A délszláv háborúk kitörésekor a vajdasági magyar újságírók ugyanúgy reagáltak az egyre erôsödô nyomásra, mint közel ötvenezer más nemzettársuk: voltak, akik a katonai behívók elôl menekültek, mások a politikai üldöztetés miatt, ismét mások a létbizonytalanság elôl, és voltak, akik a szakma becsületének védelmében mentek el. Az alábbi írásban azokat a veszteségeket igyekszem számba venni, amelyek a vajdasági magyar sajtót a huszadik század utolsó évtizedében érték. Munkám során felhasználtam a tartományi jellegû tájékoztatási intézményeink személyzeti osztályainak nyilvántartásait (ahol ez elérhetô volt, s ahol ezt lehetôvé tették az illetékesek), saját jegyzeteimet, illetve a régebben a sajtóban dolgozó kollégák magándokumentációját és visszaemlékezéseit, Kalapis Zoltán A Magyar Szó fél évszázada és Papp Imre Élôszó címû könyvét. Az adatgyûjtés során interjúkat készítettem és kérdôíves módszerrel is dolgoztam. Sajnos nem mindenki mutatott egyformán készséget az együttmûködésre. Vannak olyan emigránsaink, akik ugyan gyakran járnak haza a magyar útlevéllel, de félnek attól, hogy rájuk nézve esetleg káros politikai következményekkel járhat, ha egy tanulmányból kiderül róluk kettôs állampolgárságuk. Az általam készített felmérés mindmáig az elsô és egyetlen többé-kevésbé rendszeres áttekintés a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó személyi állományát ért veszteségekrôl, a kivándorlási folyamatokról, a sajtószabadság hiánya és az elvándorlás közötti összefüggésekrôl.
Háború, konszolidáció, prosperálás
Az elsô világháború után, az új balkáni délszláv állam – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – létrejöttekor új helyzetbe került a vajdasági magyar újságíró-társadalom is. A század elején a Monarchiában minden nagyobb településnek volt helyi sajtója: napilapok, hetilapok, idôszakos kiadványok jelentek meg Szabadkán, Zentán, Zomborban, Újvidéken, Becskereken és más városokban, néha egy-egy városban egyszerre több magyar nyelvû napilap is. Pontos számukról nincsenek adataink, mint ahogy arról sem, hogy az elsô világháború után hány újságíró hagyta el szülôföldjét. A második világháború után (1944 végén és 1945 elején) a megtorlások és meghurcoltatások miatt ismét sokan menekültek el. Az új hatalom 1944 karácsonyán beindította a Szabad Vajdaságot, az elsô magyar nyelvû napilapot (a Magyar Szó elôdjét). Az új lap azonban katonai cenzúra alatt állt; hisz akkor még az egész Vajdaságban katonai közigazgatás volt. „Nehéz volt megfelelô újságírókádert találni egy ilyen vállalkozáshoz” – írta visszaemlékezéseiben Jovan Veselinov, a JKP Tartományi Bizottságának akkori titkára. Magyar újságíró pedig lett volna Vajdaságban, de a Jugoszláv Kommunista Párt nem akart esélyt adni arra, hogy valaki esetleg más véleményt közvetítsen, mint ami szerintük az új népi hatalomnak megfelelt. Nem akarták megôrizni a két világháború között megjelenô polgári újságok folytonosságát, egyedül a régi mozgalmi lap, a Híd újraindulását engedélyezték. Pedig a két világháború között négy magyar nyelvû napilap is megjelent Vajdaságban: Szabadkán a Napló, Újvidéken a Reggeli Újság, Zomborban az Új Hírek és Nagybecskereken a Híradó.
Az 1944–1945-ös megtorlások, az etnikai arányok betelepítéssel való erôszakos megváltoztatása után, valamint a Tájékoztató Iroda határozatára 1948-ban lezajlott tisztogatások után, az ötvenes években beindult a konszolidáció, amely természetesen érintette a sajtóviszonyokat is. A Szabad Vajdaságot 1945. szeptember 27-én átkeresztelték Magyar Szóra, még ez évben beindult az Ifjúság Szava, majd 1946-ban a Föld Népe és a Hét Nap, 1947-ben pedig a szakszervezet lapja, a Dolgozók. 1949. november 29-én (magyar nyelven is) megkezdte sugárzását az Újvidéki Rádió, majd a magyar nyelvû televíziós mûsor is beindult, elôbb Belgrádból 1968. január elsején, majd 1975. november 26-án az Újvidéki Televízió újonnan épített stúdiójából.
A titói Jugoszláviában nem jelentett hátrányt, ha valaki magyar vagy más nemzeti kisebbség, nemzetiség tagja volt. Sôt, mûködött számos pozitív elôítélet is a magyarokkal szemben: például hogy szorgalmasak, jó munkások, mûveltek. A pozitív nemzeti diszkrimináció, a hivatalosan is létezô „kulcsrendszer” számos nemzetiségi, magyar elvtársat juttatott vezetô pozíciókba, akik képviseltek is bizonyos nemzeti érdekeket, hogy jól vagy rosszul, ez már inkább az egyéntôl függött. Akik nem hangsúlyozták túlságosan magyar voltukat, vagy nem voltak vallásosak (akiket a klerikalizmus, az anarcholiberalizmus, a technokrácia és a nacionalizmus bélyegével bélyegeztek meg, azt elôbb-utóbb „differenciálták” – ahogyan a korabeli pártterminológia nevezte a kizárást), és elfogadták a Jugoszláv Kommunista Szövetség elveit, de még inkább, ha tagjai is voltak, viszonylagos jólétet biztosíthattak maguknak és családjuknak. Kialakult egy pozícióhoz jutott politikai, bürokratikus, közéleti magyar elit is, és ezek a hatalomhoz közel álló vagy annak bizalmát élvezô kedvezményezettek nem kívánkoztak el innen. Az újságírók külföldre utazhattak, nemzetközi politikai, sport- és kulturális eseményekrôl tudósíthattak, és ezt a biztonságot és kényelmet senki sem akarta felcserélni az emigráció bizonytalanságával.

Igazodók, lázadók, kivándorlók

Az elsô újságíró emigráns, akirôl a vajdasági magyar sajtótörténet említést tesz, Verebes Iván, a Magyar Szó belpolitikai szabadriportere volt, aki Izraelbe vándorolt ki. Az ô írásaival már 1947-ben az akkori fiatal pártcenzornak, Rehák Lászlónak is voltak bonyodalmai. Viszonylagos sajtószabadság létezett, s bár a pártot, a munkásönigazgatást, el nem kötelezett barátainkat, a testvériség-egységet és Tito elnököt nem volt szabad bírálni, a nagy sajtóbotrányok nem kritikus hangvételû újságcikkek miatt, inkább csak az elírások körül voltak (például amikor hadvezér helyett vadvezérnek titulálták Titót): a bíráló hangnemû publicisztikai írásokat már megjelenésük elôtt kiszûrték a fôszerkesztôk. A vajdasági magyar sajtó és a hatalom viszonya csak látszólag volt súrlódásmentes: 1967-ben valóságos lázadás tört ki a Magyar Szóban, „…a szerkesztôség titkos szavazással, óriási szótöbbséggel leváltotta fôszerkesztôi posztjáról Varga Lászlót, akinek már a kinevezése is a kollektíva ellenállásába ütközött. Úgy ítélték meg, hogy bürokratikus eszközökkel gátolja a szabadabb újságírás kibontakozását. Az esemény egyedülálló volt a háború utáni jugoszláviai sajtótörténetben, ilyesmit korábban nem is lehetett elképzelni, hiszen a fôszerkesztôk kinevezése a párt, illetve a magasabb pártfunkcionáriusok hatáskörébe tartozott.” A szépirodalom területén más volt a helyzet: a hetvenes évek elején az Új Symposion két számát tiltották be, és néhány könyvet a boltok helyett a zúzdába küldtek.
Az egyre terebélyesedô sajtónak új emberekre volt szüksége, ám Újvidéken nem volt elég fiatal magyar újságíró. Már az ötvenes évek végén kezdték a Magyar Szó emberei járni a vajdasági magyar tagozatos gimnáziumokat, hogy ösztöndíjakkal Újvidékre csábítsák a tehetséges fiatalokat: a Hét Napot kivéve ugyanis minden jelentôsebb szerkesztôség Újvidéken volt. A tartományi székváros lett a vajdasági magyar kultúra központja, a Magyar Szó pedig az a káderbölcsô, ahonnan a hetilapok, a rádió és a késôbb beindult televízió vezetô újságírói és szerkesztôi kikerültek. Özönlöttek a fiatalok Újvidékre, olyannyira, hogy egy idôben a Magyar Szóban az a mondás járta: „Az ember vagy zentai, vagy tehetséges.” A toborzás könnyen ment, hiszen a sajtó biztos megélhetést és gyakran lakást is biztosított a kezdô munkatársaknak (ma az újságírói fizetésbôl megélni sem lehet, albérletet fizetni pedig még kevésbé). A kilencvenes években, amikor Újvidékrôl megindult a migráció, a kivándorlók háromnegyede nem újvidéki születésû volt.
A Vajdaságban a szamizdat ismeretlen fogalom volt, a jugoszláviai magyar értelmiségiek az olyan ellenzéki folyóiratok munkájában sem vettek részt, mint például a Praxis. A titói rendszernek volt egy közismert, nagy, belsô ellenzéki figurája: Milovan Djilas, de a vajdasági magyar politikai elit nem termelt ki magából még egy ilyen meghasonlott forradalmárt sem. Amikor Tito közreadta 1972-es, hírhedt levelét, amelynek nyomán ismét elôtérbe kerültek a régi forradalmárok, az osztályharc és a nacionalizmus, valamint a technokrácia, az ellenforadalom, az anarcholiberalizmus elleni küzdelem, a túlbuzgó vajdasági magyar politikusok mindössze a zentai Kísérleti Színpad ügyét tudták felmutatni (öt-hat gimnazista, egy magyartanár – Vicei Károly, egy író – Varga Zoltán és egy munkanélküli vegyésztechnikus, Gordos Jenô amatôr színházat szeretett volna alapítani a magyar többségû Zentán). A legtöbb, amit az újságírók tettek, az volt, hogy nem írtak az ügyrôl: „A nevezetes zentai példa – az ún. kísérleti színpad körüli bonyodalom – bebizonyította, hogy a jól fizetett újságírók vonakodnak az ilyen témáktól! Van, aki túlságosan kíméli a nevét és a keresztnevét ebben a harcban. Ez a nacionalizmus iránti engedékenység jele. Anarcholiberalista hagyaték…” – bírálták emiatt pártfórumokon a Magyar Szó újságíróit. A nyolcvanas évek elején ismét az Új Symposion volt napirenden, néhány vers miatt, amelyek állítólag nem szolgáltak a fiatalok eszmei és morális épülésére. Ekkor ugyan nem tiltották be a lapot, mint korábban két számát, de per és ítélet nélkül meghurcoltak egy csomó fiatal, tehetséges alkotót, szétzavarták a lap szerkesztôségét, és erôszakkal olyan embert tettek meg fôszerkesztônek, akinek semmi köze sem volt az irodalomhoz, akinek nem volt meg a megfelelô iskolai végzettsége, és akivel a magukra valamit adó irodalmárok nem is akartak együttmûködni. A sajtó tûrt és hallgatott, a fôszerkesztôk pedig rettegtek az újraválasztások elôtt, és örültek, ha újabb négyéves mandátumot kaptak.
A kivételek csak a hetvenes évek végén kezdtek megjelenni. A mottóban idézett Domonkos István elsôsorban költô és író volt, de újságíró is. Kitûnô riportjai, tárcái jelentek meg a Képes Ifjúságban a hetvenes évek elején, mígnem 1977-ben végleg távozott Svédországba. Egy ideig onnan még írogatott, de azután elhallgatott. Vele nemcsak a vajdasági magyar irodalom veszítette el talán legjobb költôjét, de az újságírást is pótolhatatlan veszteség érte. Domonkos István új hazájában, az idegen nyelvi környezetben nem maradt az írott szó közelében, sok mindennel foglalkozott, gyakran intelligenciájához és szenzibilitásához méltatlan munkákat is vállalt, volt teniszedzô és fuvolatanár is, talán zenészmúltját tudta leginkább hasznosítani.
Két évvel késôbb, 1979-ben Árok Ferenc, a Magyar Szó sportriportere és akkor már itthon ismert és sikeres futballedzô gondolt egyet, és otthagyta az újságírást és Újvidéket, és elment Ausztráliába edzônek, sportmenedzsernek. Nem a nagypolitika vagy a rossz anyagi körülmények kényszerítették erre, de úgy gondolta, itt már tovább nem juthat elôre, máshol kell szerencsét próbálnia. Új hazájában igazán sikeres lett: vezetésével érte el az ausztrál futballválogatott a legnagyobb sikereit. Ennek elismeréseként II. Erzsébet királynô lovagi címmel jutalmazta (ô az egyedüli vajdasági magyar, sôt jugoszláviai polgár, aki a Sir cím viselésére jogosult).
A hetvenes évek végén volt még egy látványos távozás: a Szkopál–Vékás házaspár emigrálása. Vékás Éva az Újvidéki Televízió filmvágója volt, aki gyakran hozott a fiatal televíziónak díjakat a fesztiválokról. Szkopál Béla az Újvidéki Rádió népszerû zenei szerkesztôje – tájainkon az elsô rádiós disc-jockey, akit akkoriban minden vajdasági rockzene hallgató ismert. Az Amerikai Egyesült Államokban aztán Vékás Éva ugyan filmvágóként dolgozott, de nem tudott karriert csinálni. Szkopál Béla idônként álnéven jelentkezett a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiók mûsorában, de végül is hátat fordított a sajtónak.
Szeles Károly, a Magyar Szó karikaturistája 1986-ban távozott az Amerikai Egyesült Államokba, leánya, Mónika teniszkarrierje miatt.
A hetvenes évek végétôl a nyolcvanasok közepéig négyen hagytak el négy vajdasági magyar sajtóorgánumot, de távozásuknak nem volt közvetlen politikai vagy gazdasági oka. Ha valami közös elem volt döntésükben, az egyrészt a más életmód utáni vágy, másrészt az önkéntesség: ellentétben a huszadik század utolsó évtizedében lezajlott tömeges külföldre távozással, amelynek minden esetben külsô kényszerítô okai lesznek.

Joghurtforradalom, Szveti-szláv show, Bastille-ostrom

Tito elnök 1980-ban bekövetkezett halála után csökkent a sajtóra nehezedô nyomás is, lassan Tito tévedéseirôl is lehetett írni, ha más tabutémák meg is maradtak: a dogmatikus, régivágású vezetés nem akarta kiadni a kezébôl az irányítást.
A Szerbiai Kommunista Szövetség 1987. szeptember 24-én megtartott VIII. értekezletén Slobodan Milosÿevic´  félreállította a párt liberálisabb szárnyához tartozó embereket. Ezt a vajdasági vezetôség tétlenül nézte, azt gondolván: szerb ügy, nem ránk tartozik. Holott gyorsan kiderült, hogy a vajdasági polgárok és intézmények, a kisebbségek és az itteni sajtóházak jövôjérôl is szó volt. Milosÿevic´ 1988 elején ellenôrzése alá vonta a belgrádi Politika kiadóházat, utána pedig a belgrádi televíziót. Ezzel megnyílt a számára az út a tájékoztatási rendszer teljes állami és pártellenôrzésére. Miután a Politika és a Politika Ekspres napilapokban, illetve a NIN és a Duga hetilapokban, valamint a belgrádi televízióban a saját embereit helyezte vezetô pozíciókba, kivetette a hálóját az Újvidéki Televízióra is.
1988 ôszén az úgynevezett „antibürokratikus forradalom” – vagy ahogy errefelé nevezték: a „joghurtforradalom”, mivel a tüntetôk joghurttal dobálták meg a tartományi pártbizottság épületét – elsöpörte a vajdasági tartományi párt- és állami vezetést, az úgynevezett autonomistákat (azaz a milosÿevic´i belgrádi centralizációval szemben a tartományi önkormányzat erôsítéséért harcolókat), késôbb azokban a sajtószervekben is, amelyeknek alapítója a tartományi képviselôház volt. Sôt az új hatalom ennél is tovább ment. A vajdasági tartományi kormány 1990 ôszén átvette a tartományi képviselôháztól a tájékoztatási intézmények alapítói jogait. Ám az 1988 végén leváltott fôszerkesztôk helyett kinevezett új fôszerkesztôk mandátuma sem volt hosszú életû: Radoman Bozÿovic´ kormányfô, akit ellenzéki sajtókörökben a tartomány fôszerkesztôjének is neveztek, 1990. október elsején a saját embereit ültette a tartományi sajtószervek fôszerkesztôi székeibe.
Az egyre erôsödô állami és pártcenzúrával párhuzamosan azonban a gazdasági reform következtében napvilágot láthatott az ország elsô független, magántulajdonban lévô magyar nyelvû hetilapja is: 1990. május 9-én a fasizmus feletti gyôzelem napján megjelent a Napló elsô száma. Alapítói és tulajdonosai Bódis Gábor és Németh G. Árpád voltak, akik a két világháború között megjelent, azonos címû szabadkai polgári lap hagyományait kívánták folytatni.
A liberális, szabadelvû, független és szókimondó Napló a kezdetektôl fogva szálka volt a hatalom szemében. Az alapítókat többször is felszólították, hogy válasszanak: vagy az állami munkahely, vagy a magánlap, a kettô összeférhetetlen. Ilyen összeférhetetlenségi törvény ugyan nem létezett, de a tulajdonosokra és a munkatársakra folyamatosan nyomást gyakoroltak a munkahelyükön. A Napló és munkatársai sokáig ellenálltak: különösen Bódis Gábor, Németh G. Árpád és Csíkos Zsuzsa tevékenységére figyeltek mind az olvasók, mind a hatalom emberei. Bódis Gábor a joghurtforradalom elôtt a tévé magyar szerkesztôségének fôszerkesztôje volt, és mint autonomistát váltották le. Németh G. Árpád a helyettese volt, majd 1990. október elsejéig – Fekete Elvíra kinevezéséig – Korpa Béla akkori fôszerkesztô helyettese. Csíkos Zsuzsa, a markovic´i reformfolyamatok híve és propagátora, a magyar szerkesztôség gazdasági rovatát vezette. Ôk voltak azok, akik, miután a televízióban lehetetlenné vált az objektív és morális újságírás, a Naplóban folytatták ugyanazt. Csíkos Zsuzsát 1991. február elsején az igazgató felfüggesztette, megtiltotta számára a képernyôn való megjelenést az elôzô napon a TV Híradóban elhangzott kommentárjáért, amelyben azt mondta: ha az országot a gazdasági érdekek és Ante Markovic´ reformjai nem tudják összetartani, az háborúban fog szétesni.
Február 22-én Balázs Attila, Bódis Gábor, Csíkos Zsuzsa, Keszég Károly és Németh G. Árpád mint a Napló alapítói, állandó munkatársai és tulajdonosai felmondást kaptak az Újvidéki Televízióban. A közvetlen kiváltó ok a Naplóban megjelent Szveti-szláv show címû cikk volt, amelyben Milenkovic´ Szvetiszlávot bírálták, aki a kalasnyikov-botránnyal foglalkozó riportjában a történtekért a vajdasági magyarok kollektív felelôsségét is felvetette. A felmondást kapott újságírókat azzal vádolták, „hogy a Naplóban megjelentetett írásaikkal rombolták az Újvidéki Televízió tekintélyét, ahol állandó munkaviszonyban voltak, támadták a televízió szerkesztéspolitikáját, goromba támadásokat intéztek a másként gondolkodó kollégáik ellen és kinevették ôket, emellett kettôs személyi jövedelmet húztak, amivel anyagi kárt okoztak az Újvidéki Rádió Televíziónak”. Az öt újságíró fellebbezett a döntés ellen a televízió illetékes szerveinél és a bíróságon is.
Közben március 9-én Belgrádban ellenzéki tüntetések kezdôdtek, Vuk Drasÿkovic´ felszólította a polgárokat a tévé-Bastille (így nevezték akkor szerb ellenzéki körökben a gyûlölt állami, Belgrádi Televíziót) lerombolására. Vukot letartóztatták, a tankokat az utcákra vezényelték, de a Szerbiai Rádió és Televízió vezetôségének egy része néhány nappal késôbb mégiscsak lemondott, másokat pedig leváltottak. Az Újvidéki Községi Munkaügyi Felügyelôség 1991. március 29-én írásban utasította az RTV megfelelô szerveit, hogy helyezzék hatályon kívül a munkaviszony megszûnésérôl szóló végzést. Az öt újságírót azonnal vissza is vették.
Ez az eset fordulópont volt a jugoszláviai sajtó történetében. Elôször kaptak újságírók írásaikért tömegesen felmondást, ugyanakkor elôször történt meg az is, hogy egy újságíró az állami hivatalos véleménnyel ellentétes véleményt is közölni tudott egy független médiában.
Az események közben felgyorsultak: Szlovénia és Horvátország kihirdette a függetlenségét, kitört a szlovéniai, majd a horvátországi háború, amely késôbb átterjedt Boszniára és Hercegovinára is. Megérkeztek az elsô katonai behívók. Elôször a férfiak mentek el, a katonai behívók elôl menekültek. Elôször csak Magyarországra, abban bízva, ha vége lesz, és amnesztiát hirdetnek a katonaszökevényeknek, visszatérnek. A harcok pedig csak nem lankadtak. A gazdasági helyzet napról napra romlott, beindult a hiperinfláció: a rohamosan elértéktelenedô, késve érkezô fizetésekbôl nem lehetett megélni. A televízióban és a rádióban 1992 végén sok újságírót kényszerszabadságra küldtek, elsôsorban a másként gondolkodókat. A Magyar Szó megjelenése 1993-ban rendszertelenné vált.
A politikai üldöztetés, a gazdasági helyzet rohamos romlása egyre több embert kényszerített szülôföldje elhagyására. Az öt újságíró közül hárman – Balázs Attila, Bódis Gábor és Németh G. Árpád – külföldre távoztak, Keszég Károly meghalt, egyedül csak Csíkos Zsuzsa maradt Újvidéken.

Kényszerpályák, kényszeremigrációk

Tíz év alatt – 1990 és 2000 között – 140 vajdasági magyar újságíró, szerkesztô, zenei szerkesztô, operatôr, fotóriporter, gyártásvezetô, rendezô és rendezôasszisztens távozott külföldre a tartományi jellegû magyar sajtószervekbôl (1. táblázat), s közülük csak négyen tértek vissza. Ez rosszabb arány, mint az ENSZ Menekültügyi Hivatalának statisztikája, mely szerint a háborús térségekbôl menekültek 5 százaléka tér vissza otthonába a háború befejezése után. A tömeges kivándorlás óriási érvágás volt a vajdasági magyar nyelvû újságírásnak: egy ekkora közösséget, mint a vajdasági magyarság, érzékenyen érint bármely szakma létszámának zuhanása, a sajtóé különösen. Persze a szakma és a közvélemény nem egyformán reagált minden újságíró külföldre távozására: bizonyos ellenzéki, éles tollú újságírók kivándorlását a kollégák is, a közönség is sajnálattal vettek tudomásul, más, a hatalmat gátlástalanul kiszolgáló bértollnokok emigrációját értetlenül fogadták.

1. táblázat
Akik elmentek
újságíró-szerkesztô 99
újságíró-bemondó 1
újságíró-költô 4
újságíró-lektor 1
újságíró-könyvtáros 1
karikaturista 1
fôszerkesztô 6
bemondó 7
lektor 5
fotóriporter 2
fotóriporter-újságíró 1
grafikai szerkesztô-illusztrátor 3
gyártásvezetô 6
operatôr 5
rendezôasszisztens 1
zenei szerkesztô  3
filmvágó  1
összesen: 147

2. táblázat
A szerkesztôségek veszteségei
Újvidéki Televízió 58
Újvidéki Rádió 37
Magyar Szó 41
Hetilapok
Hét Nap 4
Képes Ifjúság 3
Napló 1
Családi kör 1
Jó Pajtás 1
Új Symposion 1
   Összesen: 147

Legtöbben a televízióból mentek el (2. táblázat), a második legnagyobb vesztes a Magyar Szó, a Vajdaság legnagyobb magyar szerkesztôsége (1990-ben 165 alkalmazottal). Utána következett a rádió, ahol 1991-ben 113 foglalkoztatott volt a fizetési listán. A legnagyobb nyomás is ezekre a szerkesztôségekre nehezedett. A televízió és a rádió helyzetét még az is nehezítette, hogy nem homogén környezetben voltak, míg a Magyar Szó és a Hét Nap újságírói a rájuk erôltetett fôszerkesztô ellen könnyebben összefoghattak egy nemzetileg homogén környezetben.
Legtöbben Magyarországra vándoroltak (3. táblázat). Ez érthetô is: Magyarország az anyaország, földrajzilag is a legközelebb áll hozzánk, és aki továbbra is a sajtóban kívánt dolgozni, nyelvi okokból szintén csak Magyarországot választhatta. Az sem volt mellékes, hogy Magyarországon akkor már lezajlott a rendszerváltás. Ráadásul a kivándoroltak egynegyede az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarán magyar nyelvet tanult, fordítói, könyvtárosi vagy tanári diplomát szerzett. Nyugat-Európát azok választották, akik a háborús gócponttól messze akartak kerülni, rokoni, családi kapcsolataik voltak, jól beszélték a nyelvet, vagy épp német származásukra való tekintettel könnyebben bevándorolhattak és állampolgárságot is kaphattak, vagy jól jövedelmezô álláshoz jutottak az Európai Unió valamelyik országában. Az egykori Jugoszlávia függetlenült tagköztársaságaiba rokoni vagy családi kapcsolatok miatt mentek, de voltak olyanok is, akiknek az új határokon túl ingatlanjaik voltak: ôk az „ahol a házam, ott a hazám” elvet követték. Amerika ugyan „a korlátlan lehetôségek hazája”, Ausztrália és Kanada is szívesen látta a bevándorlókat, de oda csak a legelszántabbak és legfelkészültebbek vándoroltak ki, nem ritkán családi háttérrel vagy korábbi kapcsolatokkal.
Legtöbben a háború elsô két évében, 1991-ben és 1992-ben és a hiperinflációs 1993-ban mentek külföldre (4. táblázat). A kilencvenegyes év azért is csúcstartó, mert a 44 ember alig fél év alatt költözött ki. A következô évben, amikor a háború kiterjedt Bosznia–Hercegovinára is, a televízióban és a rádióban megkezdôdtek a kényszerszabadságolások, ami újabb lökést adott a kivándorlási hullámnak. A következô évben, 1993-ban a hiperinfláció kényszerítette elköltözésre a mind nehezebb anyagi körülmények között élô városi értelmiségieket. A Magyar Szó például papírhiány miatt rendszertelenül jelent meg, az amúgy is nyomorúságos, 5-10 márkás fizetések rendszertelenül érkeztek.
A politikai és gazdasági emigránsok már az elsô hullámban, 1993-ig távoztak. A következô év, az Avramovic´-féle dinár bevezetésével stabilizációt hozott: a mérsékelt infláció mellett nôttek a személyi jövedelmek, így 1994-ben csak heten, ’95-ben és ’96-ban pedig egy újságíró sem távozott külföldre. A második nagy kivándorlási hullám a dinár újabb elértéktelenedésével és a politikai helyzet romlásával indult meg, és 1999-ben, a NATO-intervenció alatt és után tetôzött. Addigra azonban már szinte nem maradt senki a legkeményebb ellenzéki újságírók közül, aki különösen veszélyeztetve érezte volna magát politikai álláspontja miatt. Ám idôközben a magyarországi sajtószervekben is minden kiadó hely betelt, ráadásul a bevándorlás is egyre nehezebb, a hatóságok egyre több feltételhez kötik. Nem mellékes körülmény az sem, hogy a kilencvenes évek elején a VMDK akkori elnöke, Ágoston András egy kétértelmûen értelmezhetô nyilatkozatában azt mondta: ha atrocitások történnek, százötvenezer magyar fogja elhagyni Vajdaságot, amivel újabb lökést adott az ingadozóknak. Szerencsére ma a Vajdasági Magyarok Szövetsége más politikát folytat, igyekszik mindenkit az itthon maradásra bírni. Hogy ki járt jobban, ki a boldogabb ma, az itthon maradottak vagy az elvándoroltak, szubjektív megítélés kérdése, az azonban sokatmondó tény, hogy Magyarországról csak két kivándorolt újságírónk tért vissza, Kanadából és Macedóniából pedig egy-egy.
A legnagyobb csapás a vajdasági magyar újságírást éppen ott érte, ahol a legerôsebb volt: legtöbben épp a 30–39 éves korosztályból mentek el, pályájuk csúcsán, amikor már megfelelô gyakorlattal és tudással rendelkeztek (5. táblázat). Ez a korosztály teszi ki a kivándorlóknak több mint felét, 50,34 százalékát. Ha ehhez hozzáadjuk a negyvenévesek generációját, akik 21,09 százalékkal a második legnépesebb csoport, akik általában a szerkesztôségek vezetô kádereit adják, a veszteség súlya még inkább érzékelhetô. A legfiatalabb, huszonéves generációval együtt e három korosztály a kivándorlóknak több mint 80 százalékát teszi ki, ami egyértelmûen arra utal, hogy a jövônk is elúszott: derékhad és utánpótlás nélkül sajtó nem képzelhetô el. A kivándoroltak átlagéletkora a rendelkezésünkre álló adatok szerint 37,89 év volt a kivándorlás pillanatában. Ma a tartományi tájékoztató szervek magyar nyelvû szerkesztôségeiben dolgozók átlagéletkora ennél sokkal magasabb, a Magyar Szóban 46 év, a televízió magyar szerkesztôségében pedig 45,6 év.
A minôségi veszteség legszemléletesebb mutatója az iskolai végzettség (6. táblázat). Erre vonatkozó adataink csak megközelítôen pontosak: a 147 személy közül csak 23 iskolai végzettségét (azaz az emigránsok 15,65 százalékát) nem tudtuk azonosítani. Az emigránsok többségének egyetemi végzettsége van, sokan felelôs tisztségekben voltak itthon is, az új hazájukban, új munkahelyükön is. Legtöbben, 34-en a Magyar Tanszéken szereztek diplomát egyetemi, egy személy pedig fôiskolai szinten, és még négyen kezdték meg ezen a karon a tanulmányaikat, de nem fejezték be. Közgazdasági egyetemi végzettséggel kilencen vándoroltak ki, fôiskolát pedig hárman végeztek. Jogászi diplomával hárman távoztak, jogi fôiskolai végzettséggel egy személy. Interdiszciplináris szakon ügyviteli jogon ketten végeztek. Bölcsészeti Karon angol nyelvbôl hárman szereztek diplomát, ketten-ketten német nyelvbôl és jugoszláv irodalomból, egy-egy személy pedig francia nyelvbôl és arab nyelvbôl. Színház- és filmmûvészeti karon három operatôr és két gyártásvezetô végzett. Képzômûvészeti Akadémián ketten szereztek képesítést. Két agrármérnök, két tornatanár és két pedagógus, négy tanárképzô fôiskolát végzett diplomásunk is távozott, de egy-egy pszichológus, politológus, biológus és vegyész is. Gimnáziumi végzettséggel 12-en vándoroltak ki.
Az egyik legfontosabb kérdésünk az volt, hogy ki mivel foglalkozik kivándorlás után Magyarországon (7. táblázat).
A lista nem teljes: a felmérés során nem mindenkit tudtunk elérni, közvetett úton sem tudtuk követni azoknak a karrierjét, akik messzire távoztak, vagy nem tartják a kapcsolatokat egykori szerkesztôségükkel, kollégáikkal.
A Magyarországra távozók többsége megmaradt az újságírásnál, sôt gyakran együtt maradtak vagy újból összetalálkoztak, egyazon szerkesztôség tagjai. Ilyen csoportok alakultak ki a Duna TV körül, ahol ma sok egykori újvidéki tévés dolgozik újból együtt, de vidéki lapoknál, helyi televízióknál is. A budapesti csoport a legnépesebb: itt 73 emigránsunk él. A második a szegedi: oda 12-en mentek. Öten költöztek Veszprémbe, hárman Szolnokra, de Pécsett, Baján, Kecskeméten és más vidéki városokban is dolgoznak a helyi sajtónál, kiadóknál egykori vajdasági magyar sajtómunkások. Sokan kerültek vezetô funkciókba új szerkesztôségeikben, pár év alatt szinte mindenki visszajutott arra a szintre, amelyrôl innen elment. A többség háromnál kevesebb munkahelyet váltott a kivándorlás óta, és jól beilleszkedett az új szerkesztôsége munkájába. Gáspár Mihályt, a Magyar Szó néhai szerkesztôjét például másfél évvel a kivándorlása után már az év újságírójának választották a Mai Napnál.
Akik Nyugatra költöztek, kevés kivétellel pályát módosítottak, és nem újságírással keresik kenyerüket. Ilyen kivétel Sándorov Péter, a rádió egykori külpolitikai szerkesztôje, aki a BBC-nél csinált szép karriert, a magyar adások fôszerkesztô-helyettesi tisztéig vitte. Bódis Gábor a Szabad Európa Rádióban tudott érvényesülni, elôbb a magyar, majd annak megszûnése után a délszláv szerkesztôségben, ma ott igazgatóhelyettes.

Lefejezett szerkesztôségek

Újvidéki Televízió: Már a Szerbiai Kommunista Szövetség 1987 ôszén megtartott VIII. értekezlete után látszott, hogy az új rezsim nemcsak a Belgrádi Televíziót, hanem az Újvidéki TV-t is szeretné bekebelezni. Belsô átszervezésekkel legyöngítették a tartományi tévét, majd áthelyezték Belgrádba a döntéshozatalt és az elôfizetést. A kisebbségi szerkesztôségek mûsoridejét megnyirbálták, a fôszerkesztôi székbe pedig olyan személyt ültettek, aki még az állami hírügynökség, a Tanjug híreit is cenzúrázta. Megkezdôdött a magyar szerkesztôség és a magyar nyelvû mûsorok leépítése. A nyolcvanas évek végén, 1990 októberéig körülbelül 100-110 ember volt a magyar szerkesztôség fizetési listáján, ezek közül 40-45 újságíró-szerkesztô, 4-5 bemondó, 1-2 lektor, 5 gépírónô és körülbelül 40-45 fôs produkciós személyzet. A gyártási részleget 3 rendezô, 4 adásrendezô, 3 rendezôasszisztens, 2 filmvágó, 6 producer és gyártásvezetô, 8 operatôr, 7 hangfelvevô, 6 gépkocsivezetô-világosító és két illusztrátor alkotta. A produkciós részleget egy átszervezés keretében elvették a szerkesztôségtôl, azóta folyamatosan csökken a közös produkcióban is a magyar rendezôk, asszisztensek, gyártásvezetôk, operatôrök, hangfelvevôk és világosítók száma. Más szerkesztôségekben is dolgoztak magyarok, és készítettek mûvelôdési, szórakoztató, gyermek-, dokumentum- és oktatómûsorokat, ma ezekben a szerkesztôségekben magyar munkatársak csak hírmondónak maradtak, mûsorok pedig magyar nyelven csak a magyar szerkesztôségben készülnek. Legnagyobb csapás az újságírók csoportját érte. Ma már csak feleannyi újságíró van, mint a nyolcvanas évek végén, a szerkesztôség fénykorában volt. Képzettség szempontjából is romlott a szakemberállomány: a 25 újságíró, szerkesztô, lektor és bemondó közül 16-nak van egyetemi diplomája, ez a szerkesztôség 64 százaléka, míg a tévébôl elvándorolt 58 személy 68,97 százaléka rendelkezett egyetemi oklevéllel. Fôiskolai végzettséggel négyen rendelkeztek (6,89 százalék), középiskolai végzettséggel tizenketten (20,69 százalék) két személy (3,45 százalék) iskolai végzettségérôl nincs megbízható adatunk. A televízióból az 58 kivándorló közül 48 települt át Magyarországra (82,76 százalék), négyen Nyugat-Európába, egy személy más volt jugoszláv tagköztársaságba, öten pedig a tengerentúlra.
A televízió magyar szerkesztôségére a heterogén környezet miatt is nagy a nyomás nehezedett, s még ma is tapasztalható az intolerancia. A többi kisebbségi szerkesztôségekbôl is vándoroltak ki külföldre, de szinte kizárólag Nyugatra (kivéve a szlovákokat). Romániába senki sem kívánkozott, s a ruszinok se költöztek Ukrajnába, amely az anyaországuknak számítana. A ma körülbelül 15 tagú szerkesztôségek 4-8 embert veszítettek az elmúlt 10 év alatt, tehát a szerkesztôségek egyharmadát. A legnagyobb veszteség tehát a magyar szerkesztôség állományát érte: létszámát gyakorlatilag megfelezték, ami azt a tendenciát tükrözi, hogy a magyar kisebbségi mûsort, szerkesztôséget és az egész magyar kisebbség státusát a többiekkel egy szintre csökkentsék.

*

A Magyar Szó a vajdasági magyarság legrégebbi és legtekintélyesebb sajtóorgánuma. Szerkesztôsége a legnagyobb volt, és még ma is a legnagyobbnak számít: sokan kezdték ott pályafutásukat, és csináltak karriert késôbb más médiumoknál. Az utolsó békeévben, 1990-ben 165 alkalmazottja volt, ma 2000-ben már csak 89, közülük 51 újságíró, 7 lektor, 3 fotóriporter, 8 tördelô-mûszaki szerkesztô, 7 gépíró, 5 titkárnô és 8 hirdetésszervezô. A Magyar Szóból 41-en mentek külföldre, közülük 33-an Magyarországra (80,49 százalék), ketten Nyugat-Európába, hárman a volt jugoszláv tagköztársaságokba és hárman a tengerentúlra.
A Magyar Szót nemcsak mennyiségi veszteségek érték, de a káderállomány képzettségi szintje is megromlott: innen is a legjobban képzett középgeneráció ment el. Jelenleg a lap 27 alkalmazottjának van egyetemi végzettsége (30,34 százalék), 16 személynek van fôiskolai diplomája (17,98 százalék), 41-nek középiskolai képesítése (46,06 százalék), és 5 szakképzetlen dolgozik a lapnál. Az elvándoroltak képzettségi struktúrája így nézett ki: 25 egyetemi végzettségû (60,98 százalék), 8 fôiskolai végzettségû (19,51 százalék) és 3 középiskolai végzettségû (7,32 százalék) alkalmazott, 5 kivándorolt iskolai végzettségérôl nincsenek pontos adataink (12,19).
A Magyar Szó mint nemcsak alcímében, hanem valójában is a demokratikus közvélemény napilapja, legjobb újságíróinak elvándorlását talán soha nem fogja kiheverni.

*

A Magyar Szó és a televízió mellett az Újvidéki Rádió a vajdasági magyarság harmadik legjelentôsebb sajtószerve. A háború kitörésének évében, 1991-ben a magyar szerkesztôségnek 113 alkalmazottja volt, 100 újságíró, szerkesztô, lektor és bemondó, 11 gépírónô és két titkárnô. Mára a szerkesztôség létszáma 65-re csökkent, közülük 56 újságíró, szerkesztô, lektor és bemondó. A rádióból 37-en mentek el, 33-an Magyarországra (89,20 százalék), ketten Nyugat-Európába és egy-egy alkalmazott a volt jugoszláv tagköztársaságokba és a tengerentúlra.
A rádiót legtöbben (16-an) 1991-ben, az elsô háborús évben és a hiperinflációs 1993-ban hagyták el – leginkább a gazdasági körülmények és a háború miatt.
A legutolsó háborúban, a NATO-bombázások idején megsemmisítették a Rádió középhullámú adóját is, amely  valamikor fogható volt Nyugat-Európában is, és igen kedvelt volt külföldre szakadt honfitársaink köreiben: ezzel nemcsak a mûsorkészítés személyi, hanem mûszaki feltételei is ellehetetlenültek.

A visszahozhatatlan veszteségek

Ahogy múlik az idô, egyre kevesebb az esély arra, hogy azok közül, akik elmentek, valaki is visszajön. A többség jól beilleszkedett az új környezetébe, munkája van, a gyerekei iskolába, egyetemre járnak, ha idônként honvágya van is, túlteszi magát rajta, amint az itthoni sorban állásokról hall. Akkor is visszaretten a hazaköltözéstôl, amikor a rotopapírhiányról és az alacsony fizetésekrôl értesül, amikor az otthon maradt kollégák arra panaszkodnak, hogy ha el is készítettek egy jó tv-mûsort, lehet, hogy a nézôközönség fele se látta, mert vagy mûszaki okokból az adó nem sugározta, vagy a kényszerkikapcsolások miatt fél Vajdaság áram nélkül volt este a sötétben. Aki letelepedett és ingatlant vásárolt az itthon eladott örökségbôl, lakásból vagy az új hazában felvett hitelbôl, már nyilván nem szándékozik hazajönni. Esetleg csak nyáron pár napra látogat haza, a szülôkhöz, rokonokhoz, barátokhoz. Gyakran nemcsak a gyerekeket vitték magukkal a kivándorlók, hanem a szülôket is, a testvérek pedig esetleg szálláscsinálók voltak az új hazában, az idôsebb a fiatalabbnak, az élelmesebb a kevésbé élelmesnek. Akinek megvan a munkája és lakása, az a következô célként az állampolgárság megszerzését tûzte ki. Egy kanadai, amerikai, nyugat-európai útlevél sok kaput megnyit külföldön, de a magyar útlevél is sokkal kívánatosabb ma az egyesült Európa kapujában, mint a jugoszláv. Az elvándoroltak tartós maradásra rendezkednek be.
Vannak, akik már a végsô nyugalomra is ott találnak rá. Elôször tehetséges költônk, Sziveri János halt meg az emigrációban, Budapesten. Fiatalon, 1992-ben. Ott is temették el. Majd Soós József újságíró Budapesten 1995-ben, Kókai Ferenc gyártásvezetônk 1996-ban Németországban, utána hirtelen hárman is, Guelminó Sándor, a rádió mûvelôdési rovatának egykori újságírója 1998 januárjában, ugyanez év tavaszán pedig a két nagy barát, Mucsi Géza és Molnár Imre távozott gyorsan egymás után. Mucsi Géza az Újvidéki Rádió volt sportújságírója az elsôk között ment el, amikor a horvátországi háború kitört. Molnár Imre az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, s ott lett újságíró, egy kaliforniai emigráns magyar lapnál, majd a Napló indulása után kezdett elôször itthon is publikálni. Amikor hazajött, a harcterekrôl tudósított. A halál Albániában, munka közben érte: a Mai Napnak tudósított Tiranából, az ottani zavargásokról, amikor szívinfarktus végzett vele. Élete, munkája és halála a legszorosabban összefüggött a balkáni tragédiával. Az 1998-as év Szeles Károlyt, a Magyar Szó egykori karikaturistáját is elvitte.
A kétezres évnek is voltak halottjai. Cservenák János, aki a tévé, majd a Dolgozók címû szakszervezeti lap újságírója volt, késôbb Magyarországon vállalkozóként kereste a kenyerét, váratlanul, a túlhajszolt élettempó miatt halt meg. Még fiatalabb volt Burcsár Zsolt, akit szintén televíziós újságíróként ismerhetett meg a közönség: korán pályát módosított, vállalkozásba fogott itthon, majd Magyarországon, és ott is halt meg közlekedési szerencsétlenségben 41 évesen. Tíz év nem nagy idô, de elvándorolt újságíróink közül már kilencen örökre eltávoztak.
Hol van tehát az ígéret földje? Nézôpont kérdése. A kivándorlás kényszerbôl történt, egyrészt a mozgósítások, másrészt a politikai nyomás, harmadrészt a gazdasági romlás, a szegénység, a reformok elmaradása, a tehetetlenség, a kilátástalanság érzése miatt. Sokak számára azonban ez a kényszerpálya az ígéret földje is volt egyben. Mások, akik itt maradtak, úgy érzik, éppenséggel ôk vannak kényszerpályán, akaratuk ellenére kirekesztve a demokrácia, a haladás és a jólét vívmányaiból, s a külföld számukra igazán az elérhetetlen ígéret földje. Akik idôben elmentek, jó álláshoz jutottak, új egzisztenciát teremtettek maguknak és családjuknak, felvették az új haza állampolgárságát, már nem jönnek vissza. Pedig ránk férne a tapasztalatuk, tudásuk: a tájékoztatás technológiája a világban hihetetlen tempóban fejlôdött, amíg mi itt senyvedtünk.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu