„A sorsnak kiszemeltje, de nem kegyeltje volt.”Gróf Tisza Istvánnak Kisfaludy Stróbl Alajos által 1926-ban készített szobrát avatta fel újra Orbán Viktor miniszterelnök október 31-én Debrecenben. „Tisza István a sorsnak kiszemeltje volt, de nem kegyeltje. Modern gazdaságot akart, és maradisággal vádolták meg, igazi, korszerû, a törvénykezésen és önkormányzatokon nyugvó szabadságeszménye volt, és a szabadság korlátozását vetették a szemére, mélyen hívô református ember volt, és hittestvérei közül sokan nem bocsátották meg neki a korát megelôzô ökumenikus gondolkodást.”
Orbán Viktor
A Tíz éve szabadon
címû konferencián Schmidt Mária,
a XX. Századi Intézet
fôigazgatója és a kormányfô tanácsadója
„kifogásolta azt,
hogy a Horthy-korszakot egyre többen próbálják
negatív színben feltüntetni... hangsúlyozta,
a Horthy-korszakban polgári demokrácia volt, ezért
is érthetetlen számára a »hangadó értelmiség«
vélekedése a Horthy-korszakkal kapcsolatban.”
Népszava, 2000. november
2.
Már felidézni
is nehéz, de alig három évvel ezelôtt a Fidesznek
ideológiája sem volt, csak jövôképe, ahogy
ez tettre kész, optimista, pragmatikus ifjakhoz illik. Mára
nemcsak ideológiája van, hanem irodalmi ízlése
és színházesztétikája is, kedvenc képzômûvészeti
alkotási módszere (figuratív), na meg fôleg
történelemszemlélete. De miért adja fel a Fidesz
önként a múltba fordulás kedvéért
a csillogó szemû, ragyogó jövôbe nézô
fiatalok pártjának image-ét?
Az image-váltásnak
lehetnek racionális okai is. Lehet azt gondolni, hogy a jobboldal
fölötti hegemónia megôrzésének feltétele
a hagyományos jobboldalt érdeklô kérdések
politikai tematizálása, és hát ezek a kérdések
gyakran történelmiek. Azt is lehet gondolni, hogy a fiatalság
projektálásának hatékonysága idôvel
megkophat, sôt nevetségessé válhat. A trónkövetelôknek
jól áll a fiatalság, de a hatalmon lévôknek
illik megkomolyodniuk, tekintélyt sugározniuk.
Mégis azt gondolom,
hogy a Fidesz-kormány történetírói munkássága
javarészt szándékolatlan következménye
annak a hatalomgyakorlási filozófiának, amelyet a
„több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás”
végiggondolatlan jelszava meghirdetett. Szándékolatlan
következménye annak a téves – és hataloméhes
ifjútörökök számára rendkívül
hasznos – meggyôzôdésnek, hogy Magyarországon
nemcsak kormányváltásra, hanem minél teljesebb
elitcserére van szükség, mivel a magyar társadalom
egy összefonódott politikai, gazdasági és szellemi
elit igája alatt nyög. Ezért az új kormánynak
nemcsak a politikai szférában vannak feladatai, és
még nem is csak a gazdasági életben kell újraosztania
a lapokat, hanem fel kell vállalnia az egyensúlyteremtést
a tudományos, kulturális és mûvészeti
életben is.
Ez a terv elég bizarr
volt abban a formájában is, ahogy elôször megfogalmazódott.
Nehéz belátni, hogy miért korrekcióra szoruló
anomália, ha az alanyi költôk, a filozófiatörténészek
és szobrászok pártszimpátiáinak megoszlása
nem felel meg a legutóbbi parlamenti választás eredményeinek.
De e törekvés belsô logikája, a kultúrkampfos
kiszorítósdi dinamikája szükségszerûen
teremtette meg a mai, kabaréba illô helyzetet. A miniszterelnök
egy nyolcvankét éve halott elôdje képét
polírozza, egy nyolcvanegy éve halott költôvel
polemizál, ideológiai ügyekben befolyásos tanácsadója
a „hangadó értelmiséget” korholja, mert az nem akarja
magáévá tenni a hivatalos álláspontot
egy ötvenhat éve véget ért korszakról.
És Orbán Viktor pártja aligha képes már
felfogni, hogy ez mérhetetlenül kínos és nevetséges.
Nem képes felfogni,
mert a Fidesz fokozatosan, a maga számára észrevétlenül
vált az „igazságos” versenyfeltételek megteremtésére
törekvô erôbôl a hiteles
– nemzeti, keresztény,
konzervatív – gondolkodás bajnokává. Az ôsbûn
elkövetésével – a szellemi élet autonómiájának
semmibevételével – rálépett egy síkos
lejtôre, amelyen nem lehetett megállni. Ha a kormánynak
joga van az értelmiségi elit leváltására
törekedni, mivel ez vélhetôleg vitriolos kritikusa lenne,
miért ne lenne joga azoknak a kulturális és tudományos
tartalmaknak a lecserélésére is törekednie, amelyet
ez az elit többségileg képvisel? Ha van szoclib kulturális
és tudományos elit, amely nemzetietlen és kártékony,
miért ne lenne szoclib versláb és forráskritika,
amely ugyancsak nemzetietlen és kártékony? És
miért ne lenne jogos a szoclib történetírással
szembeszállni, amelynek múltképe nem felel meg a Happy
End Kft. által fókuszcsoportokon tesztelt jövôképnek?
Ha tudjuk, hogy majdnem minden történész sajnos még
mindig szoclib, a szoclibek pedig mind hazudnak és hamisítanak,
miért ne hallgatnánk meg a dilettánsokat és
sarlatánokat, akik nyilván csak a szoclib címkézés
áldozatai?
Szóval Tisza István
már rehabilitálva van. (Hogy szükség volt-e Tiszát
a magyar történettudománytól megvédeni,
most hagyjuk.) De a miniszterelnöknek még van dolga. Nem született
még kormányzati állásfoglalás a Kossuth–Széchenyi-vitában,
nincs még elítélve a Zrínyit felöklelô
vadkan, nincs még egyensúly teremtve a finnugristák
és a sumerológusok között, nem kapnak elég
publicitást a Jézus Krisztus magyarságát bizonyító
tények. És ott van a kényes Koppány-ügy.
Amelyben a kormány csak Szörényi Levente úttörô
kutatásaira támaszkodhat.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu