Többféle érzés viaskodik bennem, és
tudom, hogy felesleges az indulataimra hallgatnom, hiszen nem is állnak
másból manapság a hétköznapok, mint indulatokból.
Azt hittem eleinte, hogy csupán tyúkperekkel vagyok körülvéve.
Hiszen csak a Drávaszöget láttam, a frontot közvetlen
közelrôl, ahol a családom élt, és láttam,
mit éltek át. Amikor anyám egyszer elindult hozzám,
hogy meglátogasson, a batinai hídnál a csetnikek (vagy
mi a bánatnak nevezzem ôket ezek után, netán
„felszabadító szabadcsapatoknak”?) meztelenre vetkôztették.
Mit mondjak még? Meg szabad már kérdezni, név
szerint kik voltak, vagy általánosítsak, hogy mégis
kik lehettek, nyilván az eszkimók? Amikor ide visszatértem,
mindig reménykedtem, hogy az messze van, ez egy multikulturális
közeg, mert az ember ösztöne azt diktálja, hogy amíg
nem ér térdig a trágya, addig kívülállóként
szemlélheti az eseményeket, nem avatkoznak mások az
életébe, békén hagyják, nem keverik
bele mindenáron imperialista játékaikba, tehát
az író betömi a fülét a saját kézirataival,
és megelégszik azzal, hogy csak vegetál és
publikál és kivár.
Ha a gyereket naponta kicsúfolják a játszótéren,
mert szemüveges vagy kövér, akkor nagyon össze kell
szednie magát, hogy visszavágjon, mert ha nem tesz semmit,
akkor harmadnap már lekvárral mázolják be az
arcát, körülröhögik, és rohanhat haza
a mamájához bôgve. Vagyis: ha mindent eltûr,
akkor balek marad.
Olyan furcsa az alábbi postaláda-történet,
mert annyi mindenkitôl hallottam már éppen Újvidéken
hasonlókat az elmúlt években, hogy még csak
egyedinek sem mondható. De ez nemcsak a postaládára
vonatkozik, hanem általában a „hátországi hétköznapokra”:
egyetlen magyar kollégám sem akad ugyanis, aki ne említett
volna legalább egy kellemetlen történetet az elmúlt
évtizedben, amely arról szólt, hogy valamilyen módon
megkülönböztették. A verés egyáltalán
nem ritka jelenség, de a skála lefelé egészen
a bicikligumik kiszúrásának akkordjaiig terjed.
Ne törôdj velük, mondja íróbarátom,
Németh István a telefonban, aki az egyik szomszédos
háztömbben lakik, és az ô nevét is folyton
letépik. Teljesen igaza van, gondolom magamban, amikor leteszem
a kagylót. Valóban nem kellene törôdni azzal,
hogy akadnak olyanok, akiknek szemet szúr a nem fajtiszták
neve a postaládákon, mi több: ezeket a neveket el is
távolítják, ezzel a gesztussal felteszik a kérdést:
ilyen nevûek mit keresnek egyáltalán még közöttünk?
Nyilván zavarja ôket, mint ahogy a másiknak a bôre
színe, a vallása vagy a nyelve. A virtuális likvidálás
a név letépésével vagy összefirkálásával
történik. A koszovói apartheid idején ezek a
vizuális gesztusok tulajdonképpen állami szinten legitimizálódtak.
Lépcsôházunkban az etnikai összetétel
szembeötlô, amint átlépi valaki a bejárat
üvegajtaját: ugyanis a fajtiszták postaládái
érintetlenek. És ez így van jól, tehát
azok nem álltak bosszút, akikét letépték,
azok kussolnak; tehát nem ültek fel a provokációnak,
mert ez sem kizárt, akkor ugyanis következhetnének másfajta
megtorlások is, „mert mi szemmel tartunk benneteket, idegeneket”!
Elsô látásra ez „csak” vandalizmusnak tûnik:
Pistike-szindrómának, amely arról szól, hogy
áll egy csapat potenciális elkövetô gyerek a cserepek
elôtt, de egyikük sem vallja be, hogy eltörte volna a vázát.
A lényeg az anonimitás, mert ugyan ki büszkélkedne
azzal, hogy mások postaládáját rongálja,
az elüldözöttek vagyonát fosztogatja. Mert itt errôl
volt szó az eltelt évtizedben, ahogyan Tamás Gáspár
Miklós írta: a „tyúktolvajok háborúja”
folyt. Arról viszont alig írtak: milyen velük együtt
élni. Szlavóniában és a Drávaszögben
kiszemelték a leggazdagabb házakat, és valóban
elég volt egy-két fenyegetô cédula, és
a lakók szedték a sátorfájukat. Nem is gondolná
az ember, hogy ez milyen egyszerû és bevált módszernek
bizonyult, valójában harcolni sem kellett semmiért.
Merthogy igazi, szemtôl szemben vívott csaták sehol
sem folytak. Felégetésrôl, rablásról,
deportálásokról, kivégzésekrôl
és végül elfutásról szólt ez a
tevékenység, nem pedig háborúról. Elôször
az egykori ország leggazdagabb vidékeit fosztották
ki, ez vezetett a mostanság egymással leszámoló
maffiózók rétegének kialakulásához.
Nem dicsekedne vele egyikük sem, hogyan hordták kamionszámra
a cuccot az éj leple alatt, nyilván az elhantolt tulajdonosokkal
sem fognak eldicsekedni, kórusban fogják mondani a pistikék,
hogy „nem én ástam”. Tényleg nem tudjuk, kik voltak?
Ahonnét csak néhány kilométernyire fekszik
Vukovár?
Gyáva ember tesz ilyesmit, ez nyilvánvaló. De
érdemes elgondolkodni azon is, hogy milyen gyûlöletet
melengethet az a szívében, akinek gondja van arra, hogy egy
évtizeden át a postaládáján keresztül
kommunikáljon névtelenül a szomszédaival, és
megannyi gesztusával csupán ezt az egyetlen érzést
kívánja a tudtukra adni: utállak benneteket, fajtiszta
házban szeretnék élni. Vajon mi játszódik
vagy játszódott le benne, ha egy „legitim” helyzetben fegyvert
kap vagy kapott a kezébe, és a ravasz meghúzásával
szentesítheti vagy szentesíthette véleményét
és vágyait. Az anonimitás garanciáit pedig
még a gyilkoláshoz is az államtól kapta.
Nyilván ez az én túlérzékenységem,
gondoltam eleinte. Gyerekes csínytevés, hogy évekig
letépték a nevemet. Seselj vajda propagandaújságát
is merô jóindulatból dobálták be, egymás
után három számát, hogy tájékozódjam.
Aztán, amikor a megfelelô, kisebbségekre vonatkozó
részeket (jóllehet azok Koszovóról szóltak)
alá is húzgálták, akkor már nem volt
kétséges számomra, hogy ennek üzenete van, és
barom lennék, ha ezt is csak jóindulatú figyelmeztetésnek
venném. Ekkor tudtam meg, hogy én
„NATO-kisebbség” vagyok, és mint ilyen, rászolgáltam
a büntetésre.
Aztán jött a postaládába dobott vesszô.
„Ugyan, csak egy letépett gally volt”, legyintene a fajtiszták
mentegetôzô kórusa az én képzeletbeli
bíróságom elôtt, de én mégis úgy
értelmeztem ezt az allegóriát, hogy „ellátjuk
a bajotok”.
Aztán jött a postaláda ajtajának kifeszítése,
majd letépése, és a félig szívott cigaretta
bedugása a levélnyílásba. Vajon ezt hogyan
kellene metaforikusan lefordítani, hogy mindenki megértse?
A kiskorúakra való tekintettel nem írom le ide a saját
sejtésemet.
Aztán ott volt az apró kis rézdrót a zárban,
ami a frászt hozza az emberre, amikor nem tudja kinyitni a saját
lakásának ajtaját. Alattomos kis csínytevés,
amit csak a lakatos tud helyrehozni. Hogyan lehetne ezt rábizonyítani
bárkire?
Nem gyanakszom, csak éppen ismerem a tetteseket, mégsem
tépem le viszonzásul a postaládáikat, maradjanak
szépen érintetlenek, nem dobok be névtelen leveleket,
nem akarok bosszút állni, mert akkor egyenlôvé
tenném magam az alamuszi elkövetôkkel. Nem terjesztem
ki a véleményemet az egész házra, hiszen meggyôzôdésem,
hogy nagyon sok értelmes, becsületes ember lakik velem egy
fedél alatt. Csupán egyet tehetek, hogy távol tartom
magam a „hétköznapi fasizmustól” (Thomas Mann kifejezése),
azt, hogy elmegyek innen önként. Talán gyengeségbôl,
talán mert nem akarok sem fizikálisan, sem ideológiailag
konfrontálódni, és nem veszem fel a harcot, nem nyomozok,
nem derítek ki semmit, nem bizonyítom ujjlenyomatokkal, hogy
kik is voltaképpen az idegengyûlölôk. Ez tôlem
függetlenül is kiderül. Átengedem ezt a feladatot
másoknak. A lakást nyilván eladom, és az apróhirdetésben
közzéteszem, hogy sokgyermekes roma család jelentkezését
várnám legszívesebben, mert több bennük
az életrevaló civil kurázsi, és toleranciára
tudnák szoktatni szomszédaikat, a másság megbecsülésére,
akiket kevéssé érdekel postaládájuk
sorsa, mert ritkábban kapnak leveleket, könyveket és
folyóiratokat (merthogy ezek nem mindenkinek kötôdnek
egyformán szorosan az életéhez, tehát kevéssé
veszik zokon, ha széttépve látják ôket
a földön, merthogy idegen nyelven vannak írva), számlákat
kapnának viszont ôk is, ami viszont nem keltené fel
a fajtiszta lakók bizalmatlanságát; az új lakók
legalább színeznék a nyelvi tarkaságot, hiszen
meg mernének szólalni a liftben. Segítenének
megcáfolni elôítéletemet, mely szerint ez itt
nem éppen a demokrácia bölcsôje.
Eltérô az emberek ingerküszöbe: voltak, akik
elköltöztek az elsô puskaszóra, vagy a behívótól
rettegtek, aztán a legutóbbi nagy hullám a bombázásokkor
vitt el innen több osztálynyi diákot. Az elvándorlás
gyökere ugyanarra vezethetô vissza: a létbizonytalanságra.
Ebben a házban félreérthetetlenül a tudtomra
adták egyesek, hogy nem szívesen szívnak velem egy
levegôt. Mit mondjak erre: névtelenekkel eszmét sem
tudok cserélni.
A kisebbséginek folyton tudatában kellett lennie, hogy
elôre köszönjön, és egy lépcsôvel
lejjebb álljon itt a fajtisztával szemben, nos, így
elmenôben már nem igazán érdekel az egyenlôtlenség
illemkódexének „tiszteletben” tartása: nevezetesen
a rám osztott szerep. Sajnálom, ennek tovább nem kívánok
megfelelni. Lettek nekem is elvárásaim. Az én türelmem
eddig terjedt. Nem tudok már éppen mindent megbocsátani,
ahogyan a megváltók szoktak. Ennél normálisabb
környezetben kívánok élni. És elhatározásomat
nem csupán a postaládám permanens meggyalázása
befolyásolta, ez csak apropója lett önérzetem
felülvizsgálatának. Az otthonomat éreztem ugyanis
veszélyeztetve, mert hiányzott, ahova visszavonulhattam volna
a napi munkából, ahol pihenni és írni lehet,
és nem rándul össze a gyomrom attól, hogy megint
„miféle csínyeket” eszeltek ki ellenem, és mi következhet
ebbôl holnap. Tekintettel arra, hogy én így alkotómunkát
végezni nem tudok, a magam választása az, hogy oda
menjek, ahol ezt megtehetem. Ahogy elnézem, lassan én leszek
az utolsó mohikán a saját nemzedékemben, aki
ezt a kontextust eddig elviselte. Aki sáros csizmával tért
haza hajnalonta, az számoljon el a maga istenével, vagy váltson
jegyet Hágába a saját költségén
lelkiismerete szerint, hiszen kollektív bûnösség
állítólag nincsen. És talán konszenzus
sincsen sehol olyan tekintetben, hogy ki honnan kotródjon, és
ki ne. Erôs szavak jönnek, nem én találtam ki,
hogy errefelé ilyen a kommunikáció hangneme, csupán
visszhangzom a stílust, amit szomszédaimtól hallottam.
Mindenkinek megvan az oka rá, hogy miért vállalja
teljes névvel, amit leírt, illetve miért marad sunyi
anonim azért, amit tett. Én sohasem vettem a fáradságot,
hogy bármely szomszédom postaládáját
mustráljam. Sajnos nincs radír, pedig én venném
a kezembe elôször, amellyel kitörölnék egy
évtizedet. A tettek súlya között meglévô
különbség azért enyészik el, mert mindenki
a maga lehetôségei szerint tett hozzá a genocídiumhoz:
a suhanc a liftfelirataival, hogy kiket kéne éppen lemészárolni,
kik vannak soron, ahogyan otthon motiválták, a háziasszony
az intrikáival, hogy itt az idegenek szemetelnek, azok zajonganak,
és az idegenek okozzák a csôrepedést.
Nem kívánok senkit sem megváltoztatni, nem vagyok
hittérítô, csak csodálkozom, mert ebben a közös
országban nôttem fel, és újfent kifejtem döbbenetemet,
hogy itt életbe lépett a kollektív amnézia.
Senki sem emlékszik már például a hetvenes
évekre? Annyira rossz volt elviselni egymást? A világ
megannyi országában a mai napig annyira rossz talán,
ahol ugyanezt folyamatosan gyakorolják? (Annyira furcsa, amikor
külföldön szlovénekkel találkozom, hogy nekik
vannak nosztalgiáik. Megnyugtatom ôket, az ittenieknek nincsenek.
Ezek magukban akarnak élni, mint a kormoránok. Látott
már valaki olyan fát, melyen ez a madárfaj vert tanyát?
Mert pontosan így néz ki ez az ország. És irigykedve
néztem a szlovéniai magyarokat, a barátaimat, akikkel
nemrég az író-világtalálkozón
együtt vettünk részt, mert személyi igazolvánnyal
jöttek át a határon Magyarországra, görcsök
és feszültség nélkül, olyan kocsival, amilyen
nekem életemben nem lesz, ezt tette velük az ô államuk,
és ezt tette velem az enyém, ha egyáltalán
van nekem még országom, ez ilyen hétköznapi „erkölcsi
és anyagi deklasszálódás”.)
Nagyon furcsa, amikor folyton az állami média napi tudatfertôzô
szerepérôl olvasok értekezéseket, mert aki ezt
nézi, az éppen ezt kívánja látni szabad
akaratából: például az egy esztendeje tartó
kitüntetésosztogatást a NATO-támadások
során elért sikerekért, a mosolygó elnökkel,
aki immár saját országának a harmadát
sem járhatja be; diktatúrát emlegetnek, holott arra
legalább a rendezettség a jellemzô, miközben itt
a képlékeny káosz uralkodik. Poirot tudná csak
kideríteni, hogy egyáltalán miféle mûködések
okoznak még egyáltalán néha rángást
ezen a kontúrtalan, agonizáló terepen, ahol nem akar
a múlt véget érni, mert unalomig ismétlik a
mentegetôzést, hogy ez a szelíd nyáj elhitte
a rezsim propagandáját, szegények, parancsra tették,
és muszáj volt tömegsírt ásni, hányni
a földet. Legalább egyetlen ellenzéki politikustól
szeretném végre hallani, hogyan értékelik ezt
a fizikai munkát. Mert akkora a csend ebben az ügyben, mint
amikor megszólal a ruhatárban a mobil, és mindenki
a maga kabátjához szalad.
Arra gondoltam, ha a legtöbb szomszédomnak fegyvere van,
és minden gólt, szülést, újévet
és egyebet ünneplendô a teraszról lônek
ki örömükben éles tölténnyel, sôt
sorozatvetôvel, ahogyan ezt egyetlen más civilizált
országban sem szokás, ráadásul fél tucatnak
a házban a foglalkozása is rendôr, akkor ugyan miért
nem állnak elém, és lônek mindjárt belém
is, ha az állami propaganda szerint ennyire fontos az etnikai tisztaság.
Erre voltam évekig felkészülve. Egyetlen dolgot tanultam
meg tôlük, hogy ne féljek. Hiszen az élet mulandó.
Kinek szól hát ez a lövöldözés városszerte
tulajdonképpen, amikor nincs már elfoglalandó terület?
Az örömnek csupán? Tényleg? Ez olyan, mint a népviselet,
hogy kinek a pisztoly, kinek meg az árvalányhaj?
Mit is mondtak a kannibálok? Nálunk ez népszokás.
Nem magam jutottam ilyen következtetésekre, hanem egy pszichiáter,
akit egyik éjszaka hallgattam a rádióban. (Most mondjam,
hogy melyik prágai adón?) Azt mondta, hogy senki sem szívesen
élne a családjával olyan lakásban vagy akár
házban, ahol jómaga követett el gyilkosságot,
mert ettôl soha életében nem tudna megszabadulni. Ezzel
legalábbis tudatában van, ugyanakkor ösztönösen
azt gondolja, hogy az otthonuktól távol elkövetett bûntettekre
az örök feledés homálya borul. Hát vagy
borul, vagy nem borul, legfeljebb az elmére: lásd Móriczot
vagy a vietnami szindrómát. Ennek könyvtárnyi
szakirodalma van, amely jóval megelôzte honunk háborús
gaztetteit. (Kitôl is származik a sztereotípia, hogy
a történelem holmi tanítómester?)
Mert errôl szólt a másik mûsor, amely nemrégiben
beszélgetés formájában zajlott az m2-n, és
arról faggatta vendégeit a mûsorvezetô, Rózsa
Péter a Zárórában a Nagy Imre-per és
a forradalom, valamint az Eichmann-ügy kapcsán, hogy lehet-e
mentséget találni a gyilkolásra; különösen
a felelôsség kérdését firtatta. Hiszen
Eichmann-nak kétségtelenül voltak zsidó barátai,
ezzel mentegetôzik most nyilvánosságra hozott börtönfeljegyzéseiben.
A szakemberek véleménye egybehangzó volt: a történészé
éppúgy, mint az elmegyógyászé: mindenki
elôtt ott a választás lehetôsége: számos
náci tábornok kérte a nyugdíjaztatását,
még számosabban emigráltak, az ötvenhatos ügyek
egyes bírái beteget jelentettek, sokan kiléptek a
szolgálatból és polgári foglalkozást
választottak, és voltak persze, akik nem. A mundért
minden rezsim bôkezûen honorálja. Mindebbôl csak
annyi a tanulság, hogy nem muszáj tömegsírt ásni,
nem muszáj feltétlenül megverni Újvidéken
az 1-es buszon azt a gimnazistát, aki magyarul beszélget
a barátnôjével. Mint ahogy nem muszáj fasiszta
rezsimeket kiszolgálni sem, mondták ezt nálam tudósabb
atyafiak az említett mûsorban. És mondták még
azt is: eltûrni sem kell.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu