Tartozom magának, és nemcsak e verssel – vagy huszonegy éve
az Egyetem presszóban „Csaljunk meg mindenkit!” javasoltam egy kávé
fölé hajolva, mire maga bólintott döbbent örömömre,
felállt és megindult mint kinek nincs oka tûnõdni, tétovázni,
szobámban matracot löktem a földre, azon örültünk egymásnak sokáig,
álmomból ismertem régrõl, különféle falakon is láttam,
egyszer a fejem fölött nyöszörgött míg mással heverésztem,
hosszúdad, kemény formáit albumba kötve csodáltam,
a fedõlapon olasz név, Amadeo Modigliani,
attól a perctõl kezdve nem halt ki a csodálkozás belõlem,
hogy otthont lelhettem magában tisztáson, erdei fák közt,
ágyban, autóban, tóban, s láthattam ezerszer, miképpen
törik szépsége cserepekre s miképpen tükrözõdik
minden szilánkban teljes személye, és benne én is,
és most, miközben ezt írom egy umbriai mûteremben
2000 októberében, azt sem tudom, mit írok,
búcsúverset  vagy okmányt háláról, ámulatról,
mert akkor is mással éltem, mint hittem, szerelemben,
s azóta is meg most is másokkal éltem meg élek,
és persze fõként magammal, de soha-soha magával,
és mégis kinek köszönjem, ha nem magának a leginkább,
hogy kormányok, kartársak, barátok buzgalma ellenére
derûsen kiteleltem, pedig nem álltam be a sorba,
különc se lettem, se önmagam szobra, se mások
szobrának árnyékában seftelõ szellemóriás,
se bearanyozott tökfej – elõbb a körém parancsolt
csönd falát döntötte porba lehelete, s a rám hányt
sokfajta gyûlölet mocskát is leszárította, aztán
megerõsített abban, hogy jobb úton nem járhatnék
mint a magamén, és csak rajtam áll, ezen meddig
jutok el – puszta léte létfontosságú érv volt
a hûség mellett, mely fõként magunkhoz kell, hogy kössön.
Ezért aztán magához sohasem lehettem hû,
mert megcsaltam volna magam, ha magát nem csalom meg,
asszonyok jöttek-mentek, jönnek és mennek folyvást,
sõt, egyikük maradt is, mint tudja – róla egy szót se,
csak azt, hogy ezt most kell megírnom, mielõtt még befutna
e tágas mûterembe – perdöntõ, halaszthatatlan
mondandóm van, de sajnos még nem tudom, mit is mondjak,
maga csak csöndet kért tõlem, ahányszor zavartam a csöndjét,
csönddel párnázta körül a sebeket, miket ütöttem
(volt köztük olyan is, melynek fájdalma radioaktív
sugárként áttört fészkén), csönddel a három évet,
míg idegen országban éltem számkivetve magából,
nincs bennem önvád, csak jelzem, hogy kettõnk kapcsolatában
maga az adakozó volt, én pedig fosztogattam,
ha szabadságra biztattam, büszkén kikérte magának,
a saját feje szerint élt, engem meg beillesztett
túl feszes életébe, örömek s gyötrelmek közt
osztott szét, mint gyanítom, váltakozó arányban,
mert érezte, ha ágáltam akármilyen közügyben,
hogy mint síliften a szélben, szédülök, ahányszor
nem azt teszem, amit elvár  – helyeslése viszont mint
kötéltáncos kezében a biztonságot adó rúd –
a gyötrõen egyenlõtlen terhelés ellenére
köztünk is helyre állt ettõl a kibillent egyensúly,
de ha mint meglékelt hajó elsüllyedne az ágyunk –
már rázza fejét, és kérlel, könyörög: ne beszéljek,
most már bármirõl szólnék, ezt kérné, összeszorított
ajakkal, némán, miközben sötét pupillája kitágul,
vagy olyan hangon, amelytõl könnyek szöknének szemembe,
mert tudok még sírni, bár ritkán gyakorlom tudományom,
vagy félrefordított fejjel egyszerûen felállna,
így hát halaszthatatlan közlésem elhalasztom,
tartozásomat majd Szent Sohanapján adom meg.
Ma felhívtam magát, mint ez külhonban járva szokásom,
az umbriai kert fürdött az õszi fényben,
láttam a telefonnál, tárgyai közt, melyek mind
magából következnek, és vallanak is magáról,
kifejezve személyét, ahogy én sohase tudnám,
és beszélni kezdtem, hogy elmondjam, amit nem sikerül e versben,
de csak magamról locsogtam, azután letettem a kagylót.

Civitella Ranieri, 2000. október 3–4.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu