A hetvenes-nyolcvanas években a magyarországi agrárviszonyok és a magyar mezõgazdaság teljesítménye jelentõs mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot tekintsék a „legvidámabb barakknak” a táboron belül. Nem csak azért, mert a szocialista országokban máshol nem volt ekkora élelmiszerbõség és ilyen igényes választék (az egyéb, nyugatias fogyasztásicikk-kínálat mellett ez is oka volt annak, hogy az ország a szocialista bevásárlóturizmus célpontjává vált), hanem azért is, mert ez a mezõgazdaság olyan jövedelmeket biztosított, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar falvak a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek közepe között látványosan modernizálódhassanak, a falusi lakásállomány fele kertvárosi mintákat követve megújuljon.
Az egy fõre jutó gabona- (búza és tengeri), sertéshús-, baromfi- és tojástermelésben az ország a legfejlettebb agrárexportõr országok mutatóit érte el, a mezõgazdaság és az élelmiszeripar termelésének 25 százaléka rendszeresen exportra került. A szocialista országok reformerei követendõ példaként emlegették a magyar agrárrendszert, sõt, a nyolcvanas években megélénkült a nyugati agrárgazdászok érdeklõdése is. Egy részük a szocialista agrárrendszerrel szembeni szkepszissel vitatkozva csodálkozott rá a magyar mezõgazdaság teljesítményére (jellegzetes ebbõl a szempontból Nigel Swain 1985-ben megjelent monográfiája, a Cooperative Farms which Work?), míg mások az európai mezõgazdaság modernizációjának egy lehetséges útját keresték benne.
Hiszen az amerikaias technológiák, a legkorszerûbb termelési és tenyésztési eljárások honosítására ez az agrárrendszer éppúgy képes volt, mint a falusi háztartások 80 százalékára jellemzõ, a mezõgazdaságból kiegészítõ jövedelmet biztosító „part time farming” megújítására, legalább részleges rendszerbe szervezésére (legismertebb változata a háztáji gazdálkodás).

Távol a kolhoztól

A magyar mezõgazdasági szövetkezeti rendszer 1959–60-as újjászervezésekor – bár szintén igen erõs, általában egzisztenciális kényszereket alkalmazva (földcserékkel, családtagok állásvesztésével fenyegetve) vették rá a parasztokat a szövetkezetbe lépésre – eltávolodott a kolhozmodell hagyományaitól. Azzal, hogy a sikeres gazdákat igyekezett megnyerni tisztségviselõnek, karrierlehetõséget biztosított az ötvenes években kuláklistára került családok egy részének; az állami gépállomások megszüntetésével és a szövetkezetek komplex vállalattá fejlesztésével pedig lehetõvé vált, hogy erõs anyagi érdekeltségi rendszer alakuljon ki a szövetkezeteken belül, illetve hogy a háztáji gazdálkodás bázisán szakosodott kisárutermelõ gazdaságok jöjjenek létre.
A hatvanas évek végére a mezõgazdasági szövetkezetek megmaradt tagjainak anyagi biztonsága annyira megerõsödött, hogy a szövetkezetek a szocialista munkaerõpiac sikeres szereplõivé tudtak válni: fiatal és középkorú, képzett emberek belépésével folyamatossá vált a mezõgazdaság technikai megújulása, valamint a szövetkezetek keretében is szervezett falusi ipar és építõipar kiterjedése. A szövetkezetek keretében szervezõdõ nem mezõgazdasági üzletágak tették lehetõvé, hogy a mezõgazdasági munka termelékenységének ipari termelékenységnövekedést meghaladó növekedése ellenére a nyolcvanas években is a mezõgazdasági szervezetek legyenek a legfõbb falusi foglalkoztatók. A szövetkezetek és állami gazdaságok még ekkor is a falusi aktív keresõk 30 százalékát foglalkoztatták.
A magyar agrárrendszer sikeressége ellenére jelentõs strukturális nehézségekkel küzdött: politikai tabuk õrizték a nagyüzem és a kisüzem között kialakult verseny és munkamegosztás formáit, a nagyüzemek földtulajdon-szerzési monopóliuma miatt nem mûködött a földpiac, az árrendszer a tervezési rendszer eszköze volt, a gazdálkodók közti szelekció nem mûködött kielégítõen, illetve a kooperációs viszonyok is mesterkéltek voltak. Így egyebek mellett nem tudott kifejlõdni a törpeüzemek és a nagyüzemek közt egyfajta középvállalkozási szektor, és nem jött létre önálló szolgáltatószféra sem.
Ennek következtében a mezõgazdasági hozzáadott érték 55 százalékát elõállító nagyüzemek tõkehatékonysága az amerikaias technológiák bevezetése után is romló tendenciájú maradt, a háztáji és kisegítõ gazdaságok pedig irracionálisan sok munkával állították elõ az úgynevezett munkaigényes termékeket, valamint a hústermelés felét.
A hatvanas évek gazdasági reformjai és a hetvenes évek mezõgazdasági konjunktúrája, kedvezõ agrárárai hatására modernizálódott magyar mezõgazdaság stratégiai jelentõségûvé vált az ország gazdaságában. Az erõsen inputfüggõ és jelentõs mértékben csupán KGST-exportra képes magyar ipar mûködõ- és fejlõdõképessége múlt azon, hogy az agrárexport (amit az élelmiszeripar megújulása is segített) az ipar számára szükséges import minél nagyobb hányadát tudja fedezni. A Szovjetuniótól vásárolt energia jelentõs részét a gabona- és a hússzállítási egyezmények fedezték, mint ahogy a Nyugatról jövõ s a korszerû ipari termékek létrehozásához szükséges importot is egyre nagyobb mértékben az agrárexport ellentételezte.
A hetvenes-nyolcvanas évek kényszerûen merkantilista gazdaságpolitikája életben tartott, sõt ösztönzött minden olyan tevékenységet, amelynek terméke exportálható volt… Szinte függetlenül attól, hogy mennyi hazai ráfordítás árán jött létre ez az export. Ezért a nyolcvanas évek többnyire kedvezõtlen agrárár-alakulása (a krónikus nyugat-európai és amerikai túltermelés) ellenére a hazai ár- és támogatási rendszer csak korlátozott racionalizálásra késztette a mezõgazdaságot. Nemcsak a politikai tabuk konzerválták a tevékenységszerkezetet, hanem az az aggodalom is, hogy minden radikális átalakulás az agrárrendszerben legalább átmenetileg fenyegeti az agrárium exportpotenciálját. Pedig a nyolcvanas évek elemzései elég pontosan mutatták, hogy a magyar gabonatermelés jó versenyképessége mellett a sokkal gyengébb hatékonyságú hústermelés csak a belsõ piacon alulértékelt gabona, a külkereskedelmi konstrukciók és az ártámogatások miatt tûnt kifizetõdõnek. A cukor- és a burgonyatermelésnek pedig valójában még csak esélye sem volt a versenyképességre. A kertészeti termékek piacán pedig nem mûködött olyan mechanizmus, ami ezt a szektort a rentábilis tevékenységszerkezet felé terelte volna. Amit exportálni lehetett, arra szükség is volt. S az állami külkereskedelemnek nem volt eszköze arra, hogy mezõgazdasági átalakítási stratégiákat vezéreljen.

Átalakulás vagy restitúció

Az 1989–90-ben lezajlott rendszerváltást követõen szükségszerûen alakult ki agrárválság is. Nem csak azért, mert a keleti exportcsatornák bedugulása, valamint a hazai kereslet 10 százalékosnál nagyobb csökkenése miatt átmenetileg jelentõs túltermelés alakult ki, hanem azért is, mert a kereskedelem liberalizálása, magánvállalkozásokba terelése, a fogyasztói támogatások leépülése, az exporttámogatási garanciák megszûnése a strukturális problémákat is láthatóvá tette. A tevékenységszerkezet, az alkalmazott technológiák, az együttmûködési formák és az integrációs mechanizmusok gyors átalakulása kényszerré vált.
A rájuk szakadt gondok megosztották a gazdálkodókat. Egy részük, a reformer beállítottságú nagyüzemi vezetõk és a második gazdaság bázisán sikeressé vált magánvállalkozók az új gazdálkodási és együttmûködési formák kialakítását keresték (hiszen a nyolcvanas években mind az újító szövetkezetek, mind a felvirágzó második gazdaság jóvoltából számos alternatív minta alakult ki), más részük pedig azt követelte, hogy az állam találjon megoldást arra, hogy a termelõk biztonságban dolgozhassanak.
Ebben a helyzetben került sor a tulajdonviszonyok átalakítására a mezõgazdaságban. S ettõl kezdve az agrárium szereplõinek aktivitásában a gazdálkodási stratégiák újraformálása helyett a megszerezhetõ tulajdonosi (és bérlõi) pozíciók elérése, az egzisztenciák védelme került elõtérbe.
Az agrárszerkezet s ezen belül a földtulajdonviszonyok átalakítására a rendszerváltást akaró pártokban két koncepció alakult ki. Az agrárreform elõkészítésében 1988 õsze (a kiskunmajsai találkozó) után együttmûködõ Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége és az Agrárszövetség agrárprogramjai a hetvenes-nyolcvanas évek folyamataira támaszkodva és a múlt demokratikus földreformjaira hivatkozva tervezték átalakítani a status quót. Ösztönözve a sokprofilú szövetkezetek egyes vállalkozásainak, üzletágainak önállósulását, könnyûvé téve a szövetkezetekbõl való kiválást, a második gazdaságból kinõtt vállalkozások föld- és termelésieszköz-szerzését, illetve két új szövetkezési forma kialakulását: a kistermelõk szövetkezeteit, illetve az élelmiszeriparban, kereskedelemben pozíciókat szerzõ másodlagos szövetkezeteket. Alapelvük az volt, hogy a föld azok kezébe kerüljön, akik gazdálkodnak rajta. (Az 1945-ös földreformnak is az volt a jelszava, hogy „a föld azé, aki megmûveli”.)
Ezzel szemben az 1989 õszén megélénkülõ aktivitású Független Kisgazdapárt (FKGP) a tulajdon-helyreállítás programját választotta. Eszerint minden földdarab azé legyen, akié 1947-ben (a földreform, a svábok kitelepítése és a szlovák–magyar lakosságcsere után) volt. A földtulajdon-restitúció elvéhez a kis- és középparaszti gazdálkodási formák újjáélesztésének eszméje társult, illetve a tulajdonosi rendelkezési jogok olyan teljessége, amelyiktõl a szövetkezetek közvéleménye az egyben mûvelhetõ táblák megmaradását féltette. (Birtokformálási és bérleti szabályozás híján nem is alaptalanul.) Bár a Kisgazdapárt javaslatát az összes többi párt elutasította, a kisgazdák fellépése nyomán a jövendõ agrárrendszerrõl folyó viták helyett a földtulajdonról folyó viták kerültek elõtérbe. Fontos kérdéssé vált, hogy mi legyen azok jogaival, akiktõl kisebbrészt államosítással, nagyobbrészt kényszermegváltással (hatósági áron) vették el a földet. 1989-ig ugyanis olyan törvényi szabályozás volt érvényben, amely szerint azoktól, akik kiléptek a szövetkezetbõl, vagy a nem szövetkezeti tag örökösöktõl a téesz vette meg a földet.
Így 1989-re a mezõgazdasági terület több mint 80 százalékát kezelõ mezõgazdasági szövetkezetek földjének csupán bõ egyharmada volt az ott dolgozó és nyugdíjas tagok úgynevezett „részarány”-tulajdonában – a tagság mintegy 50 százaléka olyan családban élt, amelyik társtulajdonosa volt a közös földnek. A közösen használt föld többi része 5 százalékban az állam, közel 60 százalékban a szövetkezeti közösség tulajdonában volt. Amíg a közösen kezelt földbõl csak háztáji gazdálkodás számára vagy csak mûvelési, esetleg bérleti szerzõdéssel lehetett kiadni földet használatra, addig a tulajdonosi arányoknak nem volt jelentõségük. De 1990 januárjában a Németh-kormány javaslatára az utolsó szocialista parlament feloldotta a földtulajdon-szerzési korlátokat, továbbá lehetõvé tette, hogy a szövetkezetek nevesítsék (azaz telekkönyvben elhatárolják, és ha a tagok igénylik, kiadják) tagjaik tulajdonát. A szövetkezetekben maradt egykori tulajdonosok és örököseik csatornát kaptak, amelyen keresztül tulajdonukhoz hozzájuthatnak; a többiek számára pedig vészhelyzet állt elõ: a szövetkezetek akár azt is megtehették, hogy kiosztják vagy eladják az õ egykori tulajdonukat. (A veszély azonban inkább elméleti volt: a szövetkezetek zöme 1990-ben még nem foglalkozott a földkérdéssel.)
Mivel a tulajdonukat vesztett egykorvolt földtulajdonosok, illetve örököseik döntõ többsége nem ott lakott már, ahol földje volt, és nem is mezõgazdasággal foglalkozott, régi földjeik visszaadása ellenkezett volna azzal az elvvel, hogy az újabb földreformnak a gazdálkodók földhöz jutását kellene segíteni. Ugyanakkor a volt sváb földek újraosztása, a gyakori földcserék, a le nem folytatott hagyatéki eljárások, a félmillió hektárnyi termõföld mûvelésbõl történõ kivonása, a mûvelési ágak megváltozása, a talajjavító és öntözõ beruházások, az új ültetvények miatt csak tömeges érdeksérelmek árán, sok évig tartó eljárásban lehetett volna megvalósítani a módosított tulajdon-helyreállítást. Ezért az 1990-es elsõ szabad választások elõtt az MDF, az SZDSZ és az Agrárszövetség arra az álláspontra helyezkedett, hogy annyi földet vonjanak el a nagyüzemektõl, amennyi a függetlenedni akaró mezõgazdasági vállalkozók birtokainak megszervezéséhez szükséges, a szövetkezeti vagyonrész, kárpótlási jogcím, a korábbi mûvelési vagy bérleti szerzõdés csak a gazdálkodóknak adjon lehetõséget a földtulajdon megszerzésére, viszont õket nagyvonalú jelzáloghitel segítse további földterületek vásárlására a földpiacon. A nem gazdálkodó és falujuktól távol élõ egykori tulajdonosok pedig más formában kapjanak egykorvolt tulajdonukért részleges kárpótlást. Az MSZP és a Fidesz elfogadta ezt a koncepciót, a KDNP pedig még radikálisabban fordult szembe a tulajdon-visszaállítás koncepciójával: azt ajánlotta, hogy községi szövetkezetek vegyék át a határt, és a helyi viszonyok ismeretében, a helyi együttmûködéseket ösztönözve adják tartós (ám kooperációs feltételekhez kötött) bérletbe a földet az ott gazdálkodó vállalkozóknak és a továbbra is együtt maradni akaró termelõszövetkezeteknek.
Mivel a nyolcvanas években megerõsödött egyéni vállalkozók (szakosodott és a tõkét felhalmozó háztáji, valamint kisegítõ gazdaságok kezelõi, szakcsoporti rendszerben jelentõs ültetvényeket kezelõ gazdálkodók, melegházakat kifejlesztõ és szántóföldi forgókba szabadföldi termelésüket beillesztõ kertészeti vállalkozók, vállalkozó juhászok, bérleteken különleges növényeket termelõk stb.) nagyobb része nem rendelkezett azon a településen számottevõ örökséggel, ahol a gazdasága volt, a restitúciós elv az õ biztonságukat is fenyegette, nem csak a közös gazdaságokét. Ezért a kilencvenes választásokat megelõzõ, az agrárprogramokról szóló nyilvános tévévitában – ahol az FKGP képviselõjével az Agrárszövetség, az MDF és az SZDSZ képviselõje egymást erõsítve vitatkozott – épp a kollektív gazdasággal szemben fellépõ egyéni vállalkozók érdekeit képviselõ MDF-es szóvivõ bírálta legkeményebben a tulajdon-visszaállítás programját.

A kárpótlás

A választások után megalakult Antall-kormány a Parlamentben az MDF–FKGP–KDNP-koalícióra támaszkodott. Mivel szüksége volt a „magántulajdon szentségét” hangoztató kisgazda szavazatokra, a kormány elfogadta a teljes körû kárpótlás elvét. (De nem a 43 évvel korábbi tulajdonviszonyok visszaállítását. Nemcsak a technikai nehézségek miatt, hanem azért sem, mert belátták, hogy ennyi idõ után semmilyen ingatlan nem olyan, mint eredetileg volt, és mert nem volt alkotmányos alapja annak, hogy csak az 1947 utáni jogtalanságokat kárpótolják, a svábok és a holokausztot túlélõ zsidók kifosztását pedig nem.)
A kabinet két sikertelen kísérletet tett az MDF eredeti agrárprogramjának megõrzésére. Az elsõ kormánynak az a törekvése, hogy a pénzügyi törvények konzisztenciáját megõrizze, a parlamenti populistáknak lehetõséget adott az agrártörvények „megfaragására”, ez volt az ára a parlamenti szavazatoknak.
Elõször a második kiskunmajsai találkozón egy helyettes-államtitkár vezetésével a hat parlamenti párt agrárszóvivõi megegyeztek abban, hogy a volt földtulajdonosok 12 éves lejáratú kárpótlási kötvényeket kapnak. Ezekkel a gazdálkodók földet is vásárolhattak volna, de elsõsorban járadékra váltak volna jogosulttá. A járadék forrása e terv szerint az a nagyüzemektõl elvont földalap lett volna, amelyik bérbeadásával és értékesítésével a magángazdaság meg a földpiac megélénkítését akarta elérni a kormány. A pártok szóvivõi a Fidesz kivételével (a fiatal demokraták a kárpótlás minden formáját elvetették) aláírták az egyezséget. A koalíciós pártok frakciói azonban nem ratifikálták a tervet. A kisgazdák azért nem, mert még ragaszkodtak eredeti programjukhoz, a többiek meg azért nem, mert már elragadta õket az osztályharcos indulat, és úgy értékelték: ez a forma nem elég a „zöld bárók” (a nagyüzemi vezetõk) hatalmának letörésére.
Utána a kormány egy olyan általános kárpótlási törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amelyik – megfelelõ eljárási szabályokkal – alkalmasnak tûnt arra, hogy a földjéért kapott „kárpótlási jegyét” a volt birtokos (ha nem akar gazdálkodni) más privatizációs eljárásokban (boltok, mûhelyek, lakások privatizációjára, részvényvásárlásra) használja fel. A kisgazda törvénymódosítások azonban úgy alakították át a törvényt, hogy annak is érdemesebb volt inkább földet vásárolni, mint más típusú vagyontárgyat, aki csupán jövedelemszerzés (bérbeadás, agrárvállalkozásban vállalt csendestársi szerep) céljából használta a jegyét. (Azt is el akarták érni, hogy a közép- és kisbirtok utáni kárpótlási igényeket egyébként is kitüntetett figyelemmel kezelõ törvény általában is kedvezzen azoknak, akik felmenõik után kérnek kárpótlást. Az Alkotmánybíróság ezt a megkülönböztetést visszautasította. Érvelése szerint nem a múltbeli helyzet, hanem csak a jelenbeli, a mai gazdálkodási érdekek alapján lehet pozitív diszkriminációt alkalmazni. Ezt az utalást azonban az elsõsorban a városokban élõ egykori gazdák érdekeit képviselõ FKGP nem akarta megérteni.)
A kárpótlás ügyetlen és a kárpótoltak egyes csoportjaival szemben is igazságtalan végrehajtása, valamint a helybeliek és a máshol lakók közti konfliktusok kiélezése miatt nem növelte a koalíciós pártok népszerûségét. Arra azonban lehetõséget adott, hogy távlatokban gondolkozó vállalkozók (köztük szövetkezetek, új társaságok, úri birtokot restaurálni akaró emigránsok) a kárpótlási jegyek felvásárlásával, illetve kárpótoltak csoportba szervezésével összefüggõ birtokokat tudjanak kialakítani. A szövetkezeteknek és az állami gazdaságoknak földjük 30-40 százalékát kellett átengedniük kárpótlás céljára. Ám cserébe az õ földtulajdonnal nem rendelkezõ tagjaik és alkalmazottaik is kaptak 30, illetve 20 aranykoronányi, azaz 1,5, illetve 1 hektárnyi kárpótlást. Tekinthették ezt háztáji-, illetve illetményföld-megváltásnak.

Nevesítés és földkiadás

A tulajdonviszonyok átalakításának második lépését az 1992-ben elfogadott szövetkezeti átalakítási törvény és az ahhoz csatlakozó földkiadási törvény jelentette. Ezek a törvények arra törekedtek, hogy minden földet személyi tulajdonként nevesítsenek, és a szövetkezetek közös vagyonát – részvénytársasági mintára, tulajdonrészek formájában – szétosszák a tagok között. Az ugyanakkor elfogadott új szövetkezeti törvény is a klasszikus szövetkezet és a gazdasági társaság hibridjeként határozta meg a jövendõ szövetkezeteket. Mivel a vagyonkivitelt és a volt szövetkezetek feldarabolását segítõ vagyonfelosztási szabályok teljesen elválasztották a telepek, az állatállományok, a gépek sorsát a föld szétosztásától, a törvény kifejezetten nehezítette az új gazdaságok kialakulását. A különbözõ minõségû földek „igazságos” elosztására figyelõ szabályok irracionálisan elaprózott tulajdoni szerkezethez vezettek.
Ráadásul az 1989–90-ben még sokfelé forrongó szövetkezetek tagsága 1992-re már bizalmatlanná vált az átalakulással szemben. A szövetkezetek (tehát az ott dolgozó tagok potenciális tulajdonának) kárára bonyolódó kárpótlás és az, hogy az agrárválság a kistermelõknek még nagyobb veszteségeket okozott, mint a nagyüzemeknek, csökkentette a tagok eredetileg sem nagy kedvét az önállósulásra. Az a törekvés pedig, hogy az egyes üzletágak dolgozó csoportjai együttesen önállósodjanak, azért gyengült le, mert az átalakulási törvényjavaslat parlamenti módosításával bevezették a külsõ tulajdonos intézményét, és elõírták, hogy a vagyon legalább felét a tagsági idõ arányában kell felosztani. Így a közös vagyon közel ötödére az egykorvolt tagok és leszármazottaik tartottak igényt, körülbelül felére pedig a nyugdíjas tagok. Az önállósulni akaró csoportok legtöbb helyen nem merték az osztozkodási vitát végigvinni, nehogy a külsõ tulajdonosok a végén elvigyék a munkahelyüket.
Így az átalakulási idõszakban a szövetkezeti aktív tagok csupán 10 százaléka hagyta ott a szövetkezeteket. Ezek nagyobb része sem gazdálkodó lett, hanem munkanélküli, vagy máshol kereste a boldogulását. A vagyonrészük fejében kapott tehenet, hízóállatot eladták a vágóhidaknak. Két-három százalékuk azonban fel tudta használni az alkalmat arra, hogy új vállalkozásokat alakítson ki. Vagyonrészüket egyesítve ipari mûhelyeket, gépsorokat vittek ki a szövetkezetbõl, és új társas vállalkozásokban vagy egymással kooperáló gazdaságok formájában hozzájárulnak ahhoz, hogy változatosabb legyen a falusi gazdálkodói tér. (Groteszk módon azonban gyakran éppen a pártállami idõkben volt téeszvezetõk szervezték a tagtársakkal való szolidaritást felrúgó csoportos kiválásokat.)
A piacgazdaság nyomása alatt az együtt maradt szövetkezetek is átalakulásra kényszerültek: racionalizálni kellett munkaszervezetüket, és így azóta is csökken dolgozó tagjaik száma. Sok szövetkezet gazdasági társaságokba tagolta szét üzemszervezetét, hogy társítani tudja az immár osztható közös vagyont a dolgozók, a vezetõk vagy a külsõ befektetõk külsõ vagyonával. Általában jelentõsen redukálták tevékenységszerkezetüket, nagyvállalatból két-három üzletággal foglalkozó kis- és középvállatok lettek. De olyanok is vannak, akik új vállalkozáshálózatokat hoztak létre: családi vállalkozások rendszerében mûködõ kertészeti termelést integrálnak, meghatározó szereplõi tenyésztõi egyesületeknek, terménykereskedelemnek és készletezésnek, árukezelõ és feldolgozó vállalkozásokat szerveznek.

Bénaság

A szövetkezeti szektor (beleértve a volt szövetkezetekbõl alakult gazdasági társaságokat is) folyamatos arányvesztése a magyar mezõgazdaságban kétségtelen. Ebben szerepet játszik az új társaságok és a mintegy 30 ezer növekvõ egyéni vállalkozás piaci térnyerése, de 1994 eleje óta bénítóan hat az akkor bevezetett földtörvény és az 1998 óta újra megélénkülõ szövetkezetellenes gazdaságpolitika is. Máig nem alakultak ki azonban azok a formák, amelyekben a magyar mezõgazdaság újra tudna rendezõdni, és piaci pozícióit meg tudná erõsíteni. A bénaság legfõbb oka mindenképpen a birtokok stabilizálódását fékezõ földtörvény.
1993 nyarán a kormány olyan törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, amely máig meghatározza a földbirtoklással járó kötelezettségeket, a bérleti viszonyok és az elõvásárlási jogok szabályozásával segítette volna a birtokformálódást, az üzemek tartós berendezkedését. Az addig ultraliberális elveket valló Kisgazdapárt azonban politikai fordulatot vett: elérte, hogy a tervezett legalább 8 éves bérletek helyett 1 évben határozzák meg a bérleti idõ minimumát és 10 évben a maximumát, tiltsák meg a külföldiek földvásárlását. Az elsõ ciklus parlamenti ülésezésének utolsó hetében azt is elérte, hogy a jogi személyek (azaz a szövetkezetek és a társaságok) egyáltalán ne vehessenek földet. A Horn-kormány így eleinte csak az agrártörvények végrehajtására törekedhetett, és 1997-ben ugyan kísérletet tett a földtörvénynek a gazdálkodók számára kedvezõ átalakítására, de azt a hirtelen világnézeti fordulatot végrehajtott Fidesz által is támogatott „népi mozgalom” megakadályozta. A választásra készülõ és válságból frissen kilábaló kormány nem vállalta a változtatással járó politikai kockázatot.
A gyakorlatban 2-5 éves bérbeadási szokások és a jogi személyek földvásárlási tilalma nemcsak az újjáalakult szövetkezetek és a belõlük alakult társaságok tartós berendezkedését, távlatos beruházásait teszik lehetetlenné, hanem megakasztották azt az új farmfejlõdést is, amely pedig 1991–93-ban elindult. Mert a beruházásokra is törekvõ új gazdaságok általában rokonsági vagy kollegiális társaságok formájában jöttek létre: így lehetett egyesíteni a különbözõ csatornákon szerzett vagyonelemeket és a földtulajdonosi jogcímeket, így sikerülhetett hitelfedezetet felmutatni a hitelezõ bankoknak, meg 1988 óta egyébként is divat Magyarországon társaságot alapítani. A rövid bérleti idõ még az egyéni vállalkozók távlatos berendezkedését is gátolja. Mert igaz ugyan, hogy a kárpótlás és a földkiadás révén létrejött 2,2 millióra becsült földtulajdonos zöme nem gazdálkodik (legföljebb egy házi- vagy üdülõkert erejéig), és így a hatmillió hektárnyi termõföld kétharmada bérletként vagy mûveltetési szerzõdéssel hasznosul, de eladni jelentõs részük nem akarja a földet, azt a családi vagyon értékõrzõ részének tekinti.
A jogi személyek vásárlási tilalma kedvezett egy hazai földspekuláns réteg kialakulásának. Kocsmárosok, ügyvédek, falusi üzletemberek rendezkedtek be arra, hogy megvásárolják azokat a földeket, amelyeket bérlõik nem vehetnek meg, hogy aztán õk is bérbe adják, vagy mûvelési szerzõdéssel mûveltessék meg ezeket. A spekulánsok így egy jövendõ ésszerû birtokrendszert készítenek elõ, mert tisztában vannak azzal, hogy értéke csak összefüggõ birtokoknak lesz, és ezért ilyen tulajdoni egységek kialakítására törekszenek. Ma még azonban – mivel átmeneti tulajdonosok – õk is fékezik azt, hogy hosszú távú beruházások legyenek a mezõgazdaságban.
1994-ben a nagyobb egyéni gazdaságok 70 százalékban, a szövetkezetek szinte teljes mértékben bérletre rendezkedtek be. A szövetkezetek és a nagyobb tulajdonosi körrel rendelkezõ farmok a földtörvény hatására arra törekedtek, hogy egy vezetéshez közel álló belsõ kör tagjai minél több földet vegyenek meg, s így biztosítsák a mûködésükhöz szükséges bérleti lehetõséget. Ez a kényszerû stratégia azonban megosztotta a közösségeket: hiszen a nagyobb földek tulajdonosai közvetve munkáltatói is a többieknek; és amennyiben kilépnek a szövetkezetbõl vagy társaságból, a többiek a munkahelyüket veszítik el. Egyre több az olyan szakember és vezetõ, aki családja és saját maga egzisztenciális érdekére figyelve a szövetkezetek felbomlása utáni idõre készül.
A birtokrendszer instabilitása miatt elmaradnak a távlatos beruházások, és felelõtlen a földhasználat. Így nem tud megújulni az a technikai és tevékenységszerkezet sem, amelyre a magyar mezõgazdaság piaci pozícióinak erõsítése érdekében lenne szükség. A jelentõs befektetésekkel és termékfejlesztéssel 1993 óta erõsödõ élelmiszeripar expanziója 1996-ban leállt. Az iparnak sikerült ugyan stabilizálnia termeltetõként a jó minõségû tej elõállítására képes tehenészeti telepek és az öntözhetõ szántóföldi forgókat használó farmok zömét, de nem volt képes az 1996-ra elért szinten túl kiterjeszteni az igényes élelmiszer-ipari alapanyag-termeltetést.
A magyar mezõgazdaság termelése 1993-ig csökkent, 1996-ig újra nõtt, és azóta hullámozva a nyolcvanas évek termelésének 70 százalékos szintjén mozog. A gazdálkodók mezõnye kettészakadt: azokra, akik képesek voltak arra, hogy az élelmiszeripar vagy az exportügynökségek által vezérelt hálózatokban stabil szereplõvé váljanak, illetve azokra, akik azt termelnek, amit éppen tudnak, és az állami intervenciós kampányokra hagyatkoznak. Nagy ívû, földhasználatot és beruházásokat távlatosan összehangoló programok, valamint az e programokhoz szükséges stabil szereplõk nélkül ez még sokáig így lesz.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu