Többféle érzés viaskodik bennem, és tudom, hogy felesleges az indulataimra hallgatnom, hiszen nem is állnak másból manapság a hétköznapok, mint indulatokból. Azt hittem eleinte, hogy csupán tyúkperekkel vagyok körülvéve. Hiszen csak a Drávaszöget láttam, a frontot közvetlen közelrôl, ahol a családom élt, és láttam, mit éltek át. Amikor anyám egyszer elindult hozzám, hogy meglátogasson, a batinai hídnál a csetnikek (vagy mi a bánatnak nevezzem ôket ezek után, netán „felszabadító szabadcsapatoknak”?) meztelenre vetkôztették. Mit mondjak még? Meg szabad már kérdezni, név szerint kik voltak, vagy általánosítsak, hogy mégis kik lehettek, nyilván az eszkimók? Amikor ide visszatértem, mindig reménykedtem, hogy az messze van, ez egy multikulturális közeg, mert az ember ösztöne azt diktálja, hogy amíg nem ér térdig a trágya, addig kívülállóként szemlélheti az eseményeket, nem avatkoznak mások az életébe, békén hagyják, nem keverik bele mindenáron imperialista játékaikba, tehát az író betömi a fülét a saját kézirataival, és megelégszik azzal, hogy csak vegetál és publikál és kivár.
Ha a gyereket naponta kicsúfolják a játszótéren, mert szemüveges vagy kövér, akkor nagyon össze kell szednie magát, hogy visszavágjon, mert ha nem tesz semmit, akkor harmadnap már lekvárral mázolják be az arcát, körülröhögik, és rohanhat haza a mamájához bôgve. Vagyis: ha mindent eltûr, akkor balek marad.
Olyan furcsa az alábbi postaláda-történet, mert annyi mindenkitôl hallottam már éppen Újvidéken hasonlókat az elmúlt években, hogy még csak egyedinek sem mondható. De ez nemcsak a postaládára vonatkozik, hanem általában a „hátországi hétköznapokra”: egyetlen magyar kollégám sem akad ugyanis, aki ne említett volna legalább egy kellemetlen történetet az elmúlt évtizedben, amely arról szólt, hogy valamilyen módon megkülönböztették. A verés egyáltalán nem ritka jelenség, de a skála lefelé egészen a bicikligumik kiszúrásának akkordjaiig terjed.
Ne törôdj velük, mondja íróbarátom, Németh István a telefonban, aki az egyik szomszédos háztömbben lakik, és az ô nevét is folyton letépik. Teljesen igaza van, gondolom magamban, amikor leteszem a kagylót. Valóban nem kellene törôdni azzal, hogy akadnak olyanok, akiknek szemet szúr a nem fajtiszták neve a postaládákon, mi több: ezeket a neveket el is távolítják, ezzel a gesztussal felteszik a kérdést: ilyen nevûek mit keresnek egyáltalán még közöttünk? Nyilván zavarja ôket, mint ahogy a másiknak a bôre színe, a vallása vagy a nyelve. A virtuális likvidálás a név letépésével vagy összefirkálásával történik. A koszovói apartheid idején ezek a vizuális gesztusok tulajdonképpen állami szinten legitimizálódtak.
Lépcsôházunkban az etnikai összetétel szembeötlô, amint átlépi valaki a bejárat üvegajtaját: ugyanis a fajtiszták postaládái érintetlenek. És ez így van jól, tehát azok nem álltak bosszút, akikét letépték, azok kussolnak; tehát nem ültek fel a provokációnak, mert ez sem kizárt, akkor ugyanis következhetnének másfajta megtorlások is, „mert mi szemmel tartunk benneteket, idegeneket”! Elsô látásra ez „csak” vandalizmusnak tûnik: Pistike-szindrómának, amely arról szól, hogy áll egy csapat potenciális elkövetô gyerek a cserepek elôtt, de egyikük sem vallja be, hogy eltörte volna a vázát. A lényeg az anonimitás, mert ugyan ki büszkélkedne azzal, hogy mások postaládáját rongálja, az elüldözöttek vagyonát fosztogatja. Mert itt errôl volt szó az eltelt évtizedben, ahogyan Tamás Gáspár Miklós írta: a „tyúktolvajok háborúja” folyt. Arról viszont alig írtak: milyen velük együtt élni. Szlavóniában és a Drávaszögben kiszemelték a leggazdagabb házakat, és valóban elég volt egy-két fenyegetô cédula, és a lakók szedték a sátorfájukat. Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen egyszerû és bevált módszernek bizonyult, valójában harcolni sem kellett semmiért. Merthogy igazi, szemtôl szemben vívott csaták sehol sem folytak. Felégetésrôl, rablásról, deportálásokról, kivégzésekrôl és végül elfutásról szólt ez a tevékenység, nem pedig háborúról. Elôször az egykori ország leggazdagabb vidékeit fosztották ki, ez vezetett a mostanság egymással leszámoló maffiózók rétegének kialakulásához. Nem dicsekedne vele egyikük sem, hogyan hordták kamionszámra a cuccot az éj leple alatt, nyilván az elhantolt tulajdonosokkal sem fognak eldicsekedni, kórusban fogják mondani a pistikék, hogy „nem én ástam”. Tényleg nem tudjuk, kik voltak? Ahonnét csak néhány kilométernyire fekszik Vukovár?
Gyáva ember tesz ilyesmit, ez nyilvánvaló. De érdemes elgondolkodni azon is, hogy milyen gyûlöletet melengethet az a szívében, akinek gondja van arra, hogy egy évtizeden át a postaládáján keresztül kommunikáljon névtelenül a szomszédaival, és megannyi gesztusával csupán ezt az egyetlen érzést kívánja a tudtukra adni: utállak benneteket, fajtiszta házban szeretnék élni. Vajon mi játszódik vagy játszódott le benne, ha egy „legitim” helyzetben fegyvert kap vagy kapott a kezébe, és a ravasz meghúzásával szentesítheti vagy szentesíthette véleményét és vágyait. Az anonimitás garanciáit pedig még a gyilkoláshoz is az államtól kapta.
Nyilván ez az én túlérzékenységem, gondoltam eleinte. Gyerekes csínytevés, hogy évekig letépték a nevemet. Seselj vajda propagandaújságát is merô jóindulatból dobálták be, egymás után három számát, hogy tájékozódjam. Aztán, amikor a megfelelô, kisebbségekre vonatkozó részeket (jóllehet azok Koszovóról szóltak) alá is húzgálták, akkor már nem volt kétséges számomra, hogy ennek üzenete van, és barom lennék, ha ezt is csak jóindulatú figyelmeztetésnek venném. Ekkor tudtam meg, hogy én
„NATO-kisebbség” vagyok, és mint ilyen, rászolgáltam a büntetésre.
Aztán jött a postaládába dobott vesszô. „Ugyan, csak egy letépett gally volt”, legyintene a fajtiszták mentegetôzô kórusa az én képzeletbeli bíróságom elôtt, de én mégis úgy értelmeztem ezt az allegóriát, hogy „ellátjuk a bajotok”.
Aztán jött a postaláda ajtajának kifeszítése, majd letépése, és a félig szívott cigaretta bedugása a levélnyílásba. Vajon ezt hogyan kellene metaforikusan lefordítani, hogy mindenki megértse? A kiskorúakra való tekintettel nem írom le ide a saját sejtésemet.
Aztán ott volt az apró kis rézdrót a zárban, ami a frászt hozza az emberre, amikor nem tudja kinyitni a saját lakásának ajtaját. Alattomos kis csínytevés, amit csak a lakatos tud helyrehozni. Hogyan lehetne ezt rábizonyítani bárkire?
Nem gyanakszom, csak éppen ismerem a tetteseket, mégsem tépem le viszonzásul a postaládáikat, maradjanak szépen érintetlenek, nem dobok be névtelen leveleket, nem akarok bosszút állni, mert akkor egyenlôvé tenném magam az alamuszi elkövetôkkel. Nem terjesztem ki a véleményemet az egész házra, hiszen meggyôzôdésem, hogy nagyon sok értelmes, becsületes ember lakik velem egy fedél alatt. Csupán egyet tehetek, hogy távol tartom magam a „hétköznapi fasizmustól” (Thomas Mann kifejezése), azt, hogy elmegyek innen önként. Talán gyengeségbôl, talán mert nem akarok sem fizikálisan, sem ideológiailag konfrontálódni, és nem veszem fel a harcot, nem nyomozok, nem derítek ki semmit, nem bizonyítom ujjlenyomatokkal, hogy kik is voltaképpen az idegengyûlölôk. Ez tôlem függetlenül is kiderül. Átengedem ezt a feladatot másoknak. A lakást nyilván eladom, és az apróhirdetésben közzéteszem, hogy sokgyermekes roma család jelentkezését várnám legszívesebben, mert több bennük az életrevaló civil kurázsi, és toleranciára tudnák szoktatni szomszédaikat, a másság megbecsülésére, akiket kevéssé érdekel postaládájuk sorsa, mert ritkábban kapnak leveleket, könyveket és folyóiratokat (merthogy ezek nem mindenkinek kötôdnek egyformán szorosan az életéhez, tehát kevéssé veszik zokon, ha széttépve látják ôket a földön, merthogy idegen nyelven vannak írva), számlákat kapnának viszont ôk is, ami viszont nem keltené fel a fajtiszta lakók bizalmatlanságát; az új lakók legalább színeznék a nyelvi tarkaságot, hiszen meg mernének szólalni a liftben. Segítenének megcáfolni elôítéletemet, mely szerint ez itt nem éppen a demokrácia bölcsôje.
Eltérô az emberek ingerküszöbe: voltak, akik elköltöztek az elsô puskaszóra, vagy a behívótól rettegtek, aztán a legutóbbi nagy hullám a bombázásokkor vitt el innen több osztálynyi diákot. Az elvándorlás gyökere ugyanarra vezethetô vissza: a létbizonytalanságra.
Ebben a házban félreérthetetlenül a tudtomra adták egyesek, hogy nem szívesen szívnak velem egy levegôt. Mit mondjak erre: névtelenekkel eszmét sem tudok cserélni.
A kisebbséginek folyton tudatában kellett lennie, hogy elôre köszönjön, és egy lépcsôvel lejjebb álljon itt a fajtisztával szemben, nos, így elmenôben már nem igazán érdekel az egyenlôtlenség illemkódexének „tiszteletben” tartása: nevezetesen a rám osztott szerep. Sajnálom, ennek tovább nem kívánok megfelelni. Lettek nekem is elvárásaim. Az én türelmem eddig terjedt. Nem tudok már éppen mindent megbocsátani, ahogyan a megváltók szoktak. Ennél normálisabb környezetben kívánok élni. És elhatározásomat nem csupán a postaládám permanens meggyalázása befolyásolta, ez csak apropója lett önérzetem felülvizsgálatának. Az otthonomat éreztem ugyanis veszélyeztetve, mert hiányzott, ahova visszavonulhattam volna a napi munkából, ahol pihenni és írni lehet, és nem rándul össze a gyomrom attól, hogy megint „miféle csínyeket” eszeltek ki ellenem, és mi következhet ebbôl holnap. Tekintettel arra, hogy én így alkotómunkát végezni nem tudok, a magam választása az, hogy oda menjek, ahol ezt megtehetem. Ahogy elnézem, lassan én leszek az utolsó mohikán a saját nemzedékemben, aki ezt a kontextust eddig elviselte. Aki sáros csizmával tért haza hajnalonta, az számoljon el a maga istenével, vagy váltson jegyet Hágába a saját költségén lelkiismerete szerint, hiszen kollektív bûnösség állítólag nincsen. És talán konszenzus sincsen sehol olyan tekintetben, hogy ki honnan kotródjon, és ki ne. Erôs szavak jönnek, nem én találtam ki, hogy errefelé ilyen a kommunikáció hangneme, csupán visszhangzom a stílust, amit szomszédaimtól hallottam. Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért vállalja teljes névvel, amit leírt, illetve miért marad sunyi anonim azért, amit tett. Én sohasem vettem a fáradságot, hogy bármely szomszédom postaládáját mustráljam. Sajnos nincs radír, pedig én venném a kezembe elôször, amellyel kitörölnék egy évtizedet. A tettek súlya között meglévô különbség azért enyészik el, mert mindenki a maga lehetôségei szerint tett hozzá a genocídiumhoz: a suhanc a liftfelirataival, hogy kiket kéne éppen lemészárolni, kik vannak soron, ahogyan otthon motiválták, a háziasszony az intrikáival, hogy itt az idegenek szemetelnek, azok zajonganak, és az idegenek okozzák a csôrepedést.
Nem kívánok senkit sem megváltoztatni, nem vagyok hittérítô, csak csodálkozom, mert ebben a közös országban nôttem fel, és újfent kifejtem döbbenetemet, hogy itt életbe lépett a kollektív amnézia. Senki sem emlékszik már például a hetvenes évekre? Annyira rossz volt elviselni egymást? A világ megannyi országában a mai napig annyira rossz talán, ahol ugyanezt folyamatosan gyakorolják? (Annyira furcsa, amikor külföldön szlovénekkel találkozom, hogy nekik vannak nosztalgiáik. Megnyugtatom ôket, az ittenieknek nincsenek. Ezek magukban akarnak élni, mint a kormoránok. Látott már valaki olyan fát, melyen ez a madárfaj vert tanyát? Mert pontosan így néz ki ez az ország. És irigykedve néztem a szlovéniai magyarokat, a barátaimat, akikkel nemrég az író-világtalálkozón együtt vettünk részt, mert személyi igazolvánnyal jöttek át a határon Magyarországra, görcsök és feszültség nélkül, olyan kocsival, amilyen nekem életemben nem lesz, ezt tette velük az ô államuk, és ezt tette velem az enyém, ha egyáltalán van nekem még országom, ez ilyen hétköznapi „erkölcsi és anyagi deklasszálódás”.)
Nagyon furcsa, amikor folyton az állami média napi tudatfertôzô szerepérôl olvasok értekezéseket, mert aki ezt nézi, az éppen ezt kívánja látni szabad akaratából: például az egy esztendeje tartó kitüntetésosztogatást a NATO-támadások során elért sikerekért, a mosolygó elnökkel, aki immár saját országának a harmadát sem járhatja be; diktatúrát emlegetnek, holott arra legalább a rendezettség a jellemzô, miközben itt a képlékeny káosz uralkodik. Poirot tudná csak kideríteni, hogy egyáltalán miféle mûködések okoznak még egyáltalán néha rángást ezen a kontúrtalan, agonizáló terepen, ahol nem akar a múlt véget érni, mert unalomig ismétlik a mentegetôzést, hogy ez a szelíd nyáj elhitte a rezsim propagandáját, szegények, parancsra tették, és muszáj volt tömegsírt ásni, hányni a földet. Legalább egyetlen ellenzéki politikustól szeretném végre hallani, hogyan értékelik ezt a fizikai munkát. Mert akkora a csend ebben az ügyben, mint amikor megszólal a ruhatárban a mobil, és mindenki a maga kabátjához szalad.
Arra gondoltam, ha a legtöbb szomszédomnak fegyvere van, és minden gólt, szülést, újévet és egyebet ünneplendô a teraszról lônek ki örömükben éles tölténnyel, sôt sorozatvetôvel, ahogyan ezt egyetlen más civilizált országban sem szokás, ráadásul fél tucatnak a házban a foglalkozása is rendôr, akkor ugyan miért nem állnak elém, és lônek mindjárt belém is, ha az állami propaganda szerint ennyire fontos az etnikai tisztaság. Erre voltam évekig felkészülve. Egyetlen dolgot tanultam meg tôlük, hogy ne féljek. Hiszen az élet mulandó. Kinek szól hát ez a lövöldözés városszerte tulajdonképpen, amikor nincs már elfoglalandó terület? Az örömnek csupán? Tényleg? Ez olyan, mint a népviselet, hogy kinek a pisztoly, kinek meg az árvalányhaj?
Mit is mondtak a kannibálok? Nálunk ez népszokás.
Nem magam jutottam ilyen következtetésekre, hanem egy pszichiáter, akit egyik éjszaka hallgattam a rádióban. (Most mondjam, hogy melyik prágai adón?) Azt mondta, hogy senki sem szívesen élne a családjával olyan lakásban vagy akár házban, ahol jómaga követett el gyilkosságot, mert ettôl soha életében nem tudna megszabadulni. Ezzel legalábbis tudatában van, ugyanakkor ösztönösen azt gondolja, hogy az otthonuktól távol elkövetett bûntettekre az örök feledés homálya borul. Hát vagy borul, vagy nem borul, legfeljebb az elmére: lásd Móriczot vagy a vietnami szindrómát. Ennek könyvtárnyi szakirodalma van, amely jóval megelôzte honunk háborús gaztetteit. (Kitôl is származik a sztereotípia, hogy a történelem holmi tanítómester?)
Mert errôl szólt a másik mûsor, amely nemrégiben beszélgetés formájában zajlott az m2-n, és arról faggatta vendégeit a mûsorvezetô, Rózsa Péter a Zárórában a Nagy Imre-per és a forradalom, valamint az Eichmann-ügy kapcsán, hogy lehet-e mentséget találni a gyilkolásra; különösen a felelôsség kérdését firtatta. Hiszen Eichmann-nak kétségtelenül voltak zsidó barátai, ezzel mentegetôzik most nyilvánosságra hozott börtönfeljegyzéseiben. A szakemberek véleménye egybehangzó volt: a történészé éppúgy, mint az elmegyógyászé: mindenki elôtt ott a választás lehetôsége: számos náci tábornok kérte a nyugdíjaztatását, még számosabban emigráltak, az ötvenhatos ügyek egyes bírái beteget jelentettek, sokan kiléptek a szolgálatból és polgári foglalkozást választottak, és voltak persze, akik nem. A mundért minden rezsim bôkezûen honorálja. Mindebbôl csak annyi a tanulság, hogy nem muszáj tömegsírt ásni, nem muszáj feltétlenül megverni Újvidéken az 1-es buszon azt a gimnazistát, aki magyarul beszélget a barátnôjével. Mint ahogy nem muszáj fasiszta rezsimeket kiszolgálni sem, mondták ezt nálam tudósabb atyafiak az említett mûsorban. És mondták még azt is: eltûrni sem kell.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu