Szijj Ferenc elsô verseskötetének,
A lassú élet titkának megjelenése (1990) az
akkori fiatal magyar irodalom egyik legjelentôsebb eseménye
volt. Poétikailag rendkívül intenzív, sok irányba
szerteágazó képet mutatott, és izgalmas módon
továbbgondolva felvonultatta mindazokat az eljárásokat,
amelyek az elmúlt évtizedekben a klasszikus, önmagát
maradéktalanul beteljesítô konstrukcióként
értett verseszmény megbontására kialakultak.
Ezeket az eljárásokat, amelyeket mindenekelôtt a metaforikus
beszéddel szembeni gyanú hatott át, Szijj Ferenc nem
kis mértékben az antiköltészet negyvenes évekig
visszanyúló hagyományaiból merítette.
Azok a törések és kizökkentések, amelyek
minduntalan megakasztották a metaforikus olvasáshoz szokott
jelentésképzés menetét, maguk is egy sajátos
rajzolatot hoztak létre, amely a verset nem önmagát
beteljesítô mûnek, hanem a készülés
befejezhetetlen folyamatában lévô szövegnek mutatta.
A versanyag törésének
talán legnyilvánvalóbb mintájával az
eltérô metaforikus képzetek dekonstruktív keverése
szolgál, amely sokat átvesz a dadaista vicc tradíciójából,
és megmutatja Szijj Ferenc költészetének azt
a máig érvényes sajátságát, hogy
nála az értelem és az énszerûség
megalkotása szinte minden esetben a humoron, gyakran a keserû
humoron halad át. A kötet nem egy részlete, például
a kötet címét adó vers elsô sorai egy század
eleji avantgárd antológiában is helyet kaphattak volna:
„Itt húzódik a fülével összenôtt nôi
nem, / a bokrok alatt madarak heverésznek. / A pelikánban
az állam tépdesi mellét. // A szomorúságot
nem ismerem, / az elégedettség beszél belôlem.”
Ugyanilyen fontos eleme e poétikának a lehetséges
és a lehetetlen határának neoavantgárd jellegû
eltörlése, ami egyszersmind az individualitás képzeteit
is visszavezeti az esetlegesség, a szabad, sokszor groteszk nyelvi
találkozások területére. Tulajdonképpen
ugyanezt a hatást érik el a ready made legszigorúbb
szabályai is.
A Konkrét utazás
címû vers semmi mást nem tartalmaz, mint a metróbemondó
versszerûen tördelt szövegét, amit a Deák
tértôl a Dózsa György útig hall az utas.
A szövegeket meghatározó nyelvkritikai attitûd
mindvégig a metaforikus olvasatokkal szemben fejti ki erejét,
és abból a Wittgensteint idézô felismerésbôl
indul ki, hogy mivel minden, ami történik, véletlenszerû,
ami pedig levezethetôvé teszi az eseményeket, az a
dolgok világán kívül van, ezért a kijelentések
nem fejezhetnek ki semmi mást, „magasabbat”, csak önmagukat.
Az utazás nagy hagyományú életmetaforája
itt elveszíti metafizikus irányultságát, de
megôrzi magára a nyelvre vonatkozó tartalmait, és
éppen e destrukció által válik jelentésessé:
az út nem a kezdet és a vég íve, hanem esetleges
hosszúságú idô két megszakítás
között. „Szíveskedjenek vigyázni, csukódnak
/ az ajtók. A Deák tér következik. / Deák
tér. Kérem, vigyázzanak, / záródnak
az ajtók. Az Arany János / utca következik. Arany János
utca. / Tessék vigyázni, záródnak az ajtók.
/ (...)” El lehetne játszani azzal, hogy az állomások
nevei, Deák, Arany stb., abban a külsôdleges logika által
diktált egymásutániságban, ahogyan következnek,
a történelem elbeszélésének milyen lehetôségeit
nyitják meg, ugyanakkor magába a szövegbe is belekomponálódik
létrejöttének történeti dátuma, hiszen
akkoriban a Lehel teret még Élmunkás térnek
hívták (különösen ha hozzágondoljuk,
hogy a metró jelzôszignálja mindmáig az Internacionálé
elsô taktusa).
A humoron áthaladó
törések és a megszakítások, valamint a
ready made retorikája kiszakítják a tárgyat
természetes összefüggéseibôl, és allegorikussá
teszik a verset, amely az új, nem tudott jelentésekre való
ironikus felkészülés helyeként nyilvánul
meg. A metafizikus tartalmakat lebontó allegorikus mozgások,
amint a Konkrét utazás címû vers példáján
is láttuk, az elbeszélésszerûség formáját
öltik. Szijj Ferenc késôbbi pályáján
ez a tendencia erôsödött, a versek egyre inkább
elbeszélôkké váltak, nem is szólva A
futás napja prózájáról, amely A lassú
élet titkából ide átkerült A naplóhôs
monológja címû vers hipertextusának is felfogható.
A lassúság Szijj Ferencnél elsôsorban meditatív
szabadságot jelent, amely a metafizika kényszerítô
erôivel, a „lét mélységével” és
az eseményekben felismert „szükségszerûséggel”
szemben a dolgok puszta szenzuális tapasztalatára, testszerûségére
irányul, és ez a versbeszéd alapvetô allegorikusságának
köszönhetôen nem valamiféle immanens jelszerûségében,
hanem az elbeszélô hang modális mozgásaiban
nyilvánul meg. E mozgások közepette a fô szólam
a destruktivitás egyáltalán nem felhôtlen humoráé:
Napról napra megfeszített
munkát végzek,
hogy megmaradjak a lét
felszínén.
Kezdôdik azzal, hogy
reggel
óvatosan kell fölriadnom,
mert az ágyam
kissé balra lejt,
s végzôdik azzal,
hogy este az álmoktól
való félelmemet
az idôvel kell eltöltenem.
És közben ott
van a túlzott jelentésû
környezet, nem hagyhatom
magára,
mert nélkülem
szabadon megtörténhetne bármi,
elôzmények
és következmények nélkül,
s a legapróbb helyszín
is azt állítaná,
hogy létezem. A testemmel
kell fenntartanom
azt a vad folytonosságot
minden esemény
és a többi test
között, mely engem
vágytól s
emléktôl megkímél.
(A naplóhôs
monológja)
Az allegorikus gondolkodásmód
elôtérbe kerülésével a 90-es években
nem csupán Szijj Ferenc költészete vált egyre
inkább elbeszélôvé. Elgondolkodtató,
hogy amíg az utóbbi évtizedekben született legkiválóbb
prózai munkákban a nézôpontok rögzíthetetlensége
miatt, valamint a valóság áthagyományozott
fogalmát érintô jogos kételyeknek köszönhetôen
nagymértékben háttérbe szorultak a történetmondásra
épülô elbeszélésformák, addig a
költészetben vagy a vers és a próza határán
a történetépítésnek új lehetôségei
alakultak ki. Ennek okait máig alig vizsgálta a kritika,
holott olyan eltérô poétikák jegyében
alkotó költôk szolgálnak változatokkal
e jelenségre, mint például Kemény István,
Kun Árpád, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Takács
Zsuzsa, Tolnai Ottó vagy Rába György. Ebbe a sorba illeszkedik
Szijj Ferenc 1999-ben megjelent Kéregtorony címû kötete
is. A világ elbeszélésekben való léte
értelmezettséget jelent, ami viszont nem tudja eltörölni
annak nyomait, hogy a világban nem elbeszélések vannak.
Ami történik, és így maga az élet is,
Szijj Ferenc mûveiben hangsúlyozottan szinguláris esemény,
az elbeszélés azonban óhatatlanul rendet visz a mindig
töredékesen tudott dolgok egyszeriségébe. A Kéregtoronyban
cím nélkül, de római és arab számokkal
megjelölve hat sorozatba illesztve olvashatók a versek. E rend
meghatározza az írás és az olvasás külsôdleges
szerkezetét. A költészet esetében azonban már
a szöveg tördelése, megjelenése is hangsúlyozza
minden ilyen szerkezet konstruáltságát. Az elbeszélés
énszerûségét Szijj Ferencnél ez a feszültség
alkotja meg. De vajon mi történik a világgal, miközben
a személyesség elbeszéléssé alakítja?
E költészetet kezdettôl fogva a lelassult, a testre,
a dolgok anyagiságára intenzíven figyelô, az
egyszeriséget a dolgokkal való együttlét kontemplativitásában
megôrzô lét lehetôsége foglalkoztatta,
miközben kizárta a metafizikus gondolkodás által
felkínált ugrások lehetôségét.
„Meg attól is szinte félek, hogy megváltoztatok /
valamit a városon. Hogy már csak én hiányzom
/ ahhoz, hogy történjen valami jóvátehetetlen”
– írja Szijj Ferenc a hatodik sorozat elsô versében.
A könyv egyfajta családtörténet,
ugyanakkor véletlen balesetek, „értelmetlen” halálok
története is. Megrázó az a minden elbeszélôi
erôszakosságtól és magyarázatkereséstôl
mentes anyagszerû pontosság és minimalizmus, ahogyan
a Kéregtorony elbeszéli a maga történetét:
(2)
Ezek csak ilyen körülmények,
hozzátartoznak
valamihez, nem is tudom.
Talán hogy hogyan
választották
ki egymást ilyen iszonyú
láncolatban élet
és halál véletlenjei.
De nem akarok különösebben
emlékezni,
túl sok volt a belenyugvás,
kezdetektôl fogva,
még azokban a pillanatokban
is,
amelyeket megkímélt
az idô.
Abból lett ez a kegyetlenség.
(3)
„Mûködik ez –
mondta, és mutatta is,
hogy mûködik
a hátsófék –, csak egy kicsit
jobban meg kell nyomni.”
Merthogy anyám
azzal a biciklivel dôlt
bele az árokba
és esett neki a villanyoszlopnak.
Indult gesztenyét
szedni, jött
lefelé a lejtôn,
hogy még a horgos elôtt
felkanyarodjon a dombtetôre
vivô útra,
ahol majd leszáll
és tolni fogja a biciklit,
de a keresztezôdés
elôtt megijedt valamitôl,
talán meglátott
egy közeledô autót,
s nem tudta bevenni a kanyart.
Egy hét
múlva meghalt. Apám
néhány évvel késôbb,
valamivel lejjebb, a horgosban
esett le
a biciklirôl, nem
tudom, ugyanarról-e
vagy egy másikról.
Részeg volt, csúszós is
volt az út. Ô
két hétig élt még utána.
A bátyámat
anyám halála elôtt nem egészen
egy évvel, a falu
és a vár között félúton
ütötte el egy
autó, de ô akkor gyalog volt.
Tél volt, este volt,
az állomásra igyekezett,
de a frissen leesett nagy
hó miatt csak az úttesten,
a jármûvek
keréknyomában tudott menni,
késôn vette
észre a vezetô. Még aznap éjjel meghalt.
Szijj Ferenc verseiben az
elbeszélt dolog megôrzi idegenségét az elbeszéléssel
szemben. A család tagjai között van valaki, a kissé
együgyû báty, aki a róla szóló versben
(amely intermezzóként illeszkedik a kötet egészébe)
közvetlenül is megtestesíti az emlékezet, az elbeszélés
idegenségének eszményét, amelyet a szubjektivitás
semlegesítésének igénye hat át: „Ez
maradt neki. Megöregedni hamar / annyira, akkor ez a kérdés
és középpont / nélküli mûködés,
de mégis a férfiak / világa, hivatal, raktári
cikkszámok, / ivás, mesterségesen gyorsított
várakozás. // Vagy nem maradt semmi. Én is hiába
/ álltam ott, soha nem képzeltem el erôsen, / milyen
az, ráhagyatkoztam arra, / ami közös volt régrôl,
valahogy elviselhetô. / Többet tudott nálam, irigyelhetem.”
Ennek az anyagszerûen, pontosan felmért idegenségnek
a tétje nem lehet más, mint hogy az elbeszélô
az elbeszélés által eltörölje énszerûségét,
és az emlékezet, illetve a nem tudás egymást
szüntelenül át- meg átjáró beszédével
megnyissa a teret az érthetetlen elôtt, amiben megpillanthatja
mindazt, ami megesett vele és körülötte, tehát
amit az életének nevezhet. Ez az elbeszélôi
szituáció nagyon hasonló ahhoz, amelyben A futás
napja prózájának hôse találta magát.
A legnagyobb erô, amely az elbeszélôt idegenségében
az elbeszélt történethez, a véletlenek iszonyú
láncolatához fûzi, az anya ôrültsége.
Az ôrült anya beszéde jelenti a legmélyebb törést
a múltban, amellyel szemben az emlékezet („nem emlékszem
mit mondott”) csak önnön ürességén felülkerekedve
szólaltathatja meg az idegenség és a közelség
sajátos feszültségében a személyességet.
Voltaképpen Szijj
Ferenc egész kötete emlékezetszöveg. Ezért
is oly megdöbbentô, hogy az anya ôrületérôl
szóló rész, amely a könyv közepén
helyezkedik el, a múlt szakadozottságának nyomaiból,
az emlékezet mûködésképtelenségének
jeleibôl épül fel, és szinte minden emléktöredékkel
kapcsolatban megismétli: „nem emlékszem”, „mi történt
erre / nem tudom”, „nem tudtam hogy azért vagyunk ott / vagy tudtam
de nem emlékszem hogy / tudtam.” A nem emlékezésben
az anya ôrültsége elleni tiltakozás is megnyilvánul:
„nem emlékszem / mit mondott: többször mondta / az élet
tengerén valami nyilván hajó / talán úszik?
Úgy mondta mint valami / végsô tanulságot: emlékszem
magamban / tiltakoztam hogy lehet ilyet mondani: / de csak mondta nem tudta
abbahagyni / többször is elmondott dolgokat: / féltem
nagyon féltünk.” Különös, hogy az anya ôrültségének
legközvetlenebb szövegemlékeként a tengeren hánykódó
hajó élet-metaforája idézôdik fel. A
másik emlék pedig az idegenségé, a fiút
és az anyát elválasztó rácsé
(ez is egyfajta nyelvrács), ami összefonódik azzal a
tudattal, hogy elbeszélés és az ôrület
világa közt nincsen átlépés: „mindenhol
rács / volt az ablakon figyeltem: gyógyszerezték /
kezelték: közönyös volt fáradt néha
vidám: / érdeklôdött az iskoláról:
nem érdekelte: vagy mi újság otthon mi lett volna:”
Az anya tragédiájával szemben kialakított tiltakozó,
önmentô idegenség tapasztalata Szijj Ferenc költészetében
a nyelvrôl (az anyanyelvrôl) való gondolkodás
egészére kiterjed, a metafizikus metaforizálás
az ôrület jelentés nélküli, félelmes
beszédeként leplezôdik le benne.
Az ôrület nyelve
mögött azonban ott áll a halál rendje, amely az
elbeszélés szerkezetét is meghatározza. A kötetet
kézbe véve a római egyessel megjelölt részt
olvasva nem sejtjük, miért van szó az autóvezetés
olyan dilemmáiról, mint hogy „elgázolja-e az ember
az idegen gyalogosokat / vagy legyen udvarias”, csupán késôbb,
a báty haláláról értesülve válik
világossá, hogy a korábban olvasottak mintegy a kötet
alaphangját megütve egy másik, a szenvtelen idegenség
nézôpontjából közelítették
meg a véletlenek iszonyú láncolatát, a halálok
történetét, a nem tudást. A kötet egyes
versei, éppen úgy, mint a könyv egésze, a hipertextualitás
elve szerint épülnek fel: az egyes szövegrészek
– tipográfiailag is jelezve – alárendelt részleteket
tartalmaznak, amelyek a felsôbb szintû – a könyvlapon
kijjebb szedett – szöveg egy-egy szavához tartoznak, az egyes
versek pedig folyamatosan újrarendezhetô, nyitott kapcsolatok
szövedékén keresztül kapcsolódnak egymáshoz.
Ha az élet véletlenszerû
események sorozata, amelyet a halál perspektívája
alakít renddé, akkor ami történik, ami megesik,
lehet szörnyû és érthetetlen, de semmiképpen
sem tragikus. Hiszen a tragikus ember, amint a Szijj számára
oly fontos fiatal Lukács György írja, a szenvedélyben
és a szenvedély által talál magára,
a tragikus látásmódban ez az eredendô elhatározottság
rendezi egységbe a dolgokat, teszi szükségszerûvé
alakulásukat, miközben a sorsként átélt
idô minden indulata a halál felé irányul. Szijj
Ferenc költészetének látásmódja
nem tragikus. Nála a halál a véletlenek ilyen iszonyú
sorozatában sem válik az elbeszélés középpontjává,
ami ebben az esetben az élet metaforáit ismételgetô,
mégis a halál felé tekintô ôrület
uralmának elfogadását jelentené. És
e nem tragikus látásmód közel engedi az elbeszélést
az emlékezetben élô dolgok anyagszerûségéhez,
finom plaszticitással jelennek meg benne az egyes mozzanatok, és
a nem tudás törésvonalait is pontosan megmutatja. Azt,
amit Szijj Ferenc könyve nekem jelentett, amit adott, a legtisztábban
magában a kötetben találtam megfogalmazva: „Végre
nem kellett mást / csak ülni, nézni ezt a belátható,
/ változékony messzeséget, / és a kínzó
kérdésekre válaszolni.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu