1998-ban érettségizett az osztályom. Átéltünk
addigra mindent, amit négy év alatt egy gimnazista osztály
átélhet, volt részünk jóban és
rosszban, nagyon jóban és nagyon rosszban egyaránt.
Volt három öngyilkossági kísérlet az osztályban.
Lett egy súlyos drogfüggô, aki azóta meggyógyult.
Volt két kényszerbetegünk és két anorexiásunk.
Volt sok szorongó gyerek, teljesítménykényszerrel,
rendmániával, megfelelési kényszerekkel. Volt
sok gyerek, akit elvesztettünk: aki nem bírta az iskolai követelményeket,
aki önmagával nem bírt ezekben az években, aki
jobb eredményekre vágyott, aki kipróbálta magát
egy évig Amerikában, aki megbukott, aki ellehetetlenült.
És volt sok gyerek, akit megtartottunk: aki hozzánk jött
át az elôzô osztályából, aki Amerika
után nálunk fejezte be a gimnáziumot, aki a betegségébôl
nálunk gyógyult fel, aki mellett a mi osztályunk tartott
ki a legnagyobb bajban is. Volt több szerelem: némelyik máig
tart, némelyik nem tart ugyan, de máig nem bírtak
kikeveredni belôle. Van, aki azóta boldog és kiegyensúlyozott
ember lett, és van, aki azóta omlott össze.
Volt olyan tanára az osztálynak, akit nagyon szerettek,
és elment két év után. Volt olyan tanár,
akit elismertek és becsültek, de távol maradtak egymástól.
Volt tanár, akitôl szenvedtek három vagy négy
éven át. Volt tanár, akitôl mindvégig
féltek. Volt tanár, aki miatt majdnem elment valaki az osztályból.
Volt tanár, aki nem tanított semmit, és volt, aki
nagyon sokat. Volt tanár, akihez visszajárnak azóta
is. Volt, akitôl féltek, de visszajárnak. Volt, akit
szerettek, mert kedves volt. Volt, akinek az értékeit csak
negyedik végére fedeztek föl.
Volt sok nagy teljesítményünk és volt sok
katasztrófa-pillanatunk. Volt diák, akit el akartam küldeni
az osztályból. Az osztály ellenállt nekem,
megharcoltak azért a fiúért, megvédték.
Örülök, hogy így történt. Másszor
is összefogott az osztály ellenem, igazságtalannak tartottak
egy osztályzatot, negyvenöt percig ültek némán.
Örültem, hogy van erejük ehhez, örültem, hogy
az egymás iránti szolidaritásuk minden más
érzésük fölébe kerekedett. Volt néhány
buli elsôben: kipirult arcok, boldog mosolyok, eufória. Csináltunk
vetélkedôt az egész iskolának, sok munkával,
sikerrel. Csináltunk irodalmi kávéházat az
iskolának, írókkal, költôkkel: jó
volt. Voltunk téli hóesésben szánkózni,
voltunk nagy ôszi esôben a Börzsönyben, voltunk Harkányban
és Pécsett, és a következô évben
visszamentünk, mert ott milyen jó is volt. Voltunk az ôrségben,
és voltunk Sopronban. És nem mentünk el Bécsbe
és Prágába, pedig végül is szerettünk
volna. Sok filmet megnéztünk, és összevesztünk
ugyan, de az jó élmény maradt. Péntek délutánonként
nagyon sokan bent maradtak az iskolában. Ott ücsörögtek,
beszélgettek, bolondoztak, ettek, ittak. (Ez utóbbit késôbb
tudtam csak meg, amikor negyedikben elmesélték. Nem baj.)
Volt sok kudarcom, ami mégis megmaradt, sôt fontos lett. A
néptánc, a tanulásmódszertan, a pszichodráma.
Sok sikerem, ami mégsem lett fontos.
Születtek igazi barátságok, történt
a négy évben valami fontos, valami alapélmény,
valami el nem múló. És persze maradt sok hiányérzet:
másképp kellett volna, nem eléggé örültünk
neki, nem vettük észre, nem használtuk ki. Minden megtörtént,
aminek kell, de nem egészen úgy és nem egészen
annyira, mint kellett volna. De ez sem egészen igaz. Merthogy negyedikben
már – talán – nagyon szerettük egymást. Szemérmesen,
de azért kimondva. Vagy pontosabban: kimondatlanul, de szemérmetlenül.
És jöttek az igazi jó pillanatok. Fôleg a negyedikes
irodalomórák. Talán – biztosan – soha nem tanítottam
a huszadik század irodalmát úgy, mint náluk.
Evidensen nagy élmény volt szinte minden: Babits és
Bulgakov, Thomas Mann és Kosztolányi, Musil és Salamov,
és talán mindenek fölött József Attila.
Eleven volt minden, tétjük lett az óráknak, túl
voltunk tananyagon és osztályzatokon, az izgatott minket,
amit olvastunk. Nem sokszor történt ez meg velem. Aztán
a többi jó pillanat: a tánctanulás, a Desperado,
a negyedikes osztálykarácsony, a szalagavató. A születésnapom
(a negyvenedik), besötétített énekteremben, sok
gyertyával és még több csokival, zongoraszóval,
feliratokkal és nevetéssel, sírással, ôszinte
meghatódással.
És jött a tanév vége, és a történet,
amit el akarok mesélni. Merthogy mindez csak elôzmény
volt, magyarázat, talán az érthetôség
kedvéért. Meg itt kell egy mentegetôzô megjegyzés,
némi önfelmentés. Mert a történet csak részben
szól a ballagásról és az osztályomról,
legalább ilyen nagy részben rólam és az én
viszonyomról az osztályommal. A történet önzô
történet, és másként nem is tudom elmesélni.
Holott az osztályról is szól, vagy fôleg róluk,
illetve arról az egész kapcsolatról, és azokról
az értékekrôl, amikben éltünk. Vagyis ôk
is meg én is, és ebben az évben, az utolsóban
találkozott ez a kettô (elôtte csak nagyon csikorogva),
és ebben az utolsó történetben találkozott
a kettô leginkább. Önzô a történet
abban az értelemben is, hogy nem is magáról a ballagásról
szól, az csak a háttere, hanem a ballagási ajándékról,
amit kaptam.
Csütörtökön volt az utolsó magyaróránk,
úgy szerveztem, hogy ez legyen egész középiskolai
– és így egész iskolai – életük utolsó
órája. Felolvastam nekik és meséltem róluk,
a négy évrôl, arról, milyenek voltak négy
évvel azelôtt, még mint gyerekek, és milyennek
látom ôket most, hogy felnôtt tizennyolc-tizenkilenc
évesek. Hogyan változtak, mit szerettem, mi maradt meg bennem
róluk – kirôl-kirôl külön és róluk
így együtt. Odaadtam mindenkinek az ajándékomat:
egy kis csomagot, benne egy gyertyatartóval és egy papírlappal.
A gyertyatartót keramikus készítette az elôzô
hetekben, vele együtt terveztük meg, és mindegyikbe bele
volt vésve annak a gyereknek a keresztneve, akinek adtam. És
kapott mindenki egy-két mondatot, a legfontosabb üzenetemet
számára, az elkövetkezendô életére,
tanácsot, intelmet, köszönetet, bíztatást.
Pénteken délelôtt nem volt tanítás,
este jött a ballagás. Szép volt mindenki, mint ilyenkor
mindig, örültünk és meg voltunk hatódva, borzongtunk
és flegmáskodtunk. Ajándékként indulás
elôtt megkaptuk egy kedves tanáruktól a szalagavató-táncunk
zenéjét, annak a felszabadult örömével indultunk
el az osztályból, és jó volt minden, a termek,
a zsúfoltság a folyosókon, a mormogásba fulladó
és újra megerôsödô ének. És
este tíz után lett vége, virágözönnel,
szülôkkel, rokonokkal, és utána indultak el szerenádot
adni hozzám. (A többi tanárnál már voltak
az elôzô napokban, és a hét különleges
hangulatában, felzaklatottságában és meghatottságában
ennek nagy volt a súlya. Sok emberi élmény érte
ôket ebben a pár napban.) Éjjel negyed tizenkettô
tájban értek hozzám, sok gyertyával, szépen
énekelve. Negyedórányi éneklés után
felhívtam ôket a lakásba. Itt szépek és
felszabadultak voltak, ettünk, ittunk, aztán leültünk
a szobában, ki hová tudott, székre, ágyra,
matracra, földre. Következett az ajándék: egy nagy
tálca, rajta harmincegy fém teadoboz, négyszögletes
a fiúktól, henger alakú a lányoktól,
mindegyikben másfajta tea, a dobozok alján pedig a nevek,
melyiket kitôl kaptam. Tudták, hogy szeretem a teát,
sokat teáztunk is együtt, a kávéházban,
a szertáramban, örültem hát neki.
De a rendkívüli ajándék csak ezután
következett. M. elôvett harminckét példány
aznapi Népszabadságot, és azt mondta, figyeljünk.
K. pedig elkezdett felolvasni egy cikket. „Jó ballagást,
tanár úr!” Ekkor még csak megborzongtam. Láttam
a cikket délelôtt, átlapoztam. „Az iskola egészen
a legutóbbi idôkig az általános mûveltség
alapjainak elsajátítását tûzte célul
a gyerekek elé. Mostanában egyre többen az iskolán
kívüli életben közvetlenül hasznosítható
tudás átadását kérik számon tôle.
Nem is nagyon lehet ellene szólni, ha a gimnáziumban többet
foglalkoznak a diákok az internet kezelésének elsajátításával,
mint a régmúlt irodalmának megszerettetésével.”
Itt eltávolodtam a szövegtôl, nem érdekes, azt
gondoltam, kis moralizálás következik ballagás
alkalmából az iskoláról, nem éreztem,
hogy közöm lenne hozzá. Utólag tudom: ravaszul
és okosan csôbe húzott a szerzô, Kelen Károly.
K. folytatta: „Azért is lepôdtem meg, amikor egy szülô
elmesélte, hogy a mai ballagásra készülô
gyermekén és osztálytársain néhány
hete különös izgalom lett úrrá. Felfedezték
ugyanis, hogy a soros budapesti könyvaukción egy huszadik századi
nagy magyar költô elsô kiadású verseskötetét
kínálják megvételre. A költô ezt
a kötetet saját kezûleg dedikálta egy barátjának,
a Nyugat híres szerkesztôje fiának. A gyerek magyartanár-osztályfônökét
pedig, aki a kötet címét adó Nincsen apám-verset
is tanította negyedikben az osztálynak, éppen úgy
hívják, mint akinek a dedikáció szól.”
Kapcsoltam: Fenyô Györgynek szól az ajánlás,
Fenyô Miksa fiának, József Attila barátjának,
úristen, gondoltam, ilyen nincs is, hogy találtak egy olyan
kötetet, amit nekem dedikált József Attila, még
ha nem valójában, de mégis, formálisan, vagy
áttételesen, üzenetként vagy csak játékból!
K. folytatta: „Micsoda ballagási ajándék lenne!
A gyerekek lelkesedését a szülôk is osztották,
és összeadták a szükséges pénzt.
Úgy számoltak, hogy a húsz-egynéhány
ezer forintos kikiáltási árról körülbelül
nyolcvanezerig mehet föl a licit: egy-egy gyerekre valamivel több
mint 2500 forint jut. És esetleg kevesebb is elég lehet.”
Itt már csak hallgattam, nem gondoltam semmire. Nem volt már
sem szavam, sem mozdulatom. Hallgattam.
„Komolyan felkészültek, tapasztalt antikvárius tanácsát
is kikérték, és annak megfelelôen egy beavatott
tanárjukkal az utolsó sorban foglaltak helyet, minden tárcsaemeléssel
kivártak a harmadik Senki többet…-ig, és megpróbálták
nem mutatni, milyen fontos nekik a dolog. Na, ez sikerült a legkevésbé.
De nem valószínû, hogy emiatt vesztették
el a licitet. Többen is alkudtak rá, különösen
egy úr látszott hajthatatlannak. Kilencvenezer forint fölötti
összeget adott érte.
Nyilván neki még fontosabb volt – gondolták a
gyerekek, és kicsit szégyellték is, hogy közremûködtek
az ár felhajtásában. Nélkülük talán
olcsóbban is megkaphatta volna az, akinek annyira kellett. Igazi
József Attila-rajongó lehet.
Azért kár, hogy a tanár úr nem teheti polcára
a kötetet. Biztosan nagy becsben tartotta volna, és élete
végéig emlékeztette volna a jövô héten
magyar érettségit író osztállyal folytatott
négyéves küszködésre. Meg arra, hogy megérte.
Csalódván az irodalomban, másnap a gyerekek rávetették
magukat az internetre. S lám csak, mit találtak: valaki 220
ezer forintért kínálja megvételre az ô
elsô kiadású József Attilájukat…”
Ültem a földön, a szobám közepén,
bent az osztályom közepén, a két kezemmel támasztottam
a fejemet, sírtam. Kifelé és befelé egyaránt.
Nem azért, mert nem kaptam meg a könyvet, hanem mert ezt a
történetet megkaptam. Lassan ocsúdtunk. A történetet
mindenki pontosan tudta, de a cikk, a Népszabadság-beli,
az, hogy ezt este fölolvashatják majd nekem, az meglepetés
volt. M. tudott csak róla, a többieknek elállt a lélegzete.
És következtek a részletek. Az, ahogyan E. fölfedezte
az interneten az aukciót, az aukción a könyvet. Az,
ahogyan még aznap este felhívta G.-t, és ô elkezdett
szervezkedni. Az, ahogyan Gy.-t, a történelemtanárt
beavatták a tervbe, de szigorúan titkoltak elôttem
mindent. Az, ahogyan összegyûjtötték a pénzt.
Az, ahogyan Á. és Z. elmentek Gy.-vel az aukcióra.
Ahogyan Z. nem bírván a licit feszültségét,
bele-belekiabált. Ahogyan ôk elkeseredtek. Ahogy másnap
az osztály elkeseredett. Ahogy Z. megtalálta másnap
az interneten a könyvet. Aztán ahogy megszervezték a
mégis-ajándékot, a teát. Ahogy mindenki fölírta
a dobozra a nevét, de ezzel a csalódással a hátuk
mögött.
A történet annyira kerek, annyira teljes, annyira szép,
hogy olvasva el sem hinném, túlságosan didaktikus
is, így a ballagás napján. A cikk is pontos, tömör,
szép. Talán csak az utolsó bekezdésbeli „csalódván
az irodalomban” formula nem igaz, de ez már nem baj. A történet
annyira kerek és teljes, hogy már nem nagyon lehet mit hozzátenni.
Legfeljebb a tanulság van még hátra, a magyarázat
és az értelmezés. És egy utótörténet,
hogy még kerekebb legyen.
Mi lehet a történet tanulsága? Az, hogy mindenféle
pedagógiai erôfeszítés hosszú távon
értelmezhetô csak. Ha arra gondolok, hogy az alatt a négy
év alatt, amíg együtt voltunk, mennyit kínlódtunk,
mennyi erôfeszítés tûnt hiábavalónak
vagy legalábbis alig-érdemesnek, és milyen szépen
értelmet nyert minden az utolsó évben, és még
inkább az utolsó hónapokban, és még
koncentráltabban az utolsó hetekben, napokban, percekben
és ebben a történetben, akkor az egész iskolai
létre úgy gondolok, mint értelmes és hasznos
történetre. Tanulság az is, hogy minden rejtett utakon
történik, búvópatakok vannak egy-egy osztályban,
amelyek ki tudja, mikor törnek elô. Titkos áramlások
szônek át egy-egy osztályt, rejtett szálak és
rejtett lehetôségek. És a ballagás, a búcsúzás
még nem is zárja le végleg a történetet:
sok a még kiaknázatlan lehetôség, a barátságok
folytatódnak és meghalnak, új barátságok
jönnek létre még osztályon belül is, csoportok
erôsödnek meg és hullanak szét, és értelmezik
át újra és újra a korábban történteket.
Tanulság, hogy vannak szép és ôszinte gesztusaink,
hogy képesek vagyunk ilyen gesztusokat tenni a másik ember
felé, kamaszként is, iskolában is – bár lehet,
hogy fôleg kamaszként és legkönnyebben az iskolában.
De nem: aki egyszer egy ilyen történet részese és
formálója volt, nem könnyen felejti el, szóval
lehet abban bízni, hogy ezek a gyerekek fognak tudni felnôttként
is hasonló gesztusokat tenni. Vagyis az iskola hatása még
hosszabb távon értelmezhetô, mint az elôbb írtam,
nem a négy (vagy hat, nyolc) év távlatában,
hanem negyven, hatvan, nyolcvan év távlatában. Tanulság,
hogy lehet történetet is adni ajándékba, hogy
ebben az esetben a tárgyi ajándék, a tea nem más,
mint emlékeztetô egy másik ajándékra,
arra, hogyan akarták megvenni a József Attila-kötetet,
és hogyan vallottak kudarcot. Tanulság, hogy a kudarc is
lehet érték, vagy pontosabban: válhat értékké,
még szigorúbban: formálható át értékké.
Mert ez a történet nyilván még tökéletesebb
lett volna egy elsô kiadású József Attilával,
de így sem érzek semmiféle hiányt. Ez az elmesélt
történet, ez a cikk, ez a sok jól megôrzött
titok, ez a felolvasás ott a szoba közepén, a gyertyák
között, az osztályommal, mindez együtt: önmagában
az ajándék és önmagában a tanulság.
És az utótörténet. Másfél hónappal
késôbb, túl az érettségiken, a szóbeli
után tartottuk az érettségi bankettet. Ott kaptam
még egy ajándékot. Egy könyvet. Négy év
antológiája – ez a címe. Ott van benne a Messze… messze
Babitstól, a Számvetés József Attilától,
egy részlet a Száz év magányból, két
levélrészlet egy század eleji magánlevelezésbôl,
az egyik fiú családjának hagyatékából,
a Zabhegyezô egy verse angolul, A gyávaság jelentései
A Mester és Margaritában („A gyávaság a legfôbb
bûn”) címû negyedikes házi feladat, Arany Jánostól
a Letészem a lantot, három kis Goethe-vers, a Remény,
a Gond és a Vagyon, egy ceruzarajz egy boltíves ház
belsô udvaráról, egy tanulmány harmadikból
Rimbaud Egy évad a pokolban címû prózaversérôl
(„Új virágok, új csillagok, új húsok,
új nyelvek”), egy Vas István-vers, a Nekem elég. Van
benne egy játékos vers, amelyben a teljes osztálynévsor
olvasható, hexameterbe szedve, egy Heltai Jenô-dalocska, Az
esernyô, egy jellemzés, amit én írtam egy diákomról
két évvel korábban, két vers, amit egy diákom
írt, egy dal a Berlin fölött az égbôl („Mikor
gyermek volt a gyermek…”), a Hadd legyen címû Sztevánovity
Dusán-szám, Heinrich Böll egy anekdotája a munkamorál
csökkentésérôl, amit az egyik diák fordított
németbôl, Dsida Jenô verse, a Nagycsütörtök,
egy negyedik év eleji házi feladat Kafkáról
(„Idegenebbül, mint egy idegen” – Az elidegenedés Franz Kafka
mûveiben). Van a kötetben egy képvers, József
Attila egy 1936-os fényképe A Dunánál szövegébôl
megrajzolva, néhány részlet a Tonio Krögerbôl,
egy szabad asszociációs szöveg a négy év
mondataiból, képeibôl, olvasmányaiból,
emlékeibôl, verseibôl. Két svéd gyermekvers
Ingrid Sjöstrandtól, egy rajz egy kislányról
és egy rózsáról. Egy novella, Valami címmel,
abban az évben írta az egyik diák. Szilágyi
Domokos Kényszerleszállás címû verse,
egy tanulmány Varlam Salamov kolimai novelláiról,
ismét József Attila, a Minden rendû emberi dolgokhoz.
Egy elsôben írott dolgozat: Alázkodjam meg a fiam gyilkosa
elôtt? – Az agg Priamosz monológja, még egy József
Attila-vers, A vergôdô diák, két vers egy diáktól,
1996-ból és 1998-ból, Egy Heine-vers, az Áll
egy fenyô (utalásként rám és egy két
évvel korábbi mulatságos magyarórára),
A Hosszú Kések Éjszakája címû
Efrájim Kishon-humoreszk (utalásként a másodikos
családlátogatásokra), egy szénrajz egy gyermekét
ölelô anyáról, részlet A kis hercegbôl,
egy tanulmány harmadikból: „Küzdj és bízva
bízzál” – Mennyiben megalapozottak az Úr utolsó
szavai Az ember tragédiájában?, két részlet
a Bibliából, egy 14 évesen írott, azóta
sem befejezett novella, A holdsugár-motívum a világirodalomban
és A Mester és Margaritában címû tanulmány,
végül pedig Arany rezignált és játékos
két verssora: „Nincs már széna, nincs már abrak,
/ Édes munkám, tûzbe csaplak!”
A másik könyv hiányából született
ez a könyv. Sikerült az elôzô veszteséget
alkotássá formálnia az osztálynak. Azt nem
kapták meg – ezt megalkották. És hogy el ne felejtsem,
a lényeg: minden lap alján ott áll annak a neve, akitôl
az adott szöveget vagy képet kaptam. Mindez pedig – Weöres
Sándorral szólva – „bôrbe kötve / mindörökre.”
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu