. A romungrók polgárosultnak, a társadalmi normákat tiszteletben tartóknak érzik magukat, akiket a többségi társadalom is elfogad. Ôk a hagyományos cigány kultúrához, nyelvhez, életmódhoz az elmaradottságot, a szegénységet, a henye naplopást társítják napjainkban.
„A társadalom azt hiszi, hogy minden cigány ilyen: munkakerülõ, csavargó és bûnözõ. Pedig õk csak egy kisebbség a kisebbségen belül. Elegem van abból, hogy nekem, aki egész életében dolgozott, taníttatta a gyerekeit, polgári életet tudott kialakítani, közösséget kelljen velük vállalni. Azt tekintik cigányzenének, amikor az oláh cigányok elkezdenek kannákkal meg kanállal zörögni. Az ilyen emberekkel én soha még szóba sem álltam. Apám idejében még büszke lehetett arra valaki, hogy cigány. Már ha úri cigány és zenész volt. Apám az ilyen »tapasztó cigányoknak« még a köszönését sem fogadta, de nem is mertek volna szólni neki. Ô grófoknak muzsikált, és anyám mesélte, hogy még a fehér inget is összetépte, ha nem volt rendesen kivasalva. Évtizedekig a szomszédom volt egy jogtanácsos, volt miniszterhelyettes is, és ez az ember segített felhozni a csomagokat a kocsiból, nagyon sokszor ült itt a konyhában, és amikor a feleségem megkínálta a töltött káposztából, kezet csókolt neki.
A gyerekeink együtt nõttek fel. És most ezek után komolyan meri nekem valaki azt javasolni, hogy tanuljak meg oláh cigányul? Mi közöm van nekem hozzájuk?” (Romungro származású kereskedõ)
Az oláh cigányok ezzel szemben csak magukat tartják „igazi” romának, megítélésük szerint a romungrók olyan öngyûlölõ, minden megalkuvásra képes emberek, akik szégyellik származásukat, és az elismerésük fejében minden igényét kiszolgálják a mindenkori hatalomnak.
Éppen példátlansága miatt is érdemes megjegyezni, hogy az egyik legnagyobb vállalkozónak számító romungró viszont az oláh cigány mentalitást (elsõsorban a romani butyit) tartja elismerésre méltónak, az õ értékeiket szeretné elsajátítani és követni:
„Volt velük kapcsolat, mert az oláh cigányok mindig értelmesebbek, legalábbis én az oláh cigányokat értelmesebb romáknak tartottam, mint a magyar cigányokat. Amíg a magyar cigányok dolgoztak, verték a vályogot, õk kereskedtek. Ôbennük megvolt az a kis rafináció, gondolkodtak, szóval merészebbek voltak, mint a magyar cigányok. Szedték a tollat, szedték a vasat, rongyot. Akkor is dolgoztak, csak másként, mint a magyar cigányok. Hanem ésszel, egy kis okossággal.” (Romungro származású építési nagyvállalkozó)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu