1.
„A tenger olyan volt, mint
a kenôcs, apró hullámai falták a napot... Mintha
aranypénzek pattognának a vízen. A velencei kereskedôket...
ez hajtja újabb és újabb utakra, ez a pénzpattogás.
Mikor hazaérnek, a megszerzett vagyont egy nagy kék bársonyra
szórják, döntik a zsákokból az aranytallérokat
a többi mellé, s odahívják az asszonyt is.
– No, hasonlít már?
– kérdezik ijedten, de az asszony csak legyint:
– Hát nem látod,
az a sarka még csupa kék."
2.
Mi az, érett férfinak
lenni ma, Magyarországon? Errôl szól Háy János
második regénye. Nekem, akit érint a kérdés,
fôleg errôl. Nem nôellenes, de férfiregény.
Saját nagykönyvemben
ilyesmiket találok az érett férfiról: negyvenéves,
és kincset halmoz. Nem csak pénzt, hanem mindent. Hatalmat,
vesztenivalót, feleséget, gyereket. Még hajdanvolt
illúzióit is megôrizte tudásként, melyet
folyamatosan vált át kincsekre. Egy fiatalembernek még
nem állnak jól a közhelyek, de az érett férfi
nem fél tôlük, mert tudja, hogy egy közhely kimondása
a megfelelô helyen és pillanatban, mennyit ér. Emellett
van lelkifurdalása is: megteszek-e mindent? megszerzek-e mindent?
Mindezért cserébe otthon tiszteletet és szerelmet
kap. Ha ez kevés, vesz magának még egy szerelmet.
Emiatt még van egy kis plusz lelkifurdalása is. Egyszóval:
érett. Mi volna méltóbb az érett férfihoz,
mint a Földközi-tenger keleti medencéjének a térképe
(a Fekete-tengerrel együtt) a tizenötödik század
utolsó évtizedében?
Ez Velence fénykora.
Velence ekkor már évszázadok óta az indiai
kereskedelem (drágakövek, festékek, fahéj és
selyem) legfôbb városa. Övé az Adria és
a dalmát partvidék. Hajói kora tavasszal kifutnak
a térképre, elôbb lecsúsznak rajta Alexandriába,
onnan felkínlódják magukat Sztambulba, majd a legmerészebb
velenceiek innen is tovább, át a Fekete-tengeren a Krímbe,
ahonnan aztán késô ôsszel hússzoros haszonnal
térnek haza városukba. Ahol tart a fénykor. Velence
a Tenger Királynôje.
A velencei kereskedô
tehát a tenger királya. Maga is ott utazik hajóján.
Csak a telet tölti otthon, alig várja a tavaszt, aztán
vissza a tengerre! Felesége pedig hûségesen várja
haza férjét, a velencei kereskedôt. Odisszea ez, csak
nem spontán odisszea, hanem intézményesült. Évszázados
rend. A férfi és matrózai elmennek, bolyonganak, a
nôk várják ôket. Egész Velence vár.
Csakhogy...
Csakhogy nekem, mai negyvenéves
férfinak – és Háy Jánosnak talán szintén
– az odisszeáról nem csak Odüsszeusz jut eszembe, hanem
gyerekkorom reklámszövege is: nem megmondtam, hogy bontott
csirkét hozzál?! Azért tartom az utóbbi évek
egyik legfontosabb magyar regényének a Xanadut (és
1999 könyvének), mert igent mond arra a kérdésre:
vérre megy-e az én korom irodalma? Másként:
létezhet-e ma romantikus regény? „Hajó csúszott
az aranyak közé, a piránói kikötô
irányában az orr jobbra és balra hányta a pénzeket.”
Pénzzel kezdôdik
a regény. Az elsô oldaltól kezdve tétje van.
3.
Coleridge nagy verse szerint
Kubla kán tündérpalotát építtetett
Xanaduban szerelmének, aki olyan nô volt, akiért bármit
megtesz a férfi.
Háy János
Xanaduja Piránó. Kisváros, egy napi hajóútra
Velencétôl. Egy velencei kereskedô elhidegül a
feleségétôl, kiköt Piránóban, és
beleszeret egy helyi kereskedô lányába. Megveszi hát
az apjától, és építtet neki egy palotát
a piránói kikötôben. Parancsa: mire visszatér,
a palota legyen készen, a lány üljön az ablaknál,
és várjon rá. A palota elkészül, a lány
vár. És ettôl fogva a kereskedô minden kora tavasszal
útnak indul Velencébôl, de Piránóban
titokban kiszáll, és ôszig a lánnyal él
a palotában. A hajót pedig Márió, a kapitány
viszi le Alexandriába és tovább, és mikor ôsszel
(hússzoros haszonnal) visszatér, felveszi gazdáját
Piránóban. Rövid telelés a kihûlt családdal
Velencében, majd tavasztól újra a piránói
lánynál. A cselekmény földi szála az,
hogyan kezdi ki ezt a tökéletesen kiépített titkos
boldogságot a féltékenység, a pletyka és
az idô.
A velencei kereskedô
jellemérôl egyet s mást megtudunk, de nem igazi fôszereplô.
Lejátssza a maga szerepét (a történet pénzzel
kezdôdik, és vérrel végzôdik), de a Xanadu
az egész világról szól. Teljes címe:
Xanadu – Föld, víz, levegô. (Vagyis minden! Ahol a Xanadu
szó nyilván a negyedik elemet jelenti, a tüzet.)
Létezik egy égi
cselekményszál is. Egy kozmikus méretû banalitás,
aminek a leírásától reszket minden író,
de a leírásáért is reszket. A piránói
lánnyal a kereskedô ugyanis belekeveredik egy emberfeletti
történetbe, a boldogság világtörténelmébe,
amibe nem akart. Ô egy közönséges szeretôvel
beérte volna, de ehelyett megszerzett egy kincset, amit nem lehet
birtokolni. Bevásárolta magának a boldogságot.
A boldogság történelme
a Xanadu szerint a következô: az idôk elején az
Úr mérgében eldugta egy angyallány lelkét
egy angyalfiú elôl, aki azóta is keresi ôt hol
ember, hol angyal képében, de nem kaphatja meg, mert mihelyt
megtalálja, a lány lelkét valaki továbblopja
egy másik testbe... Vándorol a lány lelke korról
korra, és mindig elérhetetlen marad. Így járt
vele Kubla kán és költôje, Coleridge, és
most hôsünk is, a kereskedô. És így jártak
vele más férfiak is. De ezt a lányt keresték
a királyok is, ha várost ostromoltak. Mert minden kornak
van egy kincsvárosa, ilyen volt Xanadu, Bizánc, ilyen a regény
Velencéje, de ha valaki magának akarja megszerezni, a kincsváros
azonnal elenyészik: Nevezhetik akár királynônek,
a világok ékkövének, kezil elmetnek, aranyalmának
vagy dzsigerdilennek, a szív gyönyörûségének...
Lány, város, boldogság, hatalom – mind ugyanaz a kincs.
(A férfi elérhetetlen kincsei.)
Olvasmányélmény
a Xanadu stílusa: hogyan kerülgeti a giccs lehetôségét
Háy János. A giccset persze könnyen lehet iróniával
hatástalanítani, de vajon nevezhetô-e Háy stílusa
ironikusnak? Akkor már inkább használnám a
nyegle jelzôt. Égi dolgokat cserélget össze földiekkel.
Gyakran használja Gárdonyi vagy Móra nyelvét
(a kötelezô olvasmányokét), és azt pongyola,
mai beszélt nyelvvel ellensúlyozza. Névelôt
ír a király- és pápanevek elé. Gyerekfantáziával
magyarázza meg az angyalok glóriáját: csillagokat
látnak, mert fejjel nekirepültek a hirtelen épült
piránói palota falának, hiszen megszokták,
hogy a helyén évszázadokig foghíjtelek volt.
Gyakran ír emlékezetes, költôs mondatokat is:
Az ecset megállt, és nem húzta tovább a hajó
útját. Vagy: egy arc mozdulatlanul hevert, mint az ágyon
hagyott takaró. Ezzel szemben ugyanennyire emlékezetes (szándékos)
képzavart is találunk egy mesében, ahol egy nyomorék
lába és falába vitatkozik: fôleg az igazi lábnak
volt nagy a pofája. És vannak hosszú oldalak tiszta,
szép humorral. Például amikor azt fejtegeti Háy,
hogy Nagy Károly miatt mennyire reménytelen ügy Károly
néven francia királynak lenni.
Háy János
stílusa valamiféle irodalmi profán. Feltételez
egyfajta irodalmi szent nyelvet azáltal, hogy finoman kerüli.
Mintha egy kocsmában magyarázná el a világot,
úgy, hogy egy hat elemit végzett félig részeg
férfi volna az olvasó. (Vincius, a regény mesélôje
valóban a piránói kocsmában mesél.)
És ugyanígy beszél maga az Úr is az angyalainak:
Hasonlatokat meg példázatokat csak azért mondok, hogy
jobban megértsétek, mi fog történni veletek.
Ha például egy híres kán tündérpalotát
épít Xanaduban egy királylánynak, az hasonlít
arra, amikor egy pénzeszsák kereskedô palotával
kápráztatja el a szeretôjét, de nem ugyanaz.
4.
Háy János
elsô regényében, a Dzsigerdilenben is feltûntek
már az angyalok, sôt, az Úr maga is. De Háy
most már egy háromszáz oldalas regény egyik
fô helyszínévé tette a Mennyországot.
Istenkísértés. Viccnek tûnik a regény
elején, amikor bejön a kocsmába három angyal,
hogy hazahordja az alvó részegeket. Mindig hárman
járnak ugyanis az angyalok: egy-egy régi angyal mellé
be van osztva egy gazember-angyal (aki emberi életében bûnös
volt) és egy álszent angyal (aki szent életet élt
a földön). Az Úrnak csak a létszám számít.
Vagy még az sem. Nem tud mit kezdeni a világgal. Dühös,
ideges öregember. A karikatúrák Istene. Háy számít
az olvasó kommersz képzeletére is. Naivitására.
Naiv regény lenne a Xanadu? Vagy álnaiv? A naivságot
(a magamét is) megvetem.
Az álnaivságot (az iróniát) unom. Végsô
soron szintén megvetem. Mitôl tudom komolyan venni ezt a játékos
és nyegle regényt?
A Xanaduban nincsen ördögi.
Ördög persze szerepel benne, de minek a félés,
ha valaki ördögfi betéved az égi birodalomba, úgyis
átjavítják a palota szerelôi...? Ez blaszfémia
persze, de a blaszfémia nem feltétlenül ördögi.
Jobb, mint fel sem tenni ciki kérdéseket (Van-e isten?).
Istent hirdetni, de még tagadni is otthonosabb dolog, mint magát
a végsô titkot kétségbevonni – az ördögi
csakis ez.
Pedig szemernyi istenhitet
sem találok a regényben. Csak valamiféle következetes
nosztalgiát. Háy Mennyországa valódi Mennyország.
Nem valamiféle vicc-menny, hanem átgondolt, megtervezett,
konkrét hely. A dantei hit nélkül van ugyan megtervezve,
de pontosan és részletesen. Végigjátssza a
partit a Mennyel, és a regény végére a Menny
erôsebbnek bizonyul a viccnél. Márpedig a Mennyország
az a hely, ahol jóság uralkodik.
A Xanadu nem állít
és nem tagad. De ott áll meg, ahol az ész. És
ott esetlenül felemel.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu