Egy asszony már két évtizeddel ezelôtt sem
szült annyi gyereket az Európai Unió országaiban,
mint amennyi a népesség fenntartásához kellene:
1980-ban az egy nôre jutó szülések száma
átlagosan 1,82 gyermek volt, 1998-ban pedig 1,45, ami messze alatta
marad a reprodukciós szintnek. Mondhatjuk-e ilyen körülmények
között azt, hogy Európa számára a bevándorlás
kényszer, nem pedig a fönnmaradás egyedüli lehetôsége?
– ezzel a kérdéssel indította a Friedrich Naumann
Alapítvány kerekasztal-beszélgetését
október 6-án Nagy Boldizsár nemzetközi jogász.
Ha a bevándorlás Európa közös problémája,
akkor – folytatta – önkéntelenül fölvetôdik
a következô kérdés: hol legyen a bevándorlással
kapcsolatos döntéshozatal centruma, és mi legyen a vezérelve?
Nemzeti szinten kell-e döntéseket hozni, vagy pedig a döntéshozatalnak
az Európai Unió felelôsségi körébe
kellene tartoznia? Az amszterdami szerzôdés érdekes
módon az elsô öt esztendôben a bevándorláspolitikát
nem vonja az Európai Közösség jogkörébe,
és azután is egyhangú döntés szükséges
arról, lesz-e közösségi szintû bevándorláspolitika
avagy sem. Ha a döntés az egyes nemzeti kormányok hatáskörébe
tartozik, akkor is fölmerül egy sor további kérdés:
erôteljes, pozitív, cselekvô, önálló
elvekkel bíró bevándorláspolitikát akar-e
folytatni egy kormány, vagy pedig csupán reagálni
akar valamilyen módon a bevándorlás nyomására?
Akárhogy dönt az adott nemzeti kormány, mindenképpen
szembekerül két újabb kérdéssel. Az egyik:
kik legyenek – az akár aktív, akár passzív
– bevándorláspolitika preferált csoportjai? (Magyarországon
mint ismeretes, ez rendkívül élesen vetôdött
fel a külsô állampolgárság és a
határon túli magyarok számára tervezett státustörvény
kapcsán.) A másik: mi legyen a bevándoroltakkal? Integrálni
akarjuk ôket, vagy asszimilálni? Meg akarjuk ôrizni
teljes sokszínûségüket, lemondva arról,
hogy az egész társadalmat átfogó identitás
alakuljon ki, vagy tiszta politikai nemzetfogalom kialakítására
törekszünk?
A fönti s az ezekbôl elágazó kérdéseket
taglaló beszélgetésben, amelybôl az alábbiakban
idézünk fel néhány részletet, Cornelia
Schmalz-Jacobsen, prominens FDP-politikus, a német kormány
korábbi, külföldiekkel kapcsolatos ügyekért
felelôs kormányhivatalnoka vett részt, valamint Kaltenbach
Jenô, a kisebbségi jogok országgyûlési
biztosa és Kôszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság
ügyvezetô elnöke. Összeállításunkban
ennek kapcsán közöljük a Helsinki Bizottság
jelentését, Törzsök Erika áttekintését
az európai migrációs folyamatokról, Surányi
Zoltán esettanulmányát a vajdasági újságírók
elvándorlásáról, valamint Kontra Ferenc publicisztikáját.
További információk a magyar menekültügyrôl:
Kôszeg Ferenc: Menekültek pedig vannak. Népszabadság,
1999. február 6.
Összefoglaló jelentés a Szombathelyi Határôr
Igazgatóság közösségi szállásáról.
Magyar Helsinki Bizottság, 1999. április.
Háttérinformáció a Magyar Köztársaságban
fennálló helyzetrôl a menedékkérôk
visszaküldésével kapcsolatban (angolul). ENSZ Menekültügyi
Fôbiztosság, Genf, 1999. december.
Feltételeket az élethez. Levél a Magyarországra
menekült vajdasági magyarok ügyében. Népszabadság,
2000. január 29.
Jugoszláv Szövetségi Köztársaság:
Még mindig elfeledve: A katonai szolgálatot lelkiismereti
okokból megtagadók helyzete a koszovói konfliktus
után (angolul). Amnesty International, 2000. június 19. (A
Index: EUR 70/28/00), (www.amnesty.org)
Migrációs statisztikák a Belügyminisztérium
honlapján:
www.b-m.hu/bevandorlas/index.htm.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu