’98 februárjában, egy hétfôi délután fáradtan ültem az irodámban. Általában a hétfô a legnehezebb napom: délelôtt fôpolgámesteri kabinet-, délután fôvárosi frakcióülés, majd az SZDSZ ÜT sokszor éjszakába nyúló tanácskozásai a Mérleg utcában. És persze a csak aznap letárgyalható, elintézhetô egyéb ügyek és programok. Pihenésképpen bekapcsoltam a televíziót. Akkor még az alkotmányos szokásjog és a házszabály normális értelmezése szerint minden héten volt plenáris parlamenti ülés. A képernyôn épp Horn Gyula beszélt. „Ha mostantól már nem csinál semmit, esetleg elmegy szabadságra, az MSZP akkor is abszolút többséggel nyeri a választásokat” – gondoltam, a nemrég megjelent közvélemény-kutatási adatok alapján. Horn elemében érezte magát. Vízlépcsô-ügyben kiosztotta az összes többi párt szónokát, mellékesen Boross Pétert „régi belügyesnek” nevezte, megnyugtatólag hozzátéve, hogy „nincs ezen mit szégyellni”, nem azért mondja. Az a gondolat villant át az agyamon, hogy „ha viszont Horn nem megy szabadságra, akkor lehet, hogy mégsem nyer biztosan az MSZP”. Este a „királyi” TV Híradót néztem. A kormány valamennyi minisztere felvonult. Erôltetett menetben „jó hírek”, átadások, propaganda. Arra gondoltam, hogy a „Pálffy-féle híradó” korábban kabinetet buktatott, ez most megismétlôdhet.
Az SZDSZ választási esélyeit illetôen nem tápláltam vérmes reményeket. Nem csak a közvélemény-kutatási adatok miatt. A formálódó kampányüzenet lényege az volt: „szavazzatok ránk, hogy az MSZP ne legyen túl erôs.” Vagyis nem azért, mert mi vagyunk Magyarország egyetlen következetesen nyugatos, egyetlen igazán szabadelvû pártja, amely egyedül képviseli következetesen az elsô gyümölcseit már éppen meghozó pénzügyi-gazdasági reformintézkedéseket és az emberi jogokat, hanem azért, hogy kissé visszafogjuk egy másik párt etatizmusát, korporativizmusát, osztogató kedvét, antidemokratikus hajlamait.
Az MSZP-vel kötött koalíciót egyébként annak idején én is támogattam. Mi több, a Városházán is velük léptünk koalícióra. Elôször úgy tûnt, mind a két koalíciós szerzôdés megfelel az SZDSZ érdekeinek. A Városházán nem is volt komolyabb probléma, hiszen egyenlô erejû, egymásra utalt felek kötötték azt precíz programegyeztetés után. A kormánykoalícióban mások voltak az erôviszonyok, ott viszont kvázi „koalíciós vétójogot” sikerült kialkudni a tárgyalások során. Ez az elsô két–két és fél évben többé-kevésbé mûködött is. Horn kilenc hónapnyi – utóbb végzetesnek bizonyuló – makacskodása után a kormány elkezdte rendbe tenni a gazdaságot, megkötöttük a szomszédos országokkal az alapszerzôdéseket, és kézzelfogható közelségbe került az ország NATO-tagsága. Ám amikor a krízis mélypontja után a gazdaság növekedni kezdett, az MSZP egyre világosabban értésünkre adta, hogy nincs ránk tovább szüksége. Az alkotmányozás szabotálása, a Nagy Sándor-ügy stb. után a botrányos kereskedelmitévé-pályázat volt az utolsó csepp: ekkor ki kellett volna lépnünk a kormányból. Akkor nem tettük meg, és közvetlenül a választások elôtt persze már nem lehetett.
1998 egyébként a szoclib koalíciós kormányzás eredményeinek jegyében indult. Január elsejével megkezdték mûködésüket a magánnyugdíjpénztárak. Ez volt a talán legnehezebb terület, a társadalombiztosítás reformjának elsô valódi, komoly eredménye. Az év elsô hónapjában folytatódott az elôzô évben megindult gazdasági növekedés. Volt alap az inflációnál nagyobb mértékû nyugdíjemelésre, és a minimálbér is nôtt. Február elején Dánia és Kanada elsôként ratifikálta NATO-tagságunkat. Két hét múlva bejelentették, hogy Magyarország visszafizette utolsó tartozásait is az IMF-nek. 1982-es csatlakozásunk óta elôször nem tartozunk semmivel a Valutaalapnak. A kormány és a fôváros szerzôdést kötött a négyes metró építésének finanszírozására, és márciusban elhelyeztük az Erzsébet téren a leendô Nemzeti Színház alapkövét.
Ám az MSZP az új esztendôben is folytatta az SZDSZ bedarálását. Ebben érzésem szerint kulcsszerepe volt Hornnak, aki majdnem annyira ellenszenvezett a pártállam demokratikus ellenzékének jogutódjával, mint a nacionalista, neobarokk, úri jobboldallal. Ezenkívül törleszteni akart a koalíciós szerzôdés által rákényszerített hatalomkorlátozásért: azért, hogy jó néhány populista kezdeményezésérôl (pl. a vagyonadó bevezetésétôl), hatalmának kiterjesztésérôl (pl. Kiss Elemér kancelláriaminiszterré való kinevezésétôl) vagy a kormány balra tolásáról (Nagy Sándor bevonásáról) le kellett mondania. Az MSZP – az SZDSZ ellensúlyaként, afféle kiegyensúlyozó politikai manôverekként – rendszeresen kisebb engedményeket tett fô ellenfeleinek. Ilyen volt például a veszteséges Magyar Nemzetnek, a jobboldali ellenzék szócsövének a Postabankon keresztül történô finanszírozása. (Azon a Postabankon keresztül, amelynek közgyûlése pontosan egy hónappal az országgyûlési választások elsô fordulója elôtt dönthetett egy sokmilliárdos alaptôke-emelésrôl, amelynek nagy részét a költségvetés állta…) Most február végén Horn ismét tett egy gesztust jobb felé: elérte, hogy három hónappal a választások elôtt Alexa Károlyt, a meglehetôsen militáns MDF-es ideológust nevezzék ki az MTV Hírtanácsának az elnökévé.
Ez ugyanazon a napon történt, amikor a magyar és a szlovák kormány képviselôi Pozsonyban aláírták a vízlépcsô megépítésének elôzetes keretmegállapodás-tervezetét. Horn a nagymarosi vízlépcsô felépítésével akarta megkoronázni miniszterelnökségét: a bukott államszocialista rendszer szimbólumává vált antihumánus, környezetromboló beruházás megvalósításával. Ez talán nem is elsôsorban az SZDSZ-nek szólt – bár tudta, hogy aznap ül össze az SZDSZ utolsó küldöttgyûlése a választások elôtt. Egyszerûen azt kívánta bebizonyítani, hogy alig egy évtizeddel a rendszerváltás után ô már ezt is meg tudja csinálni. Ez a példátlanul önhitt, elbizakodott lépés azután megpecsételte politikai karrierjének és kormányának a sorsát. A szerzôdés aláírásának napjára a Duna-mozgalmak nagy tüntetést szerveztek. A küldöttgyûlésünkön Kuncze Gábor elnök is, én is élesen elítéltük a megállapodást, és az SZDSZ vezetô személyiségei közül, akik tehették, részt vettek a tüntetésen. A rendszerváltás óta az elsô olyan demonstráción, amelyen együtt vonultak SZDSZ-esek, fideszesek, MDF-esek, MIÉP-esek. Csakhogy hiába tudta mindenki, hogy mi az SZDSZ álláspontja – a közhangulat egyszerre annyira kormányellenes lett, hogy a polgárok nem tettek különbséget a két kormánypárt között. A Fidesz megérezte a nagy lehetôséget: a nagymarosi gát elleni fellépés sodrában az addig még megmaradt morális gátak is leomlottak a mérsékelt jobboldal és a szélsôjobboldal együttmûködése elôtt.
Az SZDSZ hiába közölte a parlamentben, hogy megvétózza a vízlépcsô-szerzôdést: népszerûségi mutatói továbbra sem kúsztak nyolc százalék fölé. Az MSZP pedig néhány hét alatt leküzdötte magát a folyamatosan javuló Fidesz szintjére. Horn elbizakodottsága, a vízlépcsôügy, Tölgyessy Péter indulása a Fidesz országos listájának egyik vezetô helyén, a Torgyánnal kötött egyre nyilvánvalóbb szövetség és a remek PR-kampány elôrevetítette az elmúlt három évben a jobboldal fô erejévé felnôtt Fidesz gyôzelmének a lehetôségét. Volt még néhány gyanús robbantás is, részben vezetô ellenzéki politikusok lakása elôtt, részben a korábbi maffiás leszámolásokra emlékeztetô módon. Ezek felidézték a választókban az MSZP-s miniszterelnöknek a közbiztonságra vonatkozó és az SZDSZ-es belügyminiszter lejáratását célzó korábbi kritikáit – de a szavazófülkében persze mindkét kormánypártot büntették. A két forduló között megtartott Horn–Orbán-tévévita azután, amelyen a kiválóan kommunikáló Orbán a közvélemény egyhangú pontozásával legyôzte a miniszterelnököt, eldöntötte a választások kimenetelét.
Az elsô forduló az SZDSZ részére katasztrofális eredményt hozott. Az országos lista 7 százaléka és az egyéni jelöltek túlnyomó többségének kiesése kispárti ellenzéki jövôt valószínûsített. A második fordulóra kiderült, hogy vidéken – egy-két város kivételével – minimálisra csökkent a támogatottságunk, de Budapesten is sokat veszítettünk. A vereség elôszele ellenére is meglepôen sokan jöttek el a Mérleg utcába az eredményeket figyelni és megbeszélni mindkét forduló estéjén. Valaki mellettem meg is jegyezte: ez bizony nem ünneplés. „Majd ôsszel ünnepelünk” – válaszoltam, egyszerre tamáskodó és reménykedô tekintetek kereszttüzében.
Természetesen tudtam, hogy azért az ünnepért keményen meg kell harcolni. Az SZDSZ súlyos veresége és az ellenzék gyôzelme után nem voltam könnyû helyzetben. Csakis a szocialista párttól és persze a jobboldaltól is független, polgári liberális centrum pozíciójából nyerhettem. Két dologra számíthattam. Budapest liberális hagyományaira és kiváló csapatomra, amellyel az elôzô éveket, ciklusokat végigdolgoztuk.
A kampányunkat erre a két pillérre építettük fel. Világos, érthetô formában mutattuk be az elôzô nyolc év eredményeit: azt, hogy Budapest 1944–45 szörnyûségei, a Rákosi-korszak nyomora és a Kádár-éra szürkesége után a századelô óta elôször újra európai világvárossá fejlôdött. És ugyanilyen világos, egyértelmû üzenetet küldtünk a városban élô, többségükben szabadelvû polgároknak arról, hogy mire számíthatnak, ha a szélsôjobboldali MIÉP támogatását elfogadó – vagyis feltehetôleg e támogatást gyôzelme esetén pozíciókkal viszonzó – fideszes jelölt, Latorcai János gyôzne: stagnálásra, provincializmusra, a rasszizmus rendkívüli térnyerésére.
Latorcaival való televíziós vitáim is errôl szóltak. Az MSZP jelöltjével nem foglalkoztam különösebben: nem támadtam, de világossá tettem, hogy a szocialistákkal való koalíció továbbra is kizárólag a szabadelvû értékek és célok prioritásának jegyében képzelhetô el.
Az országos politikában is eseménydús volt a nyár. A jobboldal kôkemény érdekalapú koalíciót hozott létre. Torgyán – jelöltjeinek a második forduló elôtti visszaléptetéséért cserébe, no meg az Orbán-kormány stabil jövendôbeli támogatásáért – megkapta az általa kitalált „vidékfejlesztési csúcsminisztériumot”. Nyilvánvaló volt, hogy amíg a Kisgazdapárt elnöke a szavazóbázisát jelentô kisbirtokosok veszteségeinek finanszírozására elegendô összeget kap a mindenkori költségvetésben, Orbán egyebekben azt csinál, amit akar. Persze a másik két kisgazdatárca ügyeibe sem nagyon szólhat bele a Fidesz: így azután éppen azt az ügyet adta fel, aminek tulajdonképpen a gyôzelmét köszönhette, és ahonnan liberális budapesti értelmiségi támogatói bázisa kikerült: a környezetvédelmet. Az euroatlanti integráció három kulcsfontosságú területét, ahol a legnagyobb a lemaradásunk – a hadügyet, az agráriumot és a környezetvédelmet – vetette oda Orbán a lobbi- és pártérdekek áldozatául. Érdekesnek látszott a maffiás leszámolások ügyében tanúsított tehetetlensége miatt két éve menesztett országos rendôrfôkapitány belügyminiszteri kinevezése. Nem tudok arról, hogy van akár egyetlen olyan demokratikus nyugati ország, ahol a rendôrséget felügyelô belügyminiszter maga is rendôrtiszt volt. A mértékadó nyugati sajtó minderre mérsékelten kritikus hangon reagált, a populista ígérethalmaztól megrettent külföldi tôke viszont a választások elôtt menekülni kezdett az országból. A BUX-index hónapokon át mélyrepülésben volt.
 A Fidesz azonnal megkezdte a rendszerváltó demokratikus konszenzustól való visszalépést jelentô, „kormányváltásnál többet” jelszó beteljesítését. Még a látszatra jó startot jelentô elsô két lépésérôl – a Postabank elnökének leváltásáról és a tb-önkormányzatok feloszlatásáról – is elég hamar kiderült, hogy ezek pusztán visszaállamosítást jelentenek. (Szimbolikus, hogy az év utolsó munkanapján az állam az adófizetôk 152 milliárd forintjából pótolta a Postabank veszteségeit, amikor alaptôkéjét ennyivel megemelte. A tb-önkormányzatok pedig ma már egyszerûen a Pénzügyminisztériumhoz tartoznak.) Kiszivárgott, hogy Orbán Simicska Lajost, a Mahir korábbi elnökét, a Fidesz volt fô pénzszerzôjét akarja az APEH élére állítani. Erre a Népszabadság megírta, hogy Simicska egykori jobbkeze a Mahirnál, bizonyos Schlecht Csaba egy csomó köztartozást felhalmozott céget szélhámos(ok)nak adott el. Orbán ezek után dafke kineveztette Járai pénzügyminiszterrel Simicskát. Ezzel egyfelôl jelezte, hogy azt csinál, amit akar, és nem érdekli a sajtó, a közvélemény, másfelôl azt, hogy a Fidesz javára szolgáló korrupció nem korrupció. Harmadsorban pedig lehetôvé tette, hogy egy pártkatona egy fontos állami szervnél, az adóhivatalnál utólag eltüntesse a nyomokat, s a felállítandó – és ilyen körülmények között pártrendôrségként mûködô – adórendôrséggel fenyegesse politikai ellenfeleit. Ami az igazi rendôrséget illeti, megjegyzendô, hogy az azóta eltelt két esztendô sem volt elegendô ahhoz, hogy Schlecht Csabát bíróság elé állítsák, és ott derüljön ki az igazság.
A közvélemény azonban rosszul reagált a Simicska–Schlecht–Kaya Ibrahim-botrányra, ezért gyorsan kreálni kellett egy másikat. Tíz nap múlva Orbán Viktor bejelentette, hogy az elôzô kormány állami pénzbôl ellenzéki politikusokat figyeltetett titkosszolgálati eszközökkel. Az ezt kivizsgálni hivatott parlamenti vizsgálóbizottság másfél év alatt sem tudott semmiféle bizonyítékot produkálni erre. Az augusztusi botrányváltásból az MSZP került ki jobban: az ôszi önkormányzati választások elôtt lényegében behozta a Fideszt.
Mi Budapesten a politikai kampány mellett végigdolgoztuk a nyarat. Sikerült határidôre átadnunk több komoly és hasznos beruházást. Felújítottunk fôútvonalakat, megnyílt a Liliom utcai Kortárs Mûvészetek Háza, a Trafó és a Szabó Ervin Könyvtár új zenei gyûjteménye. Minden közvélemény-kutatási felmérés szerint végig az elsô helyen álltam a három komoly jelölt közül a fôpolgármesteri posztért vívott versenyben. Miután a felmérések szerint Katona Béla, az MSZP jelöltje ôsszel sem számíthatott 10 százaléknál több szavazatra, visszalépett a jelöltségtôl. Feltehetô volt, hogy támogatóinak zöme is rám kíván szavazni. Igen nehéz helyzetbe kerültem volna azonban, ha egy ellenséges többségû közgyûléssel kellett volna folytatnom a munkát, ezért nagyon fontos volt, hogy az SZDSZ is jobban szerepeljen, mint tavasszal. A kampánycsend elôtti utolsó sajtótájékoztatón a Mérleg utcában azt kértem a budapesti polgároktól, hogy kétszer szavazzanak rám: egyszer mint fôpolgármesterre és egyszer a velem dolgozó csapatra, azaz az SZDSZ listájára. Az eredmény minden várakozást felülmúlt: három lényegében egyenlô erejû frakció jött létre a Fôvárosi Közgyûlésben: egy szocialista, egy liberális és egy konzervatív, s mellettük egy kisebb szélsôjobboldali. Miután az MSZP-vel való városházi koalíció az elôzô négy évben jól mûködött, és a Fidesz országos vezetôi egyértelmûen ellenséges hangot ütöttek meg az SZDSZ-szel és velem szemben, a megfelelô egyeztetések után az addigi koalíciót újítottuk meg.
Bár országos léptékben a legtöbb polgármesteri helyet az MSZP nyerte el, a kormánypártok is jól szerepeltek, budapesti vereségüket azonban láthatóan nehezen emésztették meg. Biztos voltam abban, hogy megpróbálnak majd keresztbe tenni, épp ezért nem is lepett meg különösebben, amikor közölték, hogy nem támogatják a Nemzeti Színház Erzsébet téri felépítését. Ez az önkényes döntés határozta meg a Fôvárosi Közgyûlés alakuló ülésének máskor ünnepélyes hangulatát: kemény szópárbaj után tiltakozó nyilatkozatot fogadtunk el. Beiktatási beszédemben „három európai szellemiségû frakcióról” beszéltem. Közülük a Fidesz–MDF–MKDSZ-frakció a MIÉP-pel szavazott.
Egy héttel a Nemzeti Színházról szóló döntés után Orbánék felmondták a kormány és a fôváros között kötött szerzôdést a négyes metróról. Az injuria annyira nyilvánvaló volt, hogy ez a lépésük már engem is meglepett. Már ekkor is látszott, hogy a többségükben jogászokból lett Fidesz-politikusok nem sokat törôdnek a joggal. (Négy héttel késôbb, december elején egyébként újabb pofont adtak a parlamenti demokráciának, megakadályozták, hogy a nyolcéves szokásjog szerint az országgyûlési vizsgálóbizottságoknak ellenzéki elnökeik legyenek.) Két nappal ezután a miniszterelnök bejelentette, nem állítja fel az ítélôtáblákat. Nyilvánvalóvá vált, hogy a független bírósági szervezetért sem rajonganak, mivel láthatólag nem lehet rá nyomást gyakorolni. Én azonban hittem és ma is hiszek a jogállamiság elvében, ezért azonnal eldöntöttük, hogy szerzôdésszegése miatt perbe fogjuk az államot. Elsôsorban a metró miatt, amit a budapestiek – minden közvélemény-kutatás szerint – nagyon akarnak, és amelyre nagy szükség is van. De azért is, hogy a polgárok lássák: az állam nem élhet vissza ismét a joggal úgy, mint a Kádár-rendszerben, akkor se, ha szeretné. Vagyis a civil kurázsit is erôsíteni akartam a jogkövetô és jogtisztelô magyar állampolgárokban.
Összességében az 1998-as év egyszerre volt számomra a vereség és a gyôzelem éve. Az SZDSZ-t tavaszi választási veresége ellenére sikerült Budapesten talpra állítani. Ez a siker egy önmagát és szabadelvû eszméit bátran vállaló, sokat, hatékonyan és egymást segítve dolgozó egységes csapat munkájának és a választópolgároknak küldött egyértelmû, világos üzenetnek volt köszönhetô.
A polgárok többsége ugyanis egyszerûen javuló életminôségû és egyben normális, nyugodt légkörû, kultúrharcoktól, ideologizálástól és korrupciós botrányoktól lehetôleg mentes városban és országban akar élni. Ha talál olyan erôt, amelyiknek el tudja hinni, hogy az is ilyen várost, országot akar teremteni, akkor azt támogatja.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu