Anyácskám mégiscsak az, ami.
Jelen volt ott, hogy „legyek”. Jelen volt Annál, hogy.
Anyánál ez érthetô. Mégiscsak. De Ô ott van a
sajátjánál is, ott, hogy „legyen”. Belehátrál az idôbe
Magához, hogy gyerekké legyen. Mégiscsak az, aki.

Jelen volt ott, hogy legyek, én, a gyerek. És én
ugyanúgy, írom Ôt, hogy legyen. Hogy ez legyen. És
ugyanúgy, visszahátrálok Hozzá, hogy megmentsem.

És elôresiet az idôben Magához, oda, hogy nincs. És
én ugyanúgy szeretem, ahogy nincs. Átvetjük
egymást a halálon. Átverjük. Úrrá leszünk. Ô részese
annak, amiben már sohasem lehetne része és én
ugyanúgy általa.

Van egy anya.
Mégiscsak, mert jelen van, hogy „legyek”. Hogy én
olyast csináljak, hogy mindig jelen legyek ott, hol
„legyen”. És ezekben Ô, vagyis: „legyen”.

De Ô jelen van ott, hol legyen. A sajátjánál. Amiben
már sohasem lehetne része. Belehátrál az idôbe
Magához. És én, aki általa és én általam Ô (mert
nincs), visszahátrálok ahhoz, ami megelôzött engem,
vissza, hogy megmentsem.

Már csak földöntúli mosolygás Anyácskámmal. Mi
mást? Ha mosolygok, ellesem, Ô ugyanúgy,
mosolyog, mert leolvassa, hogy mosolyoghat egyre
szabadabb félelemmel.

Ezek puffogtak, ropogtak, napsütéses esô volt,
mosolygás.

(1995)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu