Az áprilisi számban Kôszeg nagyívû Tölgyessy-portréjában kétszer is idéz. Ez persze még nem ok arra, hogy a tisztelt olvasót is fárasszam, de talán ki tudom egészíteni azt a chartás képet, amelyet a ’94-es koalíciót elutasítók egyre sötétebbre satíroznak, mint minden baj okozóját. Pallag László óta persze tudjuk, hogy egy tanú nem tanú, de talán akadnak, akik az én verziómat is figyelembe veszik. (Az alábbiakban, ahol Kôszeget idézem, aki idéz engem, közben idézôjelbe teszi a saját kifejezéseit is, szóval mivel másképp nem megy,  kurziválom a nekem tulajdonított szavakat – ha lehet még Cs. után –, sôt Kôszeget még fettelem is.)
„Farkasházy Tivadar még 1990-ben azt írta: Kis János vagy Demszky nem lehetnének más pártban, csakis az SZDSZ-ben. Tölgyessy meg Kónya ellenben valószínûleg feldobtak egy mallért, úgy döntötték el, melyikük lesz az SZDSZ, melyikük az MDF frakcióvezetôje.
Mint minden jópofa rágalomban, ebben is van egy szemernyi igazság. 1989-ben véletlenek dönthették el, ki lett az egyik, ki a másik szervezet tagja, de az egyszeri döntés nyomán sokan váltak fegyelmezett, odaadó katonáivá az esetlegesen választott pártnak. Tölgyessy esetében azonban nem ez történt…”
Az elsô mondatot nem írtam, a másodikat lényegében igen: „Egyre inkább az az érzésem, hogy dr. Kónya és dr. Tölgyessy másfél évvel ezelôtt feldobtak egy bélást, és úgy választottak egymás között pártot.”
A pontosság mindig fontos, 1992 szeptemberében például elég sok embernek azt mondtam a Parlament elôtt, hogy most pedig hallgassunk meg egy dalt, mert ugyan mindenki a Himnuszra várt, de nem akartam megfosztani ôket a felismerés élményétôl, mire Sinkovits Imre pár napra rá már azt mondta a tévében, hogy nótának neveztem.
Másodszor: Kedves Feri, ne jópofázz le, épp elég, hogy Spiró iskolatárs visszamenôleg leszorgalmasozott! Igazi humorista sohasem jópofa, legfeljebb rövid. Poénokba sûrít, legalábbis megpróbálja. Mert tudja, hogy egyre jobban utálnak olvasni. Az idézett mondat legalább háromértelmû, különben nem poén lenne, hanem tényleg rágalom. Vegyük sorra:
1. Tölgyessy és Kónya akár fordítva is választhattak volna, mert ôk olyanok. Késôbb még arra is képesek, hogy átlépjenek az MDNP-be vagy a Fideszbe, mert én ezt már a taxisblokád elôtt is tudtam! A Fidesz ugyan azt mondja, hogy sohase változott, csak a többiek (élükön gondolom a Liberális Internacionáléval), Tölgyessy is minden bizonnyal ezt vallja, de mivel egyre jobban különböznek, csak az egyiknek lehet igaza, ez persze játék a formális logikával, de hát még ebben a cikkben is humorista vagyok valahol, akitôl nem áll távol egy kis jópofa rágalmazás.
2. Tölgyessy és Kónya akár fordítva is választhattak volna, mint tette több tucat polgármester, több százezer ember az urnánál. Ha azt veszem, hogy Antall a szabadelvûséget is hármas hitvallása közé sorolta, másrészt mennyire becsülték egymást Tölgyessyvel, egy paktumot is elég jól összehoztak, szóval a Pétert ad abszurdum a korai MDF-ben is el tudnám képzelni, vagy a maiban (ne tessék a kettô közöttibôl kiindulni, pláne a mai Fideszbôl). Kónyát az SZDSZ-ben már kevésbé, de ne bonyolítsuk, még eljutunk a korai Tellér Gyuláig, Pokol Béláig, Sneé Péterig, Schmidt Máriáig. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a ’89-es beszállók közül nem mindenki esküdött fel arra, hogy elôbb megvívja a nagy urbánus-népies csatát, s bosszút áll azért, amiért a másik nélküle lakitelkezett, beszélôzött. Ezt még tudnám ragozni, elég legyen annyi, hogy az ország jó része 1990-ban az MDF–SZDSZ-nagykoalíciót is el tudta volna képzelni, ahogy a kisgazda Prepeliczai köre is sokáig hezitált, hová álljon. Én sem éltem át katasztrófaként, hogy az MDF gyôzött, szóval nemcsak Tölgyessyékrôl szól ez a mondat.
3. A kis szösszenet címe: Ügyvédek. Halvány asszociáció, anélkül hogy a szóban forgó személyeket sértegetni akarná, arra, hogy 1990-ben a közgazdászokat háttérbe szorították, mint akik végeredményben kiszolgálták a kommunistákat, még a Fordulat és reform szerzôi is, ugyanis a jogászok rájöttek, hogy nekik semmi saruk sincs, legfeljebb néhány rosszul sikerült válóper, nem beszélve azokról, akik be sem fejezték az egyetemet. Most viszont a Parlament valóságos törvénygyár lesz, amelynek ôk lehetnek az igazgatói. Antall és Horn (ô ugyan nem jogász, de közgazda is csak papíron) egyaránt tiszttartóként kezelte Kupát, Békesit és Bokrost, akiket adott idôben elcsaphat. Az ügyvédek közül kétségtelenül Orbán csinálta a legnagyobb karriert, amidôn felfedezte a joghézagot, de ez más téma. A lényeg, hogy a Független Jogászfórum és az Ellenzéki Kerekasztal remek kifutási lehetôséget adott Tölgyessynek és Kónyának, amelyben úgy megcsinálhatták magukat, mint a román álforradalom idején Keleti szóvivô a tévében, mint taxisblokádkor a Spenótházba kerekezô Palotás. Ebben semmi rossz nincs, megállapítás, kaptak két labdát, és jobban kihasználták, mint Del Piero a döntôben.
Vegyük a másik idézetet, mert még átmegyek Balzacba, bár ez majd olyan hosszú lesz, mert a szerzô a koalíció létrejöttét fejtegeti:
„Az érdekeltséget legnyíltabban talán Farkasházy Tivadar fogalmazta meg éppen azokban a napokban, amikor ténylegesen létrejött az, amin évek óta dolgozott: az MSZP és az SZDSZ együttes kormányzása. Ez a ’68-as nemzedék – mondta Farkasházy a maga »nagy generációjáról« –, amely ide-oda vetôdött, igazából sohasem kapta meg a lehetôséget, de az MDF-koalíció csúnyán belerúgott, és a maga másodosztályú társaságával próbálta az eszméit megvalósítani. Arra gondoltam, hogy nekem nincs még négy évem, hogy esetleg egy számomra szimpatikusabb választási eredmény szülessen… Ha színtiszta MSZP-kormány lenne, ezek megint rákényszerülnének a másodosztályú emberekre. – Beszélô, 1994. június 16.”
Így folytatja:
„Valójában a nagy generáció aranykora a Kádár-rendszer szétesésének fél évtizede volt, amikor a párthatalom ötlettelensége és erôtlensége óriásira növelte a politikai felelôsség nélkül reformterveket kovácsoló értelmiség szerepét, és kvázivállalkozóvá tette a közgazdász végzettségû szocialista menedzsereket anélkül, hogy a vállalkozói kockázatokat ténylegesen vállalniuk kellett volna… A kommunizmus összeomlása leértékelte mind a reformértelmiség, mind a reformorientált elit szerepét. A kárvallottak bosszúsága érthetô volt, annál is inkább, mert az állam- és tekintélyelvû kormány sok esetben olyan pártállami bürokratákat juttatott velük szemben hatalmi pozíciókba, akik a nyolcvanas évek második felében éppen a reformok elôretörése nyomán szorultak háttérbe. Jogos azonban mégse volt ez a bosszúság, hiszen a reformértelmiségnek is meg kellett volna értenie, hogy a parlamenti demokráciában a kormányzati hatalomról a választók döntenek, nem pedig az, hogy ki készíti a legjobb reformterveket a megvalósításukra egyébként képtelen kormány számára. Annyira rosszkor jött ez a rendszerváltás, nyafogta csacsi ôszinteséggel az egykori Fôvárosi Tanács egyik menesztett képviselôje. Pedig a reformok annyira jól haladnak.
A reformértelmiség a késôi Kádár-rendszer és 1989 visszahozatalát várta a szocialista gyôzelemtôl… Az SZDSZ liberalizmusával rokonszenvezô értelmiségnek mégis kínos lett volna Horn Gyula és Nagy Sándor pártjára szavazni, ezért volt számára nemzeti ajándék, hogy nem kell választania az MSZP és az SZDSZ között. Ismét Farkasházyt idézve: Én nem vagyok liberális, szocialista vagy konzervatív, ugyanis ez mind él bennem. Megmondom, mi között nem tudnék választani: Békesi László és Tardos Márton között. Ennek a – Tölgyessy szavával – kettôs kötöttségû és nagy befolyással rendelkezô csoportnak vált eszményévé és mozgalmává az SZDSZ által kezdeményezett, de hamarosan önálló politikát folytató Demokratikus Charta… már 1992. március 15-én is szembeszökô volt, hogy az SZDSZ által kezdeményezett mozgalom irányítása mindinkább a szocialisták kezébe csúszik át, a Charta szóvivôi testülete pedig a láthatatlan koalíció irányító szervévé emelkedik anélkül, hogy erre bármiféle pártközi megállapodás vagy választás felhatalmazta volna.”
Még csak az kellene, de vegyük sorra.
1. A nagy generáció = Fôv. Tan. Men. Tiszt. Vis.? Egyenlô szoc. men., aki nem viseli a vállalkozói kockázatot? Spontán privatizátorokra szûkíteni Hobó, Bereményi, Sándor György, Cseh Tamás, Petô Iván, Lengyel László nemzedékét? És hol van belôle az az MDF-es tanár és népmûvelô, aki évtizedekig szítta valahol a nagy magyar rónán? Az a késôbbi kisgazda, keresztény konzervatív, aki nem Horthy újratemetéséért remélte az egészet? Már elnézést! Egyszerûen csak azt mondtam, mégse járja, hogy a ’68-as nemzedék elôtt dupla idôt töltenek el azok, akik az ötvenes évek elején Angi Vera-gyorstalpalókkal ifjoncként ültek bele a hatalomba, de még utána se jöhetnek a következôk, mert megszólalnak az aggastyánok, hogy 1935-tel szeretnék folytatni. Nem beszélve arról, amit akkor még nem sejthettem, hogy négy évre rá megint a huszonévesek jönnek. Most nem a színigazgatókról beszélek, akik között a nagy generáció igencsak elterpeszkedett, hanem az ország elsô számú vezetôjérôl. Amúgy a nagy generáció kifejezést nem említettem, csak ’68-at.
2. Arany szavaival gondolta a fene, hogy évek óta az MSZP és az SZDSZ együttes kormányzásán dolgoztam. Semmin se dolgoztam, de ha már így fogalmaz, akkor valahol belül azon, hogy elég a népies-urbánus háborúból, és életem hátralévô részét polgárként akarom leélni, egyre közelebb Európához. Talán idézhetem ezzel kapcsolatban, amit szintén ’92 ôszén mondtam a téren, hogy én vagyok többen. Más kérdés az, hogy az SZDSZ-t a nagy öregek sohasem hagyták igazi néppárttá válni, melyben a szó szoros értelmében mindenféle népség megtalálható, hanem elegáns értelmiségi vitaklubbá szervezték, ahol úriember nem kerül hatalomra, mert még összepiszkítja. De belátom az összes hibámat, ha valaki tíz évre vissza vagy elôre megnevez egy olyan koalíciót, amely a szabad demokraták ’89 elôtti körének megfelelô lenne. Tudom, az abszolút többség, de ahhoz másfajta politikára lenne szükség, a munkakerülôket el kéne csapni, a Kuncze-féléket nem kéne tovább nyugtatózni, stb. 1994 pillanata számomra ismerôs érzés, kisebbségnek lenni a hatalmon belül. Kicsit sánta párhuzammal olyan, mint írni, forgatni, beszélni 1989 elôtt. Mindent nem lehet elrakni a fiókba az utókornak, nem beszélve néhány olyan szakmáról, amely a pillanat mûve, lásd sommásan a Kádár-rendszert kiszolgáló újságírókat, a gôzt kieresztô humoristákat. Embere válogatja persze. De azért megjelentünk, eljutottunk. Talán fel tudnék sorolni néhány rendezôt, írót, riportert, ahogy közgazdászt is, talán nem csupa spontán privatizátort, ugyanis egy vállalatnál, egy téeszben is lehetett a sorok között. Horn Gyula mellett is, különben soha, legalábbis eddig. Tudom, ma már nevetségesen hangzik, mert mindenki ezzel mentegeti magát, de azért a dolgok apránként változtak. Csak úgy, magától? Vagy kizárólag Andropov határozta el a KGB élén? Megértem, ha Kôszegnek nem tetszik ’94, de akkor tessék összehasonlítani további négy MDF-es évvel, vagy azzal a balosabb szocialista kormányzással, ami most könnyen bekövetkezhet, mert az SZDSZ távolodásával egyenes arányban térnek vissza a régiek, már az egész KISZ KB ott ült egymás mellett a legutóbbi kongresszusán. Amennyiben Kôszegék a föld alá akarnak menni, talán a szavazókat is meg kéne kérdezni, hogy azért voksoltak rájuk, nehogy belátható idôn belül hatalomra kerüljenek? Vagy éppen emiatt annál jobb, minél kevesebb?
Hol itt az ígért tanúságtétel? – kérdezheti joggal az olvasó. Most jön, mármint a Charta. Sajnálom, de mindössze két dolgot bánok, az egyiket is csak félig. A ’94-es vitát a Fészekben, legyen-e koalíció (megjegyzem akkor még a Fideszrôl is szó volt), amelyben vitavezetô voltam, és több esetben is véleményt formáltam. Kétségtelenül rosszul tettem, sôt ezt a vitát bárki másnak, mint a Chartának kellett volna meghirdetnie, erre ugyanis senki sem hatalmazott fel minket. Mint de jure másra sem, de akkor de facto sem kellett volna. Ezért Kôszeg már többször megrótt, ezúttal is elismerem, hogy túlmentem a vitavezetôt megilletô jogokon, nem elôször.
A másik, amit Feri szintén teljes joggal szóvá tesz, 1992. május elseje elôtt néhány nappal szegény Bossányi Kati és Hegyi Gyula az orrom elé rakott egy kiáltványt azzal, hogy már az összes szakszervezeti vezetô aláírta. Ez a Charta szociális pontján alapult, amit emlékezetem szerint kifejezetten Vitányi és Bossányi erôltetett a megfogalmazáskor, és már akkor sem tetszett sokaknak, nem érezvén odavalónak, de a baloldalnak tett engedménynek tekintették. Ilyenkor két dolgot tehet az ember, tiltakozik ellene, vagy csöndben tudomásul veszi, hiszen ha egy szót is belejavít, ismét el kell vinni az összes szakszervezeti vezetôhöz, akik évek óta elôször írtak alá közösen valamit. Nem értettem egyet a kiáltvánnyal, mint Hegyivel szinte soha, de erre virtuális megbízásom is volt, mert néhány hónappal azelôtt a 17 pontot 17 órás vita után lényegében Kornis öntötte otthon végsô formába, aki már a szóvivôk elsô összejövetelén összeveszett Hegyi Gyulával. A másodikon aztán végleg elrohant miatta, így meg kellett mondanom Hegyinek, hogy ezentúl Kornis nevében nem kedvelem ôt, de pár hónap múlva megnyugtattam, hogy ehhez már nem kell a Mityu. Folytatván a rágalmakat, szintén Hegyi volt az egyetlen közülünk, aki képviselônek csapott fel utána, én pedig, ha valamit szerettem, hogy nem nyomult senki ’94 után a szóvivôk közül. Hegyi akkor se nagyon vívta ki a szimpátiámat, amikor egyszer azt találta mondani, hogy bármikor ki tudunk vinni 200 ezer embert az utcára. Mivel végig úgy voltam ezzel, mint amikor 1965-ben Moldovát kérdezték a közgáz klubban az Írószövetség ’56-os szerepérôl, aki azt mondta, ha egy kutya rohan egy lovaskocsi elôtt, akkor úgy is fel lehet fogni, hogy vezeti a lovakat, meg úgy is, hogy kergetik a lovak.
A másik, amit szerettem a Chartában, hogy nekünk mindig ki kellett találni, mit akarhatnak azok, akik erre sohasem adtak felhatalmazást. Magyarán, a Chartában nem volt szervezeti szabályzat, nem volt újraválasztás, csak a siker dönthette el utólag a szóvivôk által meghirdetett összejövetel, megfogalmazott proklamáció jogosultságát. Ezért imádtam azokat a többórás vitákat a Vasas pasaréti éttermében, amikor egymást gyôzködtük, hogy tulajdonképpen mit is akarunk. Engem amúgy is a hogyan érdekelt, mert az ideológiához nemigen konyítottam, annál inkább valaminek a hangulatához. Ha szabad mondanom, fôleg azzal voltam elfoglalva, hogy Konrád mellett Vitányi és Tamás Gazsi is feltétlenül beszéljen, mert jobb szónokok bárki másnál, pártemberek ne nagyon nyomuljanak, pláne a szürkék, jó legyen a hangosítás, és nem árt, ha a Hobó, a Bródy, a Koncz meg az Ando Drom is ott van. Továbbá néhány ironikus mondat elôttük, mivel a humor maga a demokrácia. Az viszont nem humor, hogy nem létezô gittegyletek rémes rigmusokat írnak különféle táblákra, amiket aztán a média mindenfélére felhasznál. Kardoskodtam is mindig, hogy a gyertyákon kívül ne legyen semmi.
Valahol azt olvastam, a politikus lényege a döntés. Mi is ezt tettük folyton, csakhogy mi minden rendezvény után pórul járhattunk, mert nemhogy négy, egy évre se választott minket senki. A már idézett, ’92-es nagy összejövetel elôtt például annyira nem tudtak megállapodni, ki beszéljen, hogy a végén teljesen rám bízták, ott improvizálgattam a hangulatnak megfelelôen, egy életre halálra sértve embereket, ilyen a szellemi polgárháború. Teljesen jogosan vitatják minden cselekedetünket, de mi legalább tudatában voltunk ennek, és mindig megpróbáltuk kitalálni mások gondolatait, nem vágva röhögve zsebre a voksokat, mint oly sok párt, minden ígéretének az ellenkezôjét téve.
Akkor talán arról is néhány szót, hogyan kerültem Pilátusként a Credóba. A Kôszeg által oly sokszor hangsúlyozott SZDSZ-es kezdeményezésû 17 pont megfogalmazása után nem sok történt, a Fidesz-frakció is aláírta, szép emlék marad, ha nincs a Surányi-ügy, ami után összehívták az aláírókat a Városháza nagytermébe. Kornis engem ajánlott levezetô elnöknek, úgy gondolta, a várható hangzavarban még jól jöhet egy kis irónia, hisz bármi megtörténhet, ami be is igazolódott. Természetesen azonnal igent mondtam Rajk felkérésére, mint mindenre, amihez nem értek. Életemben elôször lehettem elnök, ha már annyit röhögtem az átkosban is azokon az unalmas pofákon, akik megadják X. elvtársnak a szót, s aztán építô jellegû arccal sorolják a hét vezért, a tizenegy aranylábút, hogy el ne aludjanak. Ez a veszély nem fenyegetett, de akkor még nem tudtam, az utolsó pillanatban estem be a Naptévébôl, és dermedten láttam, hogy roskadásig tele a terem, egy kicsit úgy járva, mint egy osztrák burleszkben az a pizsamás pasas, aki reggel jódlizva benyit a fürdôszobájába, ahol Herbert von Karajan vezényli a bécsi filharmonikusokat, és szemrehányóan lepisszegi. Elég rosszul is kezdôdött, mert egy pomázi néni hosszan méltatta Thürmert, akit igen antidemokratikusan idônek elôtte a helyére küldtem. Aztán Morvai, a kazánkirály sietett ki, bizalmasan a fülembe súgva, kevés az ideje, ne hagyjam a végére. S bár nem láttam, a farzsebében ott-e a pisztolya – legalábbis amikor Torgyán fülébe súgott, ott volt, le is hoztuk a képet – én bizony szépen megvártam, amíg bizonyíthatóan elmegy, és csak azután nem adtam meg neki a szót. Majd egy papír érkezett ismeretlen helyrôl, hogy nem kéne hosszan vitázni a választandó szóvivôk személyérôl. Arról nem beszélve, hogy már arra sem emlékszem, az asztalnál ülôk közül ki csúsztatta a kezembe a felolvasandó jelöltek névsorát, talán Konrád. Elképzelhetô, hogy már akkor is Berlinbôl vagy Tel-Avivbôl irányították, s ez évekig érv lesz néhány jobboldali dolgozatban amellett, hogy milyen antidemokratikusan jött létre a Demokratikus Charta, de én bizony ma is azt gondolom, ha szervezeti szabályzaton töprengtünk volna, akkor nem marad senki a teremben, vagy még mindig ott ülnénk. A Charta ugyanis maga volt a megtestesült szabálytalanság, és nagy örömömre az is maradt.
Emlékszem, hogyan bámultunk tanácstalanul egymásra, amikor elôször gyûltünk össze Bossányi Katiék lakásán. Nekem például eszem ágában se volt szóvivôsködni, de én is rajta voltam a listán, hogy nézett volna ki, barátaim, ne nyissunk vitát senkirôl, de engem azonnal húzzatok ki!
Visszatérve a láthatatlan koalíció irányító szervérôl, tessék elképzelni Konrád Györgyöt, hazánk egyik legnagyobb tépelôdôjét, akinek három karóra nem elég ahhoz, hogy azonnal fél tíznek nevezze az idôt, mint a mi kis operatív Horn Gyulánkat. Ami pedig a pártközi megállapodásokat illeti, egyszer velünk vacsorázott a Haraszti, már rég eltávolítva mindentôl, ha ô volt a felsô kapcsolat, akkor H. G. Wells-módra tette. Az is lehet persze, hogy a többiek voltak a pártok beépített emberei, de akkor miért volt mindenre tízféle javaslat? Bevallom, máig meg vagyok gyôzôdve arról, hogy a Chartát igazán három esemény tette fontossá:
– Az MNB elnökének eltávolítása, bár ez logikailag a 22-es csapdája, hiszen Surányi a kirúgásával hozta létre, amit aláírt.
– Kónya Imre szerencsétlen dolgozatának azon kitétele, hogy a sajtót meg kell szerezni, amit egy kissé felfújt mindenki, de Nahlik és Csúcs uralkodásakor azért igazolódott.
– Zsírtáltos úr dolgozata, aki akkor még vígan ott ült a kormányzó pártban.
Nem is hiszem, hogy a feladata igazából más lett volna, mint megkérni a hatalmat, szíveskedjék a szélsôjobbot a sorai közül eltávolítani, és ezentúl csak mérsékelten kokettálni velük, másrészt a sajtószabadságra vigyázni. Amelyet Horn és Orbán alatt is számos sérelem ért, de ilyen tisztán és generálisan akkor mentek neki elôször.
Nem kizárt persze, hogy az e célokért való küzdelem a kettôs kötöttségû reformértelmiség számára is nemzeti ajándéknak bizonyult, akik – Kôszeget tovább gondolva – 1994 tavaszán a szavazófülkékben két ikszet is bejelöltek, bár félek, hogy így érvénytelennek bizonyultak volna a voksaik. És lehet – mint Kövér László mondotta nemrég –, hogy pufajkás munkásôrök is vonultak köztünk, egy szál gyertyával a kezükben, de úgy tudom, a hagyományos március 15-i várbéli fáklyás MDF-es meneteken sincs igazoltatás, a fideszeseken meg pláne, ha részt vett már ilyenen valaki.
Azt hiszem, sok mindent kiadtam a Chartáról, talán nem véletlenül, ellopván a legkedveltebb szlogenjét. De csak azért, hogy ezzel is bizonyítsam, igazi derûs polgári kezdeményezés volt, összes gyermeteg hibájával, szabálytalanságával, kétségeivel és tanácstalanságával. Ne tessék még azt is a nyakába varrni, amit utána követtek el azok, akik nemigen tudtak mit kezdeni a hatalommal.

Tisztelt Mink úr!

A Beszélô augusztusi duplaszámában megjelent cikkével kapcsolatban megosztanám önnel Nagy Imrével kapcsolatos kételyeimet.
Nagy Imrét két okból szokták méltatni. Egyrészt az 1953–54 közötti idôszak reformtörekvésének úttörôjeként, másrészt az 1956-os forradalom vezéralakjaként. Az elôbbi korszakkal kapcsolatban olvastam Vas Zoltán valamelyik emlékiratában, hogy 1953 júniusában Moszkvában magyar kormányküldöttség járt, melynek összetételét elôzôleg a szovjet illetékesek határozták meg. E látogatás alkalmával Hruscsov és társai kifejezték elégedetlenségüket a magyar belpolitika iránt, és rögtön megoldásként meghatározták azt, hogy ki legyen az új miniszterelnök (Nagy Imre), és az új kormányfônek milyen feladatokat kell végrehajtani. Ezek olyan „reform”-intézkedések voltak, melyek a késôbbiek során úgy váltak közkinccsé, mintha ezek Nagy Imre kútfejébôl fakadtak volna. Sôt a mai napig is ez az általánosan elfogadott közhiedelem. Hozzátenném, hogy ez utóbbi következtetés nem Vas Zoltán által levont eredmény, hanem bennem, az olvasóban ez a kép alakult ki errôl az idôszakról.
A kételyem az, hogy vajon az újkor történészei mikor, vagy egyáltalán fogják-e pártállástól függetlenül vizsgálni a Nagy Imre-korszak összes eredôit, összefüggéseit. Gyanítom, hogy ennek eredménye Nagy Imre szerepét némiképpen átrendezné.
1956 Nagy Imréje szintén egy tôle független, számára nem befolyásolható erôk eredménye lett. Pontosan az elôbb elmondottakból következôen, hiszen a tömegek Nagy Imrében látták a megváltót, a reformert és ezért ôt akarták az ország elsô emberének. Megint megestek vele a dolgok, mint az egyszerû lánnyal. Ezt már az elsô – Kossuth téren elhangzott – spontán beszéde is bizonyítja, mely teljes kudarc volt a tömegek szemében. Jóformán csak azzal volt tisztában, hogy a Parlamentnél van, de hogy mit akarnak ezek az emberek, ki áll mögöttük, és egyáltalán a pártnak errôl mi a véleménye, arról fogalma sem volt. Ezért mondott csupa általánosságot, ami nyilvánvalóan a felfûtött tömegnek nem volt kedvére való.
Mindezek ellenére miniszterelnök lett, melynek elôzményeit, körülményeit szintén csak „fal mentén” szoktak említeni, mivel államjogilag nagyon vitatható volt az ô kinevezése. Nagy Imre az Elnöki Tanács elnöke elôtt tette le az esküt, az Elnöki Tanács elnöke nevezte ki ôt miniszterelnöknek. Gondoljunk csak az Elnöki Tanács Országgyûlést helyettesítô jogkörére, melyet a testület gyakorolt, és nem egy személy, Dobi István az elnök. E helyettesítô jogkörben az Elnöki Tanács törvényerejû rendeleteket adott ki, melyeket utólag az Országgyûlésnek jóvá kellett hagyni. Kérdés az, hogy a Nagy Imre-kormány megalakulását kimondó tvr.-t jóváhagyta-e az Országgyûlés, és mikor? Persze ugyanez vonatkozik a november 4-én „megalakult” Kádár-kormány esetére is.
Tehát Nagy Imre újra kormányfô lett, és ennek a kormánynak külön érdekessége az is, hogy a mai napig sem tudjuk, hogy például ki volt a pénzügyi, kereskedelmi, munkaügyi stb. tárca minisztere, csupán azt, hogy volt egy honvédelmi miniszter (Maléter Pál) és egy külügyminiszter (az is Nagy Imre). A többi mind államminiszter volt. Nem kívánom én Nagy Imre második kormányzati tevékenységét különösebben vesézni, mivel forrásanyagom nincs. Ebbôl csak a november 4-én hajnalban elmondott rádióbeszédét emelném ki. Azt tudatta – többek közt – az országgal, hogy a „kormány a helyén van”. Ez volt hajnali öt órakor, és reggel nyolckor már a fél kormánnyal a jugoszláv követségen volt. A kormány többi tagja vagy átállt vagy menekülôfélben volt. Ha esetleg a teljes kormányt Bibó Istvánnal azonosította, akkor igazat mondott. Mivel Bibó valóban a „helyén” volt, a Parlamentben, és több nyelven kiáltványt gépelt s. k., melyet késôbb személyesen igyekezett eljuttatni a nyugati követségekre. Idáig jutott el Nagy Imre második miniszterelnöksége alkalmával. Persze a forradalom leverésében nemcsak ô játszott közre, de benne volt derekasan. Alapigazság: forradalmat egy hatvanéves szívbeteg emberrel nem lehet csinálni, bármilyen csapat van körülötte, akkor sem. Tehát D. Irving, amikor Nagy Imre szerepét taglalja, nem jár messze az igazságtól. Még akkor sem, ha ehhez a forrásanyagot, személyes információt egy olyan társaságtól kapta, akik érdekelve voltak abban, hogy Nagy Imre nimbusza a nyugati oldalon mérséklôdjék. De úgy érzem, hogy mi is érdekelve vagyunk abban, hogy Nagy Imre minden szempontot mérlegelve a megfelelô helyre kerüljön a tablón.

Ôszinte tisztelettel
dr. Galambos Vilmos

Tisztelt Szerkesztôség!

Sajnos találtam egy „kapitálist” a legutóbbi Beszélôben. Kínos, fôleg azért, mert épp a történelemhamisítási ügyben leltem rá. A 89. oldalon (s attól kezdve többször is) a „Hosszú kések éjszakája” szerepel, noha a „Kristallnacht”-ról van szó. Mint tudjuk, 1938. november 8–9. éjszakáján támadtak a németországi zsidókra, a sok betört kirakat és ablak, üvegcserép után kapta az elnevezést mind ez az éjszaka, mind a 14-éig tartó „Kristallwoche”. A hosszú kések éjszakáján, 1934 nyarán (június 29–30-án) Hitler az SA vezetôit (és egyéb ellenfeleit) mészároltatta le. Elôzetesen a „második forradalom” veszélyére hivatkozott, majd a rohamosztagokban burjánzó erkölcsi fertôvel magyarázta a kegyetlenkedést. (A további elemzéstôl eltekintek.)
Meg vagyok gyôzôdve, hogy kellemetlen elírásról van csupán szó. Tudom, hogy minden lejterjakab a szerkesztô bizalmán és a szerzô (jelen esetben a fordító) figyelmetlenségén alapul. Sajnálatos hiba mindig elôfordulhat, de ki lehet javítani akár utólag is.

További jó munkát kívánva maradok
tisztelettel
Vámos György

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu