Éppen egy éve,
hogy Jelcin elnök átadta a hatalmat megbízott utódjának,
Vlagyimir Putyinnak, s azóta túl vagyunk már a 2000.
március 26-i orosz elnökválasztás következményein
is. Kialakult a hét elnöki megbízott által irányított
elnöki körzet, befejezéséhez közeledik a felsôház
átalakítása. Megvalósult az adóreform.
Az Oroszországi Adóügyi Minisztérium jelentése
szerint 2000. június végéig a költségvetési
törvényben elôirányzottakhoz képest valamivel
több mint másfélszer nagyobb bevételhez juttatta
a központi költségvetést az „adóminisztérium”.
De még a Pénzügyminisztérium által elôírtakhoz
képest is kb. 119 százalékos a „tervteljesítés”
a hivatalos adatok szerint. A két szám közti eltérés
(a duma által meghozott költségvetési törvény
számai és a Pénzügyminisztérium elôírásai
között) is olyan sajátossága Oroszországnak,
mely még a jelcini korszak öröksége. Ám
a nyilvánvaló növekedés már nem köthetô
a jelcini korszakhoz: a bevételek növekedése mögött
a legnagyobb oroszországi cégek befizetései állnak.
Ez is olyan jelenség, amely az elmúlt évtizedben nem
volt mindig így.
Érdemes rögzíteni,
milyen volt az ország abban a pillanatban, amikor Putyin átvette
az irányítást. S az ország fogalma alatt semmiképpen
sem a moszkvai hatalmi játszmákat értjük. A cikk
szerzôinek alaptétele az, hogy bár nyilvánvalóan
fontos, hogy ki tartja kezében a moszkvai kormányrudat, az
orosz politikát nem lehet egyszerûen az ottani személyi
kombinációk alapján megérteni. Bár a
huszadik század utolsó évtizedének tudományos
beszédmódja szívesen használta a „nagy trendek”
vagy „nagy narratívák” nyomán levonható következtetéseket,
a valós helyzet az, hogy az évtized során szinte évente
megújuló – és magát mindig a legutolsóként
és megváltoztathatatlanként bemutatni szándékozó
– értelmezések sorra csôdöt jelentettek a valóság
kicsiny igazságaival találkozva. Ennek az oka az volt, hogy
maguk az elemzôk sem voltak tisztában azzal, hogy egy folyamatosan
átrendezôdô, fluxus-szerû világhelyzetet
akarnak strukturalista módon, elôre beépített
trendeket feltételezve megmagyarázni.
A globalizáció,
ahogy azt a kilencvenes évek elsô felében el illett
képzelni, nem azért fulladt ki, mert csôdbe jutott,
hanem azért, mert virtuális hazárdjátékból
nem tudott valós történéssé válni.
A lesajnált regionális erôk voltaképpen erôsebbeknek
bizonyultak, legfeljebb azt kellett tudomásul venni, hogy ha nem
megy szépszerével, akkor az erôszakos összeomlás
képeivel fejezik ki igazságaikat. A kilencvenes évek
második fele nem kis részben arról is szólt,
hogy a modern világ sem alakítható át részvénytársasággá,
pláne olyanná nem, amelyet családi betéti társaságok
irányítási módszereivel akarnak kormányozni.
Az évtized elején még hatalmi ágnak tûnô
hírközlésrôl pedig kiderült, hogy cifra szolga.
Nagy narratívák pedig nincsenek
Ahhoz, hogy visszatérjünk
az évtized során kizökkent tudományos diskurzusok
normális menetéhez, meg kell érteni, hogy az, amit
a kilencvenes évek során „nagy narratívákként”
és „globális trendekként” értelmeztünk,
voltaképpen fantomok voltak. A nagy narratíva nem más
– Braudellel szólva –, mint a történelmi idô leghosszabb,
évszázadok során ható egységének,
a longe durée-nak belekényszerítése a történelmi
idô itt és mostját jelentô spaciale fogalmába.
Efemer jelenségek alapján próbálunk tehát
hosszú távú következtetéseket levonni.
Ez természetesen képtelenség.
A másik nehézség,
ami a posztmodern diskurzus szakmai hitelképességét
nullává teszi, az a részletek és tények
iránti teljes érzéketlensége, illetve a látszat
és valóság önkéntelen összemosása.
Egyfelôl a modern tömegkommunikáció tudatosan
törekszik arra, hogy Honolulutól Kamcsatkáig ugyanaz
az instant információ, kicsit nyakatekert szóval infotainment
jusson el a fogyasztókhoz. Eközben épp a valóság,
a mûholdról nézve értelmezhetetlen helyi sajátosságok,
a mozaikdarabkák tûnnek el, illetve mosódnak egybe.
Másfelôl a posztmodern elemzôk számára
egy adott történelmi folyamat részletei is ismeretlenek.
Így kerül elénk az antiszemita kelet-európai
tömegek, a „turáni-szláv parasztállamok” képzavara,
amelyet barátságosan színez a kopaszra borotvált
orosz maffiózók és a muzulmán fundamentalisták
vagy éppen a Lenin-kép alatt felvonuló hetvenéves
orosz bábuskák képe. Ezekben az általánosításokban
nem az a baj, hogy adott helyen és idôben ne lettek volna
vagy ne lehetnének igazak, hanem az, hogy általánosan,
a valós helyzet feltárása helyett vetjük be ôket.
Oroszországról, illetve a szovjet térségrôl
szólva már a nyolcvanas évek utolsó évei
folyamán is megfigyelhetô volt, hogy az elemzôk nagy
része éppen a lokális folyamatokkal nem tudott mit
kezdeni.
Ugyanígy nem érintette
meg a térség szakértôit a Szovjetunió
civilizációs öröksége sem, holott megkerülhetetlen
mind a makroelemzések szintjén, mind gazdasági, demográfiai,
társadalmi szempontból, mind pedig a sajnálatos módon
bô évtizede aktuális etnikai konfliktusok szempontjából.
A Szovjetunió civilizációs
örökségén természetesen nem a homo sovieticusként
besorolt embertípust, az „átmentô” gazdasági
és politikai elitek maszkabálját értjük,
hanem az örökös fejlôdésre, modernizációra
alapuló „szocialista társadalom (társadalmak)” létezését,
továbbélését olyan korban, melyben az már
nem mûködik. Ám ezen esetben kérdés, mi
mûködik helyettük. Elvégre Oroszország, túl
az 1998. évi nagy pénzügyi válságon, meglehetôsen
szívós túlélônek bizonyult.
Legalább ennyire
szívet szorító a közép- és kelet-európai
értelmiség viszonya saját jelenéhez. A kilencvenes
évek hajnala éppen azt mutatta volna, hogy ez az értelmiség
alkotójává válik saját sorsának,
mi több, még a Nyugat felé is fontos kulturális
összekötô kapoccsá válhat. Ezzel szemben
éppen az ellenkezôjét láthatjuk. Kialakult a
totális reflexió társadalma, amelyben a közép-
és kelet-európai értelmiségi jó esetben
az infotainment beszállító kisiparosaként mûködött,
rosszabb (és általánosabb) esetben a globális
infotainment által tükrözött és alaposan félremagyarázott
hírmorzsák alapján ijesztgette a saját közvéleményét.
Hozzá kell tenni, hogy a közvélemény kiszolgálása
kizárólag akkor lehet sikeres, ha a nagyközönség
által ismert, örökölt, tanult közhelyeket erôsíti
meg, ha a nagyközönség büszke balítéleteihez
nyújt megerôsítô adalékokat. Ily módon,
végsô soron, minden hír és hírmagyarázat
elnyeri helyét és helyiértékét egy olyan
rendszerben, amely régi és jól ismert, könnyen
fogyasztható közhelyekbôl építkezik. A
közhelyek eme rendszerében pedig, szükség szerint
jó és rossz, de kizárólag a közismert
és ezért leegyszerûsítô, általánosító
képbe illeszthetô események és aktorok kaphatnak
helyet. E tanulmány szerzôit két cél motiválta.
Egyrészt éppen a régiók és nemzetiségek
Oroszországát kívánják bemutatni, másrészt
pedig kifejezetten olyan, módszertanilag új megközelítésben,
amelyben egyszerre nem szokás mifelénk látni. (Igaz,
másutt sem nagyon.) Bár Magyarországon nagy hagyománya
van az oroszországi nemzetiségek, fôként az
uráli, török és mongol nyelvet beszélôk
kutatásának, még egyszer sem merült fel, hogy
e kisebbségek – ha nem is mindig önként és örömmel
kerültek belé – szerves részét alkotják
Oroszország egészének. Amikor tehát az oroszországi
múlt és jelen szövetének finom szálait
kívánjuk kibontani, nemcsak a régiókra, hanem
rájuk is figyelnünk kell. Az ország területének
több mint a felét birtokolják, ha sok esetben ez az
állapot csak névleges is. Ráadásul saját
történelmük és társadalmuk is ott bújik
meg a birodalmi keretek megszabta nagy narratíva alatt, de abba
szervesen bele nem ágyazódva. Ezt az igazságot a maga
legtragikusabb valójában éppen a csecsenföldi
események mutatták meg.
Oroszország és mi
Az európai, majd késôbb
a közép- és kelet-európai öntudat fontos
elemei az Oroszországról és az oroszokról szóló,
majdnem mindig negatív toposzok. Oroszország ebben a kontextusban
negatív összehasonlítási alap, amelyhez képest
„még mi is” jobbak, gazdagabbak és európaiak vagyunk.
A Boris Groys által
„a Nyugat tudatalattijának” nevezett Oroszország tehát
azt a szerepet tölti be nagyban a Rajna és a Visztula között,
mint kicsiben Románia a magyar köztudatban. Ráadásul
a nyolcvanas évekre ez az Oroszország-kép Nyugaton
is tökéletes sikert aratott, miután 1968, 1979 és
1981 negatív tapasztalatai végképp kiszorították
a nyugat-európai köztudatból az irodalmi reminiszcenciák
alakította romantikus russzofíliát. Ebbôl következik,
hogy a nyugati Oroszország-toposzok alapvetôen reflexiós
természetûek. Nem az a lényegük tehát,
hogy megértjük-e és meg kívánjuk-e magyarázni
általuk Oroszország jelenségeit, hanem arról,
mit gondolunk e jelenségek fényében magunkról.
Oroszország jelenségei
kapcsán természetesen nem árt eleve leszögezni,
hogy valóban különlegesek, hiszen az ország méretei,
földrajzi és etnikai viszonyai jelenleg nem vethetôk
össze más országokkal. A jelenleg szót azonban
érdemes kiemelni. Azt, hogy Oroszország jelenleg a földkerekség
utolsó nagy birodalmi szervezetû állama, amelynek tizenhétmillió-hetvennégyezer
négyzetkilométernyi területét megannyi nemzetiség
lakja, joggal érezhetjük az általunk megszokott nemzetállami
keretekkel leírhatatlannak, mint ahogy ez így is van. De
nem szabad elfelejtkeznünk egy nagyon fontos tényrôl.
A birodalmi keretek nem csak Oroszországra, illetve a Szovjetunióra
voltak jellemzôk a XX. század hetedik évtizedéig.
Birodalom és nemzetállam
Az Oroszország és
a Nyugat közötti, a közép-kelet-európai értelmiségi
mondavilágban megmagyarázhatatlannak tûnô együttmûködés
ugyanis reális alapokra épült. Fontos megjegyezni, hogy
míg a Gdansk–Varsó–Budapest–Zágráb-tengely
(illetve a hozzájuk sokban hasonlító cseh és
szlovén gondolkodás) elsôsorban a nyugati kereszténység,
a rendiség és nemzeti-polgári forradalmak triászát
hangsúlyozta (ez utóbbi egyébként a térség
keletebbi kisállamainak is sajátja), addig a szigorú
értelemben vett nyugati történelemnek volt (és
ma is van) egy másik lehetséges olvasata. Ez pedig a Karolingok
császársága, a hûbériség, a keresztes
hadjáratok és a gyarmatosítás tengelyén
jelöli ki a közösségi pontokat. Ezt a képet
tovább árnyalja egy nagyon fontos tényezôvel.
Kelet-Közép-Európa értelmiségi elitjei
szívesen emlegetik, hogy polgári nemzetté válásuk
során nyugati mintákat követtek.
A valóság
viszont az, hogy paradox módon a nyugat-európai polgári
nemzetek megszilárdulása, bár korábban kezdôdött,
de lényegesen késôbb fejezôdött be, mint
keleten, sôt helyenként még ma is tart. Ennek oka pedig
éppen az volt, hogy a polgári és nemzeti állam
megjelenése e területeken összekapcsolódott a gyarmatosítás
kalandjával és a tengerentúli birodalom eszméjével.
(Ez alól csak a Habsburg Monarchia jelentett kivételt, innen
gondolkodásunk ez irányú szegényessége.)
Azaz például a Harmadik és Negyedik Köztársaság
egységes és oszthatatlan francia nemzetének tagjai
szinte csak az anyaország polgárai voltak, s hozzájuk
kapcsolódtak a világméretû birodalom különféle
jogállású alattvalói, akik között
lehettek teljes jogú francia polgárok, mint mondjuk a szenegáliak
és kokinkínaiak, de lehettek protektorátus vagy gyarmati
közigazgatás alá vetettek is. Azt, hogy ez a hatalmas
birodalom mégis mekkora egységet és erôt tudott
jelenteni, éppen a második világháború
példája mutatja. Ráadásul az elsô világháború
után a legtöbb gyarmati birodalom kifejezetten azzal próbált
a válságból kivezetô utat találni, hogy
különféle bôrszínû és kultúrájú
alattvalóit az egységes birodalom teljes jogú polgárságának
ideája felé terelte.
A portugál Novo Estado
például kereken tagadta, hogy gyarmatosító
hatalom lenne. Ehhez hasonló megoldással kísérletezett
a Brit Birodalom is, és hosszú ideig úgy tûnt,
hogy az új Nemzetközösség e birodalom új
köntöse csupán. E ponton elégedjünk meg annak
a leszögezésével, hogy Oroszország (majd a Szovjetunió)
és a Nyugat viszonya multikulturális és multietnikus
birodalmak kapcsolata volt jószerivel a hetvenes évekig (az
aktuális szovjet fôtitkárok és francia elnökök
rendszeres és hagyományosan „szívélyes” tárgyalásai
mögött sem a személyes barátságot kell keresni).
Ebbôl származik az a keserû történelmi tapasztalatunk
is Oroszországról, hogy ami a közép- és
kelet-európai értelmiségi számára érthetetlen
volt, vagy éppen a népek börtönét jelentette,
az a nyugat-európai politikacsináló számára
magától értetôdô volt. Az ötvenes
évek brit, francia vagy portugál politikusa ugyanis tiltakozott
volna az ellen, hogy több kontinensre kiterjedô hazája
nemzetállam, míg az orosz fél tapasztalata viszont
az volt, hogy birodalma csak egyike a nagy nemzetközi hatalmaknak.
Nemzet és birodalom
Ezt nem véletlenül
hangsúlyozzuk. Oroszország történelmének
legalapvetôbb sajátossága, hogy nem nemzetállam.
Ugyanakkor az orosz nagyhatalom kialakulása nemcsak abban tér
el a nyugatiakétól, hogy nem tengeri, hanem szárazföldi
hódítások sorozata volt, hanem abban is, hogy másképp
oszlott meg a birodalom alapnépességének és
periferikus népességének területe, mint a tengerentúli
gyarmatbirodalmak esetében. Az orosz (és a vele hosszú
ideig egylényegûnek számító ukrán
és belorusz) népesség úgy települt keleti
és déli irányba, hogy hatalmas zárványokban
hagyta maga mögött a meghódított nem orosz lakosságot.
Így a centrum és periféria viszonya Oroszországban
gyökeresen más, mint Nyugaton. Az ország fô kulturális
trendjeihez csak lazán kapcsolódó területek nem
az ország határszélein helyezkednek el, hanem az ország
testébe szervesen beilleszkedve élik – gyakorlatilag – saját
életüket. Az abszolútnak és totalitáriusnak
mondott orosz (majd szovjet) állam kisebb-nagyobb vehemenciával
igyekezett kiterjeszteni az említett térségek feletti
ellenôrzését. 1917-ig ennek legfôbb eszköze
a térítés és az oroszosítás volt,
míg a szovjet korszakban a szocialista iparosítás
és a városodás. Míg a térítési
és oroszosítási kísérleteknek még
az európai Oroszországban is csekély eredményei
voltak, többek között azért, mert az autoritás
(a lokális és erôszakos térítés,
oroszosítás) és a törvényesség
konfliktusából Nagy Katalin uralkodása óta
még a legelkötelezettebb cárok alatt is az utóbbi
került ki gyôztesen, addig a szocialista, szovjet típusú
civilizáció maradandó nyomot hagyott a Szovjetunió
nem orosz népeinek, nemzeteinek fejlôdésében
(lásd modernizáció és nemzetépítés).
Az 1917 után a szovjet
térségben végbement politikai változások
lényegét az jelentette, hogy az állam lemondott az
oroszosításról (a pravoszlávia eleve kiesett
a játékból), sôt hajlandó volt etnikai
alapon szervezett, delegált hatalmi szervezetek kiépítését
is támogatni. A bolsevikokra nagyon is jellemzô pragmatizmus
a nemzeti önrendelkezés kimondásával és
formális bevezetésével nemcsak a bolsevik államot
mentette meg, de létrehozta a nemzeti fejlôdés intézményes
kereteit olyan népeknél, etnikumoknál is, amelyek
a századelôn a nemzetté válástól
még igencsak távol álltak.
A Szovjetunió tárgyunk
szempontjából és közjogi értelemben éppen
nem a cári Oroszország örököse volt, míg
a mai Oroszország a Szovjetunió közvetlen örököse.
Míg az Orosz Birodalom szupranacionális jellegébôl
fakadóan a nemzeti elem nem volt a politika szervezô eleme,
a Szovjetunióban meghatározó szerepet kapott. Az új
állam politikai, közigazgatási egységeinek kialakításakor
nemzeteket, nemzetiségeket ismertek el, nemzeti-territoriális
egységeket „konstruáltak” (másokat egyik népszámlálástól
a másikig tartó idô alatt „dekonstruáltak”),
mintegy elfogadva ezzel a közös, szovjet hazába tagolt
autonóm fejlôdések lehetôségét.
Ugyanakkor a közös ideológia olyan egységes életformát
is terjesztett, amelybe csak beletörni vagy általa megtöretni
lehetett. Nem kívánunk most ennek részleteibe belemenni,
legyen annyi elég, hogy a hetvenes évek végéig
ez a modell alapvetôen sikeresnek, sôt, részben exportálhatónak
is bizonyult.
A szovjet civilizáció
A konszolidált szovjet
civilizáció a szovjet történelem forradalmi szakaszának
és a honvédô háborúnak a lezárultával
teremtôdött meg, 1945 után és az 1970-es évek
között. Az új, gyakran elôzmény nélkül
megépült szocialista városok a tudatosan tervezett szocialista
társadalom alapjai, mikrokozmoszai lettek, amelyek az „elmaradott,
félfeudális” falvakhoz képest a civilizáció
addig ismeretlen vívmányait jelenítették meg.
Az egyentervek szerint felépített városok elsôsorban
az ôket éltetô – gyakran stratégiai – ipari tevékenység,
nagyüzem munkaerôvel (humán erôforrással)
való ellátását szolgálták. Ugyanakkor
ezek a települések közigazgatási központok
lettek, a megfelelô hivatalnoki karral, regionális és
részben nemzeti értelmiséggel, kulturális intézményekkel:
óvodákkal, fôiskolákkal, sajtóval stb.
1939-ben, a szovjet ipari forradalom lezárultával a Szovjetunió
népességének 32 százaléka volt városlakó,
míg 1989-re a városi népesség aránya
elérte a 66 százalékot. A városodás
dinamikája addigra megszûnt, 1979-tôl egyértelmûen
stagnált. „Az emberiség története bizonyára
nem ismert ilyen gyors szárnyalást az elmaradottságtól,
a patriarchális viszonyoktól, a kulturálatlanságtól
a társadalmi haladás olyan magas fokára, mint amilyen
napjainkban a szocializmus” – jelenthette ki büszkén a szovjet
életformát dicsôítô mû szerzôje.
Valóban új
civilizáció teremtôdött, mégpedig olyan,
amely nem akarta erôszakkal oroszosítani mikrokozmoszai lakóit.
A cél az általában vett orosz ajkú „szovjet
ember” kitenyésztése volt. Az oroszság ugyan ennek
a kevert etnikumok feletti öntudatnak a legfôbb külsô
attribútuma volt, de ez csak a közös nyelv és egyfajta
birodalmi kultúra szintjén létezett. A ma már
közhelyszámba menô orosz regionalizmus gyökerei
is itt keresendôk inkább, mint a klánok, maffiák
és egyéb per definitionem megfoghatatlan struktúrák
képében. Sôt, a jelenlegi oroszországi viszonyokra
gyakran használt „új középkor” magyarázatok
elméleteit is a 60-as, 70-es évek „Nyugatján és
Nyugatjára” dolgozták ki. Az új, gyakran a semmibôl
elôbújt szocialista városok lakói – az ipari
munkástól a tanáron át a helyi irodalmi kiadvány
szerkesztôjéig – és vezetôi egyaránt érdekeltek
voltak a régiók közötti tervalku-versenyben. Az
ipar és a köré települt, telepített közigazgatási
város és társadalma, kultúrája olyan
szoros szimbiózisban élt és él, amelynek átstrukturálása,
megszüntetése beláthatatlan civilizációs
katasztrófát okozna. Ugyanakkor viszont a külsô
elemzôk éppen ennek a rendszernek a fennmaradásáért
hibáztatják a mai orosz államot. Márpedig annak
megértéséhez, hogy „miért viselkednek úgy,
mint az oroszok” – hogy egy 1947-ben megjelent amerikai könyv címét
idézzük –, a modern orosz regionalizmusnak a szovjet történelemben
gyökerezô lényegét kell feltárnunk.
A szovjet politika és
helyi politikák sikerének titka már Lenintôl
kezdve nem volt más, mint a doktriner lózungok és
a régiónként változó társadalmi,
kulturális valóság kiegyezése, ha tetszik:
asszimilációja. Ám az asszimiláció nem
az 1924-tôl újraszabott, egymással közvetlenül
határos régiók között zajlott, hanem a központ
és ideologikus direktívái, valamint az egyes régiók
között. Miután a meghirdetett ideológia célja
az új civilizáció, elérésének
módja pedig a fejlett iparosítás és az ezzel
együtt járó városiasodás volt, az újraelosztásban
mint adott rendszerben minden egyes régió igyekezett az érdekeit
önállóan érvényesíteni. Ám
a sikeres lobbizáshoz kellett az adott régió, szerencsésebb
esetben nemzeti régió elismertetése.
Miután a szovjet
típusú tervalku megszûnt, és az állam
tudatosan kivonult a lokális „életszínvonal-politikából”,
területenként eltérô drámaiságú
helyzet állt elô föderációszerte. A lakótelepek
népei – az oroszországi népesség túlnyomó
része – a szegényebb (és zordabb, hidegebb éghajlatú)
területeken szembesültek legelôször azzal a jelenséggel,
hogy városaik, mikrocivilizációik valójában
ideiglenes építmények. Szibéria egyes területein
és a távol-keleti Tengermelléki Körzetben az
elemi infrastrukturális szolgáltatások kerültek
a csôd szélére: a vasbetonból épült
panelházak még hosszú ideig állhatnak, ám
az amúgy sem precíziós munkával beléjük
épített vezetékhálózat, fûtési
rendszer bármikor felmondhatja – és idôrôl idôre
fel is mondja – a szolgálatot. Az orosz urbanisztikai szakemberek
az elmúlt években folyamatosan adják vészjeleiket
a központi és helyi hatalom felé, hogy a szovjet civilizáció
alapjaként definiált modern városi életmód
veszélyben van. Veszélyben van a pusztuló infrastruktúra
és az azokat használó emberek milliói.
Nem véletlen a belsô
népvándorlás egyértelmû trendje: a hajdan
központilag ellátott arktikus, szibériai városokból
egyre nagyobb számban költöznek el a lakók. Mind
a helyi, mind a központi politika kénytelen szembesülni
a szovjet civilizáció legfélelmetesebb társadalmi
örökségével: azzal, ami már nem mûködik,
de létezik. A kérdés most csak az: mi történik
az ipari társadalom (számos preindusztriális zárvánnyal
együtt) fönnmaradt keretei között a világ talán
legnagyobb mesterséges ipari társadalmával? A válaszok
eltérôek lehetnek. Vannak, akik a fenti – nem túlzó
a szó – drámai helyzetbôl a reszovjetizálás
útját javasolják, míg a másik véglet
a nyilvánvaló állami (és össztársadalmi)
felelôsség atomizálása, lokalizálása.
Ez utóbbi politika a gazdaságilag fejletlenebb és
„politikailag gyengébb” régiókban valóságos
katasztrófával fenyeget. Az aránylag gazdag és
jól ellátott városok, régiók megteltek,
ezért a fenyegetô civilizációs, gazdasági-társadalmi
veszély elhárítása újfajta „egységet”,
szolidaritást igényel a föderációtól.
Ám mindez nem feltétlenül vezet a szupercentralizált
és a „kiegyenlítô újrafelosztás” gazdasági
elvén alapuló birodalom feltámadásához.
Igaz, a legutóbbi idôk történései ezt sem
zárják ki, de találhatunk ellenpéldákat
is. Az elmúlt évtizedben látványosan felvirágzó
Moszkva vezetése például még arra is képesnek
bizonyult, hogy az infrastruktúra folyamatos építése
mellett szubvenciókkal segítse a leszakadt rétegeket.
Így alakulhatott ki, hogy Moszkvában még a nyugdíjasok
között is ritka, ha valaki ezer rubel (kb. 10 000 forint) alatti
járandósággal kell, hogy beérje, miközben
a másik fôváros, az európainak tartott Pétervár
látványos szegényedése közepette magasan
kvalifikált kutatók jussa marad az ötszáz rubeles
éhbér, esetleg a biztonsági ôri szolgálat
egy nagy áruházban. Luzskov Moszkvája (és a
többi donor körzet) egyébként éppen ezért
tiltakozik a tervezett adóreform azon intézkedése
ellen, amely a helyi hatalmakéból a központi hatalom
kezébe adná az Oroszországban legrendszeresebben beszedett
adónemet, a hozzáadott értéket. A regionális
eltérések azonban nemcsak gazdasági jellegûek,
a kultúra vagy éppen
a vallásszabadság jelenléte legalább ennyire
meghatározó. Miközben ugyanis Irkutszkban szemináriumok
és közigazgatási akciók sorával igyekeznek
meggátolni az orosz lakosság körében egyre jobban
terjedô karizmatikus-protestáns mozgalmakat, Vlagyivosztok
nem emel kifogást a jelenlétük ellen.
A régiók Oroszországa
Az eltérô gazdasági
adottságú régiók mint politikai terek eltérô
módon alkalmazkodnak a normatív újraelosztás
megszûntével kiváltott helyzethez. Alapvetôen
két stratégia különböztethetô meg. Az
orosz periféria politikailag és társadalmilag forró
pontjain a „különleges reagálás”, a tûzoltás
jellemzi a vezetôk tevékenységét (például
a Távol-Kelet, Csukotka, az északi Tengermellék vidékén).
A politikailag stabil térségekben a posztszovjet átmenet
békésebb, nyugodtabb viszonyokat teremtett a rituális-procedurális
demokrácia keretei között. E vidékek elitje helyi
gyökerû, nem kívülrôl – az országos,
központi nagypolitikából – érkezett „hôsökbôl”
tevôdik össze (mint amilyen Lebegy és Ruckoj). Társadalmi
és politikai elôéletüket tekintve leggyakrabban
a peresztrojka korszakának másodvonalbeli lokális
gazdasági kádereibôl rekrutálódtak. Ez
az új típusú, szovjet eredetû helyi elit laboratóriumi
tisztasággal leginkább a Volga menti területeken figyelhetô
meg.
A szovjet-orosz vidék
egyik öröksége ez. A szovjet társadalomépítés,
a nagy „civilizációs fordulat” forradalmi szakaszának
lejártával a konszolidálódó unióban
egyre hátrébb szorultak a Moszkvából küldött
komisszárok, és egyre inkább elôtérbe
kerültek a helyi káderek. A hatvanas évektôl a
területi, (nagy-)városi pártbizottságok vezetôi
túlnyomórészt a helyi mezôgazdaságból,
iparból kiemelkedett-kiemelt gazdasági káderekbôl
kerültek ki. Ezek a helyi és helyi gyökerû pártvezetôk,
mint országnyi területek urai és vezetôi, már
egyszerre lehettek az ideologikus központi hatalom helyi képviselôi
és a helyi társadalom, gazdaság érdekeinek
képviselôi a központi pártapparátus elôtt.
A szovjet állam és a központosított tervgazdaság
gyengülésével ez utóbbi funkcióik lettek
erôsebbek, s a peresztrojka éveiben már szinte csak
ez maradt számukra. A helyi érdekekért lobbizó
regionális „gazdák” és közvetlen munkatársaik
színeváltozásának társadalmi elfogadását
épp ez magyarázza.
Egyes Oroszország-szakértôket
kifejezetten zavar, hogy a regionális vezetôk (kormányzók,
elnökök stb.) nem írhatók le az országos,
parlamenti politikai pártok és azok programjai alapján.
Különösen igaz ez a gazdatípusú regionális
vezetôkre, akik aztán igazán magukénak vallják
az orosz „vidéki” elit krédóját: „Vidéken
az emberek (értsd: a vezetôk) az ügyekkel foglalkozzanak,
és ne a politikai osztályozással!” Az ideológia,
a politikai programok az adott terekben érdektelenek és értelmezhetetlenek.
Ott csak kétféle vezetô létezhet: a jó
és a rossz gazda. A peresztrojkából „átmentett”
elit békés, „procedurálisan demokratikus” uralmára
Asztrahány, Volgográd, Szaratov a legjellemzôbb példa.
Az 1993. októberi
belpolitikai földrengést a Jelcin vezette Oroszország
azzal hagyta sikeresen maga mögött, hogy elfogadta a régiók
országokká válását (s Putyin reformjai
éppen ezt a folyamatot igyekeznek visszafordítani). 1993–94
folyamán a régiók és a központ viszonya,
az egyes régiók jogi státusa konszolidálódott,
institucionalizálódott. Az egyes köztársaságok,
megyék, autonómiák és a két fôváros
egyre hatékonyabban léptek fel a központtal szemben.
A Kreml által elfogadott gyenge állam politikája a
gyakorlatban a be nem avatkozás politikája lett a régiókon
belüli „belpolitika” kérdéseibe.
1994 nyarán nyilvánvalóvá
vált, hogy gazdasági források hiányában
a központi állam nem akadályozhatja meg az orosz regionalizmus
új rendszerének kialakulását, sôt azt
elfogadja, és kétoldalú szerzôdésekben
szentesíti. E politika logikus következménye lett mindenfelé
a „szovjet” (azaz a tanácsrendszeri) örökség lokális
lebontása. Moszkva olyannyira nem avatkozott bele ebbe a folyamatba,
hogy 1996 januárjában és februárjában
az orosz alkotmánybíróság precedensdöntést
hozott: megsemmisítette az altáj-vidéki és
a csitai terület törvényhozóinak határozatát,
amellyel a helyi végrehajtó hatalmat a regionális
törvényhozás ellenôrzése alá kívánták
vonni. A végrehajtó hatalom kivonása a törvényhozók
kontrollja alól a Kremltôl sem idegen, ám ez „vidéken”
a Kremltôl függetlenül zajlott. A „központ”, a föderatív
állam a régiókon belüli politikai harcokban ma
már nem döntôbíró, legföljebb a lokális
belpolitikában kijátszható „erôfaktor”.
Az 1993 utáni orosz
regionalizmus fô sajátossága az, hogy a Föderáció
jogalanyai között nemcsak jogi aszimmetria (Udmurtia például
parlamenti köztársaság, míg Komiföld elnöki
köztársaság), hanem költségvetési
aszimmetria is van. Míg a szovjet típusú regionalizmus
gazdasági szempontból normatív volt, addig ez az orosz
regionalizmus, a „központ–vidék” kapcsolatában ez nem
érvényesül. A gazdaságilag stabil, a föderatív
és a világpiacon likviddé tehetô (fôként
nyersanyag-) tartalékokkal rendelkezô régiók
és az azokat tragikusan nélkülözôk között
az életszínvonal minden mutatójában drámai
különbségek alakultak ki. Ezzel párhuzamosan megfigyelhetô
egy etnikai-territoriális aszimmetria is. Az ország lakosságának
83 százaléka vallja magát orosznak, míg az
ország területének 53 százaléka etnikailag
„címzett” terület. Különösen élesen jelenik
meg ez a gazdaságilag hátrányos helyzetû, instabilabb
régiók esetében. A regionális költségvetésekben
a központi újraelosztásból származó
források súlya régiónként és
költségvetési évekként változó
módon a 0 százaléktól az 50 százalékot
meghaladó skálán mozog. Az utóbbi helyeken
bukkannak fel kívülrôl érkezett „hôsök”,
hogy megmentsék a régiót: a helyi lakosság
és a helyi elit el is várja tôlük, hogy „kijárják”
a központi források megszerzését.
A gazdaságilag stabil
régiókban, ahol a központi újraelosztás
szerepe csekély vagy nem is létezik, a végrehajtó
hatalom feje úgy viselkedik, mint valami jó gazda. Az ilyen
regionális vezetôktôl sem idegen a kijárás,
a protekcionizmus, ám ennek legfôbb célja a központtól
való koncessziók megszerzése. Így például
Jurij Luzskov, Moszkva város feje sikeresen lobbizott föderációs
szinten a moszkvai privatizációs program elfogadtatása,
illetve az élelmiszerimport egyszerûsítése mellett.
Luzskov Moszkvája nemcsak az új orosz kapitalizmus – tagadhatatlanul
egyre jobban csillogó – kirakata, de a sikeres regionális
(municipiális) orosz kapitalizmus sikeres modellje is lett. Ne feledjük,
Moszkva nemcsak az Orosz Föderáció fôvárosa,
de annak önálló jogalanya is. Luzskov az akkori moszkvai
elsô titkár, Borisz Jelcin patronáltjaként kezdett
emelkedni, 1987-ben. A városi szovjet adminisztrációtól
a moszkvai kormány fejéig ívelô fél évtizedes
pályája végig patrónusa pályájával
párhuzamosan haladt. A rendszeresen bejáratos regionális
fônökök közül ô jutott be legkönnyebben
az orosz elnökhöz. Kapcsolatukra 1994–95-ben vetült árnyék,
amikor is Korzsakov, Jelcin akkori bizalmi embere és Berezovszkij
lejárató szándékú kampányba kezdtek,
abbéli félelmükben, hogy Luzskov elnök akar lenni.
A kampányt Luzskov a legkisebb népszerûségveszteség
nélkül élte túl, mivel a lényébôl
fakadó kép, „a tiszta és jó gazda” imidzse
megvédte ôt. Ezt nem befolyásolta az a körülmény,
hogy mint jellegzetes regionális vezetô, a polgármesteri
hivatalt gyakorlatilag leválasztotta a városi tanácsról.
Mint jó gazdasági szakember, adminisztrátor nemcsak
a helyi törvényhozástól, a városi önkormányzattól
tudta magát függetleníteni, hanem a városban
székelô központi államtól is. Önállóságának
záloga épp a sikeresen mûködô municipiális
kapitalizmus. A város bevételei a Kelet-Európában
hagyományos ingatlaneladásból, a város által
alapított cégek mûködtetésébôl,
valamint a jó gazdálkodásból származnak.
E bevételek fölött Luzskov és hivatala gyakorolja
az ellenôrzést, a városi tanácsnak sok köze
nincs hozzá. A municipiális tulajdonú vállalatok
(tiszta városi tulajdon, résztulajdon, vegyesvállalat)
tevékenységi köre szerteágazó: a halfeldolgozástól
a sütôiparon át, az ingatlancégen keresztül
találunk közöttük turisztikai vállalatot,
szállodákat, televíziós produkciókat
elôállító cégeket (Moszkvában
még a Pizza Hut és a Macdonald’s is részben városi
tulajdonban van). Tevékenységük hozzájárul
az országosan kiemelkedô kommunális és szociális
kiadások forrásaihoz, de nyereségükbôl
jut a régiók közti segítségnyújtásra
is. Az ellátás minden téren Luzskov Moszkvájában
a legjobb Oroszországban.
A Moszkvával megegyezô
jogállású második fôváros, Szentpétervár
azonban nem lett az orosz (municipiális) kapitalizmus vitrinje,
mi több, a város drámai módon provincializálódott.
A forradalom elôtti Oroszország kozmopolita fôvárosa
elvesztette kozmopolita jellegét, a szovjet és poszt-szovjet
Moszkva viszont „elnyerte”. Szentpétervár nem tudott Oroszország
nyugati kapujává, valóban „különleges gazdasági
övezetté” válni, ahogy teljes kudarcot vallott a legnyugatibb
orosz régió, Kalinyingrád („leánykori nevén”
Königsberg) ebbéli próbálkozása is. E
sorok egyik írójának megrázó személyes
élménye volt a hatalmas kalinyingrádi pályaudvaron
a hosszú órákon át tartó ácsorgás
abban a reményben, hogy operatôrével legalább
egy, a pályaudvaron – hétköznap délután
– átsuhanó vonatszerelvényt sikerül kameravégre
kapni. Nem sikerült: Oroszország legnyugatibb kapuját
a Nyugat valamilyen oknál fogva nem használja. A kalinyingrádi
körzetben mûködô vegyesvállalatok túlnyomó
többsége litván és lengyel tulajdonban van. A
litván „nagytôke” alapvetôen abból profitál,
hogy az Oroszországból Oroszországba (Kalinyingrádba)
tartó áruk vámmentesen utaznak át Litvánián,
ahol a vagonok tartalmát kipakolják. Így válhatott
Litvánia az országban amúgy nem található
nyersanyagok (kôolaj, stratégiai fémek stb.) jelentôs
exportôrévé. Jellemzô a kalinyingrádi
oroszok tudatára a város polgármesterének e
tanulmány egyik szerzôje elôtt tett kijelentése:
„Kalinyingrád immár harmadik generáció óta
törzsökös orosz föld.”
Az orosz hisztéria
Oroszország politikai
mentalitásának alapvetô eleme a külsô világból
való kiszorultság következtében kialakult diszkomfortérzés.
Az a kényszer, hogy Oroszországnak minden esetben „bizonyítania
kell”, hogy nagy és erôs állam, amely képes
megállni a világ elôtt, sôt ha kell, az egész
világ ellenében. A nagy és erôs állam,
amely képes megvédeni a népét, szükségszerûen
centralizált. Így vált az orosz mentalitás
alapvetô részévé a nagy és erôs
állam és az azt megteremtô erôskezû vezetô
tisztelete. Az erôs állam azonban éppen azon az áron
erôs, hogy a nép gyenge. Magyarán szólva, a
külsô reprezentáció sikerei érdekében
a belsô viszonyok ellenében cselekszik. Nem azt az államot
akarja fönntartani, ami van – és éppen ezen a ponton
tér el ténylegesen az orosz mentalitás a nyugatitól
–, hanem azt akarja megteremteni, aminek lennie kellene. Így lesz
a nagyhatalmi politika kényszere Oroszország fejlôdésének
csapdája, hiszen éppen azokat az erôket vonja el, amelyek
a társadalom felemelkedését szolgálhatnák,
ráadásul mentálisan is torzuláshoz vezet. Oroszország
önképe ugyanis nem egyezik a saját valóságával:
éppen azt tekinti természetellenesnek, ami e sorok szerzôi
szerint természetes állapota volna. Az ország föderáció
mivoltát.
Így történhetett
meg, hogy az orosz történelemben mindig azok az uralkodók
a pozitív példák, akiket saját történelmünkben
el sem viselnénk. Az udvartartását és dinasztiáját
kiirtó, országának harmadát elvesztô,
maradékát pusztává tevô Rettenetes (IV.)
Iván például a nagy uralkodó prototípusává
válhatott, utóda, Borisz Godunov viszont jó szándékú,
ámde mégis tragikus figura a szemükben. Rettenetes Iván
nagyságának forrása viszont nemcsak a lokális
hatalmak megtörése, hanem éppen az is, hogy ô
volt az, aki 1552-ben elfoglalta Kazánt, s ezzel megtörte azt
az erôt, amely nemcsak a mongol hódítással vált
az orosz történelem diabolikus ellenpólusává,
hanem már korábban. A Volgai Bulgária képviselte
iszlám, valamint a déli füves pusztákon nyargaló
nomádok már Kijev boldog idejében a pravoszláv
földmûvesek nyugodalmas világának sötét
ellenpontjai voltak.
1552 és 1583 között
Oroszország nem csak a többnemzetiségû birodalommá
válás útján indult meg: a kelet-európai
régióért a X. század óta küzdô
két világvallás, az ortodoxia és az iszlám
között dôlt itt el a harc. Az iszlám hagyomány
pedig – az orosz népmesék patriarchális „régi
jó világának” megfelelô Kijev-szindróma
párhuzamaként – éppen Bulgár országára
hivatkozik, akár még a mai Üzbegisztánban is.
Így érthetô
a probléma lényege. Oroszország – az anyaméhben
egymást bekebelezô ikerpárokhoz hasonlóan –
kebelezte be a vele párhuzamosan megindult fejlôdésû
kelet-európai és közép-ázsiai iszlám
területeket, amelyek, ahogy tudtak, végül is úgy
szakadtak ki testébôl, mint Kronosz testébôl
elnyelt ivadékai. A helyzet végzetes voltát viszont
az jelenti, hogy a Volga–Urál-vidéken elnyelt eredeti ikerpár
kiszakadása halálos lenne Oroszországra nézve.
Nem következhet tehát be az, ami Nyugaton, ahol az egykori
gyarmati birodalmak többé-kevésbé nehézségek
nélkül tudtak visszavonulni anyaországukba. Ha Oroszország
adná fel nemzetiségi területeit, akkor szükségszerûen
fel kellene adnia a szibériai és a távol-keleti Oroszországot
is, magyarán: az ország megszûnne létezni.
Ugyanakkor éppen
a kulturális tradíciók átjárhatatlansága
okozza azt, hogy a hódító voltaképpen nem tudott
– és ma sem nagyon tud – mit kezdeni a meghódítottakkal.
A szovjet korszak nemzetiségi
politikája is jószerivel ennek a következménye
volt. Az egyes etnikai autonómiák kialakításával
a központi hatalom mintegy rögzítette a kialakult helyzetet,
azzal a feltétellel, hogy az általa kialakítandó
lokális elitek maguk kötelesek a gondjaikra bízott terület
stabilitásáról gondoskodni. Hiába a több
évszázados együttélés, a közös
birodalmi tradíció és a többé-kevésbé
mindenütt beszélt birodalmi nyelv, Oroszország történeti
önképébôl hiányzik e tanulságok
tényleges levonása. Hiányzik annak elismerése,
hogy az orosz nemzeti fejlôdés mellett az országban
nem egyszerûen kisebbségek élnek, hanem önállóan
fejlôdô nemzetek, amelyek, kényszerûen, éppen
Oroszországon belül kell megvalósítsák
útjukat. Ezek az utak pedig nem közigazgatási, netán
hatalmi eszközökkel megrendszabályozható anomáliák,
hanem az ország történelmi fejlôdésének
szerves következményei. Az oroszok nagy többsége
így, ideértve a moszkvai szellemi eliteket is, értetlen
bizalmatlansággal szemléli kisebbségei különutaskodását.
Még akkor is így van ez, ha a jelcini korszak óta
a központi kormányszervekben rendre helyet kapnak a kisebbségek
képviselôi, az akadémiai körökben pedig üzletszerûen
ûzött sikerágazattá vált az ország
etnikai helyzetével való foglalatoskodás.
Az orosz nemzeti fejlôdésnek
az a legfôbb akadálya, hogy nem tesz világos különbséget
a föderációba vont területek, valamint a tulajdonképpeni
haza között. Oroszország létezik, „orosz” ország
azonban nincs. Ebbôl aztán természetesen következik,
hogy az ország nem folytat következetes regionális politikát.
Moszkva, még pontosabban a moszkvai Kreml aktuális urai hol
kényszerûen tudomásul veszik, hogy az ország
régiók és nemzetiségek halmaza, de nem együttese
vagy egysége, hol pedig megkísérlik felújítani
az erôs cár IV. Iván óta jól ismert modelljét.
Szembefordulnak velük, s maguk kísérlik meg egységessé
formálni akart (azaz jószerivel nem létezô)
népüket boldogítani. S ezzel az ördögi kör
tovább tágul, hiszen az erôs állam megint csak
önmaga valósága ellenében kell, hogy tevékenykedjék
mindaddig, amíg ki nem fullad. Kalandjával azonban kifosztja
a felfelé törekvô régiókat, miközben
nem képes hatékonyan segíteni a lemaradókat.
Kifelé szintén kényszerpályára jut.
Ahelyett hogy hagyná az ország egyébként hatalmas
természetes erôforrásait megnyílni, kisajátítja
ôket, s az erôs állam – a saját maga által
teremtett imaginárius veszélyekre, a maga keltette problémák
megoldásának költséges voltára hivatkozva
– igyekszik külsô segítséget kicsikarni szövetségeseibôl,
de leginkább ellenfeleibôl. Így voltaképpen
minden olyan kísérlet, amely Oroszországban a nyugati
típusú centralizált államhatalom megerôsödésére
irányul, szükségképpen hozza magával mindazt,
amit az ország „keleti despotikus” voltának mítosza
ígér. A bezártságot, a bizalmatlanságot,
az alsó közigazgatási szintek kaotikus voltát.
Amikor ugyanis a régióközi fejlôdést szétverni
vagy legalábbis gátolni igyekszik, ahelyett hogy regulálná
– éppen hogy akadályozza a belsô együttmûködést
s ezzel a természetes nivellálódás folyamatát.
Azt, hogy az ország régiók és nemzetiségek
halmazából valódi egységgé alakuljon.
Ráadásul, erôforrásainak véges volta
miatt, elôbb-utóbb újra arra kényszerül,
hogy elfogadja az egyes regionális elitek szerepét, s különalkukat
kössön velük.
A gond az, hogy az orosz
közvélemény (s nyomában a nyugati is) erôs
államot akar, holott éppen ez gondjai fô okozója.
Kaotikus volta ellenére a jelcini Oroszországban éppen
azért tudott megindulni és többé-kevésbé
lezárulni a nagy átalakulás, mert az államot
gyengesége megakadályozta, hogy beavatkozzék a természetes
folyamatokba. Ezt a keserû tanulságot éppen az elsô
csecsenföldi beavatkozásból kellett levonnia. A Putyin
által megindított reformfolyamatok igazi veszélye
nem az, hogy rendezni akarja a jelenlegi föderáció közigazgatási
és jogi káoszát, hiszen azt rendezni kell. Éppen
úgy, ahogy az is világos mindenki elôtt, hogy a lokális
elitek jelenlegi hatalmának megtörése nélkül
nem lehet igazi demokrácia Oroszországban, ahol jelenleg
éppen a regionális szinteken maradt meg a szovjet technokrácia
uralma. Az igazi kérdés az, hogyan teszi mindezt. A jelenlegi
eredmények éppen az erôs állam restaurációjának
árnyékát vetítik elôre.
Ezen a ponton nem haszontalan,
ha diskurzusunkba bevezetjük a Bibó által a közép-európai
nemzetfejlôdésekkel kapcsolatban használt „hisztéria”
kifejezést. Az orosz hisztéria lényege (és
ez voltaképpen az egyetlen, amely ténylegesen a mongol, majd
az aranyhordai függôség maradványa) a széttagolt
pravoszláv földmûvesek államának alapvetô
gyengesége, amelyet csak erôt mutatva lehet legyôzni.
Ezzel szemben áll viszont azoknak a nemzetiségi területeknek
a hisztériája, amelyek éppen az orosz erô áldozatainak
hiszik (okkal vagy ok nélkül, de általában inkább
okkal) magukat. A jelenlegi orosz válság oka éppen
ez a hisztéria.
Köztársaságok és egyéb nemzetiségi területek
Ezt a képletet csak
bonyolítja, hogy a legtöbb esetben nem beszélhetünk
egyszerûen csak az „oroszok és kisebbségiek” ellentétérôl.
Maguk az etnikumok között is hol kemény rivalizálás
folyik, hol alkalmi lokális szövetségi rendszerek jönnek
létre. Igaz, számszerû súlyuk közben csökkent
(l. az 1. táblázatot ), s e téren a mai Oroszország
helyzete gyökeresen más, mint a Szovjetunióé,
ahol az oroszság alig tudta fenntartani a maga relatív többségét.
Az adatok alapján két fontos jelenség állapítható
meg. Egyrészt az, hogy Oroszország saját etnikai területtel
nem rendelkezô kisebbségeinek lélekszáma csökken,
s ebben a kazakok, a németek, az örmények és
a zsidók egyaránt érintettek (azaz, a zsidó
népesség csökkenését nem lehet csak az
antiszemitizmussal magyarázni). A másik, hogy a népesség
és a saját etnikai területek, pláne azok jogi
helyzete és politikai befolyása nem állíthatók
korrelációba egymással. A Jelcin régi fegyvertársa,
Mihail Jefimovics Nyikolajev (az orosz név tôsgyökeres
jakutot takar) vezette Szaha köztársaság ôslakosai,
a jakutok (a saját nevükön szahák) lélekszáma
csak egytizede a tatárokénak, és lényegesen
elmarad a dagesztáni avarokétól vagy éppen
az ukránokétól is. Ugyanakkor Szaha (teljes nevén
Szaha szire) gazdasági és politikai jelentôsége
messze meghaladja a föderáció legszegényebb területei
egyikének számító Komiföld vagy éppen
az ukránok befolyását.
A kétharmadnyi Nyugat-Európának
megfelelô területû Jakutföld a maga több mint
3 000 000 km2-ével a legnagyobb köztársaság,
e terület 40 százaléka az északi sarkkörön
túl található. A legnagyobb és leghidegebb
föderációs jogalany lakossága kb. egymillió,
melybôl 382 ezer az „ôslakos”, míg a többi mintegy
120 nemzethez, nemzetiséghez tartozik. Szervezettségük
és érdek-képviseleti súlyuk azonban adott esetekben
jelentôsebb a számbeli súlyuknál – mégpedig
azért, mert zömük territoriális szervezetben, önálló
szövetségi jogalanyisággal élhet, s ettôl
meg sem lehet fosztani. Egy-egy nemzetiségi terület irányítása
tehát eleve ugródeszkát jelenthet az országos
politikában való részvételhez, ahogyan a szovjet
korszakban is. (A putyini reformok éppen ezt igyekeznek kiküszöbölni.)
A nemzetiségi területek legerôtlenebbje is nagyfokú
autonómiával bír, s így, ha másként
nem, de nemzetiségi alapon szembeszállhat a központi
akarattal. Az etnikai autonómiák csúcsát jelentô
köztársaságok pedig formálisan is szabályos
államot alkotnak az államban. Saját elnökük,
kormányuk, parlamentjük van, saját állami jelképekkel,
önálló hivatalos nyelvvel és saját karhatalmi
szervekkel rendelkeznek. Nagy a gazdasági önállóságuk
is. A legerôsebbek a pénzügyi függetlenséget
is kiharcolták, hogy csak a közös, föderációs
költségeket (külügy, hadügy, pénzügy
stb.…) fedezô költségeket utalják tovább
az általuk beszedett adókból. Természetesen
fenntartják maguknak ásványkincseik és egyéb
természeti erôforrásaik felett való rendelkezés
elsôdleges jogát is, amirôl aligha lehet egyszerû
adminisztratív úton lemondásra kényszeríteni
ôket.
Ráadásul e
nemzetiségi területek nemcsak annyiban válnak el az
ország egészétôl, hogy az ott élô
ôshonos, tituláris nemzetiség számára
ezek jelentik az elsôdleges hazát a föderációval
szemben, hanem e területeken belül eleve másként
értelmezik a kisebbség és többség, az
államalkotó nemzet és a nemzetiség fogalmait.
E régiók gyengébbjeiben a tituláris nemzetiség
elszánt vagy éppen csüggedô küzdelmet folytat
a saját, területen belüli érdekérvényesítésért,
az erôsebb, helyi elittel és többséggel rendelkezô
autonómiák
azonban világosan érzékeltetik, hogy az adott területen
ôk jelentik az államalkotó többséget és
az – általában orosz – bevándorlók a kisebbséget.
Bár az orosz sajtó ilyen esetekben rendszeresen felveti az
„etnikai fasizmus” vádját, valójában arról
van szó, hogy az adott terület hatóságai – kölcsönösségi
alapon – igyekeznek elégtételt venni lakosaik vélt
vagy valós sérelmeiért. Tehát ha a moszkvai
rendôrség a dagesztániakat vegzálja, akkor a
dagesztániak az oroszokon állnak bosszút (általában
nem a helyi, hanem a jövevény oroszokon).
Ugyanakkor az is tudnivaló,
hogy az ország területének ötvenhárom százaléka
nemzetiségi terület, s e területeken az ország
lakosságának tizennyolc százaléka él.
Ennek az eltérésnek, miszerint a nemzetiségek a számarányukhoz
képest sokszorosan nagyobb területet birtokolnak, az oka abban
keresendô, hogy az ország ritkán lakott, de hatalmas
természeti erôforrásokkal rendelkezô szibériai
területei zömmel nemzetiségi területek (2. táblázat).
E területek többsége
szuverén, nemzetközileg jogképes államalakulatnak
tekinti magát. Számos alkotmány a külön
állampolgárság intézményét is
rögzíti, bár hozzáteszi: a köztársasági
állampolgárok egyben a föderáció állampolgárai
is, a föderációnak a köztársaság
területén tartózkodó állampolgárai
azonban nem számítanak automatikusan az adott köztársaság
állampolgárainak. (Más esetekben, mint például
Adigeában, kikötik, hogy a helyi törvényhozás
helyeinek 51 százalékát föltétlenül
az ôslakóknak kell kapniuk, holott a köztársaságban
ma már orosz többség érvényesül.)
A szuverén jogalanyiság adott esetben tûnhet illuzórikusnak,
hiszen nem valószínû, hogy a 29 000 ôshonos lakta
Evenkiföld 1996-ban elfogadott alkotmánya alapján nemzetközi
hatalommá válna, de például a magyarországi
letartóztatása alapján elhíresült alumíniumbáró,
Bikov és a leszerepelt politikus, Sumejko kettôse 1999 nyarán
jól megvetette a lábát ezen a területen, hogy
Alekszandr Lebegy krasznojarszki kormányzó ellen sikeresen
lépjenek fel. Lebegy, Krasznojarszk ura, nyilvánvalóan
jó kapcsolatokat ápol még Hakaszia elnökével,
Alekszej Lebeggyel, aki a saját testvéröccse. 1998-ban
felmerült annak a lehetôsége is, hogy a krasznojarszki
kerületbôl 1992-ben kivált kis, török alaplakosságú
köztársaság visszatérjen anyaterületébe.
Haza és haladás
Akadtak olyan kis népek,
amelyeket meg sem érintett a politikai nemzetté válás
folyamata. Ilyenek a Szaján-hegységben élô tofalarok,
az evenkiföldi jukagirok, az eszkimók vagy az Amur mentén
élô tunguzok maradványai. Jellemzô a szovjet-orosz
politológiai kutatások ez irányú felületességére,
hogy szinte meg sem említik ôket. Holott a saját territóriummal
nem rendelkezô etnikumok jelentôs része nem jövevény,
mint a németek, zsidók vagy a koreaiak, hanem olyan ôshonos,
akiknek a lélekszáma alatta maradt annak, ami egy territórium
kialakításához kellett. Ugyanakkor olykor a kijelölt
nemzetiségi territórium határain belül az adott
etnikumnak csak egy töredéke él, és még
annak sem minden tagja beszéli anyanyelveként az etnikum
nyelvét.
A legkirívóbb
eseteket elôre felsoroljuk: Karéliában csak a karélok
63 százaléka él, de alig több mint a felük
vallja anyanyelvének a finn legközelebbi rokonának számító
nyelvet. A mordvinoknak csak 29 százaléka él a köztársaságban,
a tatároknak csak 32, a mariknak 50, a csuvasoknak pedig 51 százaléka.
Az anyanyelvhasználat azonban általában mindenütt
eléri vagy meghaladja a tituláris etnikumhoz tartozó
lakosság háromnegyedét, általában nyolcvanöt-kilencven
százalékos.
Akadtak népek, amelyek
megkapták ugyan a saját territóriumaikat, de nem rendelkezvén
saját elittel, voltaképpen csak nevükben gazdái
a területüknek. Ezek leginkább Szibéria és
az arktikus vidékek ôslakói. E területek mindegyikén
orosz többség érvényesül, s a tituláris
nemzetiség számaránya sehol sem haladja meg a 16 százalékot.
Vannak népek, amelyek többé-kevésbé zavartalanul
élhetik az életüket. Ilyenek az evenkik, csukcsok és
korjákok, s vannak, akik számára az önálló
terület még az indián rezerváció biztonságát
sem nyújtja, e népek közül a legtragikusabb sorsúak
a hantik és a manysik, akik önálló körzetük
lakosságának mindössze 2 százalékát
alkotják. Hozzájuk hasonlóan a föderáció
leggazdagabb területének számító Jamali
Nyenyec Autonóm Körzet (a tituláris etnikum számaránya
4 százalék) legfeljebb a nevében nemzetiségi
terület már. Bár a szovjet-orosz etnikai nómeklatúra
szerint önrendelkezéssel bíró, saját írásbeliséggel
rendelkezô népek, a nagy olajtársaságok nyomásával
szemben e népek ugyanúgy védekeznek, mint Alaszka
és Brit-Kolumbia ôslakói. Elmenekülnek, idônként
kétségbeesett kísérletet tesznek az ellenállásra,
illetve külsô segítôktôl várják
a megváltást. E külsô segítôk legaktívabbja
Szaha. A jakutok az északi népek közül az egyedüli
sikeres érdekérvényesítôk, sôt
a föderáción belül is az egyik legsikeresebbnek
számítanak.
A második szintet
azok az etnikai területek alkotják, ahol a tituláris
nemzet számszerûen kisebbségbe került, és
a köztársaság irányításában
is háttérbe szorult. Ezzel szemben presztízse vagy
saját elitjének jó stratégiája következtében
sikeresen tudja érvényesíteni saját érdekeit
a köztársaságon belül. E köztársaságokra
jellemzô az erôs települési aszimmetria, a jövevény
lakosság túlsúlya a szovjet idôkben kiépült
városok lakosságából ered, a vidék az
ôslakosság kezében van. E köztársaságok
olyan zónában fekszenek, ahol – gyakran a környezetükhöz
képest is – kiugróan magas az iparban foglalkoztatottak aránya.
Ez jól megfogható jelenséget takar: a szovjet civilizáció
e területeken (is) importnövény, az uniformizált
városokba szabadon ömleszthetô ipari populáció
voltaképpen a harmincas évek óta a földjükrôl
elûzött orosz parasztok leszármazottaiból áll,
míg az etnikai populáció jobban megôrizte a
rurális életformát. Mindezek mellett e köztársaságokra
jellemzô az a folyamat is, hogy a tituláris etnikum fokozatosan
erodálódik, mind nagyobb számban veszti el anyanyelvét
és hagy fel eredeti életmódjával. A külön
kiemelt Karélián (10 százalék) és Burjátián
(24 százalék) kívül Dél-Szibériában
Hakasziát (11 százalék) és az Altáji
Köztársaságot (31 százalék), az ország
európai területének középsô és
északi részén Komiföldet (23 százalék),
Udmurtiát (31 százalék), Mari Elt (43 százalék)
és a Mordvin Köztársaságot (33 százalék)
említhetjük e sorban. Hakasziában a helyzetet bonyolítja,
hogy az ôslakos, török nyelvû, de nem muzulmán
népességet szabályos feudális függôségbe
vonták a Mongólia Hovd megyéje felôl odavándorolt
muzulmán kazakok.
Vannak köztársaságok,
ahol a kisebbségbe került tituláris nemzetiség
meg tudta tartani a politikai vezetést, és így a föderáció
szintjén is rendelkezik vagy legalábbis Putyin reformjaiig
rendelkezett érdekérvényesítési lehetôséggel.
E köztársaságok
sorába az alábbiak tartoznak: Baskorsztán (22 százalék),
Szaha (33 százalék), Karacsáj-Cserkeszföld (41
százalék), ahol eleve két ôshonos elit küzd
egymással, és Adigea (22 százalék), ahol az
alkotmány rögzíti, hogy a helyi törvényhozás,
a Haet helyeinek 51 százaléka illeti meg az ôslakókat.
Formálisan, csak a számok alapján ide sorolhatnók
még Kalmükiát (45 százalék) és
Tatarsztánt (48 százalék), de két ok miatt
nem tesszük: egyrészt, mert a relatív többség
e köztársaságokban a tituláris nemzet kezében
van (az oroszok aránya Tatarsztánban 43 százalék,
Kalmükiában 38 százalék), másrészt,
mert érdekérvényesítô képességük
kiemelkedôen jó (különösen a tatároké).
A tituláris nemzet belsô kohéziója – Baskorsztán
kivételével – mindegyik köztársaságban
magas fokú, nyelvük, kultúrájuk nem erodálódik.
A baskírok számára sem csak az orosz, sokkal inkább
a tatár nyelv és kultúra jelenti a kihívást.
Az alábbi köztársaságokban
van abszolút vagy relatív többségben a tituláris
nemzet: Tatarsztán, Kalmükia, Csuvas Köztársaság
(68 százalék) Észak-Oszétia (53 százalék),
Ingusétia (71 százalék, az utolsó adatok még
az együttes Csecsen–Ingus Köztársaság korából
vannak), a szibériai Tuva (64 százalék) és
a szakadár Csecsenföld (nincs korrekt adat). Két másik
köztársaságot is meg kell említsünk a Kaukázus
északi elôterébôl: a Kabard–Balkár Köztársaságban
a két tituláris nemzetiség számaránya
57 százalék, míg Dagesztán ôshonos lakosai
együttesen a köztársaság populációjának
73 százalékát teszik ki, s itt a legkisebb az oroszok
aránya, mindössze 9 százalék. Van még
két autonóm terület, ahol egyértelmûen
többségben van a tituláris nemzetiség, ilyen
a Komi–Permi (60 százalék) és az Agai Burját
(55 százalék), de e területek tituláris nemzetiségei
az anyaköztársaságban egyértelmûen kisebbségben
vannak.
E számok mögött
korántsem egységes politikai kultúra áll. Oroszországban
a föderáció szintjén valóban mûködnek
a demokrácia és a piacgazdaság keretei. Távol
Moszkvától azonban más a helyzet. E régiók
mindegyike saját útját járja, vezetôi
általában riválisok nélkül állnak
az élükön. Különösen így van ez
a nemzetiségi területeken, ahol a fô törésvonalak
nem a politikai vagy gazdasági megfontolások, hanem etnikumok
és vallások között húzódnak. Demokráciát
követelni e köztársaságokban általában
azok a csoportok szoktak, akik úgy érzik, hogy a helyi nemzeti
elit kormányzó csoportjával szemben nem elég
erôsek. Fellépésük így rendre a „nemzeti
érdek” elárulásának minôsül, ôk
pedig arra kényszerülnek, hogy fölfelé, Moszkva
irányába tekintgessenek. A „demokrácia” követelése
általában, az ismert esetekben, a territoriális aszimmetria
feladását célozza. Ebbôl viszont az következik,
hogy szükségszerûen válik lehetetlenné
az a folyamat, ami Oroszország valódi demokráciává
alakulását jelenthetné: a helyi demokráciák
kialakulása. Ezt a folyamatot nehezíti, hogy ezek az etnikai
zárványok nemcsak nyelvükben különlegesek,
hanem társadalmi szervezetükben is. Zömükben archaikus
társadalmi rendben élnek, jelentôs részük
ráadásul inkább kapcsolódik kultúrájában
az iszlám világhoz vagy éppen a tibeti buddhizmus
kultúrájához, mint Kelet-Európához.
A nyolcvanas-kilencvenes évek során bekövetkezett nemzeti
megújulás vagy tényleges újjászületés
korszaka pedig éppen hátrafelé, az archaikus életforma
megerôsödése irányába lökte ôket.
Részben gazdasági kényszerbôl, hiszen a hagyományos
életforma gyakran jobb túlélési lehetôségeket
biztosított, mint az összeomló szovjet ipari társadalom,
amely egyes területeken ki sem épült. A szovjet rendszer,
hangzatos jelszavai ellenére, voltaképpen gátolta
e kis népek társadalmi fejlôdését. A
sztálini tisztogatások éppen azt a gazdag, tekintélyes
és iskolázott réteget tüntették el, amely
alkalmasnak bizonyult volna arra, hogy egy társadalmi átalakulás
katalizátora legyen. A túlélôk a szegény
és archaikus körülmények között élô
rétegek lettek, akiket elláttak ugyan a modernizáció
külsô kellékeivel, valójában hagyták
ôket a saját hagyományos kereteik között
élni. Miközben a szovjet rendszer makacs vallásüldözést
folytatott, s a muzulmán területeken nemcsak a formális
vallásgyakorlást tiltották, hanem megalázó
gatyavizitekkel ellenôrizték, hogy valaki körülmetéltette-e
fiúgyermekeit, vagy sem, a tényleges társadalmi gyakorlattal
szemben tehetetlennek bizonyultak. Így például mit
sem tudtak tenni a többnejûség gyakorlata ellen a Kaukázusban
és Közép-Ázsia déli területein. Egyetlen
látványos gesztusra futotta erejükbôl: a második
világháború után, 1947-ben a Szovjetunióban
rövid idôre ismét bevezették a törvénytelen
gyermek fogalmát. Délen ez a törvény éppen
a másodfeleségek vétele ellen irányult, sikertelenül.
Egyébiránt megmaradtak a hagyományos házassági
és esküvôi szokások, a nagycsaládok és
ahol voltak, a törzsek rendszerei.
A szovjet rendszer tehát
voltaképpen nem tett mást, mint hogy szentesítette
e területek külön fejlôdését, etnikai
alapon felcímkézte és egymástól elszigetelte
e területeket, majd ellátta ôket a modern államiság
formális kellékeivel. E kereteket pedig mindegyikük
úgy töltötte ki, ahogy tudta. Az etnikai régiók
minden polgára automatikusan szovjet állampolgár lett
1924-re az akkori Szovjetunió területén, s jogfolytonosan
vált az Oroszországi Föderáció állampolgárává
1991 után.
A szovjet gyakorlat így
homlokegyenest ellenkezôje volt a cári Oroszországénak,
amely elsôsorban a tradicionális elitekkel való együttmûködés
útját választotta, de óvakodott megadni az
állampolgárságot a Sztyeppei Fôkormányzóság
és a Turkesztáni Fôkormányzóság
muzulmán ôslakóinak.
E területek etnikai
alapú szervezete pedig lehetôvé tette, hogy a kelet-európai
kisnemzeti államok simulacrumai jöhessenek létre. A
látszólagosság nemcsak abban nyilvánult meg,
hogy e területek egy nagyobb egységbe ágyazva mûködtek,
hanem abban is, hogy a nemzet fogalma itt mást jelentett, mint ami
a kelet-európai térségben megszokott.
Az új hatalom kiépülésének
egyik kulcsszava az „ôshonosítás” (korenyizacija) volt,
amely részben azt jelentette, hogy a központi hatalom az általa
teremtett új nemzetiségi eliteknek adta át formális
állami funkciói egy részét. Ezzel párhuzamosan
az is a feladatává vált, hogy meghatározza,
melyek e nemzetek. Ez részben úgy ment végbe, hogy
a központi hatalom mintegy megelôlegezte számos terület
ôslakosainak nemzetté válását – függetlenül
attól, hogy ez a folyamat bekövetkezett-e, sôt számos
esetben éppen akadályozva azt –, de adott esetben hajlott
arra is, hogy maga teremtsen új tituláris nemzeteket. Dél-Szibéria
két körzetében, az Altáji (régi nevén
Ojrot) Köztársaságban és Hakasziában voltaképpen
az állami akarat terelte egybe a meglévô török
nyelvû reliktumpopulációt egy olyan nemzet kereteibe,
amelynek lényegével maguk sem voltak tisztában. Még
tragikusabb volt a helyzet a Kaukázus északi elôterében.
Itt ugyanis nem csak az következett be, hogy egymástól
teljesen idegen, bár azonos (muzulmán) vallású
népek kerültek össze, mint például Dagesztánban,
ahol a hatalom hozta létre két kis kaukázusi török
nép, a karacsájok és balkárok közös
irodalmi nyelvét, miközben e két népet két
másik etnikummal zárta közös területbe: a
karacsájokat a cserkeszekkel, a balkárokat a kabardokkal.
Az így létrejött alakulatban nemcsak a hagyományos
törzsi versengés vált jellemzôvé, hanem
a frissen összerántott új egységek új
nemzeti elitjei is éles harcban állottak egymással.
E helyzet lényege éppen az volt, hogy elvben csak egy nyelv,
az orosz, s csak egy kultúra, a birodalmi szovjet válhatott
közöttük közvetítôvé. A szovjet
ideológia abból indult ki, s ezt valóban komolyan
is vette, hogy népeknek meg kell teremteni a saját útjukat
az egységes birodalmi (szovjet) egészben való feloldódáshoz.
Így a második világháború elôtt
valóban megkísérelték ôket központilag
boldogítani. Lényegében akkor erôltették
rájuk – gyakran a szó szoros értelmében tûzzel
és vassal – azokat a kelet-európai kisnemzeti stratégiákat,
amelyek révén ma a föderációval szemben
dacolni tudnak, saját nemzeti hisztériáik fókuszába
állítva a sztálini korszakban elszenvedett kényszerû
kultúraváltást.
E folyamat vizsgálata
nekünk, Bibón szocializálódott magyaroknak külön
elméleti tanulsággal is járhat. A szovjet rendszerben
ugyanis formálisan és procedurálisan valóban
létezett és megvalósult a nemzeti önrendelkezés
elve, sok esetben nemzetek nélkül, vagy éppen akaratuk
ellenére.
A szovjet nemzetépítési
stratégia egyébként csak ott válhatott sikeressé,
ahol a cári idôk körülményei eleve sikerre
ítélték. Az ország európai részének
északi és központi területein élô,
a pravoszláv térítésnek régóta
kitett területeken.
Ûrkutatás és gyûjtögetés
A nemzetiségi elitek
preferenciája más, mint amit az elsô pillanatban várnánk.
Fô céljuk az, hogy a XIX–XX. század kelet-közép-európai
kisnemzeti államainak mintáját követve a formális
politikai hatalmat megragadják és kézben tartsák,
illetve, ahol ez nem megy, legalább a köztársaságon
belüli jelentôségüket elismertessék. Jól
kimutatható, hogy a nemzetiségi elitek gazdasági kérdésekkel
csak annyiban törôdnek, amennyiben a nemzet szempontjából
jelentôségük van. Amikor egy erôsebb köztársaság
a saját fennhatósága alá vonja ásványkincseit,
akkor nem csak a konkrét gazdasági elônyök kiaknázása
vezeti. Egyfelôl szimbolikus aktust hajt végre, a nemzeti
romantikának megfelelôen birtokba veszi a tájat, amelyet
a sors (és a politika) népének juttatott. Másfelôl
pedig voltaképpen etnopolitikai cselekedetet hajt végre,
az erôforrások maximális ellenôrzése mellett
csökkenteni kívánja az általuk kiváltott
migrációt. Magyarán a kilencvenes évek folyamán
a nemzetiségi elitek erôsebbje éppen a szerint a szerep
szerint kezdett viselkedni, amire létrehozták. Megkezdte
a polgári nemzet és intézményei kiépítését
a gondjaira bízott területen. A gond az, hogy errôl a
feladatról mindenki megfeledkezett. Megszûnt ugyanis az a
keret, amely egyfelôl létrehozójuk, másfelôl
pedig kiteljesedésük megakadályozója volt – a
szovjet hatalom. Maga a föderáció készen kapta,
és csak nagy fájdalmak árán tudta öntestében
megtartani ôket. A nemzetiségi eliteknek egyébként
a szovjet korszakban is más volt a szerepük, mint az orosz
eliteknek. Az orosz elitek általában a terület jó
gazdái akartak lenni, tehát fejlesztésében
voltak érdekeltek, a nemzetiségi elitek viszont éppen
ellenkezôleg, az adott nemzetiségnek akartak minél
jobb lehetôségeket kialkudni. Így, ha szavakban a közösen
fejlôdô szocialista haza rendíthetetlen építôinek
bizonyultak is, valódi feladatuk éppen a konzerválás,
az átmentés és a nemzeti-nemzetiségi terület
és a nemzeti-nemzetiségi érdekek és presztízs
védelme volt. (Itt érdemes emlékeztetni Heydar Eliyev,
Eduard Sevarnadze, Algyrdas Brazauskas és Nurszultan Nazarbajev
politikai karrierjére: mind köztársaságuk elsô
titkárai voltak, s nem kis mértékben „etnikai politikájuk”
sikerének tudható be, hogy a posztszovjet rendszerváltást
követôen nem a nemzeti történelem süllyesztôjébe
kerültek, hanem mai politikájának aktív alakítói
lehetnek.)
A nemzetiségek gazdasági
és társadalmi értelemben véve konzervatívok:
a tituláris nemzetiség magas aránya a legtöbb
esetben az ipari foglalkoztatottak alacsony arányával áll
korrelációban, azaz a szovjet típusú, indusztriális-városi
civilizáció hordozói elsôsorban orosz betelepülôk
voltak e tájakon. Csak a Volga–Urál-vidéken találhatunk
olyan köztársaságokat, amelyekben egyformán magas
a tituláris nemzetiség és a szovjet gazdaságra
jellemzô ipari foglalkoztatás aránya. Az ország
központi és észak-európai régióinak
foglalkoztatási szerkezetébe illesztett etnikai autonómiákban
az országos átlag feletti volt az iparban foglalkoztatottak
aránya. Azaz ezek a területek (belsô viszonyaiktól
függetlenül) jobban belesimultak a szovjet ipari társadalomba,
mint például Dél-Szibériában, ahol Hakaszia
kivételével országos átlag feletti a mezôgazdaságban
foglalkoztatottak száma. A Kaukázus északi elôterében
csak Karacsáj–Cserkeszföldön és Adigeában
ugrik ki az iparban foglalkoztatottak aránya. A nemzetiségi
statisztikákból kikövetkeztethetôen nem az ôslakos
populációt kell e számok mögött keresnünk.
Általában jellemzô, hogy 1990 és 1994 között
minden etnikai autonómiában kimutatható eltolódás
ment végbe az iparban és a mezôgazdaságban foglalkoztatottak
arányában az utóbbiak javára. Ez egyébként
megfelelt a föderáció átlagának. A legdrámaibb
csökkenést Tuvában látjuk, ahol az 1990-ben regisztrált
12,1 százalékról 1994-re 8,9 százalékra
csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya. A mezôgazdasági
népesség aránya 20,5 százalékról
26,9-re nôtt ugyanezen idô alatt. Megdöbbentô viszont,
hogy az 1990-ben jegyzett s már akkor is az OSZSZSZK átlaga
(29,3 százalék) feletti szolgáltatási és
egyéb szektor 39-rôl 43,6 százalékra nôtt
1994-re (a föderáció átlaga 30,7 százalék).
A szolgáltatási szektor aránya jellemzô módon
magas még Szibéria autonómiái közül
Burjátiában (34 százalék) és Szahában
(40,4 százalék).
A hatalmas terület
ellenére az ország sosem alkotott és ma sem alkot
gazdasági egységet. Nem csak azért, mivel hiányzott
hozzá az egységes piac, s mivel az ország infrastrukturális
hálózata lényegesen gyengébb annál,
mint amelyet egy ekkora gazdaság igényelne. Legalább
ennyire aggasztó, hogy az ország a szovjet típusú
civilizációs minták erôltetése ellenére
sem alkot igazi civilizációs egységet. Az országban
a szó szoros értelmében együtt élnek a
legarchaikusabb társadalmi formák az tudományos-technikai
forradalom és a posztindusztriális társadalom jelenségeivel.
Az egy területen élés nem jelent igazi közösséget.
Bár az Oroszország területén élô
több száz nemzetiség tagjai elméletben honfitársai
egymásnak, a köztük levô kohézió voltaképpen
minimális és formális. Ugyanakkor a nemzetiségek
egymás közötti viszonyát bonyolult hierarchia jellemzi,
amelyben mindenkinek illik „tudni a maga helyét”. A nemzetiségek
archaikus, rurális életformájából következett,
hogy a szovjet társadalom fejlesztési terveit csak annyiban
és addig támogatták, amíg az általuk
kivívott presztízs és központi támogatás
nem sértett etnikai érdekeket. A szovjet típusú
extenzív fejlesztés hívei elôtt két út
állt. Megpróbálhatták a helyi lakosság
bevonását, ez azonban általában kevés
reménnyel kecsegtetett. Így a szovjet városi populáció
feleslege állt leginkább rendelkezésre. A nemzetiségi
területeken felépült új városok ugyan formálisan
magasabb civilizációs mintát képviseltek, mint
amivel a helyi lakosság rendelkezett, gyakorlatban azonban az új
szovjet városok ugyanazokkal a szociális problémákkal
voltak terhesek, mint amiket mi Sztálinváros vagy Komló
kapcsán ismertünk meg.
Nincsen egységes
recept arra, hogyan alakult az oroszok és az etnikai elitek együttmûködése
a szovjet korszak lezárultával. Akadtak helyek, ahol a lehetô
legélesebb konfrontáció alakult ki, mint például
Tuvában. Másutt viszont megindult az együttmûködés.
Tatarsztán orosz lakosainak többsége pozitívan
voksolt azon a köztársasági népszavazáson,
amely 1992 márciusában azt a kérdést tette
fel polgárainak, hogy hazájukat önálló
nemzetközi jogalanynak tekintik-e, amely szabadon és az egyenlôség
elve alapján alakíthatja kapcsolatait az Oroszországi
Föderációval és a világ többi országával.
Ebbôl következôen 1993 decemberében nagy részük
távol maradt a föderáció alkotmányáról
tartott népszavazáson. Tekintve, hogy a köztársaság
belsô közigazgatása is szigorú etnikai elvet követ,
az orosz többségû körzetekben elvben a tatárok
ellenére is kiírhatták volna a népszavazást.
A helyi orosz lakosság
tehát elsôsorban a köztársasághoz volt
lojális. Ezt azonban nemcsak a hosszú együttélés
során kialakult kapcsolatokkal magyarázhatjuk, hanem azzal
is, hogy a helyi orosz elit konkrét gazdasági elônyöket
húz a tatár nacionalizmusból. A köztársaság
etnikai alapon kiharcolt gazdasági privilégiumaiból
ugyanis ôk is részesednek.
Az etnikai autonómiák
és az etnikumok helyzete tehát általában erôsödik
a kilencvenes évek Oroszországában. Egyfelôl
a szovjet korszakból örökölt jogaik alapján
kezdeményezhettek különalkukat a Kremllel. Másfelôl
könnyebben találtak erre jogalapot is, ha másképp
nem, akkor a nemzeti sérelmeik alapján. Jellemzô, hogy
akadt olyan etnikai autonómia, Csukotia, ahol az egyértelmûen
orosz többség (66 százalék) kezdeményezte
a terület elszakadását Magadántól, miközben
a terület lakóinak csak 7 százaléka tartozik
a tituláris nemzetiséghez. Ugyanakkor a szovjet korszak extenzív
fejlesztési politikájának lezárultával
megszûnt a betelepült városi lakosság utánpótlása.
A régebbi kapcsolatok lazulása, a szovjet civilizáció
kereteinek felbomlása lényegesen kevésbé érintette
azokat az etnikumokat, amelyek a szovjet korszakban is hagyományos
életformájuk kereteinek megôrzését állították
stratégiájuk középpontjába. A kilencvenes
évek éppen ôket igazolták. Ezzel párhuzamosan
figyelembe veendô egy másik nagyon fontos tényezô
is. Oroszország etnikai kisebbségeit csak az köti össze,
hogy nem részei az oroszságnak. Nincs tehát semmiféle
szabály, amely viselkedésüket általában
leírná, egymással sem kötnek ilyen alapon szövetséget,
sôt, regionális alapon éppen versengenek egymással.
Ez pedig egyértelmûen a föderáció esélyeit
javítja.
Nyelvek, vallások, kultúrák
A föderáció
esélyeit javítja az a tényezô is, hogy az azonos
régiókban elterülô, egymással nyelvileg
és kulturálisan rokonítható etnikumok általában
versengenek egymással, míg a távolabbi régiók
kisebbségei egymás számára is idegenek. (Senki
sem fogja magára érteni, ha Dagesztánban csukcs vicceket
mesélünk.) Bár Kalmükia és Burjátia
ôslakói egyaránt mongol nyelvûek, és a
tibeti buddhizmust vallják vallásuknak, politikai együttmûködésre
ez nem ad okot közöttük.
A szintén buddhista,
de török nyelvû tuvaiakról nem is szólva.
Ami a föderáció muzulmán területeit illeti,
a Volga–Urál-vidék és a Kaukázus északi
elôtere hívôi ugyan egyformán szunnita muzulmánnak
vallják magukat, a köztük levô kohézió
azonban minimális. Bár az orosz hisztéria szerves
része a muzulmán veszélyre való hivatkozás,
arra, hogy a föderáció muzulmánjai egységesen
szállnának szembe Moszkvával, semmi esély sincs.
A Volga–Urál-vidék két nagy muzulmán autonómiája,
Tatarsztán és Baskorsztán rivalizálása
éppúgy közismert, mint a Kaukázus északi
elôterének népei közötti feszült viszony.
Bár valamennyi muzulmán autonómia számára
fontos a vallás szabadsága, valamint a Közel-Kelettel
és a Törökországgal fenntartott jó viszony
– e jogukat szimbolikus és procedurális formában is
rögzítették a Moszkvával folytatott különalkuik
során –, ez nem jelent egyforma kötôdést. A Volga–Urál-vidéken,
amelynek szellemi elitje már 1917 elôtt ezer szállal
kötôdött az Aranyszarv-öböl felôl fújó
modern szelekhez, nyilvánvalóan e minta követését
újította fel, azaz elsôsorban világi és
nacionalista, csak másodlagosan muzulmán. Erre már
csupán azért is rákényszerülne, mert a
tatároknak maguknak is van saját keresztény kisebbségük,
az úgynevezett keresenek. E köztársaságokra jellemzô,
hogy a hivatalos Ankara nyíltan és procedurálisan
támogatja ôket. Ugyanígy nyíltak és procedurálisak
a kapcsolataik a szunnita iszlám világ többi részével,
elsôsorban Szaúd-Arábiával és Egyiptommal.
(A síita Irán eleve nem jön be a képbe.)
Ami a Kaukázus elôterét
illeti, az itteni társadalmak alapvetô vonásaikban
különböznek a Volga–Urál-vidékétôl:
a szovjet kisnemzeti külcsín alatt itt megmaradt a hagyományos
társadalom, amelyet csak technikai körülményeiben
érintett meg a modernizáció szele. Az iszlám
a tradicionális életforma szerves része, de nem volt
annyira erôs, hogy a hagyományos társadalmi kereteket
áttörhette volna. Maga a vallásosság azonban
lényegesen kevésbé formális és szabályszerû,
mint a Volga–Urál-vidéken, különösen a (vallásos)
tatárok között. Alapvetôen népi iszlámmal
van dolgunk, amelynek eseti besorolása meglehetôsen nehézkes.
Sejh Sámil mozgalmának külsôségei például
az alapvetôen síita ihletésû (de a szunnita iszlám
keretében számos helyütt megtalálható)
vallásos testvérületek (dervisrendek) felépítésére
emlékeztetnek, a szakirodalom azonban rendre az arábiai puritán
wahhábiyya szektával azonosítja ôket, akikhez
nyilvánvalóan semmi közvetlen közük sincs.
Mindezek ellenére
az iszlám itt lényegesen jelentôsebb politikai tényezô,
mint a Volga–Urál-vidéken. A föderáció
iránt egyébként rendíthetetlenül hûséges
Ingusétia elnöke, Ruszlan Ausev például 1999
nyarán sokkolta a közvéleményt azzal, hogy aláírta
azt a törvényt, amely a köztársaság muzulmánjai
számára engedélyezi a saría szerinti házasságot,
magyarán a többnejûséget. Jellemzô módon
a hír az orosz központi hírközlésben is
elakadt a kis színesek rovatában, némely, az ingus
honfitársak bô természetét és a négy
anyós okozta galibákat ecsetelô megjegyzéssel
fûszerezve. A legértelmesebb kommentárok esetleg azt
hozták elô, s ebben igazuk is talált lenni, hogy a
muzulmán köztársaságok ekképpen ráerôltethetik
a saját jogrendjüket a többségre. Valójában
azonban Ingusétia csak a szovjet idôkben is szokásos
családjog törvényi szintre emelését jelentette
be. A szovjet etnikai kutatások egyik kedves témája
volt a családszerkezet, s ezen belül is a vegyes házasságok
kutatása. Ezeket a szovjet típusú akkulturáció
mérföldköveinek tekintették. Holott, a muzulmán
területeket közelebbrôl vizsgálva, éppen
az ellenkezôje igaz. E házasságok szinte mindegyikében
a feleség az idegen, leggyakrabban orosz, s a férj az ôshonos
muzulmán. Márpedig a saría értelmében
muszlim férfi bármikor frigyre léphet keresztény
vagy zsidó asszonnyal, csak a fordítottja a tilalmas. E vizsgálatok
tehát éppen azt rögzítik, hogyan konzerválódott
a lokális családrendszer úgy, hogy azt adott esetben
a szovjet hierarchiában való elôrelépésre
is fel lehessen használni.
A kaukázusi köztársaságok
nem rendelkeznek institucionális kapcsolatokkal az iszlám
világgal és Törökországgal. Törökország
igyekszik pátyolgatni a térség török nyelvû
népeit, de olyan jellegû partneri viszonyról, mint
a Volga–Urál-vidék esetében, szó sem lehet.
Az orosz hisztéria jellegzetes megnyilvánulása volt,
hogy fôként az elsô csecsen háború elôtt
szívesen beszéltek a csecsenek soraiban küzdô
török tiszti különítményekrôl.
A napi sajtóban rendszeresen mutattak olyan török nyelvû
plakátokat is, amelyeket egyes marginális vagy éppen
a köztársasági hatalommal nyíltan szembeforduló
törökországi szélsôjobboldali és iszlámista
szervezetek nyomtattak a csecsen hittestvérek buzdítására,
és ezek egy része valóban el is ért Groznijig.
Valójában ennél több nem is történt.
Nem csak azért nem, mert a NATO-tagállam Törökországnak
kiadós blamázst jelentene, ha katonáit ott érnék
orosz területen. Sokkalta nagyobb súllyal esik a latba, hogy
a saját iszlámistáival küszködô Törökország
semmire sem vágyik kevésbé, mint egy fundamentalista
bázisra a saját hátországában.
Érdemes végül
egy pillantást vetni két különleges esetre, Tatarsztánra
és Csecsenföldre. E két köztársaság
folytatta ugyanis a kilencvenes évek folyamán a leginkább
konfrontatív politikát, azonban ez a politika eltérô
módszerekkel zajlott, és más-más eredményekre
vezetett. Tatarsztán, bár jószerivel egy napra sem
került a nemzetközi hírközlés figyelmébe,
gyôztesen került ki a konfliktusból, míg Csecsenföld
médiaeseménnyé lett, de vesztett. E két köztársaság
sorsa másképp is jelentôs. Szimbolikus jelentôségük
van az orosz nemzettudat, továbbá a már említett
orosz hisztéria szempontjából. Tatarsztán,
mint az eurázsiai orosz birodalom kialakulásának kezdôpontja,
az orosz hisztéria szimbolikus okozója. Csecsenföld
pedig az orosz hódítással legtovább és
legeredményesebben dacoló terület volt, amelynek sorsa
egyedüliként ivódott be az orosz köztudatba. Ráadásul
e két köztársaság kilencvenes évekbeli
(és korábbi) útja tisztán mutatja Oroszország
két nagy muzulmán régiója, a Volga–Urál-vidék
és a Kaukázus elôtere közötti regionális
és társadalmi különbségeket.
Periféria a centrumban:
Tatarsztán és a Volga–Urál vidéke
Tatarsztán és
a Volga–Urál-vidék esete legfôképp azért
különleges, mivel itt, a külsô szemlélô
által olyannyira orosznak tartott területen találhatjuk
az ország egyik legösszetettebb nemzetiségi vidékét:
ebbôl érthetjük meg azt is, miért nem alkalmazhatjuk
Oroszország esetére a centrum és a periféria
fogalmait. A Volga-vidék mint periféria ugyanis az ország
szívében van. Sôt, meghódítása
– ahogy azt már láttuk – szimbolikus jellegû volt.
Ezzel párhuzamosan viszont éppen a Volga-vidéki tatárok
voltak azok, akik a legsikeresebb polgári nemzetté válást
hajtották végre, egyedüli muszlimokként egyelôre
sikerrel reintegrálva saját, kényszerûen kereszténnyé
vált testvéreiket is. Így a Mintimer Sejmijev (oroszosan:
Mintyimer Sajnijev) vezette Tatarsztán valóban kényszerûen
állam a birodalomban, amelybôl nem tud kiszakadni. Ráadásul
nyersanyagkincseivel, kultúrájával és szervezettségével
a szövetség legfejlettebb régióinak egyike. Tatarsztán
érte el a legkeményebb alkufolyamatokban a legtöbb kiváltságot,
Csecsenföld mellett ez a köztársaság állt
a legtovább ellen a föderációs szerzôdés
aláírásának. Az elsô csecsenföldi
akció megindulása éppen akkor, 1994-ben következett
be, amikorra Tatarsztán már aláírta a föderációs
szerzôdést (a harmadik hosszan és eredményesen
rezisztáló köztársaság a már említett
Tuva volt).
Mivel éppen a Tatarsztánnak
juttatott jogok voltak azok, amelyeket Csecsenföld elutasított,
nem lesz érdektelen áttekinteni e két – egyaránt
muszlim alaplakosságú s így bizonyos kulturális
és nemzetközi kötôdésbeni párhuzamokat
felmutató – köztársaság példáját,
mint egy közös szituációra adott két, egymással
homlokegyenesen ellentétes válasz folyamatát.
Tatarsztán területén
legfeljebb ha a tatár népesség negyede él,
ugyanakkor a tatárok csak a köztársaság lakosságának
relatív többségét teszik ki. A tatárok
aránya 48 százalék, míg az oroszoké
tartósan 43. Ezek az arányok lényegében változatlanul
követik egymást az 1926 utáni statisztikákban.
E helyzetet látva a tatár elit nem arra törekedett,
hogy saját nyelvi és kulturális dominanciáját
az egész köztársaságban érvényre
juttassa, hanem arra, hogy a körzetesítés (rajonyirovanyije)
során olyan adminisztratív egységeket alakítson
ki, amelyekben zavartalanul érvényesülhet a tatár
többség. Így 74 tatár és 59 orosz körzet
jött létre, s a köztársaság tatár
lakosságának kevesebb mint nyolc százaléka
került orosz körzetekbe. A két etnikum viszonya így
konfliktusoktól mentessé, ugyanakkor hûvössé
és távolságtartóvá vált. Ezzel
párhuzamosan a tatár elit hajlandónak mutatkozott
arra, hogy hasonlóan nagylelkû elbánásban részesítse
a köztársaság területén lakó más
nemzetiségeket, így például a csuvasokat.
A tatár bánat
nem csak arról szólt, hogy a tatárság zöme
a köztársaságon kívül rekedt, míg
a köztársaság lakóinak jelentôs része
orosz volt. A tatár elit többször megkísérelte
azt is, hogy hazáját önálló szovjet köztársasággá
nyilváníttassa. E törekvésében nemcsak
lokális pozícióinak elismertetése vagy az etnikum
lélekszáma volt az érve (a tatárok lélekszáma
messze meghaladta az önálló köztársasággal
rendelkezô türkménekét), hanem annak, a szovjet
hatalom által el nem ismert civilizatórikus missziónak
is, amelyet a tatárok Közép-Ázsiában és
Szibériában a cári idôkben töltöttek
be. Különösen éles volt a szovjet idôkben a
tatárok és az üzbégek ellentéte, mivel
a brezsnyevi idôszakban a harmadik-negyedik legjelentôsebb
köztársaság pozícióját kivívott
üzbégek egyértelmûen maguknak követelték
(és a politika támogatását élvezve ki
is sajátították) azt a régi török
nyelvû irodalmi és kulturális hagyományt, amelynek
a XIX. századig a tatárok is részesei, alkotói,
sôt részben (az Arany Horda örökségét
is ide véve) kialakítói is voltak. A tatár
hisztéria igazi oka azonban nem ez. A tatár történelemben
és a tatár történeti tudatban ugyanis éppen
azok az elemek jelentik a pozitív erôt, amelyek az orosz történelmi
mitológia (és a ráépült hisztéria)
számára az ellenpólust képviselik. Bár
a szovjet korszak történelmi képzetei megkísérelték,
hogy az új tatár nemzettudat központjába az Arany
Horda helyett a Volgai Bulgáriát állítsák,
azaz egy (török nyelvû, de nem tatárok alapította)
muzulmán birodalmat, a végeredmény kétséges
lett. Bár a bulgarista és a tatarista, azaz a tatár
nemzetet és a (voltaképpen imaginárius) állami
hagyományt a volgai bolgároktól, illetve a tatároktól,
azaz az Arany Hordától származtató hagyomány
ma is megosztja a tatár szellemi elitet, a vízbe dobott kô
nem ott kavart hullámokat, ahol kellett volna. Az orosz és
a tatár hisztéria kettôssége töretlen maradt.
A tatárok éppen azt olvasták ki az orosz történelmi
hagyományból, hogy ôk a terület régebbi
civilizációja. Napjainkban azonban már egyre inkább
elôtérbe kerül a tatár örökség
nyílt vállalása. Bár erre a folyamatra nyugodtan
legyinthetnénk, mint a kelet-közép-európai nemzeti
hisztériák párhuzamaira, elemei, valamint lassú
megállapodása éppen ezt mutatják: a tatárság
képes volt arra, hogy egy többé-kevésbé
stabil, a kelet-európai kisnemzeti régióval párhuzamba
állítható nemzetté váljon. Szomorúan
állapíthatjuk meg, hogy a föderáció (és
a volt Szovjetunió) számos egykori nemzeténél
még a lázas önkeresés hisztériája
zajlik. Jó példa erre, ráadásul kétszeresen
is fókuszba állítható az, amikor Muhammad Adzsi
balkár költô és irodalmár, honi hisztériáink
párhuzamaként, a régi törökség fôistenének
tartott Han Tengri fiaként mutatja be Jézust.
Amikor a Szovjetunió
eresztékei ropogni kezdtek, Tatarsztán 1990 augusztusában
úgy deklarálta saját szuverenitását,
hogy abban nem esett szó arról, hogy az ország a még
formálisan fennálló Oroszországi Szovjet Szocialista
Szövetségi Köztársaság része. Az
oroszországival párhuzamosan kiépülô elnöki
hatalom kellôen erôs volt ahhoz, hogy 1992 márciusában
Csecsenfölddel együtt megtagadhassa a szövetségi
kormány és a köztársasági vezetôk
közötti tárgyalásokon való részvételt.
Ezzel párhuzamosan, ahogy azt már láttuk, sikeres
népszavazást tartottak a köztársaság belsô
státusáról. 1993 decemberében a köztársaság
lakóinak csak egy töredéke vett részt az Oroszországi
Föderáció alkotmányáról rendezett
referendumon. Még az orosz lakosság jelentôs része
is távol maradt. Az országra nehezedô nyomás,
amely Jelcin 1993. októberi gyôzelme után csak növekedett,
1994 februárjában érte el azt, hogy az ország
tárgyalásokba kezdjen a föderációval,
és – a politikai aszimmetria szép példájaként
– társuljon vele. Mindezek ellenére a tatár elit ezt
a helyzetet is olyan politikai kompromisszumnak tekinti, mint 1867 magyar,
vagy 1868 horvát elitje a kiegyezést. Tatarsztán önálló
kapcsolatrendszere kettôs. Az országot gazdasági érdekei
nyilvánvalóan a föderációhoz, illetve
annak nyugati kapcsolatrendszeréhez fûzik. Szellemi és
lelki kapcsolatai viszont Törökország és a Közel-Kelet
felé orientálják.
Ugyanakkor a volga–kámai
térség sajátossága, hogy a különféle
nem orosz etnikumok itt állnak a legbonyolultabb viszonyban egymással.
A tatár–baskír ellentét, amely kulturálisan
jelentéktelen, immáron több mint két évszázada
segíti az orosz közigazgatást errefelé. Ráadásul
a térség kisebb, nem muszlim népei, akik a török
nyelvû csuvasokon kívül mind finnugorok, nem is az oroszokat,
hanem a tatárokat tartják fô riválisaiknak.
Mindezek mellett, vagy éppen
mindezek ellenére, éppen Tatarsztán volt az, amely
a leghosszabb ideig dacolt Moszkvával, és amely a föderációs
szerzôdés aláírásáért cserébe
a legtöbb jogot harcolta ki magának, ideértve a külön
köztársasági állampolgárság és
a külfölddel való önálló kapcsolattartás
jogát is.
Ellenpélda: a csecsenek
Ahogy az 1994. decemberi,
Vlagyikavkázban tartott orosz–csecsen tárgyalások
egyik tudós résztvevôjének emlékezéseibôl
tudhatjuk, a szörnyûséges csecsenföldi háború
kitörése elôtt egyértelmûnek látszott,
hogy az egyik fél sem akart megegyezni. A tárgyalófelek
ugyan kitûnôen megértették egymást az
esti, informális összejöveteleken, étel és
fôleg ital mellett, ám a hivatalos tárgyalásokon
még a legkisebb, szimbolikus engedményre sem voltak képesek.
Jellemzô, hogy az orosz delegáció – az oszét
címerrel díszített tárgyalóteremben
– azzal érvelt a dudajevi csecsen címer és az Icskeria
országnév használata ellen, hogy az nem szerepel az
orosz alkotmányban. Mindebben az sem zavarta ôket, hogy a
fejük fölött lógó oszét címer
és az Alania országnév sem szerepel benne. A két
tárgyalódelegátus tagjai ugyanazokból a tankönyvekbôl,
gyakran ugyanazoknál a professzoroknál tanulták szakmájukat.
A Lomonoszov egyetemen jogászként végzett Tejmaz Abubakarov
és a szverdlovszki jogi kar hajdani diákja, Abu Alijev az
alkotmány és a törvény tiszteletét szovjet
tankönyvekbôl és a szovjet joggyakorlatból tanulták,
ahogy moszkvai partnereik is. Még náluk is kevesebb affinitást
lehetett elvárni a közjogi kérdések iránt
a katonai akadémiát végzett Musza Merzsujevtôl,
Dudajev elnök katonai képviselôjétôl. Valerij
Tyiskov akkori nemzetiségügyi miniszter emlékezete szerint
a „Vlagyikavkaz” szálloda 505-ös szobájába december
12-én 14.30-kor Groznijból épp csak betoppanó
Tejmaz Abubakarovot ezzel a kérdéssel fogadták: „És
milyen a hangulat?” „Forradalmi – válaszolt Abubakarov. – Hetvenöt
évig tanítottátok azt nekünk.”
Az 1995-ös csecsenföldi
háború egy déloroszországi kisvárosban
fordult meg. Június 14-én csecsen fegyveresek megszállták
a bugyonnovszki kórházat, és túszul ejtettek
másfél ezer embert. Ezt megelôzôen összecsaptak
a helyi rendôrséggel, mikor megpróbálták
elfoglalni székhelyüket. A bugyonnovszki túszdráma
fôszereplôje – ahogy az akkori napokban az orosz és
nemzetközi sajtóban bemutatták: fôhôse –
a harmincéves Sámil Baszajev volt. Baszajev fegyvereseinek
konvoja a hadmûveleti területtôl igen messzire jutott,
anélkül hogy az orosz biztonsági szervek, a rendôrség
és a hadsereg feltartóztatta volna. Az akkori háborús
viszonyok közepette mindez csodának tûnhet. A háromnapos
túszdráma során médiasztárrá
vált Baszajev a Szabadság Rádió riporterének
kérdésére elmondta, hogy azért esett a választásuk
Bugyonnovszkra, mert elfogyott a pénzük. Nem az volt a célpontjuk
– állítólag Szaratovig szerettek volna eljutni –,
ám a pénzük fogytával megmásították
elhatározásukat. Az Oroszország (és a szovjet
utódállamok) útjain egymást követô
rendôrségi ellenôrzô pontokon úgy jutottak
át, hogy lefizették a rendôröket… Az orosz hadsereg
és a belügyminisztérium alakulatai azonnal a helyszínen
termettek, ahogy az újságírók is. A csecsenföldi
háborúból addigra kiábránduló
orosz társadalom egyenes adásban követhette az eseményeket.
A közvéleményt megdöbbentette mindaz, amit látott
és hallott. Az orosz fegyveres erô ugyanolyan módszerekkel
akarta megoldani a bugyonnovszki túszdrámát, ahogy
akkor már fél éve próbálkozott a csecsen
kérdés megoldásával. A betegekkel, dolgozókkal
és csecsen fegyveresekkel teli kórházat megostromolták.
Bár a kórházba sikerült bejutniuk, egy részét
elfoglalták, ám az ostrom megbukott. A katonák – egy
szemtanú szerint – úgy viselkedtek, mint egy megszállt
városban. Lôttek mindenkire, aki mozgott, számos civil
áldozatot követelve. A fegyelmezett csecsen harcosok veszteségeik
ellenére a kórház nagy részét megvédték.
Az orosz közvélemény sajtónyilvánosság
által generált döbbenete arra kényszerítette
a hatóságokat, hogy tárgyalásokat kezdjenek
a terroristákkal, sôt nem is csak velük. A tömegtájékoztatási
eszközök által közvetített szimpátia
az amúgy is népszerûtlen csecsenföldi háború
támogatását végleg lehetetlenné tette.
(Baszajev akkoriban Robin Hood-szerû figuraként szerepelt
az oroszországi televíziós hírekben.)
A bugyonnovszki akció
nemcsak Moszkva tehetetlenségét és sebezhetôségét
mutatta meg, hanem Dudajev csecsen elnök hatalmának elolvadását
is, aki addigra feladta az ôt addig jellemzô, kompromisszumképtelen
álláspontját. Még abba is beleegyezett, hogy
orosz katonai helyôrség mûködjön Csecsenföldön.
Baszajev és az ôt követô maximalisták ellenezték
a „megalázó” megegyezést. Dudajev elnök ugyanakkor
a vlagyikavkazi „süketek párbeszéde” után fél
évvel képes volt a megegyezésre Moszkvával.
Ám két dologra addigra már képtelen volt. Egyrészt
nem tudott, mert nem tudhatott elszámolni a csecsen lakosság
elôtt a háborúval, annak iszonyatával. Másrészt
képtelen volt a csecsen fegyveresek fölött – mint azok
fôparancsnoka – ellenôrzést gyakorolni, a harctéri
parancsnokok önállósították magukat. A
dudajevi független és szuverén csecsen állam
éppen államként nem volt képes funkcionálni,
ô maga már nem volt valóságos államfô,
hatalma és befolyása saját politikai és fizikai
környezetére korlátozódott. Jelcinnek és
Csernomirgyinnek valójában nem maradt kivel megállapodnia.
Az elsô csecsen háború
legfôbb tanulsága az volt, mennyire nem igaz mindaz, amit
a nemzeti kérdésrôl Kelet-Európában tartani
szoktunk. Ha ugyanis igaz lett volna az a tétel, hogy „egy bátor
és szabadságszeretô kis nemzet” áll szemben
egy megroggyant birodalom agresszivitásával, akkor lett volna
kivel tárgyalni. Csecsenföldön nem azért nem akadt
tárgyalópartner, mert a csecsenek nyakasak, hajthatatlanok,
hanem mert nem létezett az a nemzet, amelyiknek képviselôivel
meg lehetett volna állapodni. A csecsen válság során,
fôként Dudajev halála után, voltaképpen
minden vezetô önmagát s (gyakran változó)
kíséretét képviselte, miközben az egész
nép nevében beszélt. Az is kiderült, hogy a kalandnak
nem voltak a modern politika számára értelmezhetô
céljai. Csak látszólag volt a kelet-európai
nemzeti szabadságharcok utolsó fellobbanása. Egy függetlenségért
küzdô nemzet ugyanis nem fog olyan idegeneket elrabolni és
megsarcolni, akik éppen a megsegítésére érkeztek.
Posztmodern médialehetôségek segítségével
végrehajtott, de alapvetôen a korai középkorba
illô kaland volt. Ami a háború kiváltotta reakciókat
illeti, tipikus volt a hisztéria. A föderáció
volt az izomból gyôzni akaró és éppen
ezért barbár hatalom, amelynek rosszul vezetett akciója
Dareiosz szkíták ellen vezetett hadjáratához
vagy talán még inkább a marathoni csatához
hasonlóan kudarcba fulladt, s amelyet ezért saját
polgárai is megutáltak. A rosztovi hadkiegészítô
parancsnokságon zokogó anyák nemcsak fiaikat siratták,
akiket úgy vittek a grozniji vágóhídra, mint
egy egyszerû menetgyakorlatra, de a végtelen orosz önutálatot
is megtestesítették.
Az elsô csecsenföldi
beavatkozás ugyanis éppen ezt az önutálatot váltotta
ki a nézôkbôl. Ráadásul gyakran felszakadt
az a sóhaj, hogyan bombázhatja egy hatalom ilyen könyörtelenül
a saját népét. A csecsenek ekkor még egyértelmûen
a saját nép kategóriájába tartoztak.
A csecsen háború
pszichológiai tanulsága azonban éppen az volt, hogy
nem azok. Az elsô csecsenföldi beavatkozás kudarca, amelyben
két etnikai autonómia, Dagesztán és Ingusétia
segített úgy-ahogy kimenteni Csecsenföldrôl a
totális vereséget szenvedett szövetségi haderôt,
alapvetô mentális változásokat is hozott. A
központi hatalom, akárcsak az ország lakóinak
zöme, akkor értette meg, mennyire véresen komoly valósággá
vált az ország regionális és etnikai megosztottsága.
A csecsen háború tehát nemcsak a központi hatalom
és egy regionális kísérlet összeütközését
jelentette, hanem éppen az orosz hisztéria egy új
fázisba lépését.
Az elsô csecsen háborút
lezáró haszavjurti egyezmény igazi álságos
kompromisszumnak bizonyult. Formálisan ugyanis a föderáció
megalázó vereséget szenvedett azzal, hogy négy
évre jegelte a csecsen államocska jogi státusát,
a gyakorlatban azonban a föderáció diplomáciai
gyôzelmét jelentette. Csecsenföld nem kapott nemzetközi
jogi státust, a probléma belügy maradt, s a föderáció,
a hozzá hû kaukázusi köztársaságok
segítségével sikerrel szigetelte el ezt a tûzfészket.
Ugyanakkor a folyamatos terrorista és túszejtô akcióikkal,
amelyek éppúgy nem kímélték a csecsenföldi
EBESZ-missziót, mint ahogy a nemzetközi jószolgálati
küldöttségeket sem, voltaképpen a csecsenek ellen
fordították a közvéleményt.
Nem véletlenül
használtuk az egyezmény szót arra a jogi aktusra,
amely az elsô csecsen háborút lezárta. Nem volt
közjogi szerzôdés, s nem nevezhetô békeszerzôdésnek
sem, legfeljebb fegyverszüneti megállapodásnak, amelyet
mindkét oldalon arra használtak, hogy konszolidálják
saját belsô viszonyaikat. A valódi megegyezésig
igyekeztek a felek „tárgyalási pozícióikat”
erôsíteni. Ez a csecsen fél esetében sikertelenségre
volt kárhoztatva. A Dudajev halála után formálisan
is sokfelé szakadt kicsi országban nem találtatott
kellô eréllyel és legitim hatalommal bíró
politikus vagy politikai csoport, amellyel az orosz fél megegyezhetett
volna. Csecsenföld a frakcióharcok és a polgárháború
mocsarába süllyedt.
A fordulatot ismét
a „bugyonnovszki hôsök” hozták be a történetbe
azzal, hogy a csecsenföldi polgárháborút a csecsen
határokon túlra terjesztették. A véres kaland
kudarcát követôen a csecsen szélsôségesek
és külföldi, valamint Oroszország különbözô
iszlám vallású népeibôl verbuvált
szövetségesei a harc új formáját választották.
Nem kétséges, hogy a csecsen határokon belüli
kudarcaik után az Oroszország szívében végrehajtott
könyörtelen terrorakcióikkal igyekeztek kiprovokálni
az orosz beavatkozást és az azzal járó „belsô,
hatalmi konszolidációt”. A második csecsen háború
idôben annyira közel van hozzánk, hogy annak leírásától
eltekintünk. Egyet azonban le kell szögezzünk: a háborút
nem a „Kreml bölcsei” provokálták ki – ellentétben
a korabeli jól értesült zsurnál-politológusok
vélekedéseivel, sugalmazásaival, miszerint mindez
azt a célt szolgálta (volna), hogy az orosz közvélemény
figyelmét elterelje a „Jelcin-klán és a Jelcin lány”
zavaros pénzügyeirôl. A második csecsen
– s ebben az esetben: csecsenföldi
– háborút Oroszország az elsô csecsen háború
megalázó tapasztalatainak birtokában vívta
meg sikerrel.
Ám a siker itt kizárólag
katonai sikert jelent. A csecsen intranzigensek által kiprovokált
háború legszomorúbb és leginkább hosszú
távú eredménye az lett, hogy Oroszország számára
végképp nem maradt kivel ki- és megegyezni. Természetesen
lehet bábkormányokat elôhúzni, ahogy az meg
is történt, akár éppen köztörvényes
sikkasztókból, ám polgári társadalmat,
polgári közigazgatást polgárok nélkül
lehetetlen teremteni. Márpedig ma ez a helyzet. Az elhúzódó
gerillaharcok olyan bizonytalanságot teremtenek a térségben,
amely hosszú idôre megakadályozza az ország
újbóli benépesítését, ha tetszik:
civilizálását.
Keretes
Esettanulmányok köztársasági
vezetôkre
Azt, hogy hogyan viselkedik
egy adott köztársaság a föderáción
belül, számos tényezô motiválja. A két
legfontosabb nyilvánvalóan a köztársaság
etnikai arányai (különös tekintettel az oroszokéra)
és a köztársaság gazdasági súlya.
Ezek a tények azonban nem elegendôek. Legalább ennyire
fontos a helyi elit politikai kultúrája, valamint – elsô
generációs vezetôkrôl lévén szó
– a helyi vezetôk személyes kvalitása, de még
inkább származása.
Az ország nyugati
kapujának számító Karélia ôshonos
lakosságának lélekszáma mindössze 79 ezer
fô (a föderáció egészében 124 ezer),
és ez a köztársaság lakosságának
mindössze tíz százalékát jelenti. Ez az
adat azonban csalóka, hiszen a köztársaság területének
közel nyolcvan százaléka karélok lakta, az orosz
népesség a fôváros, Petrozavodszk környékére
koncentrálódik. A finnek legközelebbi nyelvrokonainak
számító karélok esélyeit nyilvánvalóan
emeli a hosszú finn határ és Finnország aktív
érdeklôdése a terület iránt. A köztársaság
jelenlegi vezetôje az 1955-ben született orosz Szergej Katanandov
tipikus helyi politikusi karriert futott be. Mûszaki képzettséggel
lépett a helyi politika arénájába, és
onnan került egyre feljebb. Maga a mûszaki képzettség
egyébként (idesoroljuk a komiföldi elnök, Szviridonov
bányászelôéletét is) meglehetôsen
tipikus a nyolcvanas-kilencvenes évek oroszországi helyi
politikájában.
Mûszaki pályáról
indult a jelenlegi burjátiai elnök, Leonyid Vasziljevics Potapov
(szül. 1935) is, aki ugyancsak tôsgyökeres oroszként,
habarovszki és irkutszki tanulmányok után 1976-ban
került az SZKP burjátiai területi bizottságához,
hogy azután, tipikus gorbacsovi ejtôernyôsként
1987 és 1990 között Türkméniában tevékenykedjen.
Ahhoz, hogy burjátiai elnök lehessen, nyilvánvalóan
hozzájárul, hogy a köztársaság lakosságának
relatív többsége is orosz. (A vidék itt is burját.)
Az eredendôen mongol (illetve a mongollal rokon nyelvet beszélô)
burját lakosság jelentôs része nem beszéli
anyanyelveként a burjátot, s az orosz fôség
elismerését a szovjet korszakban éppen a közeli
Mongólával szemben érzett fölény édesítette
meg évekig.
Más a helyzet Kalmükiában.
A 322,5 ezer lakosú Volga–Kaspi vidéki köztársaság
lakosságának relatív többsége (45 százalék)
ôshonos. Bár a nyugati-mongol kalmüköket a második
világháború alatt kifejezetten a renitens etnikumok
közé sorolták (a csecsenekkel, ingusokkal és
a krími tatárokkal együtt ôket is kitelepítették),
a köztársaság 1994-ben törölte alkotmányából
a föderációból való kiválás,
a saját állampolgárság és a közvetlen
szuverenitás lehetôségét. A kilencvenes évek
elején a Kirzsan Nyikolajevics Iljumzsinov (szül. 1962) vezette
köztársaság a központi hatalom egyik fontos szövetségese
lett. Maga Iljumzsinov akkor robbant be a nemzetközi tudatba, amikor
megszállott sakkrajongóként 1994-ben szabályosan
megvásárolta az akkori FIDE-világbajnokság
rendezôi jogát. Ô maga nem része a nyolcvanas
évekbôl itt maradt, és Jelcinnel, no meg az egykori
szovjet köztársaságokban hatalomra került elitekkel
együtt a szovjet hatalom szétverésében és
az azt követô hatalmi játszmákban érdekelt,
de éppen ezért el is kötelezett hatalmi eliteknek. A
legendás moszkvai diplomataképzô, az IMO (Nemzetközi
Kapcsolatok Intézete) elvégzése után az üzleti
életbôl érkezett 1993-ban a kalmük elnöki
székbe. Elôször még feltörekvô szovjet
üzletemberként vált a macsini nom (körzet, egyes
oroszországi köztársaságok saját közigazgatási
terminológiát használnak) képviselôjeként
az Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság
népképviselôjévé. 1993-ban Ruszlan Ausev
ingus elnökkel együtt kezdeményezte a föderáció
jogalanyai tanácsának megalakítását,
az akkori alkotmányos válság békés rendezése
érdekében. 1995-ben, megkerülve a közép-ázsiai
köztársaságokban szokásos népszavazást,
formailag szabályos, de demokratikusnak éppen nem nevezhetô
választásokon hosszabbíttatta meg elnöki mandátumát
2002-ig. Ellenfele, Hulhacsiev megpróbálta megóvni
a választásokat, de nem jutott el az Alkotmánybíróságig.
Jelcin ugyan 1996-ban megkísérelt maga is az Alkotmánybírósághoz
fordulni, és megóvni a kalmük választási
törvényt, amely egyes jelölésen alapult, viszont
csak a deklarált köztársasági állampolgárok
számára garantálta a választójogot,
a passzív választójogot pedig a köztársaság
államnyelveinek ismeretéhez és a köztársaság
területén való legalább egyéves folyamatos
munkaviszonyhoz kötötte, és ez éppenséggel
ellentétben állott az 1994-ben Iljumzsinov kezdeményezésére
bevezetett új alaptörvénnyel. Jelcin kezdeményezését
1997 januárjában visszavonta. Iljumzsinov birodalmának
alapvetô jellemzôje tehát az, hogy a valós nemzeti
újjászületés köntöse mögött
lényegében egyszemélyes politikai hazárdjátékot
ûz.
Ez a helyzet pont a fordítottja
Hakasziáénak, amelyben – ahogy azt már láttuk
– egy külsô, orosz katonai elit telepedett rá egy nemzeti
köztársaság infrastruktúrájára.
Dél-Szibéria legneuralgikusabb pontja, Tuva (1993 óta
hivatalosan Tiva) mellett sem mehetünk el szó nélkül.
Ez a 170 500 négyzetkilométernyi köztársaság
az egyetlen a föderáció szubjektumai közül,
amely a XX. század folyamán többé-kevésbé
tényleges függetlenséget élvezett, s 1944-ben
a nemzetközi jog tökéletes lábbal tiprásával
lett az OSZSZSZK része. A politikai földrajz iróniája,
hogy egy, a nemzetközi jog értelmében szinte nem is
létezô állam, a Tajvanon mûködô Kínai
Köztársaság is a saját részének
tekinti, polgárait saját állampolgárainak tekinti.
A valóság mindebbôl az, hogy ez a kis országocska
Mongóliához hasonlóan a Mandzsu Birodalomból,
majd pedig Kínából szakadt ki. 1924-ben az ország
hivatalosan is a Szovjetunió protektorátusa lett, de az 1944-ben
bekövetkezô annexióba az ôslakosság alapvetôen
sosem nyugodott bele. 1996-ban az archaikus török nyelvet beszélô,
buddhista és eredendôen nomád ôslakosság
a köztársaság háromszázhatezernyi lakosságának
kétharmadát tette ki, aránya a déli régiókban
elérte a kilencven százalékot. A fôvárosban,
Kizilban ez az arány éppen fordított volt: a lakosság
64 százaléka orosz. A köztársaság történetét
a kilencvenes évek folyamán két tényezô
határozta meg. Egyrészt a szegénység és
az ipari gazdaság összeomlása, másfelôl
az etnikai feszültségek viharos felszínre törése.
1992–93-ban a tuvai elit, ha kellett, a legerôszakosabb módszerekkel
igyekezett kiszorítani az 1989-ig fölényben levô
oroszokat a hatalomból. Az 1993-ban elfogadott, a köztársaság
szuverenitását és kiválási jogát
rögzítô tuvai alkotmány lényegében
ennek a folyamatnak a lezárása volt. A Kizil és Moszkva
közötti feszültség 1994 során még csak
tovább növekedett. A köztársaság lakóinak
csak 31 százaléka támogatta a föderáció
alkotmányát, ez nagyjából az orosz lakosság
aránya volt, a többség viszont az azzal ellentétes
tuvai alkotmányra voksolt. 1994-ben Jelcin a köztársaság
egyes területeit, a nagy szegénységre hivatkozva, központi
igazgatás alá igyekezett rendelni. Tuva ugyanakkor nemcsak
az orosz–mongol határmegállapító tárgyalásokon
vett részt önálló félként, de például
a tibetiek védelmében nyilvános parlamenti határozatban
ítélte el Kínát. A köztársaság
1995 januárjában természetesen elítélte
a Csecsenföld elleni akciót, majd a nyáron bejelentette,
hogy csatlakozni kíván az el nem kötelezettek mozgalmához.
Ezenközben februárban megölték az egyetlen orosz
tartományfônököt az országban. 1996 óta
fokozatosan enyhült viszont a helyzet, amelyet a gazdasági
összeomlás kihívásainak felismerése mellett
az alkotmány föderáció-konformmá tétele
is jelzett. A helyzet 1997-ben konszolidálódott, amikor a
a köztársaság elnöki tisztét másodjára
is a Moszkva támogatta Serig-ool Dzsizidzsikovics Oorcsak nyerte
el, a Szabad Tuva Párt élén álló parlamenti
elnök, Kaadir-ool Bicseldej elôtt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu