Fenyô György
Egy ballagás 1998-ból

1998-ban érettségizett az osztályom. Átéltünk addigra mindent, amit négy év alatt egy gimnazista osztály átélhet, volt részünk jóban és rosszban, nagyon jóban és nagyon rosszban egyaránt. Volt három öngyilkossági kísérlet az osztályban. Lett egy súlyos drogfüggô, aki azóta meggyógyult. Volt két kényszerbetegünk és két anorexiásunk. Volt sok szorongó gyerek, teljesítménykényszerrel, rendmániával, megfelelési kényszerekkel. Volt sok gyerek, akit elvesztettünk: aki nem bírta az iskolai követelményeket, aki önmagával nem bírt ezekben az években, aki jobb eredményekre vágyott, aki kipróbálta magát egy évig Amerikában, aki megbukott, aki ellehetetlenült. És volt sok gyerek, akit megtartottunk: aki hozzánk jött át az elôzô osztályából, aki Amerika után nálunk fejezte be a gimnáziumot, aki a betegségébôl nálunk gyógyult fel, aki mellett a mi osztályunk tartott ki a legnagyobb bajban is. Volt több szerelem: némelyik máig tart, némelyik nem tart ugyan, de máig nem bírtak kikeveredni belôle. Van, aki azóta boldog és kiegyensúlyozott ember lett, és van, aki azóta omlott össze.
Volt olyan tanára az osztálynak, akit nagyon szerettek, és elment két év után. Volt olyan tanár, akit elismertek és becsültek, de távol maradtak egymástól. Volt tanár, akitôl szenvedtek három vagy négy éven át. Volt tanár, akitôl mindvégig féltek. Volt tanár, aki miatt majdnem elment valaki az osztályból. Volt tanár, aki nem tanított semmit, és volt, aki nagyon sokat. Volt tanár, akihez visszajárnak azóta is. Volt, akitôl féltek, de visszajárnak. Volt, akit szerettek, mert kedves volt. Volt, akinek az értékeit csak negyedik végére fedeztek föl.
Volt sok nagy teljesítményünk és volt sok katasztrófa-pillanatunk. Volt diák, akit el akartam küldeni az osztályból. Az osztály ellenállt nekem, megharcoltak azért a fiúért, megvédték. Örülök, hogy így történt. Másszor is összefogott az osztály ellenem, igazságtalannak tartottak egy osztályzatot, negyvenöt percig ültek némán. Örültem, hogy van erejük ehhez, örültem, hogy az egymás iránti szolidaritásuk minden más érzésük fölébe kerekedett. Volt néhány buli elsôben: kipirult arcok, boldog mosolyok, eufória. Csináltunk vetélkedôt az egész iskolának, sok munkával, sikerrel. Csináltunk irodalmi kávéházat az iskolának, írókkal, költôkkel: jó volt. Voltunk téli hóesésben szánkózni, voltunk nagy ôszi esôben a Börzsönyben, voltunk Harkányban és Pécsett, és a következô évben visszamentünk, mert ott milyen jó is volt. Voltunk az ôrségben, és voltunk Sopronban. És nem mentünk el Bécsbe és Prágába, pedig végül is szerettünk volna. Sok filmet megnéztünk, és összevesztünk ugyan, de az jó élmény maradt. Péntek délutánonként nagyon sokan bent maradtak az iskolában. Ott ücsörögtek, beszélgettek, bolondoztak, ettek, ittak. (Ez utóbbit késôbb tudtam csak meg, amikor negyedikben elmesélték. Nem baj.) Volt sok kudarcom, ami mégis megmaradt, sôt fontos lett. A néptánc, a tanulásmódszertan, a pszichodráma. Sok sikerem, ami mégsem lett fontos.
Születtek igazi barátságok, történt a négy évben valami fontos, valami alapélmény, valami el nem múló. És persze maradt sok hiányérzet: másképp kellett volna, nem eléggé örültünk neki, nem vettük észre, nem használtuk ki. Minden megtörtént, aminek kell, de nem egészen úgy és nem egészen annyira, mint kellett volna. De ez sem egészen igaz. Merthogy negyedikben már – talán – nagyon szerettük egymást. Szemérmesen, de azért kimondva. Vagy pontosabban: kimondatlanul, de szemérmetlenül. És jöttek az igazi jó pillanatok. Fôleg a negyedikes irodalomórák. Talán – biztosan – soha nem tanítottam a huszadik század irodalmát úgy, mint náluk. Evidensen nagy élmény volt szinte minden: Babits és Bulgakov, Thomas Mann és Kosztolányi, Musil és Salamov, és talán mindenek fölött József Attila. Eleven volt minden, tétjük lett az óráknak, túl voltunk tananyagon és osztályzatokon, az izgatott minket, amit olvastunk. Nem sokszor történt ez meg velem. Aztán a többi jó pillanat: a tánctanulás, a Desperado, a negyedikes osztálykarácsony, a szalagavató. A születésnapom (a negyvenedik), besötétített énekteremben, sok gyertyával és még több csokival, zongoraszóval, feliratokkal és nevetéssel, sírással, ôszinte meghatódással.
És jött a tanév vége, és a történet, amit el akarok mesélni. Merthogy mindez csak elôzmény volt, magyarázat, talán az érthetôség kedvéért. Meg itt kell egy mentegetôzô megjegyzés, némi önfelmentés. Mert a történet csak részben szól a ballagásról és az osztályomról, legalább ilyen nagy részben rólam és az én viszonyomról az osztályommal. A történet önzô történet, és másként nem is tudom elmesélni. Holott az osztályról is szól, vagy fôleg róluk, illetve arról az egész kapcsolatról, és azokról az értékekrôl, amikben éltünk. Vagyis ôk is meg én is, és ebben az évben, az utolsóban találkozott ez a kettô (elôtte csak nagyon csikorogva), és ebben az utolsó történetben találkozott a kettô leginkább. Önzô a történet abban az értelemben is, hogy nem is magáról a ballagásról szól, az csak a háttere, hanem a ballagási ajándékról, amit kaptam.
Csütörtökön volt az utolsó magyaróránk, úgy szerveztem, hogy ez legyen egész középiskolai – és így egész iskolai – életük utolsó órája. Felolvastam nekik és meséltem róluk, a négy évrôl, arról, milyenek voltak négy évvel azelôtt, még mint gyerekek, és milyennek látom ôket most, hogy felnôtt tizennyolc-tizenkilenc évesek. Hogyan változtak, mit szerettem, mi maradt meg bennem róluk – kirôl-kirôl külön és róluk így együtt. Odaadtam mindenkinek az ajándékomat: egy kis csomagot, benne egy gyertyatartóval és egy papírlappal. A gyertyatartót keramikus készítette az elôzô hetekben, vele együtt terveztük meg, és mindegyikbe bele volt vésve annak a gyereknek a keresztneve, akinek adtam. És kapott mindenki egy-két mondatot, a legfontosabb üzenetemet számára, az elkövetkezendô életére, tanácsot, intelmet, köszönetet, bíztatást.
Pénteken délelôtt nem volt tanítás, este jött a ballagás. Szép volt mindenki, mint ilyenkor mindig, örültünk és meg voltunk hatódva, borzongtunk és flegmáskodtunk. Ajándékként indulás elôtt megkaptuk egy kedves tanáruktól a szalagavató-táncunk zenéjét, annak a felszabadult örömével indultunk el az osztályból, és jó volt minden, a termek, a zsúfoltság a folyosókon, a mormogásba fulladó és újra megerôsödô ének. És este tíz után lett vége, virágözönnel, szülôkkel, rokonokkal, és utána indultak el szerenádot adni hozzám. (A többi tanárnál már voltak az elôzô napokban, és a hét különleges hangulatában, felzaklatottságában és meghatottságában ennek nagy volt a súlya. Sok emberi élmény érte ôket ebben a pár napban.) Éjjel negyed tizenkettô tájban értek hozzám, sok gyertyával, szépen énekelve. Negyedórányi éneklés után felhívtam ôket a lakásba. Itt szépek és felszabadultak voltak, ettünk, ittunk, aztán leültünk a szobában, ki hová tudott, székre, ágyra, matracra, földre. Következett az ajándék: egy nagy tálca, rajta harmincegy fém teadoboz, négyszögletes a fiúktól, henger alakú a lányoktól, mindegyikben másfajta tea, a dobozok alján pedig a nevek, melyiket kitôl kaptam. Tudták, hogy szeretem a teát, sokat teáztunk is együtt, a kávéházban, a szertáramban, örültem hát neki.
De a rendkívüli ajándék csak ezután következett. M. elôvett harminckét példány aznapi Népszabadságot, és azt mondta, figyeljünk. K. pedig elkezdett felolvasni egy cikket. „Jó ballagást, tanár úr!” Ekkor még csak megborzongtam. Láttam a cikket délelôtt, átlapoztam. „Az iskola egészen a legutóbbi idôkig az általános mûveltség alapjainak elsajátítását tûzte célul a gyerekek elé. Mostanában egyre többen az iskolán kívüli életben közvetlenül hasznosítható tudás átadását kérik számon tôle. Nem is nagyon lehet ellene szólni, ha a gimnáziumban többet foglalkoznak a diákok az internet kezelésének elsajátításával, mint a régmúlt irodalmának megszerettetésével.” Itt eltávolodtam a szövegtôl, nem érdekes, azt gondoltam, kis moralizálás következik ballagás alkalmából az iskoláról, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Utólag tudom: ravaszul és okosan csôbe húzott a szerzô, Kelen Károly.
K. folytatta: „Azért is lepôdtem meg, amikor egy szülô elmesélte, hogy a mai ballagásra készülô gyermekén és osztálytársain néhány hete különös izgalom lett úrrá. Felfedezték ugyanis, hogy a soros budapesti könyvaukción egy huszadik századi nagy magyar költô elsô kiadású verseskötetét kínálják megvételre. A költô ezt a kötetet saját kezûleg dedikálta egy barátjának, a Nyugat híres szerkesztôje fiának. A gyerek magyartanár-osztályfônökét pedig, aki a kötet címét adó Nincsen apám-verset is tanította negyedikben az osztálynak, éppen úgy hívják, mint akinek a dedikáció szól.” Kapcsoltam: Fenyô Györgynek szól az ajánlás, Fenyô Miksa fiának, József Attila barátjának, úristen, gondoltam, ilyen nincs is, hogy találtak egy olyan kötetet, amit nekem dedikált József Attila, még ha nem valójában, de mégis, formálisan, vagy áttételesen, üzenetként vagy csak játékból!
K. folytatta: „Micsoda ballagási ajándék lenne!
A gyerekek lelkesedését a szülôk is osztották, és összeadták a szükséges pénzt. Úgy számoltak, hogy a húsz-egynéhány ezer forintos kikiáltási árról körülbelül nyolcvanezerig mehet föl a licit: egy-egy gyerekre valamivel több mint 2500 forint jut. És esetleg kevesebb is elég lehet.” Itt már csak hallgattam, nem gondoltam semmire. Nem volt már sem szavam, sem mozdulatom. Hallgattam.
„Komolyan felkészültek, tapasztalt antikvárius tanácsát is kikérték, és annak megfelelôen egy beavatott tanárjukkal az utolsó sorban foglaltak helyet, minden tárcsaemeléssel kivártak a harmadik Senki többet…-ig, és megpróbálták nem mutatni, milyen fontos nekik a dolog. Na, ez sikerült a legkevésbé.
De nem valószínû, hogy emiatt vesztették el a licitet. Többen is alkudtak rá, különösen egy úr látszott hajthatatlannak. Kilencvenezer forint fölötti összeget adott érte.
Nyilván neki még fontosabb volt – gondolták a gyerekek, és kicsit szégyellték is, hogy közremûködtek az ár felhajtásában. Nélkülük talán olcsóbban is megkaphatta volna az, akinek annyira kellett. Igazi József Attila-rajongó lehet.
Azért kár, hogy a tanár úr nem teheti polcára a kötetet. Biztosan nagy becsben tartotta volna, és élete végéig emlékeztette volna a jövô héten magyar érettségit író osztállyal folytatott négyéves küszködésre. Meg arra, hogy megérte.
Csalódván az irodalomban, másnap a gyerekek rávetették magukat az internetre. S lám csak, mit találtak: valaki 220 ezer forintért kínálja megvételre az ô elsô kiadású József Attilájukat…”
Ültem a földön, a szobám közepén, bent az osztályom közepén, a két kezemmel támasztottam a fejemet, sírtam. Kifelé és befelé egyaránt. Nem azért, mert nem kaptam meg a könyvet, hanem mert ezt a történetet megkaptam. Lassan ocsúdtunk. A történetet mindenki pontosan tudta, de a cikk, a Népszabadság-beli, az, hogy ezt este fölolvashatják majd nekem, az meglepetés volt. M. tudott csak róla, a többieknek elállt a lélegzete. És következtek a részletek. Az, ahogyan E. fölfedezte az interneten az aukciót, az aukción a könyvet. Az, ahogyan még aznap este felhívta G.-t, és ô elkezdett szervezkedni. Az, ahogyan Gy.-t, a történelemtanárt beavatták a tervbe, de szigorúan titkoltak elôttem mindent. Az, ahogyan összegyûjtötték a pénzt. Az, ahogyan Á. és Z. elmentek Gy.-vel az aukcióra. Ahogyan Z. nem bírván a licit feszültségét, bele-belekiabált. Ahogyan ôk elkeseredtek. Ahogy másnap az osztály elkeseredett. Ahogy Z. megtalálta másnap az interneten a könyvet. Aztán ahogy megszervezték a mégis-ajándékot, a teát. Ahogy mindenki fölírta a dobozra a nevét, de ezzel a csalódással a hátuk mögött.
A történet annyira kerek, annyira teljes, annyira szép, hogy olvasva el sem hinném, túlságosan didaktikus is, így a ballagás napján. A cikk is pontos, tömör, szép. Talán csak az utolsó bekezdésbeli „csalódván az irodalomban” formula nem igaz, de ez már nem baj. A történet annyira kerek és teljes, hogy már nem nagyon lehet mit hozzátenni. Legfeljebb a tanulság van még hátra, a magyarázat és az értelmezés. És egy utótörténet, hogy még kerekebb legyen.
Mi lehet a történet tanulsága? Az, hogy mindenféle pedagógiai erôfeszítés hosszú távon értelmezhetô csak. Ha arra gondolok, hogy az alatt a négy év alatt, amíg együtt voltunk, mennyit kínlódtunk, mennyi erôfeszítés tûnt hiábavalónak vagy legalábbis alig-érdemesnek, és milyen szépen értelmet nyert minden az utolsó évben, és még inkább az utolsó hónapokban, és még koncentráltabban az utolsó hetekben, napokban, percekben és ebben a történetben, akkor az egész iskolai létre úgy gondolok, mint értelmes és hasznos történetre. Tanulság az is, hogy minden rejtett utakon történik, búvópatakok vannak egy-egy osztályban, amelyek ki tudja, mikor törnek elô. Titkos áramlások szônek át egy-egy osztályt, rejtett szálak és rejtett lehetôségek. És a ballagás, a búcsúzás még nem is zárja le végleg a történetet: sok a még kiaknázatlan lehetôség, a barátságok folytatódnak és meghalnak, új barátságok jönnek létre még osztályon belül is, csoportok erôsödnek meg és hullanak szét, és értelmezik át újra és újra a korábban történteket. Tanulság, hogy vannak szép és ôszinte gesztusaink, hogy képesek vagyunk ilyen gesztusokat tenni a másik ember felé, kamaszként is, iskolában is – bár lehet, hogy fôleg kamaszként és legkönnyebben az iskolában. De nem: aki egyszer egy ilyen történet részese és formálója volt, nem könnyen felejti el, szóval lehet abban bízni, hogy ezek a gyerekek fognak tudni felnôttként is hasonló gesztusokat tenni. Vagyis az iskola hatása még hosszabb távon értelmezhetô, mint az elôbb írtam, nem a négy (vagy hat, nyolc) év távlatában, hanem negyven, hatvan, nyolcvan év távlatában. Tanulság, hogy lehet történetet is adni ajándékba, hogy ebben az esetben a tárgyi ajándék, a tea nem más, mint emlékeztetô egy másik ajándékra, arra, hogyan akarták megvenni a József Attila-kötetet, és hogyan vallottak kudarcot. Tanulság, hogy a kudarc is lehet érték, vagy pontosabban: válhat értékké, még szigorúbban: formálható át értékké. Mert ez a történet nyilván még tökéletesebb lett volna egy elsô kiadású József Attilával, de így sem érzek semmiféle hiányt. Ez az elmesélt történet, ez a cikk, ez a sok jól megôrzött titok, ez a felolvasás ott a szoba közepén, a gyertyák között, az osztályommal, mindez együtt: önmagában az ajándék és önmagában a tanulság.
És az utótörténet. Másfél hónappal késôbb, túl az érettségiken, a szóbeli után tartottuk az érettségi bankettet. Ott kaptam még egy ajándékot. Egy könyvet. Négy év antológiája – ez a címe. Ott van benne a Messze… messze Babitstól, a Számvetés József Attilától, egy részlet a Száz év magányból, két levélrészlet egy század eleji magánlevelezésbôl, az egyik fiú családjának hagyatékából, a Zabhegyezô egy verse angolul, A gyávaság jelentései A Mester és Margaritában („A gyávaság a legfôbb bûn”) címû negyedikes házi feladat, Arany Jánostól a Letészem a lantot, három kis Goethe-vers, a Remény, a Gond és a Vagyon, egy ceruzarajz egy boltíves ház belsô udvaráról, egy tanulmány harmadikból Rimbaud Egy évad a pokolban címû prózaversérôl („Új virágok, új csillagok, új húsok, új nyelvek”), egy Vas István-vers, a Nekem elég. Van benne egy játékos vers, amelyben a teljes osztálynévsor olvasható, hexameterbe szedve, egy Heltai Jenô-dalocska, Az esernyô, egy jellemzés, amit én írtam egy diákomról két évvel korábban, két vers, amit egy diákom írt, egy dal a Berlin fölött az égbôl („Mikor gyermek volt a gyermek…”), a Hadd legyen címû Sztevánovity Dusán-szám, Heinrich Böll egy anekdotája a munkamorál csökkentésérôl, amit az egyik diák fordított németbôl, Dsida Jenô verse, a Nagycsütörtök, egy negyedik év eleji házi feladat Kafkáról („Idegenebbül, mint egy idegen” – Az elidegenedés Franz Kafka mûveiben). Van a kötetben egy képvers, József Attila egy 1936-os fényképe A Dunánál szövegébôl megrajzolva, néhány részlet a Tonio Krögerbôl, egy szabad asszociációs szöveg a négy év mondataiból, képeibôl, olvasmányaiból, emlékeibôl, verseibôl. Két svéd gyermekvers Ingrid Sjöstrandtól, egy rajz egy kislányról és egy rózsáról. Egy novella, Valami címmel, abban az évben írta az egyik diák. Szilágyi Domokos Kényszerleszállás címû verse, egy tanulmány Varlam Salamov kolimai novelláiról, ismét József Attila, a Minden rendû emberi dolgokhoz. Egy elsôben írott dolgozat: Alázkodjam meg a fiam gyilkosa elôtt? – Az agg Priamosz monológja, még egy József Attila-vers, A vergôdô diák, két vers egy diáktól, 1996-ból és 1998-ból, Egy Heine-vers, az Áll egy fenyô (utalásként rám és egy két évvel korábbi mulatságos magyarórára), A Hosszú Kések Éjszakája címû Efrájim Kishon-humoreszk (utalásként a másodikos családlátogatásokra), egy szénrajz egy gyermekét ölelô anyáról, részlet A kis hercegbôl, egy tanulmány harmadikból: „Küzdj és bízva bízzál” – Mennyiben megalapozottak az Úr utolsó szavai Az ember tragédiájában?, két részlet a Bibliából, egy 14 évesen írott, azóta sem befejezett novella, A holdsugár-motívum a világirodalomban és A Mester és Margaritában címû tanulmány, végül pedig Arany rezignált és játékos két verssora: „Nincs már széna, nincs már abrak, / Édes munkám, tûzbe csaplak!”
A másik könyv hiányából született ez a könyv. Sikerült az elôzô veszteséget alkotássá formálnia az osztálynak. Azt nem kapták meg – ezt megalkották. És hogy el ne felejtsem, a lényeg: minden lap alján ott áll annak a neve, akitôl az adott szöveget vagy képet kaptam. Mindez pedig – Weöres Sándorral szólva – „bôrbe kötve / mindörökre.”


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu


C3 Alapítvány      c3.hu/scripta/