A Suharto-rezsim egészen a bukását megelôzô utolsó hónapokig alapjában véve a stabilitás benyomását keltette – legalábbis úgy tûnt, nem fenyegeti belülrôl olyan veszély, amely az összeomlásához vezethet, bár a Délkelet-Ázsián végigsöprô pénzügyi válság megmutatta, hogy Indonézia is igencsak megérett a gazdasági reformokra. Ezt erôsítették meg egészen más oldalról azok a hatalmas, 1997-es szumátrai és borneói erdôtüzek is, amelyek több százezer hektárnyi ültetvényt és ôserdôt pusztítottak el, és nemcsak a két nagy szigetet, hanem idôszakosan Szingapúrt, Malajziát, de még Thaiföld déli részét is füstfelhôbe borították. A gazdasági helyzet drámai romlása azonban nem indított (mindjárt látjuk: nem is indíthatott) útjukra átfogó, nyilvános és széles körben támogatott alternatív politikai elképzeléseket. Inkább az elégedetlenség tömeges, csôcselék-gesztusokban kifejezésre jutó dühkitörései, valamint az ezeket követô, brutálisan kíméletlen rendôri-karhatalmi-katonai büntetô akciók jelezték, hogy elôbb-utóbb, ha máshogy nem, hát külsô nyomásra, de mindenképpen történnie kell valaminek.

*

Suhartóról (Indonéziában nem ritka, hogy csak egy neve van valakinek) több olyan kép is készült 1998 májusában, amelyen a hetvenhét éves, egy enyhe szélütésen már túllévô, amúgy még délceg államfô bal tenyerét a szája elôtt tartva, riadt tekintettel a távolba mered. Meglehet, csak a protézisével gyûlt meg a baja, elképzelhetô, hogy a jávai etikett rejtelmeiben keresendô a gesztus magyarázata, amit azonban az arckifejezése sugall, az mégiscsak egyfajta értetlen megdöbbenés, pontosabban annak a felismerése, hogy nem ért semmit abból, ami körülötte zajlik. Ez a gyanú sokakban felmerült, amikor a tömeges elbocsátások, az indonéz rúpia összeomlása, az egyre zuhanó életszínvonal miatt egymást érték a nagyvárosokban a fosztogatások, gyújtogatások, kínaiellenes pogromok, a kormányzat pedig éppen ebben a helyzetben látta helyesnek megszüntetni a benzin állami ártámogatását. Pedig a Valutaalap éppen ezen a téren hajlott volna a kompromisszumra a várható – és valóban bekövetkezô – újabb zavargásoktól tartva. Azt pedig végképp nem értette senki, miért utazott el Suharto néhány nappal késôbb egy hosszabb nemzetközi tanácskozásra, ahonnan aztán mégiscsak hazatért idô elôtt, egy rövid és szánalmas végjátékra.

*

Indonézia diktátora 1998. május 21-én, helyi idô szerint délelôtt kilenckor televíziós kamerák elôtt (a beszámolók szerint egykedvû, érzelmekrôl nem árulkodó hangon) bejelentette, hogy azonnali hatállyal megválik államfôi tisztségétôl. Még negyvennyolc óra sem telt el az elôzô nyilatkozata óta, amelyben azonnali politikai reformokat ígért, továbbá – „mihelyt lehet” – új általános választásokat, amelyeken már nem jelölteti magát. Az a bejelentés azonban – hiába nyomatékosította a Suharto körül elhelyezkedô mohamedán vezetôk csoportja, köztük a jelenlegi, immár demokratikusan választott elnök, Abdurrahman Wahid – már nem biztosította számára a méltóságteljes visszavonulás lehetôségét. Addigra a legközvetlenebb környezete is elfordult tôle, és – nyugodtan lehetünk jóhiszemûek – nem egyszerûen gyáva számításból, hanem azért, mert az ország jövôje iránt érzett minimális felelôsség is ezt indokolta. Más kérdés, hogy a legutolsó pillanatokig senki sem merte ezt megmondani annak az embernek, aki több mint harminc éven át uralta megfellebbezhetetlen tekintélyével a világ negyedik legnépesebb országát. Ráadásul nem csupán uralta, hanem kivezette a nyomorúságból, fellendítette, és önbecsülést adott neki.
De már az is kész csoda, hogy egyáltalán egyben tudta tartani a 13 677 – igaz, ebbôl csak 6044 lakott – szigetet, nyelveknek, kultúráknak és hagyományoknak, szélsôséges fejlettségbeli és ki tudja, még milyen különbségeknek ezt az egyvelegét. Aligha meglepô, hogy a kohéziós erôt mindehhez nem az egyén szabadsága szolgáltatta.

*

A holland gyarmati uralom alól fegyverrel és amerikai nyomással felszabadított Indonézia államideológiájának öt alapelvét, az úgynevezett pancasilát a függetlenségi mozgalom vezetôje, Sukarno fogalmazta meg. A legfontosabb törekvése az volt, hogy megakadályozza a kilencvenszázalékos mohamedán többség saját hitelvein nyugvó hatalmát. A polgárok alkotmányos kötelezettségévé tette az öt nagy vallási irányzat (iszlám, protestantizmus, katolicizmus, buddhizmus, hinduizmus) valamelyikének a követését. A második alapelv egyfajta internacionalizmus, amelyet a különbözô források a népek közötti humánus, békés vagy elôzékeny viszony kissé homályos követelményeként értelmeznek. A harmadik alapelv az etnikai megosztottságon felülemelkedô nemzeti szolidaritás és/vagy állami egység. A negyedik elv a konszenzuson nyugvó demokrácia, az ötödik pedig a társadalmi igazságosság. Sukarno az ötvenes évek folyamán felépített egy Pekinggel mind barátságosabb viszonyban álló diktatúrát, amelyet „irányított demokráciának” nevezett. A Nyugattal szemben egyre ellenségesebb politikájában a világon a harmadik legnagyobb, kétmilliós kommunista párt is támogatta, szemben a hadsereg bizonyos (morgolódó) köreivel. Ez a morgolódás a tartós szükségállapot bevezetésére indította Sukarnót.
1965 szeptemberében zajlott le aztán az a kommunista hátterû katonai puccskísérlet, amelyet résztvevôi utóbb egy Sukarno megbuktatására tervezett államcsíny megelôzésének szándékával indokoltak. Suharto akkor már a legfelsôbb hadvezetés tagja volt, akárcsak a puccsisták által elfogott, majd meggyilkolt tábornokok. A zendülôk egyike harminckét börtönben töltött év után azt állította, hogy tudott a terveikrôl. Ô azonban a meggyilkolt fôparancsnok helyére lépve órák leforgása alatt leverte a rosszul elôkészített akciót. Lehet, hogy eleve kettôs játékot játszott. Lehet, hogy a kommunista terjeszkedéstôl akarta megóvni Indonéziát. Sôt még az is lehet, hogy mindebben szerepe volt a CIA-nek is – tény, hogy Washington azonnal támogatta Suharto és a hadsereg fellépését. (Ne feledjük, javában folyt már a vietnami háború, de ettôl függetlenül is hátborzongató elgondolni egy Mao Ce-tunggal rokonszenvezô indonéziai kommunista hatalomátvétel geopolitikai következményeit.)
Suharto a saját embereit helyezte a hadsereg kulcspozícióiba, majd fokozatosan átvette a polgári hatalmat is. 1966-ban megfosztotta hivatalától (s 1970-ben bekövetkezett haláláig házi ôrizetben tartotta) Sukarno elnököt, s 1967-ben az ország elnöke lett. A puccskísérletet követô hónapokban teljes mértékben felszámolták az indonéz kommunista pártot. A huszadik század egyik nagy tömegmészárlása zajlott le. Óvatos becslések szerint mintegy félmillió, kommunistának ismert vagy gyanított embert öltek meg szerte az országban a katonai halálosztagok és különféle mohamedán ifjúsági szervezetek hozzájuk csatlakozó keretlegényei – sokakat kínai származásuk puszta ténye miatt. A letartóztatások száma megközelítette a kétmilliót, és tízezerszám ítéltek börtönbüntetésre kommunista párttagokat.

*

1965-ben Indonézia a világ egyik legszegényebb országa volt, gazdasága romokban hevert. Az újrakezdés során Suharto két ellentétes beállítottságú gazdaságpolitikai csoport között igyekezett egyensúlyt teremteni. Egyfelôl Nyugaton képzett technokratákkal dolgozott, akik sikeresen kilincseltek támogatásokért, kölcsönökért, az adósságok átütemezéséért, és megteremtették a kedvezô feltételeket a külföldi tôke beáramlásához. Másfelôl azokra a gazdasági nacionalistákra támaszkodott, akik bizonyos, stratégiainak minôsített területeken az importot helyettesítô hazai termelés fejlesztését tartották helyesnek, amihez egy ideig megfelelô hátteret biztosított a jó áron értékesíthetô kôolaj. A rossz hatékonyságú, de állami támogatást élvezô vállalatok fenntartása csak sokkal késôbb ütött vissza – és nem csak gazdasági szempontból. Ezeknek a cégeknek jelentôs hányada ugyanis fokozatosan Suharto szûkebb-tágabb családjának, lekötelezettjeinek az érdekkörébe került, ami nem maradt rejtve a nyilvánosság elôl, és a rendszer végnapjaiban a gazdaság atyafiságos, korrupt vonásai is hergelték a közvéleményt.
A közelmúltig azonban összességükben mégiscsak a pozitívumok hatottak elsôsorban. Nagyszabású és sikeres családtervezési kampány kezdôdött, amelynek a felvilágosító munka volt a fô eleme, nem pedig a másutt alkalmazott gazdasági ösztönzés vagy kényszer. A Világbank támogatásával 1969 és 1982 között másfél millió földmûvest telepítettek át a túlnépesedett Jáváról és Baliról, fôleg Kalimantanra (Borneóra) és Sulawesire (Celebeszre). A termelési módszerek korszerûsítése mellett ennek is köszönhetô, hogy a legfôbb élelmiszerbôl, a rizsbôl a nyolcvanas évek elejére önellátó lett az ország. A gazdaság növekedési üteme évi hatszázalékos szint körül állandósult. Indonézia lakosságának várható átlagos élettartama 1960 és 1993 között 41-rôl 63-ra emelkedett, ami elképesztôen nagy javulás. 1961-ben 68, 1990-ben már csak 19 százalék volt a teljesen iskolázatlanok aránya. A lakosság napi kalóriabevitele ugyanebben az idôszakban 43 százalékkal nôtt.
Csak hát mindezzel párhuzamosan nôttek a különbségek, a különbségekkel együtt pedig a feszültségek is. A többség kínaiellenes hangulatát most már az tartotta ébren, hogy a lakosságnak mintegy négy százalékát alkotó kínaiak kezébe került a magánkézben lévô ipari termelés hetven százaléka. Politikai jogokat viszont nem szereztek, ami csak növelte a rendszerrel szembeni kiszolgáltatottságukat, a fennálló állapotok változatlanságában való érdekeltségüket, és Suharto melletti elkötelezettségüket. Az elnök szûk baráti körének több sikeres kínai nagyvállalkozó is a tagja lett.

*

A Sukarno-féle „irányított demokráciát” felváltó suhartói „új rend” két legfôbb ideológiai eleme a határozott kommunistaellenesség és a gazdasági nyitás volt. Központi jelszavai a rend, a stabilitás és a gazdasági növekedés értelmében értett nemzeti fejlôdés, amelynek érdekében ötéves fejlesztési terveket is kidolgoztak. Az „új rend” gazdasági lényegét az alkotmányban is rögzítették: egyfelôl a családi gazdálkodás elvén mûködô, joint venture-típusú vállalatok, másfelôl pedig állami ellenôrzés az alapvetô szükségletek kielégítése és a természeti erôforrások felhasználása terén.
Már az 1945-ös alkotmány is elôírta, hogy a parlamentben ne csak a pártoknak, hanem az úgynevezett „funkcionális csoportoknak” is legyen képviseletük. Sukarno a hadsereget is ilyennek nyilvánította, miközben számtalan kisebb pártot betiltott, s csak tíznek a mûködését engedélyezte. Suharto aztán az 1971-es – tizenhat év után az elsô – választásokat követôen tovább egyszerûsítette a rendszert, és csupán két ellenzéki csoportosulást engedélyezett: egy vallási alapokon álló mohamedán (PPP) és egy laikus pártot (PDI). Mindkettô állami támogatást kapott, még a kongresszusaikat is a kormány finanszírozta, ami természetesen erôsen korlátozta a mozgásterüket, akárcsak az összevont jellegükbôl következô belsô megosztottságuk. A kormánypárt pedig a mindaddig semmilyen érdemi szerepet nem játszó „funkcionális csoportok” összessége lett: a katonai irányítás alatt álló GOLKAR. Az ötszáz parlamenti mandátum közül százat eleve a hadsereg képviselôi töltöttek be. Késôbb aztán a közalkalmazottak számára kötelezôen elôírták, hogy választási kampányok idején nyilvánosan szót emeljenek a GOLKAR mellett, és – családjukkal együtt – rá is szavazzanak. Az ellenzéki pártok jelöltjeinek alapos ellenôrzésen kellett átesniük. Így azután kevéssé meglepô, hogy a választásokat sorra a GOLKAR nyerte, 62 és 74 százalék közötti szavazati arányokkal. Suharto rendszeres újraválasztását mindezen felül az biztosította, hogy az elnök személyérôl döntô nemzetgyûlésben a parlamenti képviselôkkel azonos számú kinevezett elektor is helyet foglalt, egyfajta bölcsek tanácsaként. A konszenzusos pancasila-demokrácia látszatát mindezek ellenére valamelyest fenntartotta az a tény, hogy a parlamentben olykor mégis folytak hosszas és élénk viták, sôt egyszer még az is elôfordult, hogy a kormány visszavonta egyik indítványát.
A GOLKAR a választások megnyerésén kívül tulajdonképpen nem rendelkezett semmiféle érdemi funkcióval – az államfônek eszébe sem jutott, hogy hivatalosan a vezetôje legyen a kormánypártnak. Ô a pártok felett álló integrátornak tekintette magát. Politikai szerepe, befolyása Suharto mellett egyedül a hadseregnek volt, amelyet viszont hatalomra kerülésétôl kezdve kézben tudott tartani. A fegyveres erôk (ABRI) politikai öndefiníciója egy nem apolitikus, de nem is politikai hatalomra törô szerepkört jelölt ki már az ország függetlenné válása óta. Ez késôbb, a puccs évében, de még az ôszi események elôtt a dwifungsi (kettôs funkció) doktrínájává fogalmazódott át. A dwifungsi értelmében a hadsereg egyrészt fegyveres erô – amelynek külsô támadástól nem kell tartania –, másrészt „társadalmi-politikai erô” is, és ilyen minôségében is szerepet kell vállalnia gazdasági, kulturális, sôt vallási ügyekben is az ország helyes kormányzása érdekében. Ez aztán a legkülönfélébb dolgokat jelentette a gyakorlatban: parlamenti mandátumokat, aktív és nyugállományú tábornokok részvételét a kormányban, legalább egy katona jelenlétét a legkisebb faluban is, meghatározó súlyú részvételt a GOLKAR központi, területi és helyi tanácsadó testületeiben, a minisztériumok apparátusában, a tartományok élén.

*

A pancasila továbbra is az indonéz rendszer ideológiája maradt, sôt a hetvenes évek elején-közepén elsôsorban diákmegmozdulásokban megnyilvánuló, egyre erôteljesebb elégedetlenség hatására Suharto már-már egyfajta államvallás rangjára próbálta emelni. A kívánatos cél egy olyan társadalmi rend kialakítása lett, amelynek alapképlete a hagyományos család. Ez pedig az atyai tekintélyen és hatalmon, valamint a közösség érdekei alá rendelt egyéni törekvéseken kell, hogy nyugodjék. Mindez persze nem öncél, hanem a nyugodt, kiszámítható körülmények közötti biztonságos és tisztes megélhetés záloga. Az apafigurát értelemszerûen maga Suharto jeleníti meg ezen a kevéssé mozgalmas élôképen, kinek kegyúri allûrjeirôl szólva egyre többen célozgattak az egykori jávai hercegekre.
A pancasila-elvekhez képest az egyéni szabadság szélesítésére irányuló bármiféle törekvés idegenszerû, hamis és ártalmas. Amíg tartott a gazdasági fellendülés, az életszínvonal emelkedett, addig Indonézia lakosságának jelentôs része úgy érezte, hogy rendben mennek a dolgok. Habár a társadalmi igazságosságnak a pancasilában lefektetett testvéries elve a szélesedô egyenlôtlenségek, a kivételezés következtében így is sérült, és az efölötti elégedetlenség 1995-tôl kezdve lényegében folyamatosan kifejezésre jutott. És azután jött a gazdasági válság.
1997 októbere és 1998 áprilisa között háromszor egyezett meg Jakarta a Valutaalappal a válság kezelésérôl, mert az indonéz kormány újra és újra megszegte a radikális reformokra vonatkozó ígéreteit. Eközben megkétszerezôdött a munkanélküliek száma, a száguldó infláció tízmilliókat szorított le újból a szegénységi küszöb alá. Az alapvetô árucikkek növekvô hiányát tovább fokozta a népharag elôl tôkéjükkel együtt tömegesen elmenekülô kínai kereskedôk távozása. Láthatóvá vált, a rendszer képtelen arra, hogy érvényesítse a pancasilában lefektetett értékeket. Az elmúlt két évtizedben megerôsödött középosztály számára már csak ezért is egyértelmû lett az átfogó reformok elkerülhetetlensége.
Az utódlás kérdése is megoldatlan volt. Az immár hetvenes éveiben járó államfô a nemzet atyjának alighanem teljes mértékben átélt szerepében valószínûleg túlértékelte saját kiegyensúlyozó szerepét. Közvetlen környezetén belül sem talált önmagához hasonlóan karizmatikus vagy legalábbis vitathatatlan tekintélyû személyiséget, akinek az elfogadása körül nem élezôdnek tovább a feszültségek. Nem biztos, hogy ebben tévedett. Tudni lehet például, hogy a lemondását megelôzô idôben a nevelt fiának tekinthetô B. J. Habibie alelnököt is alkalmatlannak tekintette a válság kezelésére. Tény, hogy Habibie enyhén szólva nem élvezte például a hadsereg bizalmát sem. A hozzá hasonlóan nyugati képzettségû katonai vezetôk viszont egyáltalán nem óhajtották betölteni a kialakuló hatalmi vákuumot.

*

Ilyen körülmények között érkeztek el 1998 májusának második felében Suharto végnapjai. Az utolsó pillanatban még a szükségállapot bevezetésének gondolata is fölmerült benne – hozzá is látott az ehhez szükséges rendeletek megfogalmazásához. Aztán mohamedán vallási vezetôkhöz fordult, és a támogatásukat kérte ahhoz, hogy ô maga vezényelhesse végig az elkerülhetetlen politikai reformokat. Végül tizennégy, testületileg lemondott minisztere Habibie-t biztosította támogatásáról. Habibie lojalitását viszont Suharto imént említett bizalmatlansága rendítette meg. Harmoko parlamenti elnök 18-án nyilvánosan lemondásra szólította föl Suhartót, amit a hadsereg fôparancsnoka, Wiranto tábornok akkor még mint alkotmányellenes lépést, visszautasított. A diktátor másnapi bejelentése, amelyben megígérte távozását a mielôbb megtartandó választások után, visszhang nélkül maradt. Ekkor már csak a hadseregre támaszkodhatott volna.
A puccsnak még a látszatától is ódzkodó Wiranto 20-án azt közölte vele, hogy a fegyveres erôk nem képesek szavatolni a biztonságot Jakartában, ha nem mond le. Igaz, hogy tizenhétezer katona állomásozott a fôváros utcáin, igaz, hogy az összeütközés elkerülése érdekében az utolsó pillanatban lefújtak egy tömegtüntetést, de a parlamentet és környéket ekkor már egyetemi hallgatók és oktatók tízezrei szállták meg, és hasonló események zajlottak sok más városban is.

*

Suharto tehát május 21-én lemondott, Habibie azonnal felesküdött, és hamarosan bejelentette, hogy 1999-ben új választások lesznek. (Suharto 1998 márciusában kezdte meg hetedik elnöki ciklusát, a tíz hónappal korábbi parlamenti választásokat követôen.) Megkezdôdtek a politikai reformok. Ezután a hatalmas szigetország több pontján is kirobbantak az elfojtott függetlenségi törekvések, etnikai és vallási ellentétek. Nyilvánosságra került, milyen elképesztô gazdasági hatalmat és vagyont halmozott fel a Suharto dinasztia. Különféle ügyekben megkezdôdött és azóta is komótosan döcög a felelôsségre vonás. Magát Suhartót is egyre csak várják a bíróságon. De mindez már egy másik történet.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu