Egy asszony már két évtizeddel ezelôtt sem szült annyi gyereket az Európai Unió országaiban, mint amennyi a népesség fenntartásához kellene: 1980-ban az egy nôre jutó szülések száma átlagosan 1,82 gyermek volt, 1998-ban pedig 1,45, ami messze alatta marad a reprodukciós szintnek. Mondhatjuk-e ilyen körülmények között azt, hogy Európa számára a bevándorlás kényszer, nem pedig a fönnmaradás egyedüli lehetôsége? – ezzel a kérdéssel indította a Friedrich Naumann Alapítvány kerekasztal-beszélgetését október 6-án Nagy Boldizsár nemzetközi jogász. Ha a bevándorlás Európa közös problémája, akkor – folytatta – önkéntelenül fölvetôdik a következô kérdés: hol legyen a bevándorlással kapcsolatos döntéshozatal centruma, és mi legyen a vezérelve? Nemzeti szinten kell-e döntéseket hozni, vagy pedig a döntéshozatalnak az Európai Unió felelôsségi körébe kellene tartoznia? Az amszterdami szerzôdés érdekes módon az elsô öt esztendôben a bevándorláspolitikát nem vonja az Európai Közösség jogkörébe, és azután is egyhangú döntés szükséges arról, lesz-e közösségi szintû bevándorláspolitika avagy sem. Ha a döntés az egyes nemzeti kormányok hatáskörébe tartozik, akkor is fölmerül egy sor további kérdés: erôteljes, pozitív, cselekvô, önálló elvekkel bíró bevándorláspolitikát akar-e folytatni egy kormány, vagy pedig csupán reagálni akar valamilyen módon a  bevándorlás nyomására? Akárhogy dönt az adott nemzeti kormány, mindenképpen szembekerül két újabb kérdéssel. Az egyik: kik legyenek – az akár aktív, akár passzív – bevándorláspolitika preferált csoportjai? (Magyarországon mint ismeretes, ez rendkívül élesen vetôdött fel a külsô állampolgárság és a határon túli magyarok számára tervezett státustörvény kapcsán.) A másik: mi legyen a bevándoroltakkal? Integrálni akarjuk ôket, vagy asszimilálni? Meg akarjuk ôrizni teljes sokszínûségüket, lemondva arról, hogy az egész társadalmat átfogó identitás alakuljon ki, vagy tiszta politikai nemzetfogalom kialakítására törekszünk?
A fönti s az ezekbôl elágazó kérdéseket taglaló beszélgetésben, amelybôl az alábbiakban idézünk fel néhány részletet, Cornelia Schmalz-Jacobsen, prominens FDP-politikus, a német kormány korábbi, külföldiekkel kapcsolatos ügyekért felelôs kormányhivatalnoka vett részt, valamint Kaltenbach Jenô, a kisebbségi jogok országgyûlési biztosa és Kôszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság ügyvezetô elnöke. Összeállításunkban ennek kapcsán közöljük a Helsinki Bizottság jelentését, Törzsök Erika áttekintését az európai migrációs folyamatokról, Surányi Zoltán esettanulmányát a vajdasági újságírók elvándorlásáról, valamint Kontra Ferenc publicisztikáját.

További információk a magyar menekültügyrôl:

Kôszeg Ferenc: Menekültek pedig vannak. Népszabadság, 1999. február 6.
Összefoglaló jelentés a Szombathelyi Határôr Igazgatóság közösségi szállásáról. Magyar Helsinki Bizottság, 1999. április.
Háttérinformáció a Magyar Köztársaságban fennálló helyzetrôl a menedékkérôk visszaküldésével kapcsolatban (angolul). ENSZ Menekültügyi Fôbiztosság, Genf, 1999. december.
Feltételeket az élethez. Levél a Magyarországra menekült vajdasági magyarok ügyében. Népszabadság, 2000. január 29.
Jugoszláv Szövetségi Köztársaság: Még mindig elfeledve: A katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadók helyzete a koszovói konfliktus után (angolul). Amnesty International, 2000. június 19. (A Index: EUR 70/28/00), (www.amnesty.org)
Migrációs statisztikák a Belügyminisztérium honlapján:
www.b-m.hu/bevandorlas/index.htm.
A Magyar Helsinki Bizottság (MHB) 1989-ben alakult nem-kormányzati szervezet, az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetsége tagszervezete. A Bizottság nyomon követi az Emberi Jogok Európai Egyezményében rögzített jogok érvényesülését, ingyenes jogi segítséget nyújt az emberi jogaikban megsértetteknek, és a nyilvánosság elé tárja a jogsértéseket. Különösen fontos feladatának tekinti, hogy a rendôrségi fogdák, a büntetés-végrehajtási intézetek folyamatos megfigyelésével civil, társadalmi felügyeletet gyakoroljon a rendvédelmi szervek felett. A Bizottság 1994 óta vesz részt a menekültekkel kapcsolatos jogvédelmi munkában: jogi tanácsokat ad és ingyenes jogi képviseletet biztosít a menedékkérôknek, menekülteknek és migránsoknak. 1998 óta a Menedékkérôk hatékony jogvédelme elnevezésû program keretében, az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosság partnerszervezeteként országos jogi tanácsadó hálózatot mûködtet a menedékkérôk számára. E programhoz három jogklinika kapcsolódik, amelyben az ügyvédek mellett dolgozó joghallgatók a gyakorlatban ismerkednek meg a menedékkérôkkel kapcsolatos jogi feladatokkal.
A Bizottság folyamatos kapcsolatban áll a kormányzati szervekkel, a Belügyminisztérium, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal támogatja tevékenységét. (További információért kérjük keresse fel honlapunkat a www.helsinki.hu internetcímen.)

1. Magyarország és az 1951-es genfi egyezmény
1989-ben Magyarország földrajzi korlátozással csatlakozott az 1951-ben létrejött genfi egyezményhez. A földrajzi korlátozást a Menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvény hatályba lépésével egyidejûleg, 1998. március 1-jével oldották fel. A Magyar Helsinki Bizottság üdvözölte ezt a döntést, és a menedékjogi törvény elfogadását biztató elôrelépésnek tekintette.
Mindazonáltal a Bizottság az elmúlt három évben folyamatosan bírálta is a menekültekre vonatkozó jogszabályokat és a menekültügyi gyakorlatot. Például a törvény nem határolja el egyértelmûen a menedékjogi és az idegenrendészeti eljárást. Így számos menedékkérô egyúttal illegális migránsnak, jogsértô külföldinek minôsül: ezen az alapon tartják ôket fogva a határôrség közösségi szállásain.

2. A Magyar Helsinki Bizottság aggasztónak tartja, hogy a magyar menekültpolitikát idegenrendészeti szemlélet uralja: a menedékkérô mindenekelôtt biztonsági kockázatnak számít. A menekültpolitika nem a menekültek integrálását tekinti céljának. Magyarország a menekülôk szempontjából tranzitország maradt. Ezt csak részben magyarázzák gazdasági okok. Nem kevésbé fontos tényezô a menedékjogi eljárás elhúzódása, a tartós és hatékony védelemben való részesülés csekély valószínûsége és az, hogy a menekültügy rendszere alig nyújt lehetôséget az integrációra. Mindez arra kényszeríti a menekülôket, hogy másutt, elsôsorban az Európai Unió országaiban keressenek védelmet.
A földrajzi korlátozás feloldása elôtt, 1997-ben a magyar menekültügyi hatóságok 177 kérelmet dolgoztak fel.
A kérelmezôk száma 1998-ban 7118-ra, 1999-ben 11 412-re emelkedett. Ugyanakkor a menekültügyi hatóság költségvetése csökkent, a kérelmek ügyében döntést hozó tisztviselôk létszáma pedig sohasem haladta meg a 30 fôt. Ennek következtében a döntéshozatal folyamata rendkívüli mértékben lelassult, az eljárások minôsége nem megfelelô.
A döntéseket nem támasztja alá sem a kérelmek mélyreható értékelése, sem a kérelmezô hazájában uralkodó állapotok alapos ismerete.
Számos kérelmezô, akit menekültként kellett volna elismerni, csupán befogadottként részesül védelemben. Ez a jogállás nem biztosít tartós védelmet a menekülôknek.
Elismerjük: a Menekültügyi Fôbiztosság és a nem-kormányzati szervezetek bírálata nem maradt hatástalan. A menedékjogi törvény 1999. évi módosítása értelmében a menekültügyi hatóság határozata ellen a bírósághoz benyújtott felülvizsgálati kérelem halasztó hatályának a repülôtéri eljárásban is érvényesülnie kell. A jogszabály-módosítás korlátozta az idegenrendészeti ôrizet és a határôrség közösségi szállásain való kötelezô tartózkodás idejét, jóllehet a tizennyolc hónap, ameddig a külföldit idegenrendészeti ôrizetben vagy a zárt közösségi szálláson fogva tarthatják, európai összehasonlításban példátlanul hosszú.

3. Nô a megszüntetett eljárások száma és aránya. Ez azt jelenti, hogy egyre több menedékkérô tûnik el már az eljárás alatt.
Amióta a menedékjogi törvény hatályba lépett, évrôl évre nô a megszüntetett eljárásoknak mind száma, mind pedig az összes eljáráshoz viszonyított aránya.

Év Összes  Megszüntetett Százalék
 eljárás (fô) eljárás (%)
1998 4558 1174 25,8
1999 11412 5786 50,7
2000. augusztus 31-ig 6368 3730 59
Az eljárás megszüntetésére általában akkor kerül sor, ha a kérelmezô kivonja magát az eljárás alól (Menedékjogi törvény, 35. § c. pont), azaz eltûnik. A megszüntetett eljárásokra vonatkozó adatok azonban semmiképpen nem jelzik pontosan, hányan menekültek Magyarországról tovább, elsôsorban Ausztria, onnan pedig Németország, Svájc, Franciaország, kisebb részben Szlovénia, Olaszország felé, mert ha a kérelmezô az eljárás elôrehaladott szakaszában tûnik el, ügyét sok esetben nem az eljárást megszüntetô, hanem a kérelmet elutasító határozattal zárják le.
Különösen feltûnô, mennyire magas a megszüntetett eljárások aránya azok között, akik olyan országokból érkeztek, ahová önként bizonyára nem térnek vissza, és ahová részint politikai, részint pedig gyakorlati okból kényszerrel sem lehet visszaszállítani ôket. 1988-ban 820 afgán kérelmezô közül mindössze 74 esetében (9%) szüntették meg az eljárást. A megszüntetések száma 1999-ben 1058-ra (54,4%), 2000-re pedig 1190-re (73,2%) emelkedett. Minthogy a közösségi szállásokon 2000. augusztus 8-án mindössze 87 afgán állampolgárt tartottak fogva, idegenrendészeti ôrizetbe pedig 1998–99-ben 21 afgán került, megállapítható, hogy három év alatt legalább 2000 afgán kérelmezô eltûnt a rendszerbôl. Többségük feltehetôleg továbbmenekült Nyugat-Európa felé.
Bár az abszolút számok kisebbek, a megszüntetett eljárásoknak az összes eljáráshoz viszonyított aránya hasonló emelkedést mutat az iraki kérelmezôk esetében: 1998-ban 82, 1999-ben 241, 2000 elsô hét hónapjában pedig 172 kérelmezô esetében szûnt meg az eljárás (22, 42 és 56,6%).

4. A védelemben részesülôk 78 százaléka csak rövid távú védelmet kapott. A magyar hatóságok a befogadottakat nem kívánják integrálni. Velük kapcsolatban a menekültpolitika célja, hogy minél hamarabb térjenek vissza a hazájukba. Csakhogy erre a legtöbbjüknek nincs lehetôsége.
1998. március 31-tôl 2000. augusztus 31-ig a 3355 menedékkérô – az összes kérelmezô 15,7%-a – részesült védelemben. Még magasabb az arány, ha a kérelmezôk összlétszámából levonjuk azoknak a számát, akik nem várva meg az eljárás végét, eltûntek (9690 fô). A hatóságok 11 648 kérelmezô esetében fejezték be az eljárást: ezzel a számmal összehasonlítva a védelemben részesülôk aránya 28,8%. Vagyis az elismerési arány elsô pillantásra magasabb, mint az Európai Unió országaiban.
Korántsem ilyen megnyugtató azonban a helyzet, ha megvizsgáljuk, milyen védelemben részesültek a kérelmezôk. A genfi egyezmény értelmében vett menekültstátust 1998-tól 2000. augusztus végéig 809-en kaptak, azaz az összes kérelmezô 3,8%-a. A valóságos arányszám még ennél is kisebb. 1998-ban ugyanis azok a nem európai országból érkezett menekülôk, akiket a menedékjogi törvény hatályba lépése elôtt, az ENSZ Menekültügyi Fôbiztosság Budapesti Képviselete ismert el a maga mandátuma alapján menekültként, a törvény hatályba lépése után új, érdemi eljárás nélkül a genfi egyezmény értelmében vett menekültté váltak. Ha a 197 egykori mandátumos menekültet leszámítjuk, a magyar hatóságok 29 hónap alatt csak 711 kérelmezôt, azaz az összes kérelmezô 3,3%-át ismerték el menekültként. 2546 fô, azaz az összes kérelmezô 11,9%-a (a védelemben részesülôk 78,1%-a) csupán befogadotti státust kapott.
A menedékjogi törvény értelmében a befogadottkénti elismerés jóval kisebb értékû, mint az ideiglenes védelem (menedékes státus). A törvény szerint (2. § c. pont) befogadottként az ismerhetô el, aki hazájában halálbüntetésnek, kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak lenne kitéve, noha a genfi egyezmény szerinti menekülési okok (üldöztetés a kérelmezô nemzetisége, vallása, faja, politikai nézetei vagy valamely társadalmi csoporthoz való tartozása miatt) nem vonatkoznak rá. Valójában azokat, akiket nem lehet visszaküldeni a hazájukba, többnyire nem menekültként, hanem befogadottként ismerik el. Ráadásul a törvényhez kapcsolódó kormányrendelet (24/1998. [II. 18.] Korm. rend. 29. § [1] bek.) további feltételhez köti a befogadotti jogállást. Ezt az alacsony szintû védelmet is csak az kaphatja meg, akinek a személyazonossága tisztázott. Ez magyarázza, hogy az elmúlt egy és háromnegyed évben azoknak az afgán, illetve iraki kérelmezôknek, akik egyáltalán megvárták a menekültügyi hatóság döntését, 60,3, illetve 69%-a elutasításban részesült. Ellentétben a menekülttel és a menedékessel, a befogadott semmiféle pénzbeli ellátásra nem jogosult, munkát csak külön munkavállalási engedély alapján végezhet, és a befogadó állomáson vagy annak megfelelô szálláshelyen kell laknia, ahol – minthogy semmiféle jövedelme nincs – teljes ellátást kap. Gyermekei sem óvodai elhelyezésre, sem iskolai oktatásra nem jogosultak. A befogadott rövid idejû tartózkodásra kapott lehetôséget; ezt erôsíti az is, hogy a hatóságnak évenként felül kell vizsgálnia, indokolt-e a befogadotti védelem fenntartása. Hangsúlyozottan ideiglenes jellege ellenére a magyar hatóságok 1999-ben és 2000 elsô nyolc hónapjában befogadottként ismertek el 346 afgán és 79 iraki kérelmezôt, holott a hazatérésre a belátható jövôben nem lesz lehetôségük.
Már a menedékjogi törvény elôkészítése során is számos szakértô gyanakodott, hogy a befogadotti státus voltaképpen a genfi egyezmény kijátszására szolgál. E gyanút a koszovói válság miatt menekülô jugoszláv állampolgárok sorsa teljes mértékben igazolta. A koszovói válság kialakulása idején, 1998-ban, amikor jugoszláv állampolgárok Magyarországon már több mint háromezer kérelmet nyújtottak be, a magyar menekültügyi hatóságok a Jugoszláviából menekülôket (beleértve mind az albán, mind a magyar nemzetiségûeket) gazdasági migránsoknak minôsítették. 1999. február 4-én 837 fôt tartottak közülük fogva a határôrség közösségi szállásain, köztük 158 nôt és 131 gyereket.
Amikor a NATO repülôgépei bombázni kezdték Jugoszláviát, a magyar miniszterelnök kijelentette: aki menekül, azt be kell fogadni. Ezt követôen a jugoszláv állampolgárokat kiengedték a közösségi szállásokról, és a nyílt befogadó állomásokon helyezték el ôket. Ugyanakkor azonban a kormány – a törvényalkotók szándékával ellentétesen, és figyelmen kívül hagyva a Menekültügyi Fôbiztosság magyarországi képviselôjének az Országgyûlés Emberi Jogi, Kisebbségi és Vallásügyi Bizottsága 1999. február 2-i ülésén kifejtett javaslatát – nem hozott határozatot a háborús menekültek ideiglenes védelmérôl, holott ilyen tartalmú kormányhatározat nélkül a menekültügyi hatóságok menedékesként senkit sem ismerhetnek el. Ehelyett egy belsô utasítás értelmében azok, akiknek a kérelmét 1999. március 26-a után bírálták el, és tudták igazolni a személyazonosságukat, befogadottak lettek, függetlenül attól, hogy mikor és milyen okból menekültek el. Az eredmény: menekültként az egész háborús évben mindössze 37 kérelmezôt ismertek el, befogadottként ellenben 1408-at. 2789 kérelmezôtôl (44%), akik megvárták az eljárás befejezését, még a befogadotti elismerést is megtagadták: ôk jogállás nélküli, illegális migránssá váltak, hacsak idôközben nem hagyták el Magyarországot. Az elmúlt egy évben a koszovói albánok – a menekültügyi hatóságok adatai szerint 479 fô – visszatértek hazájukba. Ellenben a szerb és más nemzetiségû szolgálatmegtagadók, az újabb behívásoktól rettegô vajdasági magyarok és a koszovói romák, akiknek házait a visszatérô albánok felgyújtották, teljes bizonytalanságban élnek napról napra, joggal tartva attól, hogy befogadotti státusuk bármikor megszûnhet.
Az elismert 2546 befogadott közül 1998. március 1-je és 2000. augusztus 30-a között 700 fô státusa hivatalosan megszûnt. Elvben tehát 1846 befogadott tartózkodik Magyarországon. Valójában 2000. szeptember 14-én 435 befogadott élt a menekülttáborokban. Mintegy százas nagyságrendû azoknak a száma, akik más ideiglenes szálláshelyen laknak, illetve akik vagy feketén, vagy – fôként a magyar nemzetiségûek – munkavállalási engedély birtokában dolgoznak, és a maguk lábán állnak. Körülbelül 1300-an hiányoznak tehát. Ôk azok, akik megértették, hogy a védelmet nyújtó ország nem kívánja befogadni ôket. Bizonytalan helyzetükbôl az egyetlen kiút, ha vállalva a kockázatot továbbmenekülnek.
5. Integrációs programok, megfelelô szintû magyar nyelvoktatás hiányában még az elismert menekülteknek is kicsi az esélyük arra, hogy önállóan boldoguljanak Magyarországon.
Sok esetben elmennek Magyarországról még azok a szerencsések is, akiket menekültként ismertek el. Elsôsorban valószínûleg nem közvetlenül azért, mert a pénzbeli támogatások összege nem elegendô a megélhetéshez. Hanem azért, mert a menekültellátás rendszere nem biztosítja a feltételeket ahhoz, hogy a menekült minél hamarabb megtanuljon magyarul. Minthogy a támogatásból nem tud megélni, dolgoznia kell (sok esetben feketén), és ez általában lehetetlenné teszi, hogy olyan képzettséget szerezzen, amelynek a segítségével önálló egzisztenciát teremthet. Papíron 790, 1998. március 1-je után elismert menekült tartózkodik Magyarországon. Kilencvenen élnek közülük jelenleg is valamelyik befogadó állomáson. 2000 szeptemberében 586-an részesültek rendszeres létfenntartási hozzájárulásban: ez a támogatási forma csak az elismert menekülteket illeti meg. Eszerint 114-en hiányoznak: vagy nem igényeltek támogatást, vagy már nincsenek Magyarországon.

6. Menekülteket kibocsátó országból Magyarország menekülteket áteresztô országgá változott. Két és fél év alatt a menedékkérôk 75%-a eltûnt Magyarországról.
Az 1998-tól ez év augusztus végéig Magyarországra érkezett 21 338 menedékkérôbôl jelenleg mint kérelmezô, mint befogadott vagy mint elismert menekült 2639 fô tartózkodik Magyarországon: 2000 szeptemberében ennyien kaptak ellátást a menekülttáborokban, a közösségi szállásokon, illetve részesültek elismert menekültként pénzügyi támogatásban. További néhány százan lehetnek azok, akik nem veszik igénybe a támogatást, mert anyagi helyzetük rendezôdött, vagy mert – akár legálisan, akár illegálisan – dolgoznak, és a táborokon kívül laknak. 700 befogadott státusa szûnt meg, ôk valószínûleg – 479 koszovói bizonyosan – visszatértek hazájukba. A többieket, akik nem részesültek védelemben, a törvény értelmében, hacsak nem fenyegeti ôket kínzás, embertelen bánásmód, vissza lehetett és vissza kellett volna küldeni hazájukba.
A határôrségnek a kitoloncolásra vonatkozó adataiból nem lehet tudni, hogy hány kitoloncolást hajtottak végre ténylegesen. Az adatok szerint 1999-ben például 548 afgán és 155 iraki kitoloncolását rendelték el, de bizonyos, hogy Afganisztánba vagy Irakba nem hajtottak végre kitoloncolást. Akiket ténylegesen kitoloncoltak, túlnyomó többségükben a szomszédos országokból, mindenekelôtt Romániából érkeztek, sosem voltak menedékkérôk. Az elutasított menedékkérôk közül legfeljebb a jugoszláv állampolgárokat lehetett volna szárazföldön visszaküldeni hazájukba, azokat azonban, akik nem rendelkeztek érvényes útlevéllel – és a jugoszláviai menedékkérôk többségének nem volt útlevele –, a jugoszláv hatóságok általában nem vették át.
Kitoloncolni valakit csak a származási országába lehet, más országok nem fogadják be, de többnyire még az átutazásához sem járulnak hozzá. A nem szomszédos országokból érkezetteket tehát csak légi úton lehet kitoloncolni vagy önkéntes jogkövetôként visszaszállítani hazájukba. Az elmúlt három évben 582 légi toloncolásra és 1045 önkéntes hazaszállításra került sor. A repülôgépen hazaszállítottak többségét azonban Kínába, Vietnamba, Mongóliába vitték vissza (ôk általában nem kértek menedékjogot). A kérelmük elutasítása után légi úton hazaszállított menedékkérôk száma így legfeljebb 500-600-ra tehetô. Ha tehát a menedékkérôk közül mintegy 3000-en tartózkodnak Magyarországon, és kb. 1300-an hagyták el magyar kormányzati szervek közremûködésével az országot, akkor vajon hol van az a mintegy 16 000 menedékkérô, akik részint még az eljárás közben, részint a kérelem elutasítása után, részint pedig a befogadotti státus birtokában hagyták el Magyarországot. Aligha tételezhetünk fel mást, mint hogy Nyugat-Európában vannak, elsôsorban az Európai Unió országaiban, részint illegálisan ott-tartózkodó külföldiként, többségükben pedig valószínûleg olyan menedékkérôkként, akik eltitkolták, hogy a biztonságos harmadik országnak számító Magyarországon már egyszer kértek menedékjogot.

7. A kiút a csapdából: tisztességes védelem és jobb integrációs lehetôségek mindazok számára, akik a nemzetközi egyezmények értelmében védelemre szorulnak.
Vasfüggöny, mûszaki zár híján a határt nem lehet átjárhatatlanná tenni. Ezért a belügyi kormányzat szervei a határ helyett a menekülôket, menedékkérôket próbálják ôrizni. Az illetékeseknek kínos, ha az Unió országainak megítélése szerint a magyar határt könnyen lépik át az illegális migránsok. De kínos az is, ha azt kifogásolják, hogy a közösségi szállásokon bírói ítélet nélkül ártatlan embereket, köztük gyerekeket tartanak fogva. Ezt idôközben a magyar hatóságok is megértették: a zárt közösségi szállásokon fogva tartottak száma az 1999. évi 1300–1500 (néha ennél is több) fôrôl átlagosan 720–750 fôre csökkent.
Ebbôl a csapdából Magyarország csak úgy kerülhet ki, ha tisztességes, meggyôzô eljárásban bírálja el a menedékjogi kérelmeket, és megpróbál életlehetôségeket biztosítani azoknak a menedékkérôknek is, akiket amúgy sem lehet visszaküldeni a hazájukba.
Persze Magyarország gazdaságilag nem elég erôs ahhoz, hogy olyan menekültpolitikát folytasson, mint
Németország vagy Hollandia. Csakhogy átlagosan 1600 ember etetése, ellátása éveken át a menekülttáborokban, további 750 ember ellátása és ôrzése a közösségi szállásokon sokkal többe kerül, mint amennyi ahhoz kellene, hogy a menekült a maga lábára álljon, és néhány év múlva a munkájával meg az adójával fizesse vissza, amit a társadalom ráköltött.

*

„Úton lévôk”
Részlet Kaltenbach Jenô hozzászólásából, amely a Naumann Alapítvány kerekasztal-beszélgetésén hangzott el.
(...) Magyarországon és egyáltalán a kelet-európai térségben a kisebbségek helyzete nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett migráció eredményeként állt elô. A mi vidékünkön idônként a határok „migráltak” és nem az emberek. Ha  alaposan megnézzük a kisebbségi törvény által felsorolt tizenhárom kisebbséget, akkor azt látjuk, hogy talán kivétel nélkül mind migránsok. Igaz, hogy nem tegnapi vagy tegnapelôtti, hanem azelôtti migránsok, de tény, hogy valamikor migránsként kerültek ebbe az országba, és úgy váltak ôshonossá. De a törvényhozó meglehetôsen önkényes volt, amikor száz évben határozta meg a honosság kritériumát. Ha például az olaszok elôállnának azzal, hogy ismerjék el ôket magyarországi ôshonos kisebbségnek (a múlt századi folyószabályozás idején olasz kubikosok tömege került Magyarországra), nehéz lenne bármit ellenvetni.
Migráció, kisebbségi kérdés ezer szállal függ össze. Az igazi kérdés mindkét esetben a többséghez való viszony. Minden európai ország elemi érdeke, hogy folyamatosan reagáljon a migrációra és a migráció utóhatásának a kezelésére. Európa története a folyamatos migráció története, és a jövôben a migrációs áramlat csak fokozódni fog. Ennek nagyon sokféle oka van: az egyik ok kétségkívül az, hogy Európa elöregszik, és egész egyszerûen a gazdasági racionalitás miatt van szüksége nagyszámú bevándorlóra.
Amikor integrációról, a jövevények honosításáról beszélünk, akkor megint csak eljutunk egy fogalomhoz, amellyel kapcsolatban bizonyos kérdések tisztázandók. Ha megkérdeznénk az utca emberét, hogy mi az integráció, akkor tíz válaszból kilencen integráció alatt bizonyára asszimilációt értenének: „a jövevények alkalmazkodjanak, a jövevények tanulják meg a nyelvünket, a jövevények vegyék fel a szokásainkat, a jövevények mondjanak le korábbi identitásukról, és legyenek olyanok, mint mi.” Ez tehát ellentmondásos helyzet. Azt hiszem, hogy az integráció legfontosabb eleme az integrációs készség fejlesztése. Ez azonban felveti a kérdést, hogy mi is az identitás. Mihez integrálódjunk, melyek identitásunk alapvetô elemei, mit tekint a politikai elit az ország jellemzôjének? Kétszáz évvel ezelôtt a válasz valószínûleg egészen másképp hangzott volna, mint manapság, de tény, hogy az elmúlt kétszáz évben az identitás alatt minden uralkodó politikai elit egyfajta nacionális, nemzeti identitást tekintett egyedül, kizárólagosan irányadónak, és minden ettôl való eltérést jobb esetben devianciának, rosszabb esetben hazaárulásnak tekintett. Kérdés, hogy ma, amikor egyfelôl európai integrációról beszélünk, másfelôl migrációról, tehát a lakosság nagyfokú cseréjérôl, tartható-e az „egy-nemzeti”, homogén identitás identifikációs faktorként. És ez egy másik kérdéshez vezet el: fejlôdik-e, változik-e az identitás. Azt gondolom, hogy a valóságban változik, csak az ideológia nem változik azonos sebességgel. A politikai elit és az ideológia sokkal inkább ragaszkodik a nemzeti egyszínûséghez, mint ahogy ezt a valóság indokolná. (...)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu