Az iskola irányába
az elsô lépéseket a múlt század végén
és ennek a századnak az elején tették meg a
romák, jobban mondva a romák egyes csoportjai. A múlt
század végén a roma gyerekek 31 százaléka
járt iskolába, ezen belül a romungró gyerekek
közül 40 százalék, az oláh cigány
gyerekek közül tíz százalék, a beás
gyerekek közül senki sem. Utóbbiak nem is járhattak,
mert erdei telepeken éltek, a falvaktól olyan távol,
hogy nem is juthattak el az iskolába, arról nem is szólva,
hogy nem tudtak magyarul. Az oláh cigányok és a romungrók
nagy része is olyan messze lakott az iskolától, hogy
a gyerekek számára az iskola gyakorlatilag megközelíthetetlen
volt. Az iskolába járás a többségnél
két-három évig tartott, sok-sok hiányzással,
és a gyerekeknek csak kisebb része végezte el a négy
osztályt.
Talán nem felesleges
arra emlékeztetni, hogy az elemi iskolához a többségi
társadalom is ebben az idôben kezdett hozzászokni.
A 6–12 éves korú iskolaköteles gyerekeknek 1870-ben
50, 1893-ban 81 százaléka járt iskolába. A
túlnyomó többség négy osztályt
végzett, és tízéves korában dolgozni
kezdett. Sok településen nem is volt iskola, és ahol
volt, szinte mindenütt egy tanterembôl állt.
A két háború
közötti idôszakban annyi történt, hogy az iskolába
járók aránya átlagosan ötven százalékra
emelkedett, a romungróknál 60, az oláh cigányoknál
és a beásoknál 40 százalékra. Az utóbbiak
közül azok kezdtek el iskolába járni, akik az erdei
telepekrôl a falvak közelébe vagy szélére
költöztek. Az iskola elérhetôsége volt a
legfontosabb tényezô a többieknél is. Az iskolába
járók többsége továbbra is rendszeresen
sokat mulasztott, és két-három osztály után
kimaradt. Nyolc osztályt (vagy annál többet) csak minden
huszadik roma gyerek végzett.
Ugyanebben az idôszakban
a többségi társadalomban jelentékenyen csökkent
az iskolába nem járók aránya: az 1920-as 17
százalékról az 1930–31. évi 8 százalékra,
és késôbb még kevesebbre.1
Az 1945-ös év
fordulatot hozott. Az iskolába nem járó roma gyerekek
aránya 37 százalékra csökkent a negyvenes évek
második felében, 27 százalékra az ötvenes
évek elsô, 13 százalékra az ötvenes évek
második felében és 9 százalékra a hatvanas
évek elején. Az anyanyelv szerinti különbségeket
a hatvanas évek elején is megtaláljuk: a romungróknál
6, a
beásoknál
10, az oláh cigányoknál 17 százalék
volt az iskolába nem járó tanköteles gyerekek
aránya.
Az 1945 elôtti idôkben
az iskolába járás is csak félig valósult
meg, 1945 után viszont a nyolc osztály elvégzése
került napirendre. Az ötvenes évek elsô felében
a megfelelô korosztályhoz tartozó roma gyerekek 11
százaléka végezte el a nyolc osztályt, ez az
arány 16 százalékra emelkedett az ötvenes évek
második felében, és 26,6 százalékra
a hatvanas évek elején. A minden negyedik persze valós
eredmény volt a minden huszadikhoz képest, de nem változtatott
azon, hogy a gyerekek többsége csak négy osztályt,
vagy annál is kevesebbet végzett el, és gyakorlatilag
analfabéta maradt.
A viszonylagos elôrelépés
több tényezônek volt köszönhetô. Mindenekelôtt
az országban végbement 1945. évi változásnak.
Túl azon, hogy ez a változás a romáknak az
életben maradást, a megsemmisítéstôl
való megmenekülést hozta magával, a korábban
érvényes uralmi formáknak és megkülönböztetéseknek
is véget vetett. Az 1944 elôtti rendi Magyarország
általában sem ismerte el az emberek egyenjogúságát,
a romákét pedig kiváltképpen nem. Az 1945 és
1947 közötti korlátozottan demokratikus idôszak
az egyenjogúság elvét hirdette meg, és tiltotta
a faji megkülönböztetést. (A demokrácia késôbb
zsarnoksággá vált, de a faji diszkrimináció
tilalma fennmaradt.) Az 1940-ben törvénybe iktatott nyolcosztályos
iskolát 1945 augusztusában általánossá,
mindenkinek kötelezôvé tették, és ezt a
rendelkezést az egymást követô kormányok
nagy erôfeszítésekkel igyekeztek betartatni.
Ugyanebbe az irányba
hatott az ország erôltetett iparosítása is,
amely felszívta a munkaerô-felesleget, és már
1948-tól kezdve keresletet támasztott a roma munkaerôre
mindazokon a területeken, amelyeken munkaerôhiány alakult
ki, tehát elsôsorban a bányákban, a kohászatban,
a nehéziparban, az építôiparban, az útépítéseken
és mindenütt, ahol nagy beruházások folytak.
Mindezeken a helyeken munkástoborzók jártak a környéken
élô és még a távolabb lakó romákhoz
is. Dél-dunántúli viszonylatban Havas Gábor
számolt be errôl a Baranya megyei beásokról
szóló tanulmányában.2 A Komlón, Pécsett
és a megye többi bányájában dolgozó
beások eredetileg erdei telepeken éltek, és ezekbôl
költöztek a bányavidékekre. Az új lakóhelyeken
már megközelíthetô volt az iskola, és a
törvényeken kívül a környezet nyomása
is iskolába kényszerítette a gyerekeket. Ugyanilyen
folyamatok zajlottak le az ország más iparosodó vidékein
is.
A kezdôdô munkaerôhiány
szükségessé tette a roma munkaerô nyilvántartásba
vételét, képzését és felhasználását.
Részben erre irányult az MSZMP Politikai Bizottságának
1961. júniusi határozata „a cigánylakosság
helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes
feladatokról”. A határozat a „cigánylakosságot”
három csoportra osztotta: beilleszkedett, beilleszkedésben
lévô, valamint be nem illeszkedett cigányokra, és
megállapította a következôket:
„A munkaképes cigánylakosságnak
jelenleg kb. 33%-a van állandó, 32%-a alkalmi jellegû
munkaviszonyban, 35%-a pedig egyáltalán nem dolgozik. Többségüknek
nincs szakképzettsége. A fiatalok nagy része csak
két-három osztályt végzett, sok esetben még
ennyit sem – így nincs lehetôségük szakma tanulására.
A vállalatok és a szövetkezetek többsége
elzárkózik felvételük elôl, még
akkor is, ha munkaerôhiánnyal küzd. A tervteljesítésre
és arra hivatkoznak, hogy a többi dolgozó elutasítja
a cigányokkal való együttes munkát.” Az oktatásra
vonatkozóan azt állapította meg a határozat,
hogy a folyó tanévben „kb. hatezer cigánygyermek maradt
távol az iskolától”, valamint azt, hogy a fô
figyelmet „a cigányfiatalok nevelésére kell fordítani.”3
Az 1971. évi országos
kutatás beszámolójában azt írtam, hogy
1961-tôl kezdve fordulatról számolhatunk be, de ez
csak azt jelenti, hogy a hatvanas években az iskolák és
a mûvelôdésügyi hatóságok legalább
törekedtek arra, hogy a cigány gyerekek többsége
a négy elemit elvégezze. Ugyanebben a beszámolóban
azonban azt is hangsúlyoztam, hogy az 1961-es változás
csak részleges volt, mert a mûvelôdésügyi
igazgatás elsôsorban a probléma adminisztratív
eszközökkel való megoldásának lehetôségeit
vizsgálta, és az ország nagy részén
a beiskolázási rendeletek látszólagos betartásával
azokat csak részlegesen hajtották végre.
A két, az 1971-es
és az 1993–94-es országos vizsgálat alapján
ma úgy látom, hogy a roma gyerekek beiskolázásában
az 1961-es év nem hozott fordulatot, hanem csak része volt
az 1945-ben elkezdôdött folyamatnak.
Már láttuk,
hogy az iskolába nem járó roma gyerekek aránya
13 százalék volt az ötvenes évek második
felében, és 9 százalék a hatvanas évek
elején. Ez az arány 6 százalékra csökkent
a hatvanas évek második felében, 3 százalékra
a hetvenes évek elsô, 2 százalékra a hetvenes
évek második felében, és 1 százalékra
a nyolcvanas évek elsô felében. Az iskolába
járók arányának növekedése tehát
1945-tôl folyamatos és egyenletes volt.
A nyolc osztályt
végzettek arányában is folyamatos növekedést
tapasztalunk. Az 1993–94-es vizsgálatban az 50–59 évesek
27 százaléka, a 45-49 évesek 43 százaléka,
a 35–44 évesek 55 százaléka, a 30-34 évesek
70 százaléka, a 25–29 évesek 75 százaléka
és a 20–24 évesek 77 százaléka végezte
el a nyolc osztályt.
Nagy eredmény 1971-hez
képest, de nagyon kevés, ha arra gondolunk, hogy tartós
munkanélküliség vár arra a 23 százalékra,
amely még nyolc általánost sem végzett. Ráadásul
ez a 77 százalékos eredmény is nagyon kérdéses.
Mert 14 vagy 15 éves korban csak 44 százalék végzi
el az általános iskolát. A többi csak késôbb:
16, 17, 18 évesen – bukások, évismétlések
után. Bizonyítványt kap, de a bizonyítvány
mögött valójában nincs semmi, csak azért
adták, hogy megszabaduljanak tôle. Valójában
félanalfabéta.
Nem szükséges
hangsúlyozni, hogy középiskolába csak azoknak
egy része juthat be, akik idejében végezték
el a nyolc osztályt.
Jobb lehetett volna az 1993-as
eredmény, ha a roma gyerekek tanulását nem akadályozta
volna az elkülönítés. Ennek egyik fajtáját
az ún. cigány osztályok és iskolák,
másik fajtáját a kisegítô osztályok
és iskolák képezték. Cigány osztályok
felállítása szinte párhuzamosan ment végbe
azoknak a roma gyerekeknek a beiskolázásával, akik
korábban nem jártak iskolába, illetôleg nem
sokkal azután kezdôdött, hogy a frissen toborzott roma
munkaerô megjelent a bányákban és a lázas
iparosítás más munkahelyein.
A komlói cigányság
a hegyekbôl húzódott le a város közelébe
– írja Faludi András Cigányok címû, 1964-ben
megjelent könyvében, és beszámol arról,
hogy a komlói tanács végrehajtó bizottsága
1956-ban „a cigányok letelepedési helyéül a Kossuth-aknától
a III. aknáig vezetô út menti területet” jelölte
ki. Vagyis kellett a roma munkaerô, de szigorúan elkülönítve.
Csak természetes, hogy a cigánygettó gyerekei cigány
osztályokba jártak.
Arról is beszámol
Faludi, hogy Kiskunhalason 1960-ban állítottak fel „cigány
iskolát”. „1961 nyarán társadalmi munkával,
a telep cigányainak munkájával épült fel
a Harangos-telepi cigány iskola. Az elsô kísérlet
az analfabetizmus felszámolására ezen a telepen. Igaz,
három éve már csak »kihelyezett osztálynak«
hívják a cigány iskolát, de akármi is
a neve a gyereknek, ez bizony cigány iskola. Ezt ma már azok
is látják, akik segítô szándékkal
létrehozták. S keresik a kiutat. Jobbat akarnak, de nem azon
az áron, hogy lerombolják a már elért eredményeket.
Mert ez a cigány iskola – mintegy a kultúra kihelyezett végváraként
– szép eredményekkel büszkélkedik. Ide járnak
a teleprôl a gyerekek – minden iskolaköteles gyerek –, s itt
tartják az analfabéta-tanfolyamokat, elôadásokat,
vetítéseket.”4
Hajdúhadházon
is az ötvenes években létesült cigány iskola,
néhány évvel azután, hogy 1947-ben összeírták,
majd 1949-ben elsô osztályos tanulónak „beírták”
azoknak a gyerekeknek egy részét, akiknek addig még
a létezésérôl sem vettek tudomást.
Tévedtem tehát,
amikor az elmúlt két-három évben több
tanulmányban, cikkben is azt állítottam, hogy az elsô
cigány osztályok és iskolák a hatvanas évek
elején jöttek létre az 1961-es párthatározat
hatására.5 A határozat e téren sem hozott fordulatot,
hanem része volt a korábban kezdôdött folyamatnak,
de, mint az akkori párthatározatokat mindig, ezt is mozgósítás
és kampány követte, majd 1962-ben két mûvelôdésügyi
miniszteri utasítás. Ezek elôírták a
következôket: „Azokon a helyeken, ahol egyes cigány származású
tanulók iskoláztatása a normál osztályokban
és az iskolai napközi otthoni csoportokban nem oldható
meg, ott térítésmentesen, átmeneti jelleggel,
osztályonként legalább 15 fô esetén külön
tanulócsoportot, napközi otthoni csoportot kell szervezni.
Ezek azt a célt szolgálják, hogy az abban tanuló
gyerekek egy-két év után tanulmányaikat a normál
osztályokban eredményesen folytathassák.”
Az volt tehát az
elképzelés, hogy a gyerekek elsô-másodikban
járnak cigány osztályba, és a két év
alatt úgy tanítják, nevelik, átnevelik, idomítják
ôket, hogy harmadikban vegyes osztályba mehessenek. Ebbôl
nem lett semmi. Cigány osztályban maradtak addig, amíg
iskolába jártak. Átmenetinek gondolták az intézményes
elkülönítést, a cigány osztályok
és iskolák létrehozását és fenntartását
is, az elkülönítés azonban maradandónak
bizonyult.
Az 1962. évi utasításokat
követôen a megyei pártbizottságok és tanácsok,
illetôleg a helyi pártszervezetek, tanácsok és
iskolák egymás után hozták létre a cigány
osztályokat. 1962-ben hetven, 1963-ban 94, 1974-ben 181 volt ezek
száma. Egymást követték az elkülönítést
támogató párthatározatok is. „Az ilyen osztályokban
tanuló gyerekek tanulmányi eredményei jobbak” – jelentette
ki az MSZMP KB agitációs és propaganda bizottsága
1968 júniusában. És hozzátette:
„A többéves
tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ezek az osztályok
eredményesek, fenntartásuk, és ahol szükséges,
szervezésük továbbra is indokolt.”
Az 1971. évi országos
kutatás egyértelmû képet adott a cigány
osztályok tényleges mûködésérôl.
Megállapította, hogy a roma gyerekek esetében az iskolakötelezettségrôl
szóló törvény és a vonatkozó rendeletek
be nem tartásának különféle módjai:
a kisegítô iskolák, illetve a cigány osztályok.
„Iskolák és helyi hatóságok a dolog könnyebbik
végét keresik, s a cigány gyerekek elkülönítésével
igyekeznek lehetôvé tenni a nem cigány gyermekek nyugodt
körülmények között folyó tanítását,
még a reményérôl is lemondva annak, hogy a cigány
gyerekek iskolázásának ügyét akár
csak egy lépéssel is elôbbre vigyék.”6
Az 1971-es kutatásra
támaszkodott Solt Ottilia 1975-ös cikke: „Amennyire kívánatos
a cigányok külön nyelvének és folklórjának
elismerése, annyira indokolatlan a cigány gyerekek elkülönítése
az iskolában. Az eddig mûködô cigány osztályok
kivétel nélkül rosszabb tárgyi és pedagógiai
feltételek között mûködtek, mint az iskola
többi osztályai, és semmi okunk sincs feltételezni,
hogy ez a jövôben nem így lesz. Adhatunk ma milliókat
a külön cigány osztályok felszerelésére
– néhány év múlva megint hátul lesznek…
Hiába határozzuk el, hogy a külön cigány
osztályt csak egy évig tartjuk fenn, vagy csak két
évig: év végén kiderül, hogy a gyerekek
ismét nem alkalmasak arra, hogy a többiek közé
engedjék ôket. Nem lehet megmondani, hogy akkor járnak-e
rosszabbul, ha az osztály megmarad, vagy ha feloszlatják.
Az elsô esetben nem tanulnak eleget, a második esetben kisegítô
iskolába vagy utolsó padokba kerülnek, és ismét
nem tanulnak eleget.”7
A további vitában
Szegô László azzal védte az elkülönítést,
hogy a cigány gyerekeknek a külön osztályokban
több a sikerélményük, kevesebb a kudarcuk, és
legalább az osztályon belül nem találkoznak cigányellenes
elôítéletekkel. Solt Ottilia és Réger
Zita viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a cigány
osztályokban rosszabbak az oktatás körülményei,
az osztályok osztatlanok ott is, ahol a nem cigányok osztott
osztályokba járnak, gyengébb a pedagógusok
képzettsége és felkészültsége,
az oktatás rosszabb épületekben folyik, kisebbek a tanulókkal
szemben támasztott követelmények, kisebb a gyerekek
tudása, ugyanazon érdemjegyek és osztályzatok
mögött rosszabb a teljesítmény. A külön
osztályokba járó gyerekek teljesen el vannak zárva
a többiektôl, ennek folytán kölcsönös
félelem és gyanakvás alakul ki, így „a gyermekek
elkülönítése végleges állapot: cigány
osztályból a vegyes osztályba évek óta
egyetlen gyermek sem került át.”8
Az elkülönítés
elleni érvek hatására és az értelmiség
nyomására a pártállam hatóságai
feladták eredeti álláspontjukat. A mûvelôdésügyi
minisztérium 1984. évi tájékoztatója
szerint „a homogén cigány osztályok szervezésének
lehetôsége általában a cigány tanulók
szegregálódását jelenti, és nem a fejlesztésük,
személyiségük kibontakoztatásának, esélyeik
javításának eszközét”. Egy 1985. évi
minisztertanácsi határozat pedig azt mondta ki, hogy „fokozatosan
meg kell szüntetni a homogén cigány osztályokat”.9
A hivatalos álláspont
megváltozása nyomán 1981-ben 156, 1985-ben 113 volt
a cigány osztályok száma.
A cigány osztályokba
járó gyerekeknél jóval több gyerek járt
kisegítô iskolába. Az 1974–75-ös tanévben
az általános iskolába járó összes
tanuló 5,9 százalékát tette ki a
61 ezer cigány tanuló.
Ez az arányszám 6 százalékra emelkedett az
1980–81-es tanévben, és 5,8 százalék volt 1985–86-ban.
Ekkor 75 ezer volt a cigány tanulók száma. A gyógypedagógiai
intézményekben 1974-ben 24 százalék volt a
cigány tanulók aránya, és létszámuk
8 ezer. 1985-re számuk 16 ezerre, arányuk 38 százalékra
emelkedett. Az arányszámnak ez a változása
nem a cigány értelmi fejlettségnek ilyen mérvû
romlását fejezte ki, hanem a cigány tanulóknak
a normál iskolából való eltávolítására
irányuló törekvés erôsödését.
Gyorsan növekedett a cigány tanulók száma, és
az iskolák ezt a növekedést nem akarták elfogadni.
Ragaszkodtak az 1974-re kialakult arányhoz, és az arányon
felüli gyerekeket bevágták a kisegítô iskolába.
A gyerekek áthelyezésérôl a hetvenes és
nyolcvanas években is bizottságok döntöttek gyógypedagógussal
és pszichológussal, de a környezet befolyása
alól akkor sem vonhatták ki magukat. A hetvenes években
Csanádi Gábor, Gerô Zsuzsa és Ladányi
János folytatott kutatást a kisegítô iskolába
kerülés okairól, és arra az eredményre
jutott, hogy a gyerekek 30 százaléka mindenképpen,
29 százaléka feltételesen elkerülhette volna
a kisegítôt, 8 százalékuk határeset volt,
és csupán 33 százaléknál találták
egyértelmûen azt, hogy nem kerülhették el az intézményt.10
Más eredményre jutott az ún. Budapest-vizsgálatban
Czeizel Endre, Lányiné Engelmayer Ágnes és
Rátay Csaba. Náluk 7 százalék volt azoknak
az aránya, akiknek véleményük szerint a kisegítô
iskolába való áthelyezése hibás döntés
volt. Ôk azonban a kisegítô iskola pedagógusaival
végeztették el a szükséges értékeléseket.
Bármekkora volt is a téves besorolások aránya,
a kisegítô iskolákban a gyerekek sokkal kevesebbet
tanultak, mint a normál iskolákban, az általános
iskola nyolc osztályának tananyagánál sokkal
kevesebbet tanítottak; ezek az intézmények nem azt
a célt szolgálták, hogy a gyerekeket valamilyen fejlesztô
módszerrel a normál gyerekek szintjére juttassák,
hanem azt, hogy a normál iskolákat megszabadítsák
azoktól a gyerekektôl, akiket nem akartak vállalni.
Szakközépiskolába
vagy gimnáziumba a hetvenes és a nyolcvanas években
a roma gyerekek közül csak nagyon kevesen jutottak be, és
azoknak a fele is lemorzsolódott, akiket felvettek. Majdnem 30 éven
át mindössze 1-2 százalék volt azoknak az aránya,
akik egy-egy évjáratból leérettségiztek.
A nyolcvanas évek
végén, de leginkább 1989 után változni
kezdett a helyzet. Már az 1993-as vizsgálatban azt láttuk,
hogy a 20–29 éves fiatalok 3 százaléka érettségizett.
Az 1-2 százalékhoz képest ez valamivel több volt,
de csak valamivel.
Nagyobb változást
jelentett, hogy az 1992–93-as tanév végén az általános
iskola nyolcadik osztályát befejezô roma tanulók
10 százaléka tanult tovább szakközépiskolában,
és 0,6 százaléka gimnáziumban. Ugyanabban a
tanévben a nyolcadik osztályt befejezô összes
tanuló 32 százaléka tanult tovább szakközépiskolában,
és 24,2 százaléka gimnáziumban.
1. táblázat
A nyolcadik osztályt
végzettek továbbtanulása 1993-ban (százalék)
Összes tanuló
Roma tanulók
Szakiskola 6,0 9,4
Szakmunkásképzô
35,5 30,2
Szakközépiskola
32,0 10,0
Gimnázium 24,2 0,6
Középiskola
együtt 56,2 16,6
Mindösszesen 97,7 51,2
A javulás reális
értékeléséhez gondolnunk kell arra is, hogy
a középiskolába beiratkozók számát
nem a 14 évesek, hanem a nyolcadik osztályt befejezôk
számához viszonyítottuk, és tudjuk, hogy a
14 évesek egy része csak késôbb, másik
része pedig sohasem végzi el az általános iskolát.
A továbbtanulás
mértékérôl akkor kapunk reális képet,
ha azt nézzük meg, hogy a 16, illetôleg 17 évesek
körében milyen nagy a középiskolában továbbtanulók
aránya. Ezt a számítást Kézdi Gábor
végezte el. Ô az 1993–94-es reprezentatív kutatás
adatait hasonlította össze a KSH 1993. évi ôszi
felvételével.11
A 16 és 17 éves
korúak 6 százalékos bejutási aránya
csak óvatosan és fenntartásokkal hasonlítható
össze a nyolcvanas évek végén elért 3
százalékos végzettségi aránnyal. A korábbi
években ugyanis a bejutottak nagy része lemorzsolódott,
és nem fejezte be a középiskolát. Az 1993–94-es
kutatás tehát megmutatta a középiskolába
való bejutás javulását, de nem mutathatta meg
a változás mértékét a középiskolát
végzettek között.
A Havas Gáborral
és Liskó Ilonával közösen végzett
szegregációs vizsgálat során viszont nagy változást
tapasztaltunk. Mielôtt az eredményeket említeném,
hangsúlyoznom kell, hogy vizsgálatunk az általános
iskolával foglalkozott, érettségizettekrôl nincs
adatunk, csupán arról, hogy a szakközépiskolába
és a gimnáziumba milyen arányban jutottak be roma
gyerekek.
Az 1998–99. tanévben
a nyolc osztályt végzett roma tanulók közül
15,4 százalék tanult tovább szakközépiskolában,
3,6 százalék gimnáziumban, tehát összesen
19 százalék érettségit adó középiskolában,
56,6 százalékuk szakmunkásképzôben, 15
százalékuk sehol sem, és 9 százalékuk
szakiskolában (utóbbi oktatási forma nem sokkal több
a semminél). Ez igen nagy változás a múlthoz
képest.
A változásnak
az az egyik oka, hogy sokkal könnyebb a középiskolákba
bejutni. A gimnáziumi férôhelyek száma 1985
és 1996 között 40 százalékkal, a szakközépiskolai
férôhelyeké 70 százalékkal nôtt.
A normatív finanszírozás miatt a középiskolai
intézmények egzisztenciálisan érdekelve vannak
abban, hogy minél több tanulót vegyenek fel, és
meg is tartsák azokat, akiket fölvettek. Az általános
iskolát végzettek száma a többségi társadalomban
viszont 1989 óta folyamatosan csökken. 1989-ben még
171 ezer volt, 1999-ben 114 ezer. Innen adódott, hogy míg
az 1989-ben nyolc osztályt végzettek közül 47,4
százalék jutott középiskolába, addig az
1999-ben végzettek közül 70,6 százalék.
A több helyre kevesebben
jelentkeztek, s így jutott hely a roma gyerekeknek is. Kellett a
gyerek a középiskoláknak, s ilyen körülmények
között még a roma gyerekeket is elfogadták. Ugyanúgy,
mint 30–40 évvel ezelôtt a roma munkásokat a bányákban
és a kohókban. A tanulók létszámának
biztosítása érdekében már a gyerekek
felvételénél engedtek a korábban felállított
követelményekbôl. Keserûen szólva, engedtek
abból is, hogy fehér legyen a gyerek és ne cigány,
de engedtek abból is, hogy tudjon valamit. A gyerekek megtartásánál
azután még inkább engedékenyebbnek mutatkoznak.
Jó 15 éve
az általános iskolában is folyamatosan csökkennek
a követelmények. Kerülik a buktatást, elviselik,
hogy a diákok egyre kevesebbet tudnak. Az általános
tendencia része az is, hogy a 17 vagy 18 éves roma gyereknek
akkor is odaadják a bizonyítványt, ha nincs mögötte
tudás, és ugyanennek a tendenciának a hatására
a következô években egyre több 14 vagy 15 évesnek
is tudás nélkül fogják odaadni.
A középiskolába
is egyre könnyebb bejutni, és egyre
könnyebb lesz elvégezni.
Úgy látom tehát, hogy a jövôben egyre több
roma tanuló jut majd be a középiskolákba, elsôsorban
a szakközépiskolákba, de a gimnáziumokba is,
és lemorzsolódásuk is sokkal kisebb lesz, mint amilyen
a múltban volt.
Tagadhatatlan azonban, hogy
a megvalósulás módja kérdésessé
teszi az elért eredményt, és ennek érvényessége
kiterjed a közoktatás egészére is. Elképzelhetô
ugyanis, hogy egy idô múlva a középiskola fog
annyit érni, mint ma az általános iskola. A fiatalok
30-40 százaléka végez majd fôiskolát
vagy egyetemet, és ôk fogják elfoglalni azokat az állásokat,
amelyek betöltéséhez ma még elég az érettségi
is. Az sem felejthetô, hogy a vázolt folyamatból kimarad
a gyerekek negyede vagy harmada, és a kimaradók helyzete
mindenképpen romlani fog. Ez a romlás elszigetelôdéshez
és reménytelenséghez vezethet.
Visszatérve vizsgálatunk
adataihoz, az 1996–97-es tanévben az általános iskolát
végzôk közül még 13 százalék
volt a középiskolába iratkozók aránya,
az 1997–98-as tanévben 16 százalék, 1998–99-ben már
19 százalék.
Ehhez még hozzá
kell tenni, hogy azokban az iskolákban folytattuk a vizsgálatot,
amelyekben a cigány tanulók aránya 1992-ben 25 százalék
fölött volt, vagyis szegény iskolákban. Márpedig
a továbbtanulásban nem a szegény iskolák tanulói
járnak az élen. Szinte bizonyos, hogy a továbbtanulási
arányok jobbak azoknál a roma tanulóknál, akik
kevésbé szegregált körülmények között
és jobb helyzetû iskolákba járnak. Erre mutat
az is, hogy míg országosan 70,6 százalék volt
a középiskolában továbbtanulók aránya,
az általunk vizsgált iskolákban a nem cigányok
között is csupán 56,5 százalék volt.
Az elôbbiekben tárgyalt
tényezôk megnyitották a lehetôséget a
középiskolába való beiratkozásra. A lehetôségbôl
tényleges beiratkozás csak akkor lesz, ha a szülôk
élnek ezzel a lehetôséggel. Országos átlagban
a szülôk 70 százaléka használta ki ezt
a lehetôséget, felismerve, hogy a munkaerôpiacon nyolc
általánossal, de akár még szakmunkásképzôs
bizonyítvánnyal is nagyon nehéz, és egyre nehezebb
elhelyezkedni.
A roma szülôk
viszont sokkal kisebb arányban választják gyermekük
számára az érettségit adó középiskolát.
Vizsgálatunkban a szülôket is kérdeztük iskoláztatási
terveikrôl. Nagy átlagban a szülôk 22 százaléka
választotta az érettségit adó középiskolát,
57 százaléka a szakmunkásképzôt, 4 százaléka
a munkavállalást és 17 százaléknak nem
volt határozott elképzelése. E tekintetben különbségeket
tapasztaltunk a szülôk társadalmi háttere szerint:
Budapesten a szülôk 37 százaléka, a Dunántúlon
a szülôk 29 százaléka választotta a középiskolát,
másutt az átlagnál kevesebben. Az érettségizett
szülôk 56 százalékban, a szakmunkás végzettségû
szülôk 33 százalékban, a többiek kisebb arányban
választották a középiskolát.
Mondhatjuk azt is, hogy
egyáltalában nagy szó, hogy a roma szülôknek
már az ötöde az érettségit adó középiskolát
választotta, és föltehetjük a kérdést,
hogy ez miért csak a 90-es évek második felében
következett be. De persze éppúgy feltehetjük azt
a kérdést is, hogy a nem roma szülôk szintén
miért olyan késôn jutottak erre a felismerésre.
A válasz talán az lehetne, hogy korábban ez a választás
nem lett volna racionális. Teljes foglalkoztatottság volt,
munkanélküliségtôl nem kellett félni. A
keresetekben az érettségi nem adott elônyt, nem hozott
többletkeresetet. Miért vállaltak volna ezért
áldozatot? Hiszen csak a nyolcvanas években kezdôdött
és a kilencvenes években vált döntôvé
az iskolai végzettség szerepe az elhelyezkedésben
és a nagyobb kereset elérésében.
Most már az a kérdés,
ha ez így van, országosan miért csak 22 százalék
és Budapesten is miért csak 37 százalék azoknak
a családoknak az aránya, akik gyerekeiknek érettségit
szeretnének? Úgy látszik, hogy idô kell a helyzetek
racionális mérlegeléséhez, és a fôvárostól
távol esô helyeken ehhez még több idô kell,
és még hosszabb idô kell azoknak, akik rosszabb anyagi
helyzetben vannak, akik analfabéták vagy félig azok.
Igen nagy szerepet játszik
az iskolaválasztásnál az is, hogy faluról nehezebb
és költségesebb középiskolába járni,
mint a városokból, a rossz közlekedésû
falvakból pedig még nehezebb és még költségesebb.
Ennél is nagyobb szerepet játszik, hogy a romák körében
gyakorta fordul elô olyan mérvû szegénység,
amelynél egyszerûen lehetetlen megoldani a középiskolába
járást.
A továbbtanulást
akadályozó tényezôk ellenére is valószínûnek
tartom, hogy a középiskolába járás terjedni
fog a roma gyerekek között, ugyanúgy, mint ahogy korábban
elterjedt a többségi társadalomban. Teljesen kizárt
azonban, hogy kiterjedjen a gyerekek összességére. Azt
tartom valószínûnek, hogy az egész társadalom
érintett korosztálya 80 vagy akárcsak 70 százalékban
végez majd érettségit adó középiskolában.
Úgy gondolom, hogy az átlagos iskolázottsági
arányokat a romák is elérhetik, de csak jókora
késéssel.
Bármekkora legyen
is a jövôben a középiskolai végzettség
mértéke, a jelenben tény marad: a roma családok
ötöde él olyan szinten, hogy a gyerekeket középiskolába
tudja járatni, illetve, hogy törekvéseik e téren,
de más téren is hasonlatosak a többségi társadalom
családjainak aspirációihoz. Az is tény marad
továbbá, hogy a családok negyedében a gyerekek
az általános iskolát sem tudják elvégezni,
további 30 százaléknál nyolc évnél
hosszabb idô alatt tudják befejezni, és úgy,
hogy a megszerzett bizonyítvány többet mutat a megszerzett
tudásnál.
A többségi társadalom
máshol tart az iskoláztatásban.
A legalsó harmadát
jellemzi, hogy gyermekei nem jutnak középiskolába. A
társadalom felsô szintjén fôiskolára és
egyetemre jár a 18–22 évesek 17,5 százaléka,
ezen belül 108 ezer az egyetemi és 171 ezer a fôiskolai
hallgatók száma.
A távolság
a romák és a többiek között tehát az
elmúlt évtizedekben az iskoláztatás terén
semmivel sem csökkent.
A szerzô szociológus
1 Romsics Ignác: Magyarország
története a XX. században. Osiris, Budapest, 1999. 175.
o.
2 Havas Gábor: A
Baranya megyei teknôvájó cigányok. In.: Cigányvizsgálatok.
Szerk.: Andor Mihály. Mûvelôdéskutató
Intézet. Bp. 1982. 61–140. o.
3 A magyarországi
cigánykérdés dokumentumokban. Szerk.: Mezey Barna.
Kossuth, Budapest, 1986. 240–241. o.
4 Faludi András:
Cigányok. Bp., Kossuth, 1964. 173–174. o.
5 A Tennivalók a
cigányok/romák körében (In: A cigányok
Magyarországon. Összeállította: Kemény
István, szerk.: Glatz Ferenc. Magyar Tudományos Akadémia,
1999. 229–257. o.), illetve A nyelvcserérôl és a roma/cigány
gyerekek nyelvi hátrányairól az iskolában (In:
Cigánynak születni. Tanulmányok, dokumentumok. Szerk.:
Horváth Ágota, Landau Edit, Szalai Júlia. Aktív
Társadalom Alapítvány – Új Mandátum,
Bp., 2000. 313–329. o.) címû cikkeimben.
6 Beszámoló
a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó
1971-ben végzett kutatásról. MTA Szociológiai
Kutató Intézetének kiadványai, Budapest, 1976.
45. o.
7 Solt Ottilia: Méltóságot
mindenkinek. Összegyûjtött írások. Beszélô,
Budapest, 1998. I. k. 205. o.
8 Réger Zita: Cigány
osztály, „vegyes” osztály – a tények tükrében.
Valóság, 1978/8. 77–89. o.
9 Idézi Kozák
Istvánné: A cigány gyerekek iskolai eredményeit
befolyásoló tényezôk a hatvanas évek
elejétôl a kilencvenes évek elejéig. Második
rész. Phralipe, 1998. március, 10–11. o.
10 Csanádi Gábor,
Ladányi János, Gerô Zsuzsa: Az általános
iskolai rendszer belsô rétegzôdése és
a kisegítô iskolák. Valóság, 1978/6.;
valamint Ladányi János, Csanádi Gábor: Szelekció
az általános iskolában. Magvetô. Budapest, 1989.
11 Kézdi Gábor:
A roma fiatalok középiskolai továbbtanulása.
In:
A cigányok Magyarországon.
Összeállította: Kemény István, szerk.:
Glatz Ferenc. MTA, Budapest, 1999. 220. o.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu