Bazsányi Sándor
AZ OTTHONTEREMTÉS ÍGÉRETE

Oravecz Imre vaskos könyve már megjelenése pillanatában jókora ovációt váltott ki olvasóiból. Volt, aki az (immár kismonográfiát is kiérdemlô) életmû folytonosságában vizsgálta. Volt, aki az úgynevezett népi irodalom késôn hozott gyümölcseként fogyasztotta. Volt, aki a valóságábrázoló olvashatóság dogmáját látta benne igazolódni. S volt, aki mindezen markáns véleményektôl feltüzelve vette kézbe a Halászóembert. S most ilyen olvasónak mondanám magam én is.
„…eggyé váltam Dregollyal, / megsemmisültem, újjászülettem benne, // már többször írtam róla, / nevének említése nélkül, réges-régen egy verset, / melynek címe késôbb kötetcím lett, / aztán szabályos prózát, / késôbb egy rímes, majd idômértékes elégiával próbálkoztam, / és talán most sem utoljára idézem fel.” (Dregoly) Íme tehát az 1972-es Héj címû verseskötettel induló, igencsak változatos Oravecz-életmû 1998-as egységesítô kulcsa: a gyermekkori tájék, a valóságban tovatûnt, de a képzeletben mindvégig dédelgetve megôrzött imaginárius övezet. Mely övezet azonban nem is annyira a szerzônek nyújt megnyugvást – ami ugye elsôsorban magánügy volna: a nosztalgikus visszavágyódás lelki-lélektani kezelésének privát vállalkozása –, mint inkább az olvasónak kínál egyfajta otthonosságérzetet – ami ugye immár közüggyé válhat: az ideiglenes szálláskeresés és -találás közösségi kalandjává. S most ilyen értelemben beszélnék az Oravecz-könyv letagadhatatlan sikerérôl, azon belül hangsúlyosan nem a valóságleképezô alkotás, hanem a valóságra vonatkoztató olvasás lehetôségeirôl, mely lehetôségek – s ez talán különösebb bizonyítás nélkül is állítható – természetesen minden egyes olvasónál más és más valóságra utalnak. Hiszen miközben átutazóként Oravecz Szajla nevû falujában vendégeskedünk, megszülethet bennünk az igény, hogy otthonra leljünk a saját falunkban vagy városunkban is – egyszóval, hogy rendet teremtsünk a saját életünkben. Ki-ki a maga portáján sepreget tehát: Oravecz „töredékeket” ír „egy faluregényhez”, az olvasó pedig feljegyzéseket készít Oravecz könyvérôl – ámde mindketten az otthon- és rendteremtés vágyától sarkallva.
Az „otthon” és a „rend” kifejezések persze metaforikusan (is) értendôk. Hiszen otthon- és rendteremtés az is – hogy még egyszer visszatérjek könyvünk 1998-as fogadtatásához –, ha valaki az írói-költôi életmû környezetében helyezi el a Halászóembert; vagy az is, ha másvalaki a szociografikus természetû népi irodalom hagyományának elôterében olvassa Oravecz könyvét; de még az is, ha ismét másvalaki a kissé ezoterikus kortárs irodalmi alkotások okozta csömör enyhítô szereként fogyasztja szerzônk jóval demokratikusabb természetû munkáját. No de – ahelyett, hogy azt firtatnánk és bírálnánk, vajon kinek miféle „otthont” és miféle „rendet” jelent Oravecz munkája – talán érdemes vallatóra fognunk a mindenkori otthonkeresés kényes természetét, azaz hogy egyidejû igényét és esélyét. S így a Halászóember kapcsán érdemes feltennünk az átfogó kérdést: ha már megszületett bennünk az igény, van-e esélyünk a hazatalálásra, s ha igen, miként beszéljünk róla úgy, hogy ezzel ne sértsük mások otthontalanság-élményét, sôt éppen hogy otthonkeresésre buzdítsuk ôket is? Szelíden, okosan, gyönyörködtetve. Mint ahogyan szerzônk is szelíden, okosan és gyönyörködtetve kínálja fel az olvasás lehetôségét – az olvasás lehetôségével élni óhajtók számára.
„…így szakadt meg ember és állat bensôséges kapcsolata…” (A lovakról) Az általános érvényû kijelentés önmagában nézve persze biceg. Noha a kötet beszélôje igencsak fontos igazságot mond ki, ám ezt az igazságot valószínûleg mi akkor is megszimatolnánk, ha ô éppenséggel nem nyilatkoztatná ki, hanem csupán sejtetné, sugallná. Mint ahogyan a szajlai Barczai család fokozatos degenerálódásának története is kellôképpen lenyûgözô-elgondolkodtató, s az maradna még az alábbiakban kiemelt summázó kijelentés nélkül is – hiszen a tények önmagukért beszélnek, amennyiben önmagukat szervezik meggyôzô szövegtörténéssé, következésképpen nem volna feltétlenül szükségük az általánosító-bölcselkedô kommentárra: „…így Elek maradt utolsónak a nagy portán, / ôrá hárult a gyászos feladat, / neki kellett levezényelnie a gazdaság felszámolását, / megtagadnia, elfelednie egy tudást, egy életmódot, egy kultúrát, / melyet hada tökélyre emelt.” (Barczai-had) (kiemelés – B. S.) Ám a testes kötetben alig-alig akadunk ilyesféle szájbarágó általánosításokra. Szerzônk sokkal inkább beszámol, regisztrál, felsorol – azaz magával ragadó, monoton retorizáltságú szövegvilágot hív életre, amelynek mind térbeli kiterjedése (lásd például: Baji-kút, Baji-pást, Kalub Alatt, Temetô Mellett stb.), mind pedig idôbeli beágyazottsága (lásd például: Tizennyolcadik század, Katonasírok, Recsk, Beszélgetések nagyapámmal stb.) egyaránt mélyítik és rétegezik – és nem pusztán szajkózzák! – a nógrádi tájegység közel- és régmúltjának történelmi tapasztalatait, többnyire a saját idillikus gyermekkorára visszatekintô felnôtt perspektívájából. S ennek a lemondó-rezignált látószögnek a talán egyedül lehetséges nyelvi megfelelôje: az emlékezetben megtartó felsorolás – de nem a rabelais-i (többek között Esterházy Péternél is fellelhetô) paródia értelmében, hanem egyfajta gyászbeszédszerû retorika fokozásos enumeratiójának jegyében. Lásd például a Séta címû darab variációs oda-
vissza utalásokkal térben és idôben egybeszôtt szólamát: „Ez volt a portánk, fiam, / ez a kert, / itt szemben, / itt állt a ház, / hol születtem, / és gyerek voltam, mint most te, / nem mindjárt az út mellett, / kicsit beljebb, / a kiskert mögött, / hol az a kôrakás van…” (kiemelések – B. S.) S ez a szövegszervezô elv a kötetegész minden rétegében fellelhetô: a ciklusok között, a ciklusokon belül vagy éppen a ciklusok egyes darabjaiban. De még a szépirodalmi mûvek esetében oly ritka Névmutatóban is.
A variálva sulykoló, azaz motívumokat ismétlô és szaporító felsorolásoknak, egyszóval a Halászóember lenyûgözô dologi és nyelvi bôségének köszönhetôen Oravecz Imre privát valósága olyan alternatív nyelvi valósággá vált, amely meghív minket, sôt saját privát valóságunk újratapasztalására sarkall minket. Más szóval tanító, lelkesítô és gyönyörködtetô példát mutat nekünk – a retorikai illustratio értelmében. S erre a példára – az otthonra találás Oravecz-féle olvasandó (sôt talán elsajátítandó) legendájára – valószínûleg nemcsak a kötet 1998-as megjelenésekor, de mostani és jövôbeli újraolvasásakor is szükségünk volt, van, lesz.

Oravecz Imre: Halászóember.
Szajla. Töredékek egy faluregényhez (1987–1997).
Pécs, Jelenkor, 1998.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/