Oravecz Imre vaskos könyve már megjelenése pillanatában
jókora ovációt váltott ki olvasóiból.
Volt, aki az (immár kismonográfiát is kiérdemlô)
életmû folytonosságában vizsgálta. Volt,
aki az úgynevezett népi irodalom késôn hozott
gyümölcseként fogyasztotta. Volt, aki a valóságábrázoló
olvashatóság dogmáját látta benne igazolódni.
S volt, aki mindezen markáns véleményektôl feltüzelve
vette kézbe a Halászóembert. S most ilyen olvasónak
mondanám magam én is.
„…eggyé váltam Dregollyal, / megsemmisültem, újjászülettem
benne, // már többször írtam róla, / nevének
említése nélkül, réges-régen egy
verset, / melynek címe késôbb kötetcím
lett, / aztán szabályos prózát, / késôbb
egy rímes, majd idômértékes elégiával
próbálkoztam, / és talán most sem utoljára
idézem fel.” (Dregoly) Íme tehát az 1972-es Héj
címû verseskötettel induló, igencsak változatos
Oravecz-életmû 1998-as egységesítô kulcsa:
a gyermekkori tájék, a valóságban tovatûnt,
de a képzeletben mindvégig dédelgetve megôrzött
imaginárius övezet. Mely övezet azonban nem is annyira
a szerzônek nyújt megnyugvást – ami ugye elsôsorban
magánügy volna: a nosztalgikus visszavágyódás
lelki-lélektani kezelésének privát vállalkozása
–, mint inkább az olvasónak kínál egyfajta
otthonosságérzetet – ami ugye immár közüggyé
válhat: az ideiglenes szálláskeresés és
-találás közösségi kalandjává.
S most ilyen értelemben beszélnék az Oravecz-könyv
letagadhatatlan sikerérôl, azon belül hangsúlyosan
nem a valóságleképezô alkotás, hanem
a valóságra vonatkoztató olvasás lehetôségeirôl,
mely lehetôségek – s ez talán különösebb
bizonyítás nélkül is állítható
– természetesen minden egyes olvasónál más
és más valóságra utalnak. Hiszen miközben
átutazóként Oravecz Szajla nevû falujában
vendégeskedünk, megszülethet bennünk az igény,
hogy otthonra leljünk a saját falunkban vagy városunkban
is – egyszóval, hogy rendet teremtsünk a saját életünkben.
Ki-ki a maga portáján sepreget tehát: Oravecz „töredékeket”
ír „egy faluregényhez”, az olvasó pedig feljegyzéseket
készít Oravecz könyvérôl – ámde
mindketten az otthon- és rendteremtés vágyától
sarkallva.
Az „otthon” és a „rend” kifejezések persze metaforikusan
(is) értendôk. Hiszen otthon- és rendteremtés
az is – hogy még egyszer visszatérjek könyvünk
1998-as fogadtatásához –, ha valaki az írói-költôi
életmû környezetében helyezi el a Halászóembert;
vagy az is, ha másvalaki a szociografikus természetû
népi irodalom hagyományának elôterében
olvassa Oravecz könyvét; de még az is, ha ismét
másvalaki a kissé ezoterikus kortárs irodalmi alkotások
okozta csömör enyhítô szereként fogyasztja
szerzônk jóval demokratikusabb természetû munkáját.
No de – ahelyett, hogy azt firtatnánk és bírálnánk,
vajon kinek miféle „otthont” és miféle „rendet” jelent
Oravecz munkája – talán érdemes vallatóra fognunk
a mindenkori otthonkeresés kényes természetét,
azaz hogy egyidejû igényét és esélyét.
S így a Halászóember kapcsán érdemes
feltennünk az átfogó kérdést: ha már
megszületett bennünk az igény, van-e esélyünk
a hazatalálásra, s ha igen, miként beszéljünk
róla úgy, hogy ezzel ne sértsük mások
otthontalanság-élményét, sôt éppen
hogy otthonkeresésre buzdítsuk ôket is? Szelíden,
okosan, gyönyörködtetve. Mint ahogyan szerzônk is
szelíden, okosan és gyönyörködtetve kínálja
fel az olvasás lehetôségét – az olvasás
lehetôségével élni óhajtók számára.
„…így szakadt meg ember és állat bensôséges
kapcsolata…” (A lovakról) Az általános érvényû
kijelentés önmagában nézve persze biceg. Noha
a kötet beszélôje igencsak fontos igazságot mond
ki, ám ezt az igazságot valószínûleg
mi akkor is megszimatolnánk, ha ô éppenséggel
nem nyilatkoztatná ki, hanem csupán sejtetné, sugallná.
Mint ahogyan a szajlai Barczai család fokozatos degenerálódásának
története is kellôképpen lenyûgözô-elgondolkodtató,
s az maradna még az alábbiakban kiemelt summázó
kijelentés nélkül is – hiszen a tények önmagukért
beszélnek, amennyiben önmagukat szervezik meggyôzô
szövegtörténéssé, következésképpen
nem volna feltétlenül szükségük az általánosító-bölcselkedô
kommentárra: „…így Elek maradt utolsónak a nagy portán,
/ ôrá hárult a gyászos feladat, / neki kellett
levezényelnie a gazdaság felszámolását,
/ megtagadnia, elfelednie egy tudást, egy életmódot,
egy kultúrát, / melyet hada tökélyre emelt.”
(Barczai-had) (kiemelés – B. S.) Ám a testes kötetben
alig-alig akadunk ilyesféle szájbarágó általánosításokra.
Szerzônk sokkal inkább beszámol, regisztrál,
felsorol – azaz magával ragadó, monoton retorizáltságú
szövegvilágot hív életre, amelynek mind térbeli
kiterjedése (lásd például: Baji-kút,
Baji-pást, Kalub Alatt, Temetô Mellett stb.), mind pedig idôbeli
beágyazottsága (lásd például: Tizennyolcadik
század, Katonasírok, Recsk, Beszélgetések nagyapámmal
stb.) egyaránt mélyítik és rétegezik
– és nem pusztán szajkózzák! – a nógrádi
tájegység közel- és régmúltjának
történelmi tapasztalatait, többnyire a saját idillikus
gyermekkorára visszatekintô felnôtt perspektívájából.
S ennek a lemondó-rezignált látószögnek
a talán egyedül lehetséges nyelvi megfelelôje:
az emlékezetben megtartó felsorolás – de nem a rabelais-i
(többek között Esterházy Péternél is
fellelhetô) paródia értelmében, hanem egyfajta
gyászbeszédszerû retorika fokozásos enumeratiójának
jegyében. Lásd például a Séta címû
darab variációs oda-
vissza utalásokkal térben és idôben egybeszôtt
szólamát: „Ez volt a portánk, fiam, / ez a kert, /
itt szemben, / itt állt a ház, / hol születtem, / és
gyerek voltam, mint most te, / nem mindjárt az út mellett,
/ kicsit beljebb, / a kiskert mögött, / hol az a kôrakás
van…” (kiemelések – B. S.) S ez a szövegszervezô elv
a kötetegész minden rétegében fellelhetô:
a ciklusok között, a ciklusokon belül vagy éppen
a ciklusok egyes darabjaiban. De még a szépirodalmi mûvek
esetében oly ritka Névmutatóban is.
A variálva sulykoló, azaz motívumokat ismétlô
és szaporító felsorolásoknak, egyszóval
a Halászóember lenyûgözô dologi és
nyelvi bôségének köszönhetôen Oravecz
Imre privát valósága olyan alternatív nyelvi
valósággá vált, amely meghív minket,
sôt saját privát valóságunk újratapasztalására
sarkall minket. Más szóval tanító, lelkesítô
és gyönyörködtetô példát mutat
nekünk – a retorikai illustratio értelmében. S erre
a példára – az otthonra találás Oravecz-féle
olvasandó (sôt talán elsajátítandó)
legendájára – valószínûleg nemcsak a
kötet 1998-as megjelenésekor, de mostani és jövôbeli
újraolvasásakor is szükségünk volt, van,
lesz.
Oravecz Imre: Halászóember.
Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997).
Pécs, Jelenkor, 1998.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu