A színész, aki tisztes honoráriumért „eladta” az arcát, sõt egész fizimiskáját valamely filmszerepben, milyen jogon „kéri vissza” önmagát, csupán azért, mert azonosítják a szereppel? Daniel Olbrychskirõl, a nálunk is jól ismert, neves lengyel filmszínészrõl van szó, aki korábban nem egy „igazi” szarmata hazafit megformált már a vásznon, nemrég mégis arra vállalkozott, hogy egy Lelouch-filmben SS-tisztként lép színre. Csakhogy a dolog balul ütött ki. Piotr Uklañskit, az amerikás lengyel „kiállítómûvészt” ugyanis, akinek fûzõdik már a nevéhez egy-két botrányszagú happening, felettébb gondolkodóba ejtette, hogy egyre rokonszenvesebb náci hõsöket vélt látni a filmvásznon. Készített hát egy igen egyszerû, ám annál célzatosabb kicsengésû kiállítást, amelyet elsõ ízben Frankfurtban, a nemzetközi könyvvásár idején mutattak be, ahol tudvalevõen legutóbb Lengyelország volt a díszvendég: a Nácik címet viselõ tárlat egy sor neves színész – köztük olyan világsztárok, mint Brando, Eastwood vagy Kinsky – kinagyított portréját tartalmazza, náci uniformisban. Hogy Frankfurtban, majd azt követõleg Berlinben, Londonban és New Yorkban, ahová szintén eljutott a kiállítás, ki mit fogott fel Uklañski provokációjából, arról nem szól a fáma, az esemény mindhárom helyszínen incidens nélkül zajlott le. Nem úgy Varsóban, ahol nem sokkal karácsony elõtt a Zacheþtában, az ottani Mûcsarnokban alighogy megnyílt, mindjárt be is zárták.
A megnyitó másnapján tudniillik megjelent a kiállító teremben Daniel Olbrychski – nyomában a tévéhíradó stábja és egy-két fotós –, aki a lengyel nemesi fénykort idézõ gesztussal, akár egy Sienkiewicz-regénybõl elõlépõ hamisítatlan szarmata vitéz, kardot rántott, s „levágta” a falról saját és három „barátja” (Jan Englert, Stanislaw Mikulski és Jean-Paul Belmondo) náci képmását. A tévében jól láthattuk, hogy az üveglapok, amelyek alá a képeket elhelyezték, összetörtek, a felvételek elroncsolódtak. A színész rögtönzött helyi nyilatkozatában arra hivatkozott, hogy egy diáklány, aki részt vett a megnyitón, azzal a kérdéssel kereste meg, hogy valóban szolgált-e a Harmadik Birodalom hadseregében. „Egyébként is, én egy náci tisztet játszottam, de nem vagyok náci, ahogy a kiállítás címe állítja” – tette hozzá sértett önérzettel.
Az „esemény” a lengyeleknél rendkívüli visszhangot keltett, az írott sajtó és a média szinte minden valamirevaló publicistája úgy érezte, el kell mondania a magáét, természetesen ki-ki vérmérséklete, ízlése, pártállása szerint. Volt, aki úgy vélte, Olbrychski nem tett egyebet, mint egy ízetlen és provokatív happeningre hasonló effektussal felelt, volt, aki viszont a tévések és fotósok odacsõdítését találta ízléstelennek, volt, aki a kiállításnak otthont adó intézménynek, a Zacheþtának olvasott be, mint a konzervatív Barbara Majewska, mert azt az utóbbi idõben teljesen hatalmába kerítette „a letûnt korok mûvészetén élõsködõ posztmodern”, volt jogász, aki egész sor kártérítési pert jövendölt, mondván, hogy Olbrychski nem Uklañskinak, hanem a kérdéses film producerének „adta el” az arcát, így a producer ugyan kiplakatírozhatta (volna) õt náci egyenruhában, de csak a film népszerûsítése érdekében, vagyis a színész kártérítésért perelheti Uklañskit és a Zacheþtát, míg Uklañski a nyolcvanezer dollárra bebiztosított kiállítás „mûtárgyainak” megsemmisítéséért indíthat pert Olbrychski ellen, a kiállító intézmény pedig nem kevésbé az elmaradt bevételért, minthogy a derék szarmata akció következtében a megcsonkított kiállítást mindenképp be kellett zárni.
A Gazeta Wyborcza publicistája, aki szerint belevaló „zajazd”, magyarán nemesi önbíráskodás zajlott le a neves varsói kiállítási csarnokban, talán némi „mentséget” is keresve Olbrychski mégiscsak különös eljárására, azt írja, „úgy látszik, Uklañski nem gondolt bele, hogy a »náci« kifejezés Lengyelországban más képzeteket kelt, mint Nyugaton”, amivel alighanem arra kívánt célozni, hogy Olbrychski tettét nem annyira antifasiszta meggyõzõdésbõl, inkább németellenes patrióta hevületbõl követte el.
A kérdés felvetése annál idõszerûbb, hisz a lengyel nyilvánosság bizonyos fórumain – s itt most egyelõre tekintsünk el e fórumok politikai színezetétõl – mind gyakrabban hallani a szentenciát, hogy „igazságot akartunk, és jogállamot kaptunk”. Hisz elegendõ szemügyre vennünk az egykori lengyel ellenzék létrejöttének hosszú, küzdelmes folyamatát, akár az 1968-as diáktüntetésekig és azt követõ értelmiségellenes, antiszemita kampányig, akár az 1970-es elsõ gdan´ski sztrájkhullám vérbefojtásáig vagy az 1976-os radomi pártház felgyújtásáig nyúlunk vissza, jól emlékezhetünk, hogy mindannyiszor a saját törvényeit is semmibe vevõ pártállam és a felháborodott népi igazságérzet állt szemben egymással, más szóval a politikai elit hatalmi önkénye és az „ellenzéki társadalom” vitathatatlan erkölcsi fölénye, minthogy ez utóbbit valóban eggyé forrasztotta a kiszolgáltatottság és a kisemmizettség, a nyomor, a megtépázott nemzeti öntudat, a szabadságvágy s ki tudja még mi minden. Tény, hogy a fordulatot valóban Radom hozta meg, amikor az élelmiszerárak radikális felemelése ellen utcára vonuló munkások a megszállt pártházban olyan elképesztõ élelmiszer-tartalékot és a luxuscikkek olyan, minden fantáziát felülmúló mennyiségét fedezték fel, hogy miután kihajigálták a mesés kincseket az ablakon, magát az épületet is felperzselték; ott, Radomban állt ki Jacek Kuron´ a tüntetõk elé, s fogalmazta meg az emlékezetes programot: ne az õ pártházaikat gyújtsátok fel, hanem teremtsétek meg a magatok szervezetét, amely megvéd benneteket.
Ez az eszme, amely a hatalmi törvénysértések rendszerével a jogállamiság  ideáját helyezte szembe, hozta létre a Szolidaritást, azt az erõt, amely 1980–81-es törvényes mûködése idején végig hangsúlyozottan önkorlátozónak nevezte magát, és önkorlátozóan is mûködött: a pártállamon saját törvényeinek betartását kérte számon, s minden akciójával a törvény elõtti egyenlõség követelményét sürgette. A Szolidaritás akkor tömegmozgalom volt, a nemzeti egység jelképe. Tudjuk, ez az egység a rendszerváltással elkerülhetetlenül felbomlott. Döbbenetes azonban, hogy ma a lengyel politikai jobboldal köreiben, miközben hivalkodóan a Szolidaritástól eredeztetik magukat, milyen rossz árfolyama van az önkorlátozásnak, amit másképp jogállamiságnak hívnak. Igen, a Szolidaritás-lapok ismételgetik keserûen, hogy „igazságot akartunk és jogállamot kaptunk”, hisz Jaruzelskit, akinek már az 1970-es sztrájkok letörésében vér tapadt a kezéhez, máig nem sikerült bíróság elé állítani, hisz Kiszczak tábornoknak, Jaruzelski egykori belügyminiszterének, akit súlyos felelõsség terhel a Wujek-bányánál történt 1981-es vérengzésért, amikor is a sztrájkoló bányászok közé lõttek, végül is sikerült kicsúsznia az igazságszolgáltatás kezébõl, hogy aztán a Popieluszko-gyilkosság mögött sejthetõ KGB-sugallatról és más effélékrõl már ne is beszéljünk. Mondhatnánk tehát, akik azt várták a rendszerváltástól, hogy a harag angyala azon nyomban lesújt a hatalom egykori bitorlóira, azokban azóta is egyre nõ az elkeseredés.
De voltak-e egyáltalán olyanok, akik annak idején ezt várták? Aligha. Akkor még a törvény elõtti egyenlõség gondolata is túl szépnek tûnt. Ma viszont, amikor a közélet minden egyes szereplõjének a jogállam szigorú normáit betartva kellene a másiknál tisztábbnak és igazabbnak bizonyulnia, amikor az újsütetû jobboldali potentátokat ugyanúgy megkísérti a hatalommal való visszaélés, mint egykor pártállami elõdeiket, egyszerre újra forgalomba kerül a forradalmi romantika szóhasználata, ezúttal persze a jobboldalon, ahol hovatovább „haladó” hagyományként fedezik fel – például Daniel Olbrychski kétes értékû happeningje nyomán – a lengyel nemesi önbíráskodás szép tradícióját. Oly annyira, hogy a minap a Lengyel Megegyezés két parlamenti képviselõje, fittyet hányva a jogállamiság legelemibb követelményeinek, fogta magát, és újfent behatolt a Zacheþtába, ahol egy újabb kiállításon Maurizo Cattelano meghökkentõ pápaszobra látható – egy meteorit földre teríti a lengyel szentatyát, aki zuhantában is magasba emeli a keresztet –, s a kompozícióból egyszerûen eltüntették a „lengyel nemzeti érzést sértõ” meteoritot.
Nem túlzás, így történt: a két képviselõ egy kiáltványt is hagyott a helyszínen, amelyben kifejtik tettük motívumait, szemére vetve a Zacheþtát igazgató Anda Rottenbergnek, e „zsidó származású állami hivatalnoknak”, hogy „semmibe véve a Lengyel Nemzet Örökségét és Kultúráját”, a varsói szellemi életet mérgezi, ahelyett, hogy „»vitatható« ötleteit Izraelben valósítaná meg”. A történethez hozzátartozik, hogy az eseten Jacek Woz´niakowski, a jónevû krakkói katolikus professzor háborodott fel a legjobban, aki Olbrychski happeningjén még „jól szórakozott”, annál is inkább, mert õ kimondottan keresztény mondanivalót olvasott ki a Cattelano-kompozícióból, mondván, hogy a meteorit „a világban ható gonosz erõket” képviseli, amelyekkel szemben a pápa még zuhantában is az „égi jelet” emeli a magasba. Más kérdés, hogy a szobrász és a kiállító így gondolja-e, vagy inkább a vallási és hazafias sztereotípiák megfricskázására tör, amibõl a maga módján még a vallásos és a hazafias érzület is épülhet, ha mondjuk, nem a kor mocsara, hanem magas égboltja kíván lenni. Feltéve persze, hogy valóban az kíván lenni.
Annyi azonban nyilvánvaló a történtekbõl, hogy nem az az igazi kérdés, ki itt a náci, és ki nem, hanem hogy az ilyesfajta – esztétikai, világnézeti, politikai – viták eldöntésére a nemesi önbíráskodás „haladó” hagyománya helyett mégiscsak alkalmasabb a jogállamiság „régimódi” európai modellje. Ami természetesen már messze túlmutat Lengyelország határain, hisz az egész régiónak, ahol mi is élünk, s naponta érezzük, mennyire ebben élünk, akut problémájáról van szó: azok a szélsõséges erõk, amelyek túl gyengék ma a törvényes boldoguláshoz, valamiféle kétségbeesett verbális pótforradalmat szeretnének végrehajtani. Megfeledkezve arról, hogy tíz évvel ezelõtt nemcsak azért döntöttünk mindnyájan, e térség polgárai, a békés rendszerváltás mellett, mert nem volt forradalmi helyzet, mert a szovjet birodalom összeomlása hozta meg a fordulatot, hanem azért is, mert az elmúlt kétszáz esztendõ nem egy forradalma és álforradalma tanúsította számunkra, hogy a véres leszámolás jár a legmesszebb a történelmi igazságtételtõl. Akkor hát az efféle megkésett, szájtépõ pótcselekvés hol jár?! Még belegondolni is rossz.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu