A Magyarok bejövetelével háromszor vagy inkább
két és félszer találkoztam életemben.
Elôször, mint nemzedékem legtöbb tagja, iskolás
gyerekként bámultuk a vurstliban a kopott és poros
fadarabokat a távolban felsejlô, kicsit szakadozott és
ázott vászon elôtt. Nem emlékszem, hogy a pompás
arabs lovak vagy a meztelen nôk mélyebb nyomot hagytak volna
ifjúi lelkemben. Másodszor csak „lélekben” találkoztunk.
Egy amerikai történészkongresszuson, 1979-ben. A Nemzeti
mítoszok címet viselô vitaülésen tartottam
elôadást az „ezeréves magyar alkotmány” millenáris
mitológiájáról, és ehhez illusztrációként
röviden a Feszty-körképet is megemlítettem. Az
elôadás publikálásakor az interdiszciplinaritás
(akkor éppen divatba jövô) szellemében alkalmam
nyílt kiegészíteni a rövid utalást: Bak-Gara
Anna mûvészettörténésszel (aki a századvéggel
foglalkozott) együtt jelentettük meg „nézeteinket”.1 Ama
cikket azzal zártuk, hogy úgy hírlik, a háborúban
tönkrement körképet éppen restaurálják.
Kétségünket fejeztük ki a válogatás
nélküli „hagyományôrzés” értékét
illetôen. Nemigen számítottam arra, hogy lesz egy harmadik,
ezúttal ismét valóságos találkozás.
Tavaly ôsszel, a Közép-európai Egyetem középkorászainak
szokásos évnyitó kirándulását
alföldi emlékeknek szenteltük. Vagy harminc frissen Magyarországra
érkezett kelet-európai fiatal kollégával Pusztaszerre
vetett bennünket a sors. Az ott folyó fontos ásatások
látogatása volt a cél. Ám ha már ott
voltunk, egy füst alatt megnéztük a Bejövetelt is.
Odafelé menet az autóbuszban mondtam egyet s mást
a megtekintendô „mûalkotás” hátterérôl.
Ennek ellenére a fiatal oroszok, románok, horvátok,
szlovákok s mások lelkét-benyomásait az élményrôl
még napokig „ápolni” kellett.
Mert mit is lehet látni ezen a körképen? Elôször
is: nem sokat. A figurák messze vannak, mint ez ebben a mûfajban
szokásos. A nézô és a vászon közötti
dioráma (mindenféle honfoglaló szerszámok,
dolgok, romok, füvek-bokrok) eléggé szürkécske,
de hát ez így szokott lenni, gondolnám, honfoglalások
alkalmával. A panorámákra fokozottan áll az,
amit egy mûtörténész úgy fogalmazott, hogy
azt látjuk, amit mondanak nekünk, hogy lássuk. A körkép
esetében ezt kis könyvecske (ma már persze hangszóró-szó,
ha jól emlékszem, magyarul, németül, angolul)
pótolja. Azok kedvéért, akik nem olyan öregek,
hogy „azelôtt” láthatták, vagy eléggé
nemzetietlenek, hogy nem voltak még Ópusztaszeren, mégis
adnék egy rövid leírást: kisebb csoport keletiesen
öltözött lovas arabs lovakon (mint a Hôsök terén)
a hegytetôn, elôttük térdre hullott szakállas,
kissé rozoga állapotban leledzô (szláv) vezér
és kísérete; ökrös szekéren ékszerekkel
túlcicomázott hölgy hasonló kísérettel,
parasztfélék vezetésével; összeomlott
„oltár”, mellette hulla; távolabb egy másik oltár,
mely felé fehér lovat vezetnek; még messzebb alig
kivehetô, de svungosan festett lovascsata; romos épület,
melybôl marcona harcosok többé-kevésbé
meztelen nôket rabolnak nyilvánvaló céllal (a`
la Szabin nôk elrablása). Elszórva mindenütt hullák,
eldobott fegyverek, satöbbi. Ennyi.
Mindez nem sokban különbözteti meg a Bejövetelt
a kor számos más történelmi körképétôl.
Ezek a panorámák a mozi elôtti világ állóképes
mozijai. Többnyire (bár nem kivétel nélkül,
lásd például a Pokol címût, ami a Feszty-félével
kb. egykorú volt) a nemzeti történelem nagy, kiemelten
fontosnak tartott eseményeit igyekeztek megörökíteni.
A két legnevezetesebb darab a berlini, amely a sedani csata egy
fontos félóráját (1871. szeptember 1., 13.30–14.00
h) örökítette meg, illetve a moszkvai, amelyik a borogyinói
csatát mutatja be. A berlinihez a csata résztvevôi,
beleértve a tábornokokat, szolgáltattak pontos információkat;
a borogyinói panoráma készítésekor viszont
valószínûleg már nem voltak túlélôk,
de Tolsztojra nyugodtan lehetett hagyatkozni. Mindkettônek, s néhány
másik körképnek is, az volt a célja, hogy a népséget-katonaságot
és a mindkét nembeli ifjúságot nevelôen
tájékoztassa egy nagy nemzeti élményrôl.2
A többi panorámával nem volt sok eszmei vagy technikai
probléma: a németek, ha tetszik, ha nem, megnyerték
a sedani csatát, az orosz seregek és parasztok pedig kétségen
felül valóban megverték Napóleon „betolakodóit”
Borogyinónál. A Bejövetel ebbe a sorba igyekezett illeszkedni.
Csakhogy: se szemtanúk, se olyan szerzôk, akik még
ismerhettek szemtanúkat, mint Tolsztoj esetében, nem voltak.
Mindent „ki kellett találni”. Jókai, a fô szponzor,
történetesen Feszty apósa, körülbelül
meg is írta, hogy ô hogy képzeli a bejövetelt,
amúgy kacagányosan. Feszty, saját szavai szerint,
„erôs fantáziájára és mély hazafias
érzésére” támaszkodott, hogy az „ezer év
távolának ködébe burkolt eseményeket a
nézôk számára felidézze”. A festôk
részletesen tanulmányoztak eurázsiai lovasokat, elmentek
múzeumokba. Vagyis igyekeztek megteremteni a hitelesség látszatát.
Ez volt a panoráma fô trükkje. Ezzel a részleges
autenticitással indították útnak az „üzenetet”,
amit a Bejövetel közvetíteni óhajtott, s amely,
ilyeténképpen, ugyanilyen hitelességet vindikált
magának.
Az 1896-os forgatókönyv szövegét annak idején
megtaláltam, most csak fejbôl idézem, nem a szó
szerinti hûség a lényeg. A fô mondandó
az, hogy a nagy, ismeretlen, gyôzedelmes ellenség lehengerli
a Kárpát-medencében talált ôslakosokat,
midôn hont foglal. A szlávok „ott pusztulnak, ahol éltek;
hazájuk volt nekik ez a föld, bár egy alkotmány
nélküli haza… de lakóhely, mint a medvének az
erdô meg a vakondnak a föld”. Az ô, hiábavaló
emberáldozatot (mily visszataszító!) bemutató,
pogány papjuk holtan hever oltárán, míg a magyar
(persze szintén pogány) pap fehér lovas áldozata
(mily felemelô!) a barbár szláv rítushoz képest
civilizáltnak és már-már szentnek hat. S a
magyarok viszik a szlávok asszonyait, „a gyôztesnek mindig
kijáró zsákmányt”. Az üzenet félreérthetetlen.
A felsôbbrendû magyar vezérek, fejedelemasszonyok, táltosok,
harcosok arattak fényes katonai és szellemi gyôzelmet
az alsóbbrendû szláv ôslakosok felett. Megható.
Ám az a bökkenô, hogy Sedannál a németek
egy másik ország hadseregével mérkôztek,
Borogyinónál az oroszok a francia ellenséggel. A Bejövetel
két „oldala” viszont nem volt más: a körkép ugyanazon
ország polgárai nemesebbik felének fehér lovas
gyôzelme a vakondokféle másik fele felett (illetve
emezek elôdei s amazok elôdei) egy elképzelt, ámde
aprólékos álhitelességgel ábrázolt
csatában. Mint emlékezetes, a lovas-lóáldozós
„magyarok” utódai a millenáris hazában körülbelül
az összlakosság felét (inkább annál egy
kicsit kevesebbet) tették ki. A többiek, az egykori vakondokok
utódai viszont legalább a másik felét (Horvát-Szlavónia
nélkül, mint azt a dualizmus statisztikáihoz mindig
hozzá kell tenni). A két fél szembeállításában,
az egyik megalázásában a körkép még
az akkoriban mindenütt dívó „nemzeti nagyság”
retorikájának korában is egyedülálló
„eszmét” igyekezett propagálni. S igyekszik továbbra
is.
Mert nap mint nap sorban állnak az iskolai osztályok
s egyéb magyar (és külföldi) állampolgárok
Ópusztaszeren, hogy jó pénzért, ami persze
egy magánvállalkozás zsebébe folyik, ezt a
szép tanítást élvezhessék. (Pár
nagyon rövid szó ugyan elhangzik arról, hogy mindezt
száz esztendôvel ezelôtt föstötték
stb., de nem nagyon hangosan.) Bejövetelnek ugyan bejövetel ez,
de hogy az (Európába?) bemenetelhez alkalmas és illendô,
azt kétlem. Ilyesmiken merengtem jó húsz esztendeje.
Nem gyôzök tovább merengeni.
1 János M. Bak–Anna Gara-Bak: The Ideology of a „Millenial Constitution”
in Hungary. East European Quarterly, 15, 1981, 307–326.
2 Mindezzel részletesen, a Feszty-körkép történetével
is, foglalkozik: Kovács Ákos: Két körkép.
(A Feszty-körkép; A Pokol-körkép; bô irodalomjegyzékkel.)
Bp., Sik, 1997. L. még H. Buddermeier: Panorama, Diorama, Photographie:
Entstehung und Wirkung neuer Medien: 19. Jh. München, 1970.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu