Jegyzetek

1980-ban Lengyelországban hatalmas, tízmilliós mozgalom jött létre. Békés, céljait „önkorlátozó” módon meghatározó mozgalom volt ez, és ugyanakkor valóságos népfelkelés a függetlenségért, szabadságért, demokráciáért és a dolgozó lakosság jogaiért. A Szolidaritás mozgalom születésének huszadik évfordulóját látványos ünnepségsorozat kísérte 2000 nyarán. Az ünnepségek immár véget értek. Eljött a számvetés ideje.
Feltûnõ a különbség az idei évforduló és az egy évvel korábbi, az 1989-es forradalom tízéves évfordulója között. Ennek számos oka van. Azt, hogy az 1989-es év mit jelentett Lengyelország, Európa és a világ számára, aligha szükséges magyarázni. Az 1989-es évben azonban nem lehet megtalálni azt az egyetlen napot, amikor Lengyelország számára véget ért a kommunizmus, és kezdetét vette a demokrácia. Inkább egy folyamat áll elõttünk, s ennek számos eseménye igényelhet részt a forradalmi átalakulásban. Elõször is a kerekasztal-tárgyalásokat kell megemlíteni, majd a júniusi – félig szabad – választásokat, amelyek megrendítették a kommunista párt (LEMP – Lengyel Egyesült Munkáspárt) uralmát. Ezt követte Tadeusz Mazowiecki kormányának megalakulása és a kormány alapvetõ reformjainak sora, majd az elnökválasztás, és végül sor került az elsõ valóban szabad parlamenti választásra. Nehéz egy ilyen folyamatot a forradalmi megmozdulás szimbólumaként ünnepelni; azért is, mert nem találjuk  a rendkívüli napot, és azért is, mert az ancien régime képviselõi is szívesen ékeskednek a demokratikus fordulat tollaival (holott a kerekasztal-tárgyalásokon éppúgy hatalmuk megmentésén fáradoztak, mint Gorbacsov a Szovjetunióban). Ráadásul ebben szövetségesük is akad a szélsõ jobboldalon, ahol szintén úgy gondolják, hogy a kerekasztal-megállapodás a kommunisták mûve volt. Tehát még azon is vitatkozni lehet, hogy kit illet az 1989-es év szerzõi joga.
Az 1980-as év szerzõi jogáról azonban nem lehetséges vita. Amikor errõl esik szó, az ancien régime emberei legfeljebb az állam bölcs belátására hivatkozhatnak, s azzal védelmezhetik a „szükségállapot” 1981. december 13-ai kihirdetését, hogy az a még rosszabbat, a vérontást akadályozta meg.
Mi indokolja a hirtelen felbuzdulást a Szolidaritás húszéves fennállásának ünneplése körül? Vajon annyira elevenek még az akkori tapasztalatok, és annyira aktuálisak a tanulságok? Tekintsünk el a hivatalos retorikától és a ma „Szolidaritás” nevet viselõ szakszervezettõl, mely csak a nevében folytonos a húsz év elõtti mozgalommal: olyan nagy jelentõséggel bírna még az akkori tradíció?
Az 1980–81-es évek kétségkívül döntõ szerepet játszottak a modern lengyel nemzet kifejlõdésében. Mégis azt állítom, hogy a nagyszabású megemlékezéseket nem ez motiválta. Egyfelõl Lengyelországban a jobboldal ma mély válságot él át. Legnagyobb erõtartaléka, a mai „Szolidaritás” szakszervezet és a Szolidaritás Választási Szövetség (AWS) magának követeli az eredeti Szolidaritás történelmi örökségét, és komoly érdeke fûzõdik a hajdani mítosz újraélesztéséhez. Ugyanakkor ezt az örökséget senki nem vitatja el a mai „Szolidaritás”-tól, mivel különféle okok miatt a húsz év elõtti mozgalomtól mindenki más eltávolodott. 1980 augusztusa fõszereplõinek többsége ma nem a parlamenti jobboldal, és nem is a „Szolidaritás” szakszervezet soraiban található, hanem a jobb által gyakran árulóként emlegetett liberális Unia Wolnosci (Szabadság Unió) tagjai között.
Másfelõl az ünneplés az elnökválasztási küzdelem kezdetével esett egybe, és jó alkalmat kínált alapvetõ történelmi határvonalak meghúzására: „mi” – a jók, akiket az elnökválasztás során Marian Krzaklewski és Lech Waleþsa képvisel (egyébként ellenfelek), valamint „õk” – a gazok, „kommunisták”, élükön a hivatalban levõ elnökkel.
Harmadrészt – és ez egyben a legfontosabb ok – ezek az ünnepségek a világ elõzõ évi hallgatására válaszoltak. Az 1989-es évforduló nemzetközi eseményei sok lengyelt mélyen megbántottak. Sokan méltánytalannak tartották, hogy a nemzetközi tömegtájékoztatás és a nyugati politikusok állásfoglalásai nem méltatták megfelelõen Lengyelország szerepét az 1989-es kelet-európai rendszerváltásban. A lengyelek szívesen emlegetik, hogy nemcsak a Szolidaritás mozgalom elõzte meg az 1989-es évet, hanem annak az évnek a változásai maguk is Lengyelországból indultak ki. Az Expo 2000 keretében rendezett beszélgetés alkalmával Marian Krzaklewski azt állította, a Szolidaritás vívmányairól azért hallgat a Nyugat, mert rossz a lelkiismerete Jalta miatt. Ez kissé bonyolult érvelés, de jelzi, hogy milyen érzékenységek mûködnek itt.
A lengyelek azonban gyakrabban hibáztatják magukat, mint a Nyugatot: a nálunk hagyományos belviszályokra (a „lengyel átok”-ra) utalnak; arra, hogy nem volt egyetértés az 1989-es évforduló ünneplése körül, valamint arra, hogy mi, lengyelek képtelenek vagyunk felmutatni gazdag történelmi hagyományainkat. Krzysztof Bielecki – egykor miniszterelnök, ma a londoni székhelyû Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) egyik igazgatója – azt írja, hogy „az önmagunkról alkotott kép nemcsak a nemzeti öntudat számára fontos, hanem a gazdaság szempontjából is az: egy ország önképe pénzre átszámítható. Minél jobb az önképünk, annál magasabb árat követelhetünk a nemzetközi tranzakciók során, annál komolyabb támogatásra, annál nagyvonalúbb engedményekre számíthatunk.”1

Tíz évvel késõbb: Ünnepségek Berlinben és Prágában

Mélyebb okok is közrejátszottak abban, hogy Európában nem ismerik el eléggé azt a szerepet, amelyet a lengyelek játszottak a Nagy Átalakulásban. Az elmúlt évtizedben átalakult a Nyugat képe a legújabb történelemrõl, s azon belül az 1989-es forradalomról is.
A változás szimbolikus kifejezést nyert az 1989-es események tízéves évfordulójának két nagyszabású ünneplése kapcsán. Berlinbe az akkori amerikai elnököt, George Bush-t, valamint az SZKP akkori fõtitkárát, Mihail Gorbacsovot hívták meg díszvendégként. Rajtuk kívül a Bundestag ünnepélyes ülésén az „egyesülés kancellárja”, Helmuth Kohl, valamint utódja, Gerhard Schröder mondott beszédet. Az egykori NDK-ból az eredeti program szerint senkit sem vártak. A tiltakozások hatására az utolsó pillanatban változtattak valamit a terveken – végsõ soron tagadhatatlan, valami szerepe az „Ossiknak” is volt a fal lebontásában. Prágába Bush és Gorbacsov mellett meghívták még Thatcher asszonyt, valamint François Mitterrand özvegyét. A régió felkelõ népeit Lech Waleþsa képviselte.
A két rendezvényre meghívott díszvendégsereg összetételét úgy is értelmezhetjük, mint metaforát arra, hogyan jelennek meg a hajdani események a hivatalos emlékezetben: ma már nem a diktatúrák összeomlását, nem a tömegek mozgósítását, a többé-kevésbé békés hatalomváltást, a nemzeti szuverenitást, az államok újjáépítését, illetve újraéledését jelenítik meg, nem szabad választásokat és demokratikus kormányok alakítását. Amit látunk, az a világ nagyjai által kiváltott, radikális geopolitikai átrendezõdés, a szovjet birodalom bukása, a kétpólusú világrendnek és a „félelem egyensúlyának” vége.
A lengyelek nem értik, hogy miért a berlini fal leomlása lett az 1989-es év meghatározó szimbóluma, miként az 1789-es évé a Bastille bevétele. A fal lebontása persze kézzelfoghatóbb, szemléletesebb, mint az év többi eseménye, de nem csak errõl van szó. Berlin a geopolitikai forradalom szimbóluma, azt képviseli, hogy véget ért Európa kettéosztottsága, a világ többé nem oszlik két ellenséges blokkra. Az 1989-es forradalom társadalompolitikai dimenzióját Berlin aligha jelképezheti, mivel Kelet-Németországban az átalakulás nem alulról és nem is felülrõl, hanem kívülrõl jött: az új rendet Nyugat-Németországból importálták.

1989 – új korszak nyitánya

Az 1989-es év azzal kezdõdött, hogy kivonták a szovjet csapatokat Afganisztánból, és azzal végzõdött, hogy Romániában megbukott Ceaus¸escu diktatúrája. Közben folytak a kerekasztal-tárgyalások, melyek elõbb Lengyelországban, majd Magyarországon a kommunista rendszer felbomlásához vezettek. Ezután következett be a kommunizmus bukása az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában. A Szovjetunió elvesztette hatalmát Közép- és Kelet-Európa fölött, és maga is feltartóztathatatlanul rohant a szétesés felé.
Annak idején az 1989-es esztendõt az újkori történelem legnagyobb eseményeihez hasonlították, amilyen a francia forradalom, melynek kétszáz éves évfordulóját Párizsban épp akkor ünnepelték, vagy mint az amerikai függetlenségi háború, az 1848-as „népek tavasza”, vagy az 1917-es oroszországi forradalom. 1989-ben véget ért a hidegháború, elhárult a globális megsemmisülés veszélye – egy egész világrend
süllyedt el, visszavonhatatlanul. Egyesek számára ez a történelem filozófiai értelemben vett végét jelentette: azt, hogy a liberális demokráciának immár nincs alternatívája. Mások, ellenkezõleg, úgy látták, hogy csak most tárultak föl igazán a történelem kapui – egész országok, nemzetek, kontinensek kaptak lehetõséget arra, hogy sorsukat végre maguk alakítsák. Az áttörést azonban félelmek is kísérték: katasztrófák fenyegettek, káosz, anarchia, polgárháborúk, etnikai viszályok. Mindjárt a kezdeti eufóriát követõen megjelentek olyan újságcikkek, melyek a múlt démonainak újraéledését jósolták. És valóban: a 90-es években ugyan ritkák voltak az államok közötti háborúk, viszont az etnikai, nemzeti, vallási konfliktusok és polgárháborúk száma ugrásszerûen emelkedett. Hihetetlen sebességgel szaporodtak az új államok. A kétpólusú világrend bizonyos fokig elõrelátható és irányítható volt – ezt a kalkulálhatóságot ma némelyek visszasírják. Amikor a volt Jugoszlávia területén kitört a háború, sok megfigyelõ utalt arra, hogy az elsõ, a második és a harmadik (vagyis a hideg) világháború Európának éppen ebben a térségében kezdõdött; itt, ahol egykor a nagy birodalmak határai húzódtak, és ahol a nyugati kereszténység, a keleti ortodoxia, valamint az iszlám találkozik.
Az 1989-es év változásai a nyugati országok belsõ helyzetére is visszahatottak. A NATO máig keresi új identitását. Bruce Ackerman, az ismert amerikai alkotmányjogász 1992-ben kijelentette, hogy „a kelet-európai forradalmaknak a Szovjetunió összeomlásánál sokkal jelentõsebb hatásuk volt. Nyugat-Európát mélyreható egyensúlytalanság állapotába taszították”.2 Egy másik helyen a következõket írja: „Ha majd megírják a 80-as évek végének, 90-es évek elejének történetét, a valóságos radikalizmust Nyugat-Európában és nem Kelet-Európában fedezik majd fel: Brüsszelben, nem Moszkvában.”3
A demokrácia diadalmenetét a régi demokratikus államokban mindenütt krízisjelenségek kísérték. 1989 elõtt a külsõ fenyegetettség érzése nem igazán vezetett a saját politikai rend kritikus megkérdõjelezéséhez. Amióta a politikai rendszerek konkurenciája véget ért, a demokratikus államok csak belsõ legitimációs forrásaikra támaszkodhatnak. Erõsebben érzõdnek a legitimáció deficitjei, a polgárok erre azzal reagálnak, hogy kevesebben mennek el szavazni, elfordulnak a politikai pártoktól, és szigorúbban ítélik meg a korrupciót vagy a hatalmi apparátusok átláthatatlanságát. A politika és a gazdaság mellett jelentõséget kap az etika is.
A nemzetközi közösség kevésbé tolerálja az emberi jogok megsértését, megjelent a „humanitárius beavatkozás” fogalma, mely túllép a nemzeti szuverenitás elvén, az 1648-as vesztfáliai béke maradandó örökségén. Ez történt, többek között, a koszovói háború esetében. Felállították a Hágai Nemzetközi Bíróságot azzal a feladattal, hogy az egykori Jugoszlávia és Ruanda háborús bûnösei ellen járjon el; komoly erõfeszítések történtek egy olyan állandó nemzetközi bíróság felállítására, mely az emberiség ellen elkövetett bûnöket üldözi. A Pinochet-ügy fényében láthatóvá válik, hogy a diktátorokkal való bánásmódot új alapelvek kezdik szabályozni a nemzetközi jogban. Ezek a változások közvetlenül vagy közvetve mind az 1989-es forradalomban gyökereznek, vagy legalábbis sokat köszönhetnek 1989-nek.4
A békés forradalmak megragadták és lekötötték az egész világ figyelmét. Hõsei, a „népek”, „nemzetek” és „civil társadalmak” voltak – azok a történelmi szereplõk, akiket a Szolidaritás jelenített meg. A tömeg volt a fõszereplõje Nagy Imre újratemetésének, a „Mi vagyunk a nép!” jelszóval utcára vonuló, lipcsei és drezdai tüntetõk voltak a fõszereplõi  az NDK végnapjainak, cseh és szlovák polgárok százezrei voltak a fõszereplõi a bársonyos forradalomnak, a temesvári tüntetõk voltak a fõszereplõi a romániai összeomlásnak. E forradalom hõsei közé tartoznak a heroikus pózoktól tartózkodó értelmiségiek, az egykori másként gondolkodók és ellenzékiek, akik kiálltak az igazságért, a morálért, az egyénért és az emberi jogokért. Sokan hitték – még ha ez az illúzió nem is maradhatott fenn sokáig –, hogy íme most megvalósul a „filozófus államférfiak” régi álma. Olyan emberek, mint Václav Havel, Jacek Kuron, Tadeusz Mazowiecki, Adam Michnik, Kis János, Bronislaw Geremek, Konrád György, Jiri Dienstbier, Andrej Szaharov, Vytautas Landsbergis vagy Zselju Zselev, Göncz Árpád és Szergej Kovaljov nevétõl visszhangzott a világsajtó.

1989 – a történelem vége vagy kezdete?

Közép- és Kelet-Európa ma már nincs annyira a figyelem középpontjában, mint korábban. Immár a normális országok közé tartozunk. De miért látszik tíz évvel ezelõtti forradalmunk, a világrengetõ változások sora is annyira másnak a tömegtájékoztatásban, mint tíz évvel ezelõtt? A vezetõ újságok és folyóiratok alig emlékeztek meg az emberek százmillióinak sorsát és a világ menetét mélyrehatóan befolyásoló eseményekrõl. Amikor Lengyelországban a Szolidaritás húszéves évfordulóját ünnepelték, az International Herald Tribune Lady Thatcherrõl közölt egy Gdanskban készült fényképet, melyen a városi tanács díszpolgárrá avatja. Charles Krauthammer, a Washington Post kommentátora szerint az érdektelenség arra vezethetõ vissza, hogy az Egyesült Államok elitjét a vietnami háború, valamint a Reagan és Bush antikommunista politikája elleni küzdelem formálta. Ennek a közösségnek ma a saját politikai és intellektuális kudarcát kellene ünnepelnie, pedig volna mit: „bibliai jelentõségû” események zajlottak 1989-ben, vége szakadt „a közösség uralmának az egyén fölött, az állam uralmának a társadalom fölött, a politika uralmának mindenek fölött”.5
Csakhogy nem csupán az elitrõl van szó. Ezért nekem meggyõzõbbnek tûnik, amit E. J. Dionne, a Washington Post egy másik publicistája ír. Dionne úgy gondolja, 1989 képének elhalványulásáért elsõsorban az amerikai közvélemény átrendezõdése felelõs: az, hogy erõsen csökkent az amerikaiak érdeklõdése a nemzetközi kérdések iránt általában. A hidegháború idején az Egyesült Államok lakossága komolyan érdeklõdött a nemzetközi politika iránt, mivel veszélyben érezte magát, még akkor is, ha a figyelemkeltõ események a világ távoli részében zajlottak. Paradox módon ma, amikor a csapból is globalizáció folyik, az emberek érdeklõdése inkább helyi kérdésekre irányul. S ez nem csak az Egyesült Államokban van így. Ha a gazdasági kérdéseket egy pillanatra félretesszük, akkor az a benyomásunk keletkezik, hogy ma kisebb a világban a kölcsönös függés érzése, mint a hidegháború idején volt.
Mindazonáltal ez sem tekinthetõ az 1989 évfordulója iránti érdektelenség fõ okának. Mindannyiunk számára nehéz elhelyezni ezt az eseménysort a történelem folyamában. A nagy történelmi elbeszélések korának végét éljük. Az utolsó nagy elbeszélés az elsõ és második világháborút, a gazdasági világválságot, a kommunizmust, a fasizmust, a nemzeti szocializmust, a holokausztot, a hidegháborút és a gyarmati rendszer felbomlását fogta át. Ez egy nagy, átfogó történet volt, mely szempontokat kínált az események osztályozásához, irányt, értelmet és morális dimenziót adott nekik.
A mai események a globalizációból fakadnak, a nagy tõkemozgásokból, a modern informatika és biotechnológia térhódításából. Milyen vonatkozási rendszerben helyezhetjük el a ma zajló eseményeket? Mit jelent ma a nagy elbeszélés? Hogyan lehet jövõképet alkotni? Azok a tíz év elõtti események, melyekrõl most beszélünk, ma anakronisztikusnak tûnnek, mintha valami távoli, régesrég lezárt múlthoz tartoznának. Az 1989-es év kulcsfontosságú eseményei maguk is az általuk húzott cezúra túlsó oldalára kerültek, a történelemelõtti idõk tartományába.

1989 – forradalom, mely nem is volt forradalom?

Az 1989-es forradalmakban az értelmiség központi szerepet játszott, de az események értelmezésével – noha ez az intelligencia természetes tevékenységéhez tartozik – nem sokat foglalkozott. Ezzel szemben Nyugaton élénk vita folyt az áttörés természetérõl. Az ebbõl kibontakozott kép talán segít megérteni, hogy az 1989-es események emléke miért fakult meg oly hamar. Jürgen Habermas kétségbe vonta, hogy a kelet-európai forradalmak bármiféle innovatív, jövõbe nézõ gondolatot képviseltek volna.6 Az 1989-es év változásaiban valamiféle „felzárkózó forradalmat” látott, mely az elszalasztott fejlõdési lehetõségeket igyekezett behozni. Habermas konzervatív ellenlábasa, Ernst Nolte, de Maistre 1797-es programjának kiteljesítését látta 1989-ben: a várt ellenforradalom, írta de Maistre, „ne sera point une révolution contraire, mais le contraire de la Révolution” – akkor is, ha forradalmi eszközöket használ.7
Az 1989-es eseményeket a legtöbben a szabadság forradalmaként értelmezték. Lord Dahrendorf, akárcsak számos más szerzõ, „liberális forradalomról” írt, olyan régi ideák megerõsítését látta 1989-ben, mint demokrácia, pluralizmus, civil társadalom.8 Az õ szemében a nyitott társadalom liberális eszméje gyõzedemeskedett a kommunizmus fölött. A forradalom eredetiségét abban látta, hogy nyitott maradt, nem próbált meg valamiféle társadalmi tervet, utópiát a világra erõszakolni. Hasonló szellemben írt Timothy Garton Ash arról, hogy mit vihetnek a kelet-európaiak az új Európába: „Nem tudnak alapvetõen új gondolatokkal a politika, a gazdaság, a jog vagy a nemzetközi kapcsolatok területéhez hozzájárulni. Azok a gondolatok, melyeknek az ideje elérkezett, már régiek, jól ismertek, kipróbáltak. (Éppenséggel az új gondolatok fölött járt el az idõ.)”9
Hadd említsem meg a francia forradalom kiemelkedõ kutatójának, Franc¸ois Furet-nek nagy hatású értékelését is. Furet határozottan tagadja, hogy az 1989-es események forradalmiak lettek volna.10 A francia forradalom óta minden modern forradalmat úgy szokás meghatározni, mint amely a kollektív kreativitás megnyilvánulása által új társadalmi rendet alkot. Ezt 1989-rõl nem lehet elmondani. Furet szerint ennek a békés átalakulási folyamatnak nem a múlt romjaiból való új társadalmi rend felépítése, hanem a kommunizmus elõtti múlthoz való visszatérés volt a lényege. Az alapvetõ jogok garantálásáról, szabad alkotmány teremtésérõl, a magántulajdon visszaállításáról, szabad választásokról volt szó. Furet azzal sem értett egyet, hogy ezeket a célokat ellenforradalmiként értelmezzék. A kommunizmust lezáró „restauráció” határozottan utópisztikus is volt: nem a kommunizmus elõtti, régi közép- és kelet-európai rend visszaállítására törekedett, hanem a térség liberális értelmiségét átható, régi ideálok megvalósítására.

1989 – a modern kor vége?

Némelyek nem azt a kérdést teszik föl, hogy mi volt az 1989-es év eseményeinek jellege, hanem azt, hogy mi a jelentõsége a világ és Európa történelme szempontjából.11
1989 lezárta a jaltai szerzõdéssel, vagy még sokkal inkább a második világháború kitörésével és a Ribbentrop–Molotov-paktummal elindult korszakot. Ezért sokan úgy tekintik, hogy a második világháború igazándiból 1989-ben ért véget. Az 1914-ben kezdõdött „európai polgárháború” végeként is értelmezik az 1989-es forradalmakat. Valamint azon korszak végeként, mely az 1917-es orosz forradalommal vagy még korábban, a francia forradalommal vette kezdetét. Innen nézve a forradalomközpontú történelemszemlélet és a forradalmi romantika végérõl beszélhetünk. A francia forradalom kétszázadik évfordulóját birodalmi pompával ünnepelték meg a Champs Elysées-n; ez – Mitterrand szándéka szerint – a forradalmi gondolat elevenségét volt hivatott kifejezni. Ehelyett díszpompás temetésre került sor. Az orosz forradalom a francia forradalom mítoszába kapaszkodott, s magának tulajdonította a folytatás és beteljesítés érdemét. Az 1989-es forradalom volt az elsõ nagy mozgalom az európai kontinensen, mely maradéktalanul szakított a forradalmi hagyománnyal, s elutasította a francia forradalom szemantikáját és szimbolikáját. 1989 fõszereplõi tudatában voltak annak, hová vezetett 1789 dinamikája: amit két évszázadon át értékes mintának tartottak, most apokaliptikus fenyegetésnek tûnt. Egyesek, mint például Adam Michnik, arra intettek, hogy a forradalom könnyen kisiklik a liberális pályáról, és a polgárháború, a terror és diktatúra radikális fázisába fordul.
Az 1989-es esztendõ kapcsán a felvilágosodás – a haladásba vetett hit és az optimista történelemszemlélet – végérõl is beszélnek. Emmanuel Levinas, aki közismerten nem szimpatizált a kommunizmussal, azt írta, hogy annak eltûnése egyfajta „nyugtalanságot jelenít meg, összezavarja az idõrõl alkotott képünket”. Századok óta megszoktuk, hogy az idõ valahová vezet, hogy minden visszaesés és kerülõút ellenére iránya van. Ennek a meggyõzõdésnek és a belõle fakadó reménynek az alapján alakította ki Európa az idõhöz és a történelemhez való viszonyát. „A szovjet rendszer összeomlása nyomán – ezen esemény néhány pozitív aspektusa ellenére – nyugtalanság vett erõt az európai tudat mélyebb rétegein. A kommunizmus bukása összekuszálta a történelem törvényeirõl alkotott elképzelésünket, és a saját végességünkre, a jövõ kifürkészhetetlenségére emlékeztetett. 1989 után a mi idõnk egyszeriben jövõ nélkül maradt.”12
Hasonló szellemben írta François Furet, hogy a kommunizmus bukása után „át kell gondolnunk a demokráciáról, a történelem egyértelmû irányáról alkotott hagyományos elképzelésünket, azokat a vélekedéseket, melyek meghatározták a demokrácia beágyazódását egy adott idõszakba”. A történelem ismét alagúttá vált, „melybe az ember (…) anélkül lép be, hogy tudná, hová vezetnek cselekedetei, tájékozódásra képtelenül, a tevékenységét korábban kísérõ biztonság illúziója nélkül halad.”13
Mások az 1989-es évben a modernitás végét látják, annak a világszemléletnek a végét, melyet a legvilágosabban és legradikálisabban a marxizmus képviselt. Zygmunt Baumann a következõket fûzi ehhez: „A social engineering kultuszát, a modern korhoz fûzött merész álmokat és a természet tökéletes átalakítását a kommunizmus – nem a kapitalizmus – ûzte a végletekig. A kommunista utópia bukása egyúttal a történelmileg kifejlõdött modern korszak hanyatlását jelenti.”14
Hasonló tézist állított fel – jóllehet más elõjellel és szélsõségesebben – Tamás Gáspár Miklós magyar filozófus, publicista és egykori ellenzéki: „A kelet-európai forradalom (…) a modern kor elleni, vagyis a Nyugat elleni forradalom, hisz végsõ soron a Nyugat találta fel a modernizálás brutális stratégiáját, melyet szocializmusnak neveznek. Ebben az értelemben ez a forradalom hasonló az iráni Khomeini forradalmához, vagy az algériai integrista mozgalomhoz.”15
Azonban megfogalmazódtak ezzel ellentétes tézisek is. Ernest Gellner, a kiváló antropológus és nacionalizmuskutató azt írta, hogy az 1989-es év „a produktivista értékek gyõzelmeként” vonulhatna be a történelembe. Gellner tehát nem a modern kor kifejezõdését látja a marxizmusban, hanem ellenkezõleg, a modernitást tagadó értékek utolsó mentsvárát. 1989-rõl azt írta, hogy az „elsõ tisztán gazdasági háború” zajlott ebben az évben. 1989 a kapitalizmust legitimálta. A kapitalizmus sosem rendelkezett saját legitimációs forrással. Jogosultságát eredetileg a vallással (elsõsorban a protestáns egyházakkal) vagy a demokráciával való kapcsolata igazolta, vagy egész egyszerûen stabilitásának és ellenálló képességének, a folytonosság és a megszokás hatalmának köszönhette elfogadottságát.
Ám a vallás (elsõsorban a katolicizmus) meg is kérdõjelezte a kapitalizmust. A katolikus vallástól idegen a kapitalista célok evilágisága, és idegenek tõle a kapitalizmus által alakított személyiségtípusok és emberi viszonyok. II. János Pál pápa nem sokkal megválasztása után egy lapon említette a kapitalizmust a szocializmussal, az egyiket „gyakorlati materializmusnak”, a másikat „elméleti materializmusnak” nevezve. Igaz, késõbb elvetette ezt a nézetét.
A kapitalizmust természetesen szocialista és konzervatív oldalról is támadták; felelõssé téve – nem is minden alap nélkül – a közösség, a tradíció és a hit megsemmisítéséért. Nem is oly régen az európai értelmiség és kulturális elit még harcot folytatott a kapitalizmus, a burzsoázia és a burzsoá kultúra ellen. Azonban a kommunizmus bukása, az állami beavatkozásba vetett hit megingása új legitimációt kölcsönzött a kapitalizmusnak, s ehhez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy a kommunizmust levetkõzõ „másik Európa” mindenféle komplexus nélkül átvette a kapitalizmust is a demokráciával együtt.16 A kapitalizmus elleni támadások persze nem szûntek meg, azonban ma ezek a globalizáció elleni harc formáját öltik. Itt elsõsorban nem a piacgazdaság alapelveinek elvetésérõl van szó, a célpont inkább a globális politika, a demokratikus korrekciós mechanizmusok hiánya.

Ex oriente lux?

A kelet-európai forradalmak értelmezése körüli vitákat öt-tíz évvel ezelõtt az a meggyõzõdés hatotta át, hogy az események hatótávolsága messze túlnyúlik a régión, ahol lezajlottak. Ennek a meggyõzõdésnek vége. Közép- és Kelet-Európa problémái ma már alig játszanak szerepet az intellektuális vitákban (kivéve a demokratikus átmenet összehasonlító kutatásával foglalkozó szakemberek vitáit). 1989 sajátos tapasztalatai mintha feledésbe merültek volna – mintha a kommunizmus az új idõkre is átörökítette volna sterilitását. Utólag immár úgy tûnik, a felszabadult Keletrõl nem lehet új gondolatokat, a világ megváltoztatására alkalmas energiát remélni. Mi maradt a lelkesedésbõl, mely már jóval 1989 elõtt kifejezést kapott Jean-François Revel „Ex Oriente Lux” címû írásában, mely Karol Wojtyla pápává választását és Alekszandr Szolzsenyicin Gulágjának sikerét üdvözölte?
Valóban hiányzott volna forradalmainkból az „újdonság pátosza”, melyrõl Hannah Arendt írt egykoron? Az 1989-es évet és elõtörténetét legalább három – különbözõ súlyú és befolyású – ideológiai irányzat uralta: a baloldali liberalizmus, a neokonzervatív-neoliberális jobboldal és végül a keresztény társadalmi gondolkodás.
A nyugati baloldali liberális értelmiségiek termékenynek és ígéretesnek találták azokat a kísérleteket, melyeket a 70-es és 80-as évek kelet-európai ellenzékei tettek, a totalitárius állam viszonyai közt, a politikai tevékenység felújítására: vonzódtak az „önkorlátozó forradalom” és a „civil társadalom” nem parlamenti gyakorlatához.17 Könnyedén felfedezhetõ lelkesedésük mögött a régi vágyakozás a társadalom önmeghatározása, az államhatalom alóli emancipáció fennkölt utópiája iránt. A nyugati új baloldal egy része már a 70-es, 80-as években napirendre tûzte az emberi jogok ügyét, mely a keleti ellenzék számára a régi rend elleni politikai harc egyik legfõbb eszköze volt. Ez a baloldal az elnyomó állam békés elutasításának álmát látta valóra válni a demokratikus ellenzék küzdelmeiben; látásmódját a civil társadalom idealizált és túlértékelt elgondolása határozta meg.
A civil társadalom régi – s a kelet-európai ellenzék által új életre keltett – gondolata hatással volt az európai neokonzervatívokra is. A liberális individualizmus kritikájának eszközét látták ebben az eszmében, és a társadalmi összefogás megújításáról, a kényszermentes társadalmi kontroll visszaállításáról álmodtak. A civil társadalomban megoldást láttak a modern világ erkölcsi válságára, esélyt a szétesõben lévõ, hagyományos értékek megszilárdítására. Ezen túl a bürokratikus jóléti állam bírálatának eszközeként is bevetették a civil társadalom fogalmát, az önmagáért felelõs individuum, a család és a szolidáris közösségek erényeit szembesítve az állami gondoskodás kialakult modelljével.
A keresztény gondolkodás különbözõ áramlatai is nagy reményeket fûztek az antitotalitárius mozgalmakhoz. Különösen Oroszországban jelentek meg ezek erõteljesen, ahol komoly elõzményeik voltak a 19. század nyugatellenes szlavofil tradícióiban. Alekszandr Szolzsenyicin híres beszéde, melyet 1987 júniusában tartott a Harvard Egyetemen, klasszikus kifejezését adta e reményeknek és a hátterüket adó meggyõzõdéseknek. Szolzsenyicin nem csak a kommunizmusban rejlõ veszélyeket tárgyalta; sokkal fontosabb volt számára a Nyugat radikális kritikája. A Nyugat hanyatlásáról beszélt, morális és szellemi kiüresedésérõl. Az amerikai demokrácia lényegét a lélektelen materializmussal, a jog hideg, mechanikus mûködésének kultuszával és a morális gátlások hiányával azonosította. Szolzsenyicin számára nem volt kétséges Kelet-Európa és különösen Oroszország morális és szellemi fölénye: „A sokféle halálos fenyegetés” véleménye szerint jót tesz a jellem formálódásának, „mely erõsebb, mélyebb és érdekesebb” lesz, mint a nyugati jólét és rend körülményei közt. „Ha a Kelet a Nyugathoz hasonlóvá válna, valami nagyon értékes dolog veszne el.”18
A katolikus gondolkodás egyik-másik áramlata is nagy reményeket fûzött az önmagát felszabadító Kelet-Európa szellemi forradalmához. Egy 1994-ben adott, nagy hatású interjújában a pápa a kommunizmust megtapasztalt országok nagyobb morális érettségérõl beszélt. Nehéz felmérni, milyen szerepet játszott ebben a vélekedésben – mely 1989 elõtt széles körben elterjedt Kelet- és Közép-Európában – az a természetes igény, hogy az ember értelmet kölcsönözzön a saját szenvedésének.
A mértékadó befolyás, melyre a lengyel katolikus egyház a kommunizmus idején tett szert, a katolicizmus újraéledésének története, valamint az a szerep, melyet a Szolidaritás mozgalmának szellemi alakításában betöltött, mind azt a reményt keltette, hogy Lengyelország fontos szerepet játszhat a keresztény Európa újjászületésében. George Weigel, a pápa hivatalos életrajzírója a következõket írta errõl: „Lengyelország ma egy nagy jelentõségû, történelmi következményekkel járó dilemma elõtt áll: Hogyan lehet a katolikus kultúrára alapozva felépíteni a liberális-demokratikus államot és a szabad piacgazdaságot?”19 A pápa maga is többször megnyilatkozott errõl a kérdésrõl. Ezt mondta 1991 júniusában Varsóban, lengyel politikusok elõtt: „Két választás áll a lengyelek elõtt. Választhatják a fogyasztói társadalmat, és ha minden jól megy, megszerezhetik az utolsó helyet a fogyasztói társadalmak sorában, mielõtt ezek végleg bezárnák kapuikat az újonnan érkezõk elõtt. Vagy választhatják azt, hogy õk lesznek az újrafelfedezõi egy nagyszabású, mély és hiteles európai tradíciónak, és megmutatják Európának, hogyan kell társítani egymással a szabad piacgazdaságot és a szolidaritást.”20
A pápa ezzel arra szólította fel Lengyelországot, hogy teremtsen szintézist a materializmus és a lelkiek, az individualizmus és a közösség, a világi élet és a vallás között; keresse meg azt a szintézist, melyet Nyugaton soha nem sikerült létrehozni. Választhatjátok a „gyakorlati materializmus” nyugati példáját – mondta a lengyeleknek –, de ezáltal másodrangú létezésmódra ítélitek magatokat, elveszítitek gazdagságotokat és hagyományaitokat; de választhatjátok azt is, hogy részt vesztek Európa keresztény gyökereinek megújításában.
Hasonló gondolatokat találunk lengyel egyházi vezetõk és katolikus értelmiségiek kijelentéseiben. Marcin Król könyve, a „Romantikus utazás”21 a lengyel romantikus hagyományban és a lengyel vallásosságban keres választ a modern liberális társadalom krízisére. Ez a könyv még a szükségállapot idején íródott; miközben Lengyelország elõrevezetõ útját elvágta a szükségállapot, a szerzõ olyan utat javasolt a lengyeleknek, mely felfelé vezet, a spirituális és vallási elmélyülésen alapul, mely ugyanakkor a modern társadalom alapvetõ problémáira is megoldást kínál.
A remény, hogy a másik Európa valamiféle alapvetõen új, lelki és szellemi megújulást ígérõ útra lép, Václav Havelben találta meg egyik legfõbb szószólóját. Havel úgy látta, hogy a szabadság szellemi, mûvészi és ellenzéki szigetei, melyek a 70-es és 80-as években emelkedtek ki az elnyomás tengerébõl, a modern világ mechanikus lélektelenségének heideggeri kritikáját képviselik, s egy új világ létrejöttének ígéretét testesítik meg. Közép- és Kelet-Európa elõtt véleménye szerint az feladat állt, hogy ne csupán a hanyatló totalitarizmussal szemben kínáljon alternatívát a világnak, hanem a piaci logika által meghatározott materialista civilizációval, a nyugati demokráciák civilizációjával szemben is. Az elmúlt tíz évben idõnként keserû kritikával illette hazáját és az egész világot. Amikor egy évvel ezelõtt átvette a Gazeta Wyborcza díját, beszédét annak a kérdésnek szentelte, hogy mit adhat Kelet-Európa az 1989-as forradalom után a Nyugatnak.22 Havel szerint a legértékesebb ajándék, melyet országaink Európába magukkal vihetnek, a totalitarizmus és a vele szembeni ellenállás megtapasztalása. Ez a történet bizonyítékul szolgál arra, hogy a „felelõsségtudat és a tiszta lelkiismeret meghozza gyümölcsét”. „A pénz, a profit és a feltartóztathatatlan gazdasági növekedés, valamint a természeti források kizsákmányolása” által jellemzett világban a mi Európánknak az igazság és a felelõsség értékeiért kell kiállnia. Beszélt Havel a „mai világ materialista megszállottságáról, az egoizmus virágzásáról, a személyes felelõsség kerülésérõl, a tömegben való elbújás vágyáról, arról, hogy az emberi lelkiismeret elzárkózik a tudományos fejlõdés sebességének átvételétõl, s végül az elidegenedésrõl, mely a gigantikus gyûléscsarnokok fölött uralkodik”. Úgy tûnik, mintha Havel ma némi szkepszissel beszélne a szereprõl, melyet a „másik Európának” kellene játszania: „Nem vagyok biztos abban, hogy történelmi küldetésünket megfelelõen látjuk el. De lehet, hogy nem is volt ilyen küldetésünk, csak a forradalmi merészség kifejezõdése volt, hogy úgy gondoltuk, magunkra kell vállalnunk?”

Rövid életû mítoszok

Mi lett az 1989-hez fûzõdõ álmokból? A keletrõl induló szellemi megújulás reményét hamarosan felváltotta a posztkommunista társadalom szellemi és morális helyzetének sötét diagnózisa. Egyszeriben újra elõkerült a homo sovieticus alakja – Alekszandr Zinovjev leleménye, mely a „valóságosan létezõ szocializmus” által teremtett embertípust volt hivatva jellemezni; ez a karakter, úgy tûnt, jobban használható a szovjet rendszerbõl kinõtt, különösen az egykori Szovjetunió területén létrejött társadalmak ábrázolására, mint a totalitarizmus megtapasztalásából fakadó erények taglalása. Utópiának bizonyult a vélekedés, mely szerint Lengyelországból, illetve a posztkommunista Európából „új evangelizáció” indulna ki. Tegyük hozzá, azok a prognózisok sem váltak be, melyek Lengyelország gyors szekularizációját jósolták. A katolicizmus Lengyelországban megtartotta erõteljes jelenlétét, még akkor is, ha a társadalom – a hívõket is beleértve – egyértelmûen kimutatta, hogy nem kívánja az egyház beavatkozását a politikába.
Feledésbe merültek a forradalom egyéb mítoszai is, amilyen például az „önkormányzó társadalmi közösség” ideálja; az a vélekedés, mely szerint lehetséges demokratikus politika, mely mentes marad a „politikai piac” nyugati formáitól; az a hit, hogy megszüntethetõ a feszültség sacrum és profanum, állam és társadalom, politika és morál között. Feledésbe merült a Szolidaritás mozgalmát övezõ remény, hogy összeolvadhat az elit és a „társadalom”, az értelmiség és a „nép”. Többé-kevésbé feledésbe merült „Közép-Európa” mítosza is, mely egy ideig erõsen hatott a térség elitjére és a nyugati közvéleményre. Milan Kundera, Konrád György, Czeslaw Milosz és mások vonzóvá tették e gondolatot, azt az üzenetet kódolták belé, hogy a szovjet birodalom nyugati határai nem az Oderánál húzódnak, hanem jóval keletebbre. Azonban Közép-Európa mítosza többet tartalmazott ennél – benne rejlett valamelyes távolságtartás a Nyugattól is, egy másik létformába, egy másik tradícióba és a régió másféle meghatározásába vetett hit. Kicsit sarkítva azt mondhatnánk, hogy „Közép-Európa” a „harmadik út” mítoszának földrajzi nyelvre való lefordítása volt. Ezt az utat hamar elhagyta a régió. Országai Nyugat felé fordultak, és kevés érdeklõdést mutattak szomszédaik iránt: egymásban leginkább azt a tényezõt látták, mely akadályozza õket a Nyugat felé való haladásban. A közép-európai eszme feladása újfajta öntudatot jelenített meg: „A harmadik út a harmadik világba vezet”, ahogyan 1989-ben egy popurális mondás kifejezte.
Az 1989-es forradalom utolsó nagy mítosza az volt, hogy a térség „visszatér Európába”, azaz újra egyesül a kommunizmus által kettészakított kontinens. II. János Pál „Európa két tüdõlebenyérõl” beszélt. Az újraegyesülés alapja a közös kultúra, vallás és tradíció, az ezeréves közös történelmi sors volna. A Nyugat – így szólt az elképzelés – különösen sokat tehet a közös házba való összeköltözésért: biztonságot, demokratikus szervezeteket, szabad piacgazdaságot és a gazdasági fejlõdésre való esélyt kínálhat a keleti szomszédoknak. Azonban a másik Európának is van mit felajánlania. Magával hozhatja élõ keresztény hitét, az európai kultúrához való kötõdését, a készséget, hogy védelmezze e tradíciókat, valamint a totalitarizmus elleni harc tapasztalatait.
A 80-as években Timothy Garton Ash egy olyan Európáról írt, mely megoszlott azok között, akik hittek benne, és azok között, akik birtokolták. Az európai tradíció értékeibe vetett szenvedélyes hit lehetne – vélték sokan – a másik Európa hozzájárulása a közös házhoz.
Ez a vízió is tele volt mitikus elemekkel, kezdve azon a széles körben elterjedt vélekedésen, hogy Európa útjai elõször Jaltában váltak szét. Természetesen voltak közös kulturális és vallási kapcsok, de volt egy mély választóvonal is, mely Nagy Károly óta szinte pontosan a jaltai határvonal mentén osztotta meg az európai civilizációt. Talán most van elõször reális lehetõség arra, hogy ezt a határvonalat letöröljük Európa térképérõl.
Épp ezért nem sok értelme van a kontinens újraegyesítésérõl beszélni, hacsak nem az Európai Unió kelet felé történõ bõvítését értjük rajta. Nem egyenlõ helyzetû országok közössége áll helyre, az EU az acquis communautaire
80 000 oldalán határozta meg a csatlakozás követelményeit, s a belépni vágyók fáradságos munkával ki kell elégítsék ezeket. Az európai egyesítés inkább a német újraegyesítés mintáját fogja követni, s ráadásul a tagországok polgáraitól még annyi kötõdés és kötelességtudat sem várható a csatlakozók iránt, amennyit a német „wessik” mutattak a német „ossik” iránt. Hosszadalmas és sok tekintetben bizonytalan kimenetelû folyamattal kell számolnunk.

Imitáció innováció helyett

Sokszor hangsúlyozták már, hogy az 1989-es forradalmak nem utópiákból táplálkoztak, és nem volt saját ideológiájuk. Az ellenzéki mozgalmakba mindenféle ideológiával szemben gyanakvást és idegenkedést plántáltak a kommunizmus tapasztalatai. A forradalmakban új és eredeti volt békés természetük, az, hogy a kommunista rendszer ellen irányultak, valamint az, hogy különösen nagy jelentõséget kaptak bennük az emberi jogok és a társadalmi önszervezõdés kérdései. De a kezdeti remény egy különleges tapasztalatokon nyugvó, eredeti fejlõdési modellre hamar elszállt. Azok az országok voltak a legeredményesebbek Közép-Európában és a Baltikumban (Szlovéniát is beleértve), melyek a nyugati demokráciák, a szabad piacgazdaság és a joguralom másolásának útját választották. Tudatosan cselekedtek így, és kísérletezési kedvüket olyan megoldások közötti választásokra korlátozták, melyeket ugyanazon modell angolszász, német vagy francia változata kínált. Amikor a volt szovjet birodalom területén elsõ nem kommunista miniszterelnökként elfoglalta hivatalát, Tadeusz Mazowieczki azt ígérte, hogy visszaállítja „a régóta ismert, önfenntartásra képes gazdasági intézményeket”. Ezen azt értette, hogy „visszatérünk a piacgazdasághoz, és az állam szerepét arra korlátozzuk, ami a gazdaságilag fejlett országokban megilleti. Lengyelország többé nem engedhet meg magának ideológiai kísérleteket.”23 Az utolsó mondat Adenauer mondásának tudatos vagy tudat alatti idézése a Wirtschaftswunder idejébõl: „Csak semmi kísérletezést!”  Azok az országok, melyeknek elitje kellõ felkészülés vagy társadalmi támogatás híján, vagy autoriter törekvések következtében valamilyen más utat választott, ma mind mély krízisben vannak.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Nyugat felé tájékozódó országok ma már kevéssé tûnnek izgalmasnak, vagy akár csak érdekesnek. A szovjet birodalom ellen lázadók sokkal érdekesebbek voltak a mai szegény rokonoknál, akiknek még hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy felvételt nyerjenek a fejlett országok klubjába – ha erre egyáltalán sor kerül. Elenyészett a kölcsönös érdeklõdés, a szenvedélyes vita a kelet- és közép-európai független értelmiség és nyugati kollégái között. Bár az új demokráciák, hála az Európai Unióhoz való közeledésüknek, a nyitott határoknak, a szabad piacnak, a pluralizmusnak és a demokráciának, ma közelebb vannak a Nyugathoz, mint valaha, mégis úgy tûnik, a nyugati elit és társadalom horizontján inkább távolodóban vannak. Az Európai Unió számos országában, különösen Németországban, Ausztriában és Franciaországban csökken a lelkesedés az EU keleti bõvítése iránt, s ez egyértelmû tünete annak, amirõl beszélek. De a másik oldalról is fel lehet tenni a kérdést: hová igyekszik valójában Lengyelország, amikor az Európai Unió sajtójában sokkal több kompetens cikk foglakozik Ukrajnával, Oroszországgal, Litvániával vagy Fehér-Oroszországgal, mint Franciaországgal, Olaszországgal, Nagy Britanniával, Spanyolországgal vagy az Egyesült Államokkal. Egyedül Németországgal foglalkoznak valamivel intenzívebben.

Ex oriente nox?

Nem sokkal az 1989-es forradalom után kiderült, hogy a politikai és gazdasági átalakulás sokkal nehezebb folyamat, mint azt korábban feltételezték. „Az eufória nemsokára átadta helyét az átalakulás realitásainak – írta Robert Skidelsky. – Az optimisták után jöttek a mindenféle politikai táborból érkezõ pesszimisták. A Nyugaton vereséget szenvedett szocialisták kritizálták azt az õrült ötletet, hogy rá akarják erõltetni a Keletre a szabad piacgazdaságot. A hidegháború hívei, akik elvesztették közönségüket, a világbékét fenyegetõ új veszélyrõl beszéltek. (…) Jugoszlávia véres szétesését a várható jövõ elõjelének tekintették. A világ pesszimistái egyesültek abban a hitben, hogy az új helyzet még rosszabb lesz a korábbinál.”24 Ezeket a szavakat találóan erõsíti meg Guy Hermet kijelentése, aki „Kiábrándulás a szabadságból”25 címû könyvét eredetileg „A demokrácia ideje” (Le temps de la démocratie) címen szándékozott megjelentetni. Stanley Kober, a Cato Intézet ismert libertárius gondolkodója is kiábrándultságának adott hangot: „Néhány éve még érthetõ volt az eufória. A szerzõ is osztozott benne. Ma azonban már nincs létjogosultsága. Akárcsak a francia forradalom, korunk demokratikus forradalmai is valami visszataszítóba és veszélyesbe fordultak át.”26
A Kelet képét etnikai konfliktusokról, idegengyûlöletrõl, antiszemitizmusról, autoriter áramlatokról és populista mozgalmakról szóló jelentések festették át. Cikkek tucatjai állították szembe az állítólag a XXI. század posztnacionalista világába tartó Nyugatot egy olyan Kelettel, mely a XIX. század nacionalizmusának mocsarába süllyed vissza. Az egykori Jugoszlávia és a Kaukázus tragikus eseményei határozták meg a teljes posztszovjet világ eseményeinek észlelését. Egyszeriben normává vált a múlt birodalmi rendje, mely nem ismert elszakadást, törzsi, etnikai, nemzeti háborúkat. Még egy olyan nagy nemzet, mint Ukrajna függetlenségi törekvései is anakronisztikus törzsi reakciónak tûnnek föl ebben a megközelítésben. „L’Europe contre les tribus” – Európa a törzsek ellen – így hangzott a nemzetközi konferencia arrogáns címe, melyet 1991-ben Mitterrand elnök védnöksége alatt rendeztek Párizsban. Lord Dahrendorf nem áll egyedül az 1989-es forradalomról írt kiváló könyvében megfogalmazott aggodalmával, mely szerint az új demokráciák – és Európa – jövõjét komolyan fenyegetik a kommunizmus romjain feléledõ fasiszta mozgalmak.27
A demokratizálódás „harmadik hullámával” (Samuel Huntington) szembeni szkepszis erõsödése, mely a posztszovjet területen messze kívülre is kihatott, hozzájárult az 1989-es forradalom értékelésének megváltozásához. Mind világosabbá vált, hogy az új demokráciák egy része csak a külsõ forma szerint demokratikus, és valójában diktatúrákat takar. Ilyen demokratikusan választott, autoriter vezetõk a posztszovjet világban Lukasenko, Meciar, Milosevics vagy Tudjman. Vlagyimir Putyin hatalmának demokratikus jellegét illetõen is komoly kétségek merülnek fel. Nagy kérdés, hogy mit érnek a jogállam intézményeit nélkülözõ demokráciák, melyekben nincs kisebbségvédelem és nem garantáltak a tulajdonjogok. Ezen túlmenõen, a kommunizmus összeomlása némely országokban etnikai konfliktusokat váltott ki. Ezek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez, másutt a nacionalizmus megerõsödéséhez. A térség országairól szóló irodalom kezdte átvenni a politikatudomány nem új, de itt még nem alkalmazott fogalmait a demokrácia kétséges változataira: „illiberális demokrácia”, „delegatív demokrácia”.
1989 vívmányainak relativizálásához hozzájárulhat két elmélet, melyek az újkori történelem elemzésére egyre nagyobb hatással vannak. Az egyik szerint a kommunizmus bukása elkerülhetetlen volt. Elmaradott, anakronisztikus és életképtelen rendszer lévén, pusztulásra ítéltetett, mint egykor a Pithecanthropus. Ebbõl a perspektívából nézve a kommunizmus végét Európában olyan fogalmakkal írják le, mint „szétesés”, „összeomlás”, „explózió” vagy „implózió”, mintha a kommunizmus saját magát semmisítette volna meg, az emberek részvétele nélkül.
A másik elmélet kevésbé determinista, inkább teleologikus töltetû. A globalizációs folyamatok és a modern nemzetközi gazdasági rendszer állítólag elvezet a diktatúrák végéhez, függetlenül attól, hogy a népek vagy a nagy demokráciák hogyan viselkednek.28 Mindkét érvrendszer ugyanabban a következtetésben kulminál: nem az ember, hanem a történelmi mechanizmus, a piac elkerülhetetlen logikája és a technológia kényszerítõ ereje vezetett a kommunizmus összeomlásához. Paradox módon ezt az álláspontot a radikális antikommunizmus sok lengyel képviselõje is osztja, akik úgy gondolták, hogy hiba volt a kerekasztal mellett egyezséget kötni a kommunistákkal, mivel a kommunizmus és a Szovjetunió már úgyis az összeomlás szélén állt.

Az új rend népszerûtlensége

Az 1989-es év mérlege nem csak Nyugaton vegyes. Az is tanulságos, ahogyan az évfordulót Keleten kezelték. Kelet- és Közép-Európában mindenütt a csalódottság többé-kevésbé erõteljes jelei láthatók. Így van ez még Romániában is, ahol pedig a kommunizmus utolsó évtizedeiben egy különösen kemény, irracionális diktatúra uralkodott. Sem a kormány, sem Constantinescu elnök, aki a kommunistaellenes táborból származik, nem ünnepelte meg a forradalom tízéves évfordulóját, mivel attól tartottak, hogy „bármely szikra forradalmat robbanthat ki”.29 Az ország vezetõi ismerték a közvélemény-kutatásokat, melyek szerint a románok 61 százaléka úgy véli, Ceaus¸escu alatt jobb volt az élet. A kommunizmushoz és a demokráciához való viszony a leginkább nyugatosodott országokban sem egyértelmû; még ott sem, ahol a kommunizmust nemzeti elnyomásként élték meg, sõt ott sem, ahol az 1989 utáni átalakulás a legeredményesebben zajlott. A visszanyert szabadság nem tudta ellensúlyozni a félelem, a bizonytalanság és a szociális lecsúszás érzetét. Nem arról van szó, mintha ezek az országok vissza szeretnének térni a múltba. Ilyen törekvéseket sehol nem lehet megfigyelni, még Oroszországban vagy Ukrajnában sem, ahol különösen alacsony szintû az új politikai és gazdasági rend elfogadottsága. A volt kommunista pártok ismételt választási vereségei is ezt támasztják alá. A klasszikus kommunisták sehol nem tértek vissza a hatalomba. A posztkommunista pártok pedig, melyek a szabad választások útján kerültek kormányra, mélyreható átalakulásokat vittek végbe, szakítottak kommunista örökségükkel, és vagy a demokrácia és a szabad piacgazdaság felé indultak (Lengyelországban, Magyarországon és a balti államokban) vagy pedig nacionalista irányba vették útjukat (Meciar, Lukasenko, Milosevics, Tudjman). Ám a biztonság, az egyenlõség és az igazságosság továbbra is élõ ideálja iránti igényt az új viszonyok nem tudják kielégíteni.30 Ez nem csak azokra a társadalmi csoportokra vonatkozik, melyek magas árat fizettek a változásokért, hanem azokra is, melyek a legtöbbet profitálták belõlük. Éppen az értelmiség tanúskodik a legvilágosabban a csalódottságról és a jelenlegi állapotok elutasításáról.
A régi rendszer összeomlása, az utána maradt káosz, majd a növekvõ munkanélküliség, az infláció, a csökkenõ életszínvonal, a radikális társadalmi átrétegezõdés, az állam szétesése, a személyes szabadság fenyegetettsége – mindez rendkívül nyomasztóan hatott az emberekre. Az új rend elfogadottsága még mindig nem kielégítõ. Ha eddig elmaradt az ellene való felkelés, az inkább az alternatívák hiányának, valamint az erõszak kísértetétõl való félelemnek köszönhetõ, mely a múltat oly nyomasztóan jellemezte.

A történelmet a gyõztesek írják

Térjünk vissza ahhoz a tézishez, mely szerint az 1989-es év a nemzetközi köztudatban ma már nem nagyszabású politikai, szociális és gazdasági forradalmak éve, nem az évtizedekig elnyomott népek önfelszabadításának éve, hanem csupán a korábbi geopolitikai rend összeomlását hozta magával, amit a világ nagyjai idéztek elõ – elsõsorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ha ritkán mondják is ki így, az 1989-es év egyre inkább egy háború végét jelenti, akárcsak az 1918-as vagy az 1945-ös esztendõ. És ahogy minden háború után, a hidegháború végeztével is a gyõztesek húzzák meg a határokat, õk diktálják a béke feltételeit, és õk határozzák meg a játékszabályokat.
A történelmet is a gyõztesek írják. A gyõztesek, ebben az esetben elsõsorban az Egyesült Államok, majd Nyugat-Európa és a politikai Nyugat többi régiója. Az õ szemszögükbõl nézve az 1989-es év központi eseménye a stratégiai versenytárs eltûnése, és ezzel együtt annak a veszélynek a csökkenése, hogy a lokális konfliktusok globális konfrontációvá dagadhatnak.
Az új demokráciákban bekövetkezett változást Nyugaton megnyugvással veszik tudomásul. Növeli a Nyugat és elsõsorban Németország biztonságát. Közép-Európa kiszámítható, stabil, megbízható régióvá fejlõdik. Lengyelország normális – bár csupán másodosztályú – országgá alakul, õ a szegény rokon, aki nyakát törve igyekszik a gazdagok világát utánozni és hozzájuk csatlakozni. Ezt értelmes és becsülendõ viselkedésként lehet elkönyvelni, de a lelkesedéshez ennyi nem elég.
Azonban mi is gyõztesek vagyunk. Nem találtunk új utat, nem találtuk meg az ígéret földjét. Nem lettünk kiválasztott nép, mely megmutatná az emberiségnek, merre találtatik a Kánaán. Nagy erõfeszítéssel és fáradsággal megpróbálunk közelíteni a fejlett Európához. Ez a valódi normalizáció. Mi, az „új” demokráciák  – ki lassabban, ki gyorsabban – normalizáljuk magunkat; egyre hasonlóbbakká válunk Európa „régi” demokráciáihoz.

A Szolidaritás búcsúztatója

Mi következik mindebbõl a Szolidaritáshoz fûzõdõ viszonyunkra nézve? A Szolidaritás a közösség és testvériség eleven érzése volt, a méltóság, önbecsülés és a mások iránti tisztelet újra megtalált tudata, közös erõfeszítés a nemzet és az egyén javát érintõ, nagy célok elérésére. A Szolidaritás toleranciát jelentett a másként gondolkodókkal szemben: tízmillió tagja közül egymillió a LEMP-nek is tagja volt. Hol fér meg mindez a ma ugyanezt a nevet viselõ szakszervezetben?
A Szolidaritás meghalt, mert csoda volt, mely hétköznapi idõkben nem létezhet. Felrobbantotta az alapjául szolgáló értékek sokoldalúsága és ellentétessége, a hozzá tartozó emberek érdekeinek, élettörténetének, mentalitásának és ambícióinak különbözõsége. Szétverte a szükségállapot, mely elrabolta a többségtõl a lehetõséget, hogy a maga és a köz javáért cselekedjen. Maradékát a rendszerváltás számolta föl azzal, hogy a két oldal mérsékelt elitjei közti megegyezésen és a tömegmozgósításról való lemondáson alapult. Végül pedig eltemette az a társadalmi, gazdasági és politikai modell, melyet magunk választottunk Lengyelország számára, s amely országunknak lehetõséget ad a fejlõdésre. Ez a modell „nem forradalmi” programokra, egymással versengõ egyénekre, konkurenciára, az erõsek, sikeresek, életrevalók, mûveltek és gazdagok követésére, nem a szegények, gyengék és mûveletlenek iránti együttérzésre épül. Mi köze van mindennek a Szolidaritáshoz?
Adam Michnik a következõképpen jellemezte a mai Lengyelországot: „Szabadság, normalitás, szolidaritás”. Az „egyenlõséget” érthetõ módon „normalitással” váltotta fel, noha ez a kifejezés inkább egyenlõtlenséget takar. A „szolidaritás” szó használata azonban meglepõ ebben az összefüggésben. A szociális különbségek egyre nõnek, a különbözõ társadalmi csoportok közötti szakadás egyre nyilvánvalóbbá válik, egyre több olyan csoport jelenik meg, mely kirekesztõdik az átmenet sikereibõl.
Mire volt jó akkor nekünk a Szolidaritás? Ha „A Szolidaritás él!” jelmondat csak retorika, milyen búcsúztatót kellene akkor a mozgalom számára írni? Miben áll történelmi teljesítménye?
Vitathatatlan, döntõ szerepet játszott a kommunizmus szétverésében. A Szolidaritás munkások és parasztok millióit mozgósította egy olyan rendszer elleni cselekvésre, mely azt állította magáról, hogy õket képviseli; hozzásegítette õket ahhoz, hogy polgárokká váljanak.
Amikor Lech Waleþsának még eredeti gondolatai voltak, amikor beszéde még színes és egyéni volt, a vezetõnek a tömegekhez való viszonyát ahhoz a tartáshoz hasonlította, melyet egy félénk lóval szemben kell felvenni. Hogy ne következzen be szerencsétlenség, egy ideig a ló mellett kell futni, majd a hátára ugrani, és csak ha már biztosan ül rajta az ember, akkor foghat neki, hogy óvatosan irányítgassa. Megdöbbentõ a hasonlóság Waleþsa fordulata és Daniel Manennek, az 1848-as velencei forradalom vezérének egyik gondolata közt: „Il popolo e un cavallo che bisogna saper cavalcare.” – A nép olyan mint a ló, melyet meg kell tudni lovagolni.
A Szolidaritás lehetõvé tette a ló felnyergelését, fegyelmezését, amire a kommunisták erõszak bevetése nélkül sosem lettek volna képesek. Ez természetesen csak azért volt lehetséges, mert a Szolidaritás célja a kommunisták hatalmi monopóliumának megtörése volt – és mert a „miénk” volt, mert az emberek hittek benne. Azonban éppen ez az azonosulás volt az, ami gyengítette is az ellenállást. Jerzy Szacki azt írta, a Szolidaritás hozzájárult forradalmunk szociális eltolódásához: „Munkásforradalomból észrevétlenül a tulajdonosok, pontosabban a leendõ tulajdonosok forradalma lett.”31
„És lõn, amikor elbocsátá a Fáraó a népet, nem vivé õket Isten a Filiszteusok földje felé, noha közel vala az; mert mondá az Isten: netalán mást gondol a nép, ha harcot lát és visszatér Egyiptomba. Kerülõ úton vezeté azért Isten a népet, a veres tenger pusztájának útján; és fölfegyverkezve jövének ki Izráel fiai Egyiptom földjérõl.” (Mózes II. könyve, 13. rész 17–18.)
A Szolidaritás nemcsak a függetlenség és a demokrácia felé vezetõ lengyel utat jelenti, hanem az individualista, a piaci versenyre építõ, a hagyományos közösségeket szétrobbantó kapitalizmusba vezetõ fejlõdést is. Ezt a célt majdnem elértük. Meg lehet valaha bocsátani ezt a hatalmas vívmányt, ezt a bûnt?

Jegyzetek

1 „Bitwa o Pamiec” (Harc az emlékezetért) in: Wprost, 1999. november 28.
2 The Future of Liberal Revolution (A liberális forradalom jövõje), Yale UP, 1992. 2. o.
3 The New Republic (Az új Köztársaság) 1992. május 4.
4 Lásd Kis János kiváló tanulmányát az emberi jogok védelmének újonnan megjelent gyakorlatáról, in: Transit, 18. szám (1999/2000).
5 The Washington Post, 1999. december 11.
6 Vö. „What does Socialism Mean Today? The Rectifying Revolution and the Need for New Thinking on the Left.” (Mit jelent ma a szocializmus? A helyreállító forradalom és az új gondolkodás szükségessége a baloldalon” in: New Left Review, 183. szám (1990).
7 „Die unvollendete Revolution. Die Rehabilitierung des Bürgertums und der defensive Nationalismus” (A befejezetlen forradalom. A polgárság rehabilitációja és a defenzív nacionalizmus) in: Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1991. január 24.
8 Vö. Reflections on the Revolution in Europe (Gondolatok az európai forradalomról) New York, 1990.
9 Timothy Garton Ash: We the people. The Revolution of ’89 Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin and Prague (Az 1989-es forradalom Varsóban, Budapesten, Berlinben és Prágában) Cambridge 1990. 154. o.
10 Vö. „La désegregation communiste” (A kommunizmus szétesése) Le Débat, 62. szám (1990).
11 Vö. Tony Judt: „Nineteen-eighty-nine: The End of Which Europen Era? (1989: Melyik európai korszak vége?) in: Deadalus, Summer 1994.
12 Le Monde 1992. február 6-i szám és Les imprevus de l’histoire,
Párizs, 1994.
13 „Democracy and Utopia” (Demokrácia és utópia) in: Journal of Democracy, 1998. január, 79. o.
14 Intimations of postmodernity (A posztmodern közlései), London, 1992, 179. o.
15 „Socialism, Capitalism and Modernity” in: Journal of Democracy, 1992. júliusi szám, 72. o.
16 Vö. Tamás Gáspár Miklós: „A demokrácia gyõzelme, a filozófia veszélye” (Democracy’s Triumph, Philosophy’s Peril) in: Journal of Democracy, 1. szám, 2000.
17 Vö. Jeffrey C. Isaac: „The Meaning of 1989” (1989 jelentése), in: Social Research, 2. szám, 1996.
18 Idézet Ronald Berman után: Solshenizyn at Harvard: The Address, Twelve Early Responses and Six Later Reflexions (Szolzsenyicin a Harvardon: Megszólítás, tizenkét korai válasz és hat késõbbi reflexió) Ethics and Public Policy Center, Washington D. C., 1980.
19 The Final Revolution: The Resistance Church and the Collapse of Communism (A végsõ forradalom: Az ellenzék egyháza és a kommunizmus bukása), Oxford, UP, 1992.
20 Lad 1991. június 30-i szám.
21 Podroz romantyczna (Romantikus utazás), Párizs, 1986.
22 Gazeta Wyborcza, 1999. május 17., lásd még: Havel hozzászólását a „Was Bleibt von 1989?” (Mi marad 1989-bõl?) címû vitához, in: Transit 18. szám (2000).
23 Idézet Zbigniew Domaranczyk után, 100 dni Mazowieckiego (100 nap Mazowiecki), Varsó, 1990.
24 The World after Communism: A Polemic for Our Times
(A világ a kommunizmus után. Korunk polémiája), London, 1995, XI. o.
25 Désenchantements de la liberté. La sortie des dictatures dans les années 90 (Kiábrándulás a szabadságból. A 90-es évek diktatúráinak vége), Párizs, 1993.
26 „Revolutions Gone Bad” (Rossz irányba fordult forradalmak) in: Foreign Policy, 89. szám (1992/93).
27 Ralf Dahrendorf: Reflections on the Revolution in Europe (Gondolatok az európai forradalmakról).
28 Vö. Robert Kagan, „While the Democracies Chatter, the Dictators Are Digging” (Míg a demokráciák cseverésznek, a diktátorok építkeznek), in: International Herald Tribune, 2000. június 26-i szám.
29 Donald D. McNeil Jr.: „Romanians Grimly Mark Anniversary of Revolution” (A románok zord megemlékezése a forradalomról), in: International Herald Tribune, 1999. december 23-i szám.
30 Vö. J. C. Alexander: „Civil Society I, II, III: „Constructing an Empirical Concept from Normative Controverseis and Historical Transformations” (Egy empirikus koncepció felépítése normatív vitából és történelmi átalakulásokból), in: J. C. Alexander: Real Civil Society, London, 1998, 1–19. o.
31 „Polish Democracy: Dreams and Reality” (Lengyel demokrácia: álom és valóság), in: Social Research, 4. szám (1991), 719. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu