Jegyzetek

Az ezredforduló vibráló szociálpolitikája

A rendszerváltás után senki számára nem volt kétséges, hogy a szociálpolitika jelentõs reformokra szorul. Csak épp senki nem tudta, hogy milyen reform kellene. Az 1989–90-es fordulat óta máig, azaz 2001-ig nem alakult ki semmilyen átfogó szociálpolitikai elképzelés. A történéseket kétségkívül befolyásolta, hogy világszerte felerõsödött az egyéni felelõsséget hangsúlyozó, az állam, kivált a jóléti jellegû elosztás szerepét minimalizálni kívánó neoliberális ideológia. Az egyes kormányoknál azonban sok más tényezõ is hatott.

Bizalom és biztonság?

A kormányok politikai arculata – nemzeti-keresztény-konzervatív, majd szocialista-liberális, majd még keresztényebb, még nemzetibb és még konzervatívabb – alig befolyásolta szociálpolitikájukat. A legjobb szociálliberális (szociáldemokrata beütésû) törvényt, a foglalkoztatási törvényt például az Antall-kormány hozta; a szocialista-szabaddemokrata koalícióhoz kapcsolódnak a legtisztább neoliberális intézkedések, mint a Bokros-csomag és a kötelezõ magánnyugdíj; a Fidesz-MPP és kisgazda koalíció visszahozta az univerzális családellátásokat, ami vegytiszta szociáldemokrata lépés, ám olyan következetes értékvesztéssel, ami a neoliberális programnak felel meg. Ez a vegyesség még a politikai lépéseket is áthatja, ami a szociálpolitika szemszögébõl nézve is perdöntõ. A demokratikus intézményrendszer alapjai – a jogállam, a hatalommegosztás és a társadalmi párbeszéd intézményei – 1990 és 1994 között, az elsõ konzervatív kormány alatt épültek ki, és az 1998 után hivatalba lépõ konzervatív kormány alatt rendülnek meg és ürülnek ki.
Ezért igaz az, hogy mindhárom kormányzat szociálpolitikája „arctalan” volt, a szokásos kategóriákba (például liberális, konzervatív vagy szociáldemokrata) egyáltalán nem gyömöszölhetõk be. Az elsõ és második kormányzatnál még van némi objektív magyarázat a „saját” ideológiának ellentmondó, tûzoltó jellegû kapkodásokra, vagy a nem „saját” politikai arculatnak megfelelõ lépésekre. A harmadik kormány esetében ilyen külsõ magyarázatot eddig nem találtam. A rohamos változtatási kényszerek, a tûzijátékszerû, de gyorsan jogszabályi formát öltõ ötletáradatok alapja valószínûleg a figyelem elterelése a lényegi hatalmi törekvésekrõl.
Mindenesetre a pártok deklarált eszmerendszere és szociálpolitikai teljesítményük közti ellentmondás mindenki számára világossá vált. A külsõ, objektív, fõként gazdasági kényszerek, a változó erejû érdekcsoportok és a mindenkori hatalmi logika együtt aláaknázták a szociálpolitikát mint a társadalmi védelem és társadalmi biztonság intézményrendszerét. Azon persze hosszan lehet vitatkozni, hogy a modern világban egyáltalán szükség van-e ilyen intézményrendszerre. Hihetetlenül erõssé vált Magyarországon az a hang, amely szerint a piac elõbb-utóbb minden társadalmi problémát megold (kivéve, engedi meg ma szinte minden liberális, a romákét, ott még kellhet némi állami segedelem vagy pozitív diszkrimináció). A többiek – hangzik sokaktól – szabadulni akarnak, és saját autonóm polgári mivoltuk érdekében meg is kell, hogy szabaduljanak az osztogató-fosztogató államtól.
Ezt az egyre üresebb és értelmetlenebb vitát nem szeretném itt folytatni. Csak két mozzanatra emlékeztetnék. Az egyik az, hogy jó lenne, ha a vitatkozókat néha a tények is foglalkoztatnák. Zakaria (amúgy ismert liberális) Svédországról, amelynek jóléti rendszerét nálunk többször eltemették, a következõket írta 2000 végén: „A konvencionális bölcsesség szerint Svédország szinte mindent rosszul csinál. Kormánya a GDP közel 60 százalékát emészti föl, adói a világon a legmagasabbak között vannak, munkaerõpiaca súlyosan merev. (Egy munkást elbocsátani Svédországban szinte törvényellenes.) Erõs jóléti állama van. Az elmúlt évben a kormány büszkén jelentett be egy új jogosultságot: minden 65 éven felülinek joga van államköltségen egy asszisztenst alkalmazni. És ahelyett, hogy mindennek a következményeitõl szenvedne, Svédország virágzik. Az utolsó két évben a növekedés üteme 3,8 százalék volt, jóval magasabb, mint az európai átlag, a termelékenység nõ, és kövér költségvetési többlete van.”1
A másik mozzanat, amelyet az államról folyó vitákban észre kellene venni, az, hogy „kockázati társadalomban” élünk. (Szélsõséges fogalmazásban) a Föld felforrásával fenyegetõ környezeti kockázatoktól a munka és munkaerõpiac megélhetési bizonytalanságokkal terhes, radikális átalakulásán át az információs társadalom mellékhatásaként jelentkezõ fantáziadús e-bûnözésig számtalan az új kiszámíthatatlanság. Az utolsó kétszáz évben az aktuálisan megjelenõ és növekvõ új kockázatokra a jóléti állam intézményei jelentettek és jelentenek valamilyen megoldást.
A legújabb kockázatokra egyelõre nincs válasz. Lehet, hogy nem is kell – aki nem tud helytállni, álljon ki a sorból is. Én ezt nem gondolom, de fogalmam nincs, hogy ki vagy kik fogják segíteni elviselni az új bizonytalanságok és kockázatok következményeit. A nemzetállam? Valamilyen nemzetközi állam? Új piaci fórumok? A civil világ? Amíg azonban ezek a szereplõk nem, vagy csak hellyel-közzel jelennek meg, vagy széttárjuk a kezünket, és hagyjuk hullani a „férgesét”, vagy a régi eszközöket használjuk. A régi biztonságépítõ eszközök jelentõs része azonban állami eszköz, amelyeket tán nem kéne kidobálni, amíg nincs helyettük semmi. Persze a régi módon már úgyse mûködnek, tehát úgy-ahogy alakítani kell õket az új feltételekhez. S ehhez valamennyire bízni kellene bennük.

Hideg szörnyek

Ám manapság az állam elleni gyûlöletbeszéd is divat lett. Persze, a gyûlölet részben jogos. Nietzsche mondta, hogy az állam a hideg szörnyek leghidegebbje, és nagyon sokszor tényleg az. Ám a piac is hideg szörny. Mindkettõ meghatározhatja például, hogy kit rekeszt ki, hogy ki az, aki számára nincs. A piaci kirekesztés szabályai az egyszerûbbek. A fogyasztói piac kirekeszti azt, akinek nincs pénze – ha vízre vagy életmentõ gyógyszerre nincs, hát abból. A munkaerõpiac kirekeszti azt, aki nem foglalkoztatható haszonnal, s akkor (hacsak kamatoztatható vagyona nincs) a kirekesztett megélhetési lehetõsége megszûnik. Az állam, pontosabban a mindenkori kormány ideológia-, politika- és érdekfüggõen határozza meg, hogy ki az, aki számára, azaz a közfelelõsség számára van vagy nincs. A befogadás-kedvezés-kirekesztés szabályai azonban demokratikus jogállamban nem csak az „államon” múlnak. Pontosabban, hogy mennyire múlnak az államon, illetve annak kormányán, az éppen azon múlik, hogy mennyire mûködik a demokrácia, és mennyire válik közös (ezzel állami) céllá a kirekesztésmentes, integrált társadalom.
Mindemellett sem az állam, sem a piac nem mûködhet bizalom nélkül. A modern piac az írott szerzõdések világa, s a szerzõdést, ahogyan legutóbb Csepeli György írta meg meggyõzõen, nem lehet csak a jogi úton kikényszeríteni. Már szerzõdést sem kötünk, ha nem bízunk abban, hogy a másik betartja. A fenti svéd példa pedig arról szól, hogy az állam és polgárai közötti, többnyire piaci értelemben íratlan szerzõdésnek is bizalomra kell épülnie. A svéd polgár bízik abban, hogy õ befizeti az adót, az állam pedig betartja, amit ennek fejében „ígért”, illetve kiköveteltek tõle – a köz tisztes szolgálatát, az állami mûködés átláthatóságát, jó iskolát, egészségügyet, és ezer más szolgáltatást. Ha meg nem tartja be a kormány azt, amit mint állam ígért, akkor vége a polgár lojalitásának – ha épp nincs választás, akkor a hangját hallatja, ha meg választás van, akkor kiszavazza, kivonultatja a kormányt.
A piaci szereplõkbe vetett bizalom növelésének szükségessége közmegegyezés tárgya. A furcsa legföljebb az, hogy ezt többnyire még a piac hívei sem akarják teljesen a piacra bízni, noha a bizalom erõsítése minden piaci eladó rövid és hosszú távú érdeke. Nemcsak a vevõt-fogyasztót, hanem a piaci szereplõket egymástól is védik az állami szabályok és a különféle áru- és pénzpiaci felügyeletek, meg a civil szervezõdések (amelyek akár a piaci szereplõkbõl is szervezõdhetnek).
Az állammal szembeni bizalom aláásásának azonban számos módja megengedetté vált. Minden privatizálás egyik fõ érve az volt, hogy az „állam rossz gazda”, holott ez vagy igaz, vagy nem: függ attól is, hogy milyen az állam, meg hogy minek a gazdája. A nyugdíjprivatizálás mellett az volt az egyik érv, hogy a köznyugdíjban nem lehet megbízni, mert ki van téve politikai hatásoknak, szemben a megbízható piaccal. (Az már inkább tréfás, hogy a piaci biztosítók befektetéseinél a piaci részvények megengedett aránya 60 százalék – de a tényleges arány csak 20 százalék, mert inkább a megbízhatatlan állam kötvényeiben tartják a leendõ nyugdíjak fedezetét.)
A harmadik kormány látszólagos kivétel. Nem csak a kormánnyal szemben követel feltétlen lojalitást, amelynek alapja csak a bizalom lehetne, tehát az elvárás demokratikus keretek között értelmezhetetlen. Retorikája szerint az állammal szembeni bizalmat is szeretné erõsíteni például a kétéves költségvetéssel, vagy a visszalépésre csábító „állami” nyugdíjrendszerrel.
Valójában azonban a rendszerváltás óta a szociálpolitika fordulatos sorsa arról szól, hogy az állam arra ösztönzi a polgárait, hogy ne bízzanak benne. Ennek egyik módja az, hogy ciklusokon átnyúló hatású törvényeket a formális lehetõségek kihasználásával csupán erõfölénnyel szavaztat meg egy-egy kormány. A széles politikai megegyezés hiánya azt jelenti, hogy ha a kormányt kiszavazzák, ami nálunk szerencsére menetrendszerûen megtörténik, akkor utóda nyíltan vagy burkoltan módosíthatja a törvényt. Az állammal szembeni bizalmat gyengítõ másik eszköz a radikális adó- és járulékcsökkentés ígérete. Ezzel persze azt is üzeni az állam, hogy önmagában sem bízik: nem fogja jól kezelni a polgárok pénzét. A csökkentéseknél sosem teszi világossá, hogy ez szükségképpen a szolgáltatások romló színvonalával jár. Közben – alkalmasint ennek ellenkezõjét állítva – ténylegesen rontja az ellátások abszolút vagy relatív színvonalát.
S minél rosszabb ez a színvonal, annál inkább keresik az emberek az adó további csökkentésének lehetõségét, s minimalizálják – többé vagy kevésbé törvényes módon – a közös rendszerben való részvételüket. Vagyis minél kevésbé bízik az állam önmagában, annál kevésbé bíznak benne az emberek. (De melyik osztály röhögne Karinthynál?)
Az államban való bizalom gyengülése egyben a szociális biztonságot is folyamatosan gyengítette. Ezek a tendenciák a harmadik kormány alatt – minden retorika ellenére – tovább erõsödnek. A korábbiakhoz képest azonban sokféle eltérés is van. Pozitívum, hogy a gazdaság 1997 óta visszaállt egy remélhetõen tartós növekedési pályára, s ebbõl jelentõs központi bevételek is adódnak. Ugyanakkor a többletbevételek fölött nincs parlamenti (vagy bármilyen) ellenõrzés. A kormány költését politikai érdekek és pillanatnyi, gyakran átgondolatlan ötletek vezérlik. A politikai érdekek nemcsak azt jelentik, hogy a Fidesz-MPP a saját jövõjét építi közpénzbõl (például alapítványoknak átadott vagyonnal), hanem azt is, hogy egyes – közép- és felsõ osztálybeli – csoportoknak, amelyektõl választói hûséget remél, kedvez, másoknál többet ad. Ez a „több” természetesen a rosszabb helyzetûekhez képest több, és egyben más.
A szegényeknél az állami ellátás feltételei, jogszerûsége is romlanak. Ilyen módon ténylegesen is, s gyakran a retorikában is, folyik a társadalom megosztása, a szegények-cigányok és a többiek szembeállítása.
Az alábbiakban elõször a költségvetés alakulásában világosan bizonyított tartós biztonságrontó tendenciákat vázolom, majd pedig a bizalom ellen ható vibrálást mutatom be a családi ellátások alakulásán és néhány más „reformon”.

Biztonságrontó tendenciák

A magyar kormányzat törekvései – amelyekre a gazdaság valóságos és vélt szükségletei mellett a nemzetközi pénzügyi szervezetek elvárásai is nagyban hatottak – több mint tíz éve arra irányulnak, hogy folyamatosan csökkenjenek a központi elvonások is, az újraelosztás is. A GDP-n belül a jóléti vagyis szociális, kulturális és hasonló célokat szolgáló kiadások jóval nagyobb mértékben csökkentek, mint az adminisztratív feladatokra vagy a gazdaság támogatására költött rész. (Lásd az 1. és a 2. táblázatot.)
Az egészségügyi és oktatási ráfordítások aránya a GDP-n belül 4 százalék körülire csökkent, noha színvonaluk eleve is rossz volt. Minthogy a bruttó nemzeti termék 1999-ben körülbelül elérte az 1989 évi szintet, a jelentõs aránycsökkenések egyben nagyon jelentõs reálérték-csökkenést is jelentenek. Még ha a továbbiakban a reálérték szinten marad is, ez az egészségügyben és oktatásban, illetve egy sor pénzügyi ellátásnál (nyugdíj, segélyek) szegényes és rossz feltételek tartósítását jelenti. (Lásd a 3. táblázatot.)
Az új arányok többsége már olykor jelentõsen elmarad az OECD országok átlaga mögött. Miközben nálunk jelentõs volt az abszolút és relatív csökkenés, Nyugaton a szociális kiadások GDP-n belüli aránya alig módosult, s abszolút szintjük a GDP-nek megfelelõen – egy-két ország és egy-két tétel kivételével – folyamatosan nõtt. Így a Nyugat–Kelet közötti szociális olló szükségképpen és igen jelentõsen szétnyílt.

Kiszámítható családpolitika?

Ha a gyermekek megélhetése és életük tervezhetõ alakítása fontos, akkor kiszámítható ellátás kellene – a szükséges változásokkal. Akármelyik elemet nézzük, a folytonosság kétséges.

(Univerzális biztonság oda és vissza) Az Antall-kormány bevezette a magzat számára az univerzális várandóssági pótlékot. Ezt a Bokros-csomag kivezette. Az Orbán-kormány 2001-tõl visszavezeti, de csak a magzat utáni adókedvezmény formájában, azaz a szegényeknek ebbõl semmi nem jut.
A családi pótlék és néhány más juttatás 1989 elõtt munkaviszonyhoz kötött volt, 1990–95 között mindenkinek jártak „univerzálisan”, 1995–98 között a jövedelemigazolás miatt a jobb helyzetûek 6-8 százalékától ezeket megvonták, s 1998 óta ismét univerzálisak.
 A családtámogatások legnagyobb tétele a családi pótlék. 1990 óta értékének kétharmadát elvesztette. Összege 1998 óta változatlan, és a kormánytervek szerint továbbra sem nõ. Így a harmadik kormány mûködése alatt sikerül további 15 százalékot lefaragni vásárlóértékébõl. További változtatás, hogy 1998-ban az iskolaköteleseknél a kormány iskolalátogatási támogatássá változtatta a pótlékot. Noha az iskoláztatás ösztönzése hasznos lenne, ez nem ösztönzés, hanem pótlólagos bürokrácia és büntetés. Mind egy ombudsmani vizsgálat, mind egy minisztériumi kutatás azt mutatják, hogy a segíteni hivatott gyermekjóléti szolgálatok és szakemberek ott hiányoznak vagy felkészületlenek, ahol leginkább szükség lenne rájuk. (Egy faluban például amúgy képzetlen közhasznú munkást foglalkoztattak a gyermekjóléti szolgáltatás ellátására.)
Ugyancsak ismét alanyi jogú, minden érintett által igénybe vehetõ ellátások az anyasági támogatás, a gyes és a gyet. Ezek átlagos összege a nyugdíjminimumnak megfelelõen, azaz a béreknél kisebb mértékben emelkedik. A gyes értéke 1990-ben még a nettó átlagkereset közel fele, 46 százaléka volt, 1998-ban 31 százalék, s a helyzet azóta romlik. Mintegy 200 ezer anya van gyesen, 2000-ben havi 16 600, 2001-ben 18 310 forint segéllyel. A TÁRKI adatai szerint a munkanélküliek, sokgyermekesek és a cigányok után ez az ország legszegényebb csoportja. Külsõ szakértõk és az ellenzéki pártok régóta javasolják, hogy a kevesek által igénybe vehetõ gyed helyett legyen az ellátás egységes és lényegesen magasabb, s kapcsolódjék a nyugdíjminimum helyett a minimumbérhez vagy az átlagbérhez. E javaslatot a kormánypárti többség nem hallja meg. 2001-ben és 2002-ben a gyesen lévõk helyzetének javítása nincs napirenden. Vagyis a jól hangzó univerzális ellátások elértéktelenednek, lassan csak a szegényeknek számítanak.

(Elõny középen és fent) Az ellátások másik csoportja – kimondva-kimondatlanul – a viszonylag jobb helyzetûeknek, a „középosztálynak”, és persze a felsõosztálynak is szól. A keresethez kötött anyasági ellátásoknál a korábbi munkaviszony a hozzájutás feltétele. A nõk, ezen belül a fiatalabbak és szakképzetlenek munkavállalási, aktivitási aránya az átlagnál jobban csökkent – így kevesebben jogosultak ezekre az ellátásokra.
Soha nincs nyilvánosan szó arról, hogy a terhességi-gyermekágyi segélyt 1990-ben még a szülõ nõk közel 40 százaléka (47 ezer nõ) vette igénybe, 1999-ben a 95 000 gyermeket szülõ nõ közül csupán 23 százalék, 22 ezer, alig több, mint ötödük. Ehhez hasonlóan alakulnak a gyedre jogosultság arányai. A gyeden lévõk számát a költségvetés 70 ezer fõre tervezte, de 2000 októberében is csak 57 000 igénybevevõ volt. Ugyanakkor – a jobb helyzetûek ösztönzése érdekében – a gyed értékhatára jelentõsen nõ. A 80 000 forintos határ sem magas, és sokan nem tudják kihasználni, mert még a tanultabb fiatal nõk keresete is többnyire alacsony. Az átlagos gyed azonban mégis 36 000 forint felett van, kétszer annyi, mint a gyes. A kormányzat mégsem gyõzi hangsúlyozni, hogy mennyi elõnyt jelent, ha tovább emelik a gyed felsõ határát.
A többi ellátáshoz hasonlóan hullámvasutas az adóba bújtatott gyermekkedvezmények sorsa. Az Antall-kormánnyal belépett, Bokrossal kilépett, Orbánnal visszatért, ezúttal rohamosan növekvõ szinten. 2001-tõl a teljes tervezett összeg már eléri a (minden gyereknek szóló) családi pótlék hatvan százalékát. Fokozatosan az adókedvezmény válik a családtámogatás kiemelt eszközévé. 2000-rõl 2001-re valóban ugrásszerûen emelkedik, egy gyermeknél közel 150, két gyermeknél 180, három és több gyereknél több mint 300 százalékra. Az Országgyûlés vég nélküli vitát folytatott arról, hogy ki tudja részben vagy egészben igénybe venni az adókedvezményt. Az ellenzék csak becslésekre tudott hagyatkozni. Ezek szerint a családok 17 százaléka egyáltalán nem, további 10-20 százaléka csak részlegesen tudja e támogatást igénybe venni. Ezt az arányt a kormánypártok vagy megkérdõjelezték, vagy – miként a miniszterelnök maga – jó hírként értelmezték: „Ha… elfogadom az állítás igazságát, nem vizsgálva annak statisztikai alapját, hogy 17 százalék nem tudja igénybe venni, az azt jelenti, hogy 83 százalék meg igénybe tudja venni.”
A számok azonban furcsák. A 4. táblázatban kiszámítottam, hogy mennyi adókedvezmény illetné meg 2001-ben azokat, akik családi pótlékot kapnak. Az összeg legalább 130 milliárd. 2001-tõl nem csak az kaphat azonban adótámogatást, aki családi pótlékot kap. Ahogyan Arnóth Sándor (Fidesz-MPP) képviselõ büszkén elmondotta: „Számtalan alkalommal hangoztattuk: a Fidesz számára minden gyerek, minden család fontos. Ezt tükrözik eddigi lépéseink is. A családok támogatásában az eltartotti adókedvezményt erõsítjük, így szélesebb lesz a kedvezményezettek köre, hiszen az adókedvezményt már a magzatra – a terhesség 91. napjától – igénybe lehet venni. Az adókedvezmény mértékének meghatározásánál pedig a 25 év alatti, családi pótlékra már nem jogosult, továbbtanuló gyermeket is figyelembe lehet és kell venni.” A magzatok adókedvezményébõl épp azok a várandós anyák esnek ki, akiknek különösen szükségük lenne jobb táplálkozásra, nyugodtabb körülményekre az egészséges gyermek életre hozásához. Így is a magzatok és egyetemisták miatti potenciális adóveszteség-többlet legalább 5 milliárd. Azaz a 2001-es költségvetési adókiadás potenciálisan és szolidan számolva legalább 135 milliárd. Ha ezt mindenki igénybe venné, az összeg pont annyi lenne, mint a családi pótlék – és végképp nem lenne értelme a két ellátás szétválasztásának. Értelme tehát csak addig van, amíg valóban a szegényekkel szembeni eltérõ bõkezûség és eltérõ bánásmód eszköze. (Lásd a 4. táblázatot.)
A költségvetés a lehetséges 135 milliárdból 82 milliárd adókedvezményt tervez, azaz 60 százalékot. Vagyis a költségvetés tervezõi szerint nem is a családok 17 százaléka, hanem ennél sokkal nagyobb hányada nem fogja tudni igénybe venni az adókedvezményt. Lehet, hogy az APEH mégis tud valamit, csak nem hozza nyilvánosságra? Az adókedvezményt részben vagy teljesen igénybe nem vevõk között nyilván ott van annak a 400 ezer gyereknek a többsége, akiket egy szülõ nevel. Köztük lehet a gyesen lévõk nagy része, és ezeket átfedve az a 170 ezer család, amelyekben 3 vagy több családtag, és 1 vagy 2 munkanélküli van (KSH Statisztikai havi közlemények, 2000/10). És sokan a kis keresetûek közül.

(A szegények gyerekei) A gyermekvédelmi törvény 1998 januárjától, az ország történelmében elõször, bevezette a normatív, azaz az alacsony jövedelemhatár esetén jogszerûen járó gyermekjóléti támogatást. Ezzel legalább egy tüskét kihúzott a korábbi rossz konstrukciójú nevelési segélybõl.
Hogy még ez, a családnak szóló segély is szakszerûtlen és nem a családról szól, azt könnyû igazolni. Valamennyi csatlakozni kívánó országban, a nálunk sokkal szegényebbekben is – legalábbis elvben – létezik egy minimális garantált jövedelem (angolul MIG, Minimum Income Guarantee), amely szintig kiegészítik a szegények (egyének, családok vagy háztartások) jövedelmét. Ez lehet igazi segítség, mint Csehországban és Szlovéniában, ahol valóban igen alacsony a szegénység aránya, és lehet csak szándéknyilatkozat, mint a nagyon szegény országokban.2 De ha van jogilag kifejezett szándék, az már a semminél több: legalább számon kérhetõ. Két kivétel van: Lengyelország és Magyarország. Ezekben nincs elérendõ minimumszint, még elvileg sem. A magyar segélyezési gyakorlat – amelyet már az elsõ két kormány elrontott – annyiban rosszabb még a lengyelnél is, hogy ott legalább a család nagyságához képest határozzák meg a segélyt. Nálunk csak az egy fõre jutó jövedelem kritérium, és a segély nagysága független mind attól, hogy mennyire marad a család e szint alatt, mind attól, hogy hány családtag van. Ennek ellenére persze jó, hogy van (volt) valamilyen kiszámítható segély a gyerekek számára.
1998-tól jó hatszázezer gyerek került a segélyezettek közé, és számuk nõni kezdett. Ezt az illetékesek sokallták – nem hitték, hogy ennyi szegény gyerek lenne. (Amúgy a családi pótlékra jogosult gyerekek több mint harmadáról van szó – de a statisztikák szerint valószínû, hogy a gyerekek harmada szegény családban él.) Vizsgálat hiányában az illetékes miniszter és államtitkár több ízben szólt arról, hogy a családok 8-10, vagy éppen 20 százaléka jogtalanul veszi fel a pénzt.
A vélt csalások miatt döntöttek a feltételek szigorítása és a jogszerûség gyengítése mellett. A 2000-tõl érvényes jogszabály alapján ezért vagyonigazolást és ha az önkormányzat igényli, környezettanulmányt is bevezettek. A miniszterelnök kifejezetten buzdít a diszkrecionális döntések szélesítésére. A 2001-es költségvetési vita kapcsán mondotta, hogy a gyermekvédelmi támogatást „tehát nem alanyi jogon, hanem a szociális rászorultság arányában, helyi elbíráláson, tehát az önkormányzat véleményén nyugodva, szeretnénk ezt elérhetõvé tenni a legszegényebb családok számára is”.
A költségvetési vita szenzációja az adóvita mellett épp a gyermekvédelmi támogatás ugyancsak villódzó átalakítása volt. Ez a támogatás „kiegészítõ családi pótlékká” vált. Az ellenzéki pártok (elsõsorban az SZDSZ) már korábban kidolgoztak olyan javaslatokat, amelyek a szegényebb gyermekes családoknál kompenzálták volna az igénybe nem vett adótámogatást. Ez lett volna az ún. kiegészítõ családi pótlék.
Ezt a fogalmat vette át a kormány néhány nappal a költségvetési vita elõtt. Hogy ez utólagos ötlet volt, azt az illetékes miniszter véletlenül elárulta. A költségvetési vitában Harrach Péter azt mondotta: „veszélyeztetett rétegként azokat a többgyermekes családokat említeném, ahol a gyermekvállalás valóban a szegénység kockázatát jelentette. Legújabb intézkedéseink között a kiegészítõ családi pótlékot említem; éppen a napokban találtuk meg az ennek lehetõségét megteremtõ forrásokat.” A kidolgozatlan ötletet a kormánypártok képviselõi is többféleképpen értelmezték a vita során. Az elfogadott törvény azt mutatja, hogy a gondolat lényege az átvételkor elsikkadt. Annyi történt, hogy a segélyjellegû gyermekvédelmi támogatást átkeresztelték és kissé megemelték, segély jellegének legcsekélyebb változtatása nélkül. 2001-ben a gyermekvédelmi törvény szerinti összeg – a nyugdíjminimum 20 százaléka – 3660 Ft lett volna. Ezt emelte meg a kormány gyerekenként 340 forinttal 4000 Ft-ra, és – noha errõl a költségvetési törvény nem rendelkezik – megígérte a 13. havi összeget is, iskolakezdési támogatásként. Az emelés így sem több 6-7 milliárdnál, szemben az adókedvezmények 30 milliárdos többletével.
A rendkívüli emelés miatt a gyermekvédelmi törvényt is változtatni kellett. Egy eddigi kiszámítható automatizmus (a nyugdíjminimumhoz kapcsolás) megszûnt. Ehelyett a törvény 2001-re 4000, 2002-re 4200 forintot rögzít, s a továbbiakat, miként eddig a családi pótlékot, az Országgyûlésre bízza, amely már a családi pótléknak is igen rossz gazdája volt. A 2002-es elõirányzott emelés már kisebb is, mint ha marad az automatizmus (5 százalék a nyugdíjminimumra elõirányzott 7-8 százalék helyett). Azaz egy kiszámítható elemmel ismét kevesebb van. Egyébként ennek a szegényeknek szóló ellátásnak a legkülönösebb vonása az, hogy ellentétben a családi pótlékkal és az adókedvezménnyel, összege nem nõ a családban élõ gyermekek számával. Ezért sokkal hatástalanabb eszköz a szegénység ellen, mint akár a családi pótlék. A törvényt 1997-ben fogadták el, azaz nem írható e kormány számlájára. Az azonban igen, hogy reformja és valóságos javítása helyett csak kozmetikázás történt, illetve hogy az adókedvezményhez képest egyre nagyobb méltánytalanságról van szó.

(A bõkezû családpolitika) A 2000. októberi parlamenti költségvetési vita megvilágítja, hogy mit jelent a családközpontú, bõkezû szociálpolitika. A miniszterelnök azt mondotta az Országgyûlésben „a családok, és következésképpen a családpolitika a szíve a kormány költségvetési elõterjesztésének”. A családpolitika ugrásszerûen növekvõ bõkezûsége a kormányzati kommunikáció visszatérõ témája. A számok, amelyeket Járai Zsigmond a parlamentben elmondott, mellbevágóan igazolják az állítást. Szerinte „az összes családi támogatások összege – beleértve a személyi jövedelemadó kedvezményeit – 2001-ben és 2002-ben is jelentõs mértékben növekszik. 1999-ben 199 milliárd forint volt az anyasági, gyermekvédelmi segélyek és kedvezmények együttes összege, ami 2001-re 345, 2002-re pedig csaknem 370 milliárd forintra növekszik.” (Országgyûlési jegyzõkönyv, 23 589. o. Az én kiemelésem.) Eszerint az ellátások három év alatt közel kétszeresre emelkednének. Ez még az inflációt beszámítva is tiszteletreméltó teljesítmény lenne. Csak az a baj, hogy az 1999-re vonatkozó adat téves. A költségvetésbõl elég nehezen voltak kihámozhatók a pénzügyminiszter felsorolta elemek (Szántó Anikó segítsége nélkül ez nem is ment volna). A végösszegek csak 1999-re térnek el: 199 milliárd helyett 261 milliárdos az összeg. A két késõbbi év összegei hasonlóak a Járai által említett adatokhoz. Ha viszont a helyes számokra építünk, a változás nem 86, hanem 40 százalék. A retorika tehát úgy szépítette a tényeket, hogy a kiinduló számot a valóságosnál lényegesen alacsonyabbnak tüntette fel. Lehet, hogy csak elszólás vagy tévedés. Ám egyrészt az elszólásoknak is van lélektani indítékuk, másrészt az adatot senki nem korrigálta, és a költségvetés nem tartalmazza. A gyõzelmi jelentés félrevezetõ.
Egészében a gyermek utáni családi ellátások reálértéke az adókedvezmény nélkül alig, az adókedvezménnyel 3 év alatt 15 százalékkal nõ. Ha pedig a családpolitika tényleges teljesítményét nézzük az ország teherbírásához képest, azaz a családi kiadásokat a GDP százalékában számítjuk, akkor ez az adókedvezmények nélkül folyamatosan csökken, a kedvezményekkel együtt pedig három év alatt gyakorlatilag változatlan. A 2000 körüli arány egyébként a GDP százalékában feleakkora, mint 10 évvel ezelõtt volt (5. és 6. táblázat). Végeredményben tehát ez a szív nem is olyan nagy, mint az a retorikából kitûnik.

Néhány egyéb villódzás

(Lakhatás) A lakásszektor szinte teljes piacosítása és magánosítása már a kilencvenes év elsõ felében megtörtént. Ezzel, ahogyan például Gyõri Péter mondja, az állam megszabadult attól a tehertõl, hogy az egyszer megépített lakásokat (amelyeket mindig is elhanyagolt) fenn kelljen tartania. Az új tulajdonosok zömének sem volt azonban pénze. Gyakran a rezsi kifizetése, vagy ha adósságból épült a ház, a kamatok kifizetése is nehéz. A még önkormányzati tulajdon mindinkább elvesztette „szociális lakásszektor” jellegét, s ez a szektor máig nem jött létre.
A fizetni egyre kevésbé tudó, illetve lakáshoz hivatalosan nem jutó családok számára maradt a (többségében szükségszerû) eladósodás, a korábbi családtöredékekhez való visszaköltözés, önkényes lakásfoglalás, vagy valamilyen – gyakran a maffiához vezetõ – zugmegoldás. Az eladósodást egy darabig a kormányzat és a helyi önkormányzatok jól-rosszul eltûrték. 2000 tavasza óta azonban a tulajdonhoz való jog fontosabbnak bizonyult, mint a család együttmaradásához és emberi életfeltételeihez való jog.
1999 decemberében – ismét hirtelen felindulásból – parlamenti döntés született arról, hogy 2000. március 1. után az önkényes lakásfoglalók 150 ezer Ft pénzbírsággal vagy elzárással büntethetõk. Juharos Róbert már március végén észlelte, hogy az eljárások így lassúak, s az eljárás bírói helyett közigazgatási útra terelését javasolta. A parlament e javaslatot már májusban elfogadta. Ez idõ óta az önkormányzat jegyzõje elrendelheti a lakás nyolc napon belüli kiürítését, bírósági eljárás nélkül. Az ombudsman az Alkotmánybírósághoz fordult a lakhatás jogának értelmezése ügyében.
Az Alkotmánybíróság 2000. november 7-én a lakhatáshoz fûzõdõ pozitív értelmezést elutasította:
„Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza. A megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok – így a »lakhatáshoz való jog« – mint alkotmányos alapjogok nem vezethetõk le. E tekintetben az állam kötelezettsége és ebbõl következõen a felelõssége nem állapítható meg. Az Alkotmány 70/E. § (2) bekezdése alapján az állam a polgárok megélhetéshez szükséges ellátásra való jogának realizálása érdekében társadalombiztosítási és szociális intézményi rendszert köteles létrehozni, fenntartani és mûködtetni. A megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvetõ alkotmányi követelmény az emberi élet és méltóság védelme. Ennek megfelelõen az állam köteles az emberi lét alapvetõ feltételeirõl – így hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegetõ veszélyhelyzet elhárításához szállásról – gondoskodni.”
Ez a döntés jogszerûen igazolható, de a valóságos veszélyekhez, eladósodáshoz, lakáshiányhoz, az önkormányzatok nemcsak etnikai, hanem szegénységi tisztogatási lázához sem igazodik. E döntéssel szinte egyidejûleg robbant egy újabb, régen idõzített bomba. 2000 decemberétõl a bérlõ hozzájárulása nélkül, lakottan is eladhatók az önkormányzati tulajdonú bérlakások. (Kivéve a nyugdíjasokat: az õ beleegyezésüket még kell kérni.) Tekintettel arra, hogy ma a bérlõk többsége rossz vagy közepes anyagi helyzetû, képtelenek lesznek megfizetni az új tulajdonos által korlátlanul emelhetõ lakbért – azaz a kilakoltatás fenyegetése új elemmel gazdagszik. A folyamat indulásáról már van néhány újsághír.
Pontos statisztikát a kilakoltatottak számáról és további útjáról nem ismerek. A kilakoltatások száma 2000-ben nõ, de pontos adat nincs. A kilakoltatások módjáról és céljáról vannak szórványos információk. A kilakoltatás rendszerint rendõri közremûködéssel, újabban alkalmanként az õrzõ-védõ magántársaságok bevonásával és rendõrkutyákkal kísérten történik. A cél gyakran a szegények vagy a szegény cigányok elûzése. Így sok esetben (Ózd, Székesfehérvár, Budapest) a kiürített házakat azonnal lakhatatlanná teszi a hatóság. A több tízezer családot érintõ fenyegetést többször próbálta kezelni a két utolsó kormány, de az önerõ követelésén minden megbukott. A kérdés máig megoldatlan (bár egyes önkormányzatok kerestek és néha találtak megoldást).
1998-tól fokozatosan szaporodtak és bõvültek a lakáshitel-konstrukciók, az „otthonteremtési támogatások”, majd a bérlakásépítés. Ezek a kedvezmények 1999-ben még nem hatottak. (1990-ben 44 ezer, 1995-ben 25 ezer, 1998-ban
20 ezer, 1999-ben 19 ezer lakás épült, 1995-tõl túlnyomórészt magánerõbõl. 2000-ben ismét 40 ezer lakás építését jelzi a kormányzat.) Az 1998-tól kialakított feltételek kifejezetten a jobb helyzetûeknek szóltak. 2001. januárban újabb programokat hirdetett meg a kormány immár annak a kormányzati jelszónak a jegyében, hogy „minden család részesülhet a támogatásból”. Ezekrõl a 2001. január
9-i kormányülés döntött, s februárban már indulnak is a programok. Nagyobb lett a lakások vásárlásához adott jelzáloghitel kamattámogatása; van szociális bérlakásépítés (fõleg fiataloknak); nyugdíjasház-program (amelynek jellegét egyébként a kormányfõ úgy magyarázta el 2001. január 10-ei, szerda reggeli interjújában a programokat ámultan csodáló riporternek, mintha ez a konstrukció ismeretlen volna az országban); van tömbrehabilitáció; családiház- és panellakás-energiatakarékossági program. A programok jók, hasznosak. Sajnos, laikusként nem tudom kibogarászni a sok ellentmondó információból, hogy összesen mennyi a pénz, mennyi van a Széchenyi-tervben, mennyi azon kívül. Csak annyi biztos, hogy többnyire néhány száz lakásról van szó, hogy mindegyikhez állandó munkahely, vagy/és olyan önrész kell, amely a szegényebbek vagy vagyontalanok számára elérhetetlen, s hogy a költségvetésben 1999 és 2002 között egyáltalán nem látszanak bõvülõ források.
A vibrálásban külön történet az az 1 milliárd forint, amely a „sajátos élethelyzetben lévõk” lakástámogatása, s ebbõl 311 millió a cigány családoké, amit, ahogy Orbán Viktor mondta, „röviden roma vagy cigány lakásépítési programnak is nevezhetünk”. Az errõl szóló 2001. január 17-i miniszterelnöki interjú tipikus példája az intoleráns megosztásra törekvésnek. „Nyilván a nevén is sokat gondolkodtunk. De inkább az volt a kérdés, hogy meg tudjuk-e találni azt a formát, hogy ne jussanak ezek a lakások ugyanarra a sorsra, mint oly szomorúan sok lakás sorsa lett az Magyarországon, hogy szépen fölépítették, beköltöztek a roma családok, és akkor azt látták az emberek, még egy év sem kellett, hogy elteljen, hogy ezek a lakások teljes egészében lezüllöttek, föltépkedték a parkettát, tönkrementek a nyílászárók. Szóval, az volt az emberek érzése, hogy hiába adott az állam az õ adóforintjaikból egyébként segítséget a rászorulóknak, nem sikerült tartós megoldást találni.” A Roma Polgárjogi Alapítvány joggal jegyzi meg, hogy a kormányfõ ezzel „sérti a roma állampolgárok emberi méltóságát”, bizonyítatlan tényeket állít, és szembe fordítja a cigány szegényeket a többi szegénnyel. Mellesleg túl elõítéleten, túl azon, hogy ilyen ütemben évszázadok kellenek a cigányok és a többiek lakáskérdésének megoldásához, még azt sem értem, hogy a „c” lakások elõzõ rendszerbeli szomorú kudarca után az Országos Cigány Önkormányzat hogy mehetett bele egy ilyen elkülönítõ program támogatásába.

(Nyugdíj) Már többször megírtam azt a gyakran jogsértõ kapkodást, amely a nyugdíjrendszer körül történt 1998 nyara óta. A nyugdíjönkormányzat felszámolása, a rossz (svájci) indexálás elõrehozása, a törvényben rögzített emelés jelentõs csökkentése 1998 õszén, a magánpénztári tagdíjak befagyasztása mind arról szólnak, hogy a kormánypártok nem értettek egyet a törvénnyel, s most változtatgatják, illetve hogy a nyugdíja(so)kon akarnak spórolni. Mindezt a már ismert, a nyugdíjasoknak sok mindent ígérõ retorika kíséri.
A vibrálás azonban 2000 õsze óta újabb tápot kapott. Akkor kezdtek a sajtóban feltûnni olyan hírek, hogy a régi, majd az új pénzügyminiszter a felosztó-kirovó, közös nyugdíjrendszer reformját tervezi. 2001 januárjában mondotta Varga Mihály pénzügyminiszter, hogy a cél az, hogy „a tb-nyugdíj versenyképessé váljon a magánnyugdíjjal”. A dolog érdemét (a köznyugdíjrendszer szolidarisztikus elemeinek felszámolását, meg azt, hogy hogyan fog csökkenni a nyugdíj keresethez viszonyított színvonala) itt nem érintem. A villódzást csak a reform tervezett sebességével és ötletszerûségével illusztrálom.
Ami a „reform” sebességét illeti, az újságban3 olvasható információ szerint a pénzügyminiszter közölte, hogy a reformbizottság megalakult, s a szempontokat megkapta.
„A »menetrend« szerint a bizottság legkésõbb április elején letenné az asztalra a javaslatot, ennek alapján születne meg a kormány felhatalmazása törvénymódosítások elkészítésére, amelyek már kidolgozott formában szeptemberben kerülnének vissza a kormány elé.” Így a változtatásokat a parlament már idén elfogadja. Ebben a forgatókönyvben nyoma nincs annak, hogy a kormányon és szûk szakértõk körén kívül esetleg másnak is köze lehetne a nyugdíjreformhoz. 1997-ben sokan morogtunk azért, hogy nem volt elég tájékoztatás, közös vita az akkori reformhoz. Ez a reform annál nagyobb jelentõségû – viszont úgy tûnik, végképp semmi közünk hozzá.
Az ötletszerûség még mosolyogtató is lenne, ha egyébként nem lenne elszomorító. Egyetlen példa. A beharangozó píár-szövegekben nagy hangsúlyt kapott, hogy a nyugdíj örökölhetõ lesz. Mellesleg ez volt a magánnyugdíj hívószava is. Senki nem mondta ki a hivatalosságból, sem akkor, sem most, hogy ez persze azt jelenti, hogy az eddig alacsony, de biztonságos és kiszámítható „öröklés” – az özvegyi és árvaellátás – megszûnik, és helyébe az addig gyûjtött összeg lép. Ez fõként fiatalabbaknál teljes katasztrófát jelenthet. Viszont semmi nem biztos. A kérdésre, hogy mi is az örökölhetõség, a pénzügyminiszter azt mondotta: lehet, hogy „az örökölhetõség csak nagyon szûk körre terjed ki, vagy egyáltalán nem bírja el a kassza.” Vagyis píár van – konkrétum nincs.
A kormányzat sok módon igyekszik látszólag növelni a tb-nyugdíj vonzerejét. A valóságos cél azonban az, hogy a most a magánbiztosítókhoz kényszerített összegeket csökkenteni lehessen, hogy a költségvetés spóroljon. (Azt talán nem kell itt megerõsítenem, hogy erõsen elleneztem én is a második pillért – de a piaci szerzõdés mindkét felet károsító módosítását sem tartom elfogadhatónak.) Magam kevés olyan hatékony módot tudok arra, hogy radikálisan csökkenjen a köznyugdíjba, s egyben az államba vetett bizalom, mint egy ilyen antidemokratikus és hevenyészett reform ötlete.
Tanulság kevés van. Aki ismeri az iskolák, kórházak körülményeit, a lakáshiányt vagy az idõsek, gyesen lévõk helyzetét, az nem gondolhatja komolyan, hogy mindezen a magánpiac és a magánzseb a belátható néhány évtizedben segít. Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy három-öt évtizedre elõre lehet becsülni a piaci mozgásokat, s ezek hatását például a nyugdíjra. Hogy az állam és kormányai milyenek lesznek, azt sem tudjuk. De demokratikus viszonyok mellett és erõsödõ civil társadalommal arra talán van és lesz valamilyen befolyása a polgároknak, hogy ha lesz állam, az tartsa be a polgároknak tett ígéreteit, s ha nõnek a kockázatok, segítsen azokat túlélni. A piactól ilyesmi sem elvben, sem gyakorlatban nem követelhetõ. A piac nem ígér. Elemi és közös érdek lenne tehát, hogy felismerjük a közös és növekvõ kockázatokat, s hogy a neoliberális ideológusok és önös politikusok ne az államba vetett bizalmat rombolják tovább, hanem segítsenek olyan államot létrehozni, amelyben lehet bízni.

Jegyzetek

1 Zakaria (2000) No, Economy. Newsweek special issue, December 2000. Köszönöm Gombár Csabának, hogy felhívta a figyelmemet a cikkre.
2 PHARE Consensus Programme (1999) Change and Choice in Social Protection. The Experience of Central and Eastern Europe.
2 Volumes. Adecri, PARTEX. No place of publication is mentioned.
3 Hámor Szilvia: Már az idén változik a nyugdíjrendszer? Népszabadság, 2000. január 13.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu