Ha az ember együtt él, vagy valahol – mondjuk: a munkahelyén
– évtizedeken át nap mint nap találkozik valakivel,
nemigen szokott változásokat észrevenni rajta. Aligha
tûnik fel neki, hogy az illetônek új ránc jelent
meg a homlokán, új szarkaláb a szeme sarkában,
és ma három szál hajjal kevesebbje van, mint tegnap.
De ha egy asszonyt vagy egy férfit, akit valaha jól ismert,
tíz, húsz vagy harminc évig nem lát, és
hirtelen-váratlanul szembe találkozik vele, akkor alig tudja
leplezni a meglepôdését, olykor a csalódását:
istenkém, mennyire megváltozott.
Valahogy így van az ember az anyanyelvével is, ha a sors
évtizedekre kiragadja annak élô, lüktetô,
gazdagodó, szegényedô közegébôl.
Amikor 33 év kényszerû távolléte után
elôször hazajöttem, és azóta is, amióta
rendszeresen hazajárok, nem az üti meg a fülem, ami ugyanolyan,
mint amilyen azelôtt volt, hanem az, ami megváltozott vagy
változóban van.
„Ledöbbentem”
Pedig hát mindjárt emigrációm kezdete meggyôzhetett
arról, mennyire élô, alakuló, befogadó
és selejtezô közeg a nyelv. Mikor Franciaországba
érkeztünk, akkor ott már (vagy még) két
olyan emigrációs csoport élt, amelyik megelôzött
minket: azok, akik a 20-as, 30-as években és azok, akik közvetlenül
’45 után kerültek oda. Többnyire ötperces vagy negyedórás
beszélgetés elég volt ahhoz, hogy az ember tudhassa:
melyik csoportba tartozik az illetô. Egy-egy szó, egy-egy
kifejezés többet elárult, mint a személyi igazolvány.
Aki azt mondta: „Höfer-jelentés”, az valószínûleg
a 20-as években, aki azt mondta: „légópince”, az nyilván
’45 után került Párizsba.
A XX. századi emigráns, különösen ha Európában
maradt, nincs annyira elvágva a szülôföldtôl,
hogy könyvekbôl, újságokból, egyre sûrûbben
odalátogató barátok, turisták társalgásából
valamit észre ne vegyen a hazai nyelv változásából.
Emlékszem, mennyire meglepôdtem, amikor a korábbi „pasas”,
„pasi”, „pacák”, „ipse”, „pali”, esetleg „faszi” után azt
hallottam valakirôl, hogy „ürge”. ’56 elôtt ürgék
még csak a mezôkön-földeken szaladgáltak.
Ugyanígy jártam a sok „kezicsókolom”, „alászolgája”,
„jónapot”, „szervusz”, esetleg „szevasz” után a „sziá”-val,
a „sziasztok”-kal és a „szióká”-val. Dehát
ezek egyedi, elszórt újdonságok voltak
– ömlesztve akkor és azóta zúdultak rám,
amióta heteket, hónapokat töltök itthon, no meg
amióta külhonban parabolaantennát szereltettem fel a
háztetôre. Elsôként – nem fogom elfelejteni –
az vágott mellbe, amikor egy ifjú barátnônk
így fejezett be egy valóban különös históriát:
„képzelhetik, mennyire ledöbbentem…” Akaratlanul is odanéztem
a cipôjéhez – hátha látni fogom, hová
döbbent le. Az én idômben még csak megdöbbenni
szoktunk.
Kérem, engedjenek most meg egy kitérôt, méghozzá
elég lényegeset. Mikor baráti társaságban
bele-belefogok az amatôr nyelvészkedésbe, és
merengeni kezdek a magyar nyelv nem mindig épületes változásain,
többnyire gyorsan félbeszakítanak, és megkezdôdik
az egyetértô panaszkodás a hazát-nyelvet elárasztó
idegen szavak ártó tömegérôl. Ez a jelenség
létezik, valódi, sôt egy számomra viszonylag
új és meglehetôsen utálatos szóval: „valós”,
de én mégsem errôl beszélek. Az idegen szavak
több mint ezer éve állandóan elárasztották
nyelvünket: törökök, szlávok, latinok, görögök,
germánok és még mennyi más. Nem lett ebbôl
semmi komoly baj. Hadd idézzem Petôfi bûbájos
kis versét, a Diákpályámat:
Diligenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált mégis
Sok szamár professzorom.
A poézisbôl is ebbe
Estem, inter alia!
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
Nyolc sor és benne tíz latin szó. Petôfi
nemcsak azon gúnyolódik, hogy – horribile dictu – ô,
a leendô költô poézisbôl is szekundát
kapott, hanem a latin szavak tömegén is a nyelvben, legalábbis
a diáknyelvben. De azt is mondhatnám: 150 év elteltével
az igazi „vicc” az, hogy a versike tíz latin szavából
a nem latin mûveltségû olvasó legfeljebb négyet
nem ismer – hat szó teljességgel érthetô számára,
integrálódott a magyar nyelvbe.
Szegényebb lett-e a magyar képzômûvészet
nyelve azokkal a szavakkal, hogy reneszánsz, gótika, impresszionizmus,
kubizmus vagy popart? A zene és a tánc nyelve azzal, hogy
kotta, opera, szimfónia, prelûd, dzsessz, valcer, diszkó
vagy rock? Az irodalom azokkal a fogalmakkal, hogy ballada, szonett, trilógia
vagy eposz? A tudományok nyelve azzal, hogy fizika, matematika,
kémia, vagy a bölcseleté azzal, hogy filozófia?
Van-e magyar ember, aki nem érti meg azt az idegen szót,
hogy „film”? Vagy: „sport”, „futball”, „tenisz”, „box”, „rugby”, „golf”,
„sakk”? A technika vívmányairól szólva, mi
rossz van abban, hogy autó, motor, rádió, telefon,
televízió?
Voltak mindig magyarítási kísérletek –
de ki használ az élôbeszédben „gépkocsi”-t
az autó helyett, és a „távbeszélô” szót
is csak a Matáv számlái ôrzik. Épeszû
embertôl még nem hallottam azt, hogy „az imént távbeszéltem
az anyósommal”.
A nyelv, ez az élô szervezet, befogadja azt, ami jó
és hasznos, és kiveti magából azt, ami megemészthetetlen.
Ép érzékkel, javaslatokkal lehet segíteni neki
– lám, ami a telefon esetében nem sikerült, sikerült
a telegrammal: az emberek nem telegrammoznak, hanem sürgönyöznek
vagy táviratot küldenek – ám, meggyôzôdésem
szerint a túlbuzgó purizmus kudarcra van ítélve.
„Projekt, bróker, dzsídípi, menedzsment, hardver,
szoftver, terminál, trend” és társaik: az amerikanizmusok
mai hullámának ugyanaz lesz a sorsa, mint az elôdeinek:
az elfogadható elemek idegen szavakból jövevényszavakká
válnak, az elfogadhatatlanok pedig eltûnnek. A divatok változásával
– minden különösebb külsô erôszak nélkül
– nagy többségükben el fognak kopni, el fognak tûnni
azok az idegen elnevezések is, amelyek mostanság sznobságból,
majmolásból a gazdaság világában, a
cégek neveiben, az üzletek tábláin, a vendéglôk
neonjain hivalkodnak.
A magyar nyelvre – és ez mondanivalóm lényege
– a legnagyobb veszélyt nem az idegenek jelentik, hanem a magyarok.
Az idegen szavak, kifejezések lehetnek betelepülôk
vagy betolakodók – a nyelvnek van annyi ereje, hogy megfelelôen
bánjék, vagy elbánjék velük. A nyelv belsô
szerkezetén fikarcnyit sem változtatnak – mi, magyarok viszont
ezt: a belsô szerkezetet, a nyelv hagyományait, alapjait,
szabályait, egészségét, logikáját
rontjuk-romboljuk. Szépségét csúfítjuk
el, gazdagságát tépázzuk meg – szégyen
fejünkre, ha nem próbálunk meg legalább szembeszegülni
a fenyegetô, dagadó, romboló árral.
„Dínok-dánok”
Harmincévnyi távollét után tíz csoportba
foglalnám azokat a jelenségeket, amelyek megütötték
(nemegyszer megsértették) a fülemet. A fontosságuk
nem egyforma. Van köztük, sajnos, olyasmi, ami menthetetlennek
tûnik, és van olyan, amit erônek erejével – hogy
azt ne mondjam: tûzzel-vassal – el kellene hárítani,
vissza kellene verni.
1. Ami menthetetlennek tûnik, az az ikes igeragozás, vagy
annak egy része. Nagy kár, mert hozzátartozott a magyar
nyelv egyediségéhez, változatosságához.
Ma már az „eszem” vagy az „iszom” helyett sokkal sûrûbben
hallani azt, hogy „eszek” és „iszok”, így aztán fel
lehetünk készülve arra, hogy egy nagy „eszek-iszok” után
egy még nagyobb „dínok-dánok” következhet. És
ha a jelentô módban még úgy-ahogy él
is az ikes ige, a feltételes módban halálra ítéltetett.
„Nem engedte, hogy dolgozzak…”, – hallom egy magyar filmben. (M2, 2000.
július 22., 13.45) „Azért volt szükség, hogy
ez a szerzôdés megszülessen…” – mondja egy miniszter.
(Deutsch Tamás, Kossuth rádió, 2000. július
20., 18.55) Az olvasó szeme felragyog, amikor egy közírótól
megtudja: fontos, hogy a professzionalizmus és az állami
szolgálat összezárkózzék – de elhomályosul,
amikor ugyanebben az írásban „eshetne” áll „eshetnék”
és
„játsszon” „játsszék” helyett. (Gerô András,
Magyar Hírlap, 2000. augusztus 19.) „A politikusi fizetés
arra kevés, hogy valaki meggazdagodjon” – jelenti ki egy pártelnök.
(Kovács László, Kossuth, 2000. július 21.,
8.10)1 Ahhoz, hogy meggazdagodjék, lehet, hogy valóban kevés,
de hogy a magyar igeragozást szegényítse, ahhoz, úgy
látszik, elegendô.
2. Ami az elmúlt néhány évtizedben az igekötôkkel
történt és ma is történik, az egyszerre
elképesztô, elrettentô és elkeserítô.
Nem tudom, mióta tart és honnan ered az a káosz, ami
ma már egész Magyarországon eluralkodott. Valószínûleg
a pártzsargonból; talán az elsô fecske a „felvállalni”
ige volt – én legalábbis erre kaptam fel elôször
a fejem odakint, mintegy húsz-huszonöt esztendeje. Miért
kell a „fel”? Vállalni nem elég? A szép, változatos
nyelvünket dúsító, mindig pontos igekötôk
világában mára teljes az anarchia.
„A Szovjetunió akkor már lebénult” – emlékezik
vissza volt bonni nagykövetünk. (Horváth István,
M2, 2000. július 13., 23.10) „Egyfajta begyorsuló folyamatról
van szó” – hangsúlyozza egyik, doktori címet viselô
miniszterünk, akinek a gyorsuló, felgyorsuló vagy meggyorsuló
folyamat nem elég. (Dr. Boros Imre, Kossuth, Vasárnapi Újság,
1999. január 31., 7.30) „Ez nagyon leritkult” – jegyzi meg valamirôl
egyik kitûnô költônk. (Szkárosi Endre, M2,
1998. január 7., 10.30) „Az ô szerepvállalása
jobban beazonosítható” – világosít fel a miniszterelnökrôl
szólva hivatalának miniszteri rangú vezetôje.
(Stumpf István, Duna TV, 2000. július 20., 18.20) Miért
„be”? – kérdem magamtól. Épp úgy lehetne „fel”,
„le”, „ide” vagy „oda”. Egy másik, igen fontos miniszter a teljes
nyíltság híve. „Bárki betekintheti a ’98-as
költségvetést” – mondja. (Torgyán József,
Duna TV, 1998. május 22.) Nem volna-e jobb, ha bárki nem
be-, hanem megtekinthetné? „Mi lesz, ha a Betonút teljesítését
kifogásolják meg?” – teszi fel a kérdést a
CIB Bank elnök-vezérigazgatójának az újságíró.
(Emôd Pál, Népszabadság, 2000. július
29.) A „megkifogásolni” felér egy kisebbfajta nyelvújítással:
bevezeti a magyarba a halmozott igekötôt! „Az ügy erkölcsileg,
jogilag lerendezôdött… Az állam kivásárolta
az adósságot” – biztosítja aggódó hallgatóit
a közszolgálati rádió. (Kossuth, 2000. július
19., 15.15) S ha a következô példában az igekötô
jó is, a használatában talán akad némi
kifogásolnivaló: a helyzetet – mondja az egyik, ugyancsak
doktori címmel büszkélkedô képviselônk
– „a közraktárak be tudják folyásolni”. (Dr.
Lentner Csaba, a MIÉP sajtótájékoztatóján,
MTV 2, 1998. szeptember 22.) Az új köztársasági
elnök beiktatási ceremóniáját közvetítve,
a televíziós riporter jelzi, hogy „most felvonják
és este fél 9-kor levonják a köztársasági
lobogót”. (M1, 2000. augusztus 4., 17.25) A lobogókat valaha
leengedték, leeresztették – levonni a fizetésekbôl
szoktak, vagy valamibôl a következtetéseket. És
a legszebbek egyike, hacsak nem a legszebb: „Tokióban a gazdasági
nehézségek nem rontották meg a karácsonyi hangulatot.”
(MTV 1, Napkelte, 1997. december 24., 6.42) Bezzeg, az én ifjúkoromban,
amikor az igekötôk használata még kevésbé
volt szabad és csapongó, megrontani csak embereket vagy népeket-nemzeteket
lehetett – a hangulatot legfeljebb elrontották.
Ha az ikes igék bizonyos formái már menthetetlenek
is – az igekötôinket még meg lehetne, meg kellene menteni!
Te jó ég, mi lesz ebbôl?
3. Szégyenek szégyene az, ami az „aki, amely, ami” összekeverésével-összekavarásával
történik. Errôl már sokan szóltak, de nem
lehet eleget szólani. „Elnökünk, amelyik rengeteget dolgozik…”
– kezdi feljebbvalója dicséretét az egyik párt
képviselôje. (Lányi Zsolt, Kossuth, 1998. október
19., 19.30) Nem marad adósa egy vele szögesen szembenálló
párt elnöke sem: „Azok a politikusok, amelyek túl hangosak…”
– bírálja ellenfeleit. (Kovács László,
Kossuth, 1999. január 21., 7.40) Ha a perekben nem születnek
gyorsabban ítéletek, „az igazságügyi minisztérium
az, akit marasztalni tudnak” – mondja az illetékes miniszter, aki
– úgy fest – nemcsak a vonatkozó névmás használatával,
hanem a „marasztalni” és „elmarasztalni” igék közti
különbséggel is hadilábon áll. (Dr. Dávid
Ibolya, Kossuth, 2000. július 14., 15.50) „Vannak húzótárcák,
akiknek a tevékenységén még van mit javítani”
– csatlakozik e nyelvi leleményhez egy másik miniszter, aki
alighanem észre sem veszi, hogy hibádzó magyartudása
mellett – szándéka ellenére – még nyugtalanítja
is a hallgatóit: elvégre ha a húzótárcák
tevékenységén is javítani kell, akkor mi van
azokkal a tárcákkal, amelyek még csak nem is húznak?
(Stumpf István, Duna TV, 2000. július 20., 18.20)
Mûvelt, iskolázott, egyetemet végzett embereket
idéztem. Olyanokat, akik nemegyszer – joggal – gúnyolódnak
a letûnt „suk-sükölô” világon. Csakhogy a
suk-sükölôk általában iskolázatlan
asszonyok és férfiak voltak. Ôk diplomások.
Nos, az én idômben, ha valamelyikünk az érettségi
dolgozatában a személyeket „amelyeknek” és a tárgyakat,
szervezeteket „akiknek” titulálta volna, már mehetett is
volna pótvizsgára.
Súlyos ügyrôl van szó. Elképzelhetetlen,
hogy ezt a hibát a legegyszerûbb francia, német vagy
angol elkövetné. Megszégyenítené vele
önmagát is, anyanyelvét is. Csak a magyart szabad imígyen
nap mint nap megtiporni? Az új-magyart – mert a régi nem
hagyta volna magát!
4. Hosszú távollétem után elképedve
figyelem azt is, ami az egyes szám és a többes szám
használatával megy végbe. Pártelnökök
vitáznak a választások küszöbén.
„A fiataljainknak jól felkészültnek kell lennie” – mondja
az egyik. (Thürmer Gyula, Duna TV, 1998. május 5., 22.00) „Az
ideológiáknak semmiféle jelentése nincsen”
– oktatja ki ôt egy másik. (Magyar György, ugyanott,
ugyanakkor.) „Zajlanak a napóleoni háborúk, amelyben
a Habsburg Birodalom is részt vesz” – világosítja
fel hallgatóit egy ismert történész. (Szakály
Sándor, Duna TV, 1999. január 24., 19.20) „Olyan lehetôségeket
ajánlottak fel, ami szinte páratlan” – csillantja fel a szebb
jövô képét egyik professzorunk (Borbély
György, a debreceni egyetem dékánja, Duna TV, 1999.
február 10., 7.25), és hozzáteszi: „Olyan eredményekre
számíthatunk, amelyik saját kutatásunkat is
támogatja.” Egy elegáns folyóirat fôszerkesztôje
azzal dicséri lapszámait: „Adnak egy olyan történelmi
anyagot, amelyeket a szakértôk is tudnak használni.”
(Módos Péter, Kossuth, 2000. január 22., 6.35) Nagynevû
építészünk így méltatlankodik:
„Ezek a lakótelepek normális emberek számára
lakhatatlanná válik.” (Makovecz Imre, Kossuth, Vasárnapi
Újság, 1998. május 10., 6.55) „Hadd említsem
azt a tényt, amely tényekre a végzett vizsgálatok
hívták fel a figyelmet” – húzza össze szemöldökét
egy miniszterünk. (Deutsch Tamás, M2, parlamenti közvetítés,
1999. március 2., 16.15) „Vannak olyan gyerekek, akinek jót
tenne, ha egy évvel késôbb kezdené az iskolát”
– szögezi le egy másik miniszter. (Pokorni Zoltán, Kossuth,
1999. január 18., 7.35) S mintha a kormány feje sem kívánna
elmaradni miniszterei mögött: „Azok a perek, amiket az érintettek
megindítanak, a bíróságra tartozik” – mondja.
(Orbán Viktor, Kossuth, 2000. augusztus 2., 6.45)
Csoda-e, ha a sajtó is versenyre kel a politikai, tudományos,
szellemi élet kiválóságaival? „Mi köze
ehhez a multiknak?” – teszi fel a kérdést egyik országos
napilapunk, és ugyanabban a számában lenyomtatja a
következô mondatot is:
„A francia törvények a menekülteknek rendszeres segélyt
és szállást biztosít.” (Népszava, 2000.
július 26.) Ugyanaznap egy másik nagy napilap ezt az aláírást
rakja egy frissen rendbehozott mûemlékház fényképe
alá: „Újra láthatóvá válnak a
falak.” (Népszabadság, 2000. július 26.) „Alighanem
igaza van azoknak” – írja egy kisebbségi szakértô
(Ara-Kovács Attila, Népszava, 1999. december 17.), és
lépést tart vele a televíziós kommentátor
is: „Ahol majd talajcserét kell végeznie az illetékeseknek…”
– kezdi egyik mondatát. (M2, 2000. július 20., 13.05) Sorolhatnám
a végtelenségig. Hadd fejezzem be a példákat
egy minisztériumi szóvivô idézésével
– olyan emberével, akinek nemcsak a hitelesség, de a pontos
megfogalmazás szavát is „vinnie” kellene: „Megtesszük
mindazokat az intézkedéseket – mondotta –, amelyet a helyzet
megkövetel.” (Horváth Gábor, külügyi szóvivô,
Kossuth, 1999. március 22., 8,25)
Egy intézkedést vagy többet? Többes szám
a mondat elején, egyes szám a végén. Jó
ég, mi lesz ebbôl? És mi lesz a magyar nyelvbôl,
ha nem sikerül rendet teremteni még ebben a végtelenül
egyszerû esetben sem? Nem arról van szó, hogy valaki
véletlenül, az élôbeszéd hevében,
esetleg a szereplés izgalmában összekeveri az egyes
számot és a többes számot. A példák
tömegét azért hoztam fel, hogy világossá
váljék: nem egyszeri jelenségekrôl, esetleges
nyelvbotlásokról beszélek, hanem olyasvalamirôl,
ami mindennapos, ami viszolygás és kritika nélkül
terjed – járványról, amit ha nem gyógyítanak,
akkor örökös himlôfoltokkal fogja elcsúfítani
nyelvünk arculatát.
5. Harminc év után megütötte a fülemet
az, ami második számnevünkkel történik.
Errôl olvasmányaimból nem tudhattam, ezt csak itthon
élve és hallva (két l-lel!) lehet észrevenni.
Valami furcsa ajándékként második számnevünknek
két változata van – úgy is mondhatnám, hogy
kettô van belôle. Mi szabályozza a „két”, illetve
a „kettô” használatát? A „két” szerepe jelzôi,
a „kettô” pedig önálló – fônévi,
állítmányi – alkalmazású. De hát
nem kell a nyelvtanon rágódnunk; úgy vagyunk ezzel
is, mint a magánhangzó-illeszkedéssel: gondolkoznunk
sem kell, magától jön a szánkra az egyik vagy
a másik. Jön? Inkább: jött. Mert a „két”
mind ritkábbá válik a „kettô”-vel szemben.
A rendôrség szóvivôje a budapesti prostituáltak
feltételezett sorozatgyilkosának nyomozati szakaszáról
így tájékoztat: „Itt csak kettô ember megölésérôl
beszélünk.” (Kossuth, 2000. augusztus 7., 18.05) Az országos
tisztifôorvos így kezdi egyik beszámolóját:
„Tavaly három járvány volt, ebbôl kettô
járványt…” (Dr. Molnár Ilona, Kossuth, 2000. július
20., 6.45) A közszolgálati rádió vasárnap
reggeli „leghallgatottabb mûsorát” ezzel indítja az
újságíró: „Kettôezer július 30-a
van…” (Franka Tibor, Kossuth, Vasárnapi Újság, 2000.
július 30., 6 óra.)
Miért „kettô ember”? Miért „kettô járvány”?
Miért „kettôezer”? Azt mondják, azért, mert
a „két” számnév
könnyen összecserélhetô a „hét”-tel.
Érdekes. Évszázadokon át senki sem cserélte
össze ôket. Az utóbbi években-évtizedekben
ennyire megromlott a hallásunk? És ki az az idióta,
aki ne tudná, hogy Krisztus után nem hétezerben, hanem
kétezerben vagyunk?
Ide csatlakozik a „darab” szó teljességgel felesleges,
mégis egyre sûrûbb alkalmazása. A közszolgálati
rádió kuratóriumának elnöke arról
informálja a hallgatóit, hogy az elnöki posztra „tizenegy
darab pályázat volt érvényes”. (Szadai Károly,
Kossuth, 2000. július 19., 12.25)
Arra gondolok: ha volna ma egy Arany Jánosunk, akkor „Szondi
kettô apródja” címen írna balladát, és
egy kortárs Vörösmarty ezt a címet adná
epikus költeményének:
„A kettô darab szomszédvár.”
6. Még két adalék nyelvünk újmódi
eltorzításához. Az egyik a középfok sorozatos
összekutyulása. Az új atlétikai terv célja
az, hogy „sokkal inkább jobb tulajdonságokkal bírjanak
a fiatalok” – tudjuk meg az illetékes minisztertôl.
(Deutsch Tamás, 1999. január 24., 19.15) Minek ide az
„inkább”? A „jobb” nem volna elég? „Ez annál inkább
fontos…” – hallom a rádióban. (Kossuth, 2000. május
26., 10.00) Miért „inkább fontos”? Miért nem „fontosabb”?
Ide sorolható a „kevésbé” nyakának immár
véglegesnek tûnô kitekerése. „Annál is
inkább nem tartjuk fontosnak…” – mondja egy illetékes az
autók eredetvizsgálatáról. (Kossuth, 2000.
július 15., 10.20) Mi annak idején inkább azt mondtuk
volna: „annál kevésbé tartjuk fontosnak.” A rádiós
bemondó azzal veszi elejét esetleges türelmetlenségünknek:
„Most nem untatom önöket ezzel, annál is inkább…”
Mi ehelyett inkább, sôt kötelezôen így fogalmaztunk
volna: „annál kevésbé…” Mert azt tanultuk, arra járt
rá a nyelvünk, hogy az „annál inkább” pozitív
töltetû mondatot folytat – a negatív kezdetûnek
az a folytatása, hogy „annál kevésbé”. Diákkoromban
még arról folyt a vita, hogy a „kevésbé”-t
egy vagy két bé-vel kell-e írni. Arany János
tanító korában állítólag azzal
javította ki az egyik nebuló dolgozatát, hogy „egy
bé – kevés bé”. A helyesírási szótár
viszont már a 30-as években egy bé-t írt elô.
Ma már feleslegesnek tûnik a vita. A „kevésbé”,
addig is, amíg meg nem hal, egyre kevésbé fordul elô
nyelvünkben.
„Lenyúlni, megdugni”
7. A nyelv – akárcsak az agy, amely a szavakat a szájunkra
löki – csupa lelemény. Van benne alkotói fantázia,
szitáló szigor, emlékezés és feledékenység,
ellenállás és alkalmazkodóképesség,
fürgeség és lustaság, ünnepélyesség
és köznapiság, ügyesség és ügyefogyottság,
természetesség és erôltetettség.
Hadd szóljak valamit azokról a szavakról, kifejezésekrôl,
szokásokról, amelyek újdonságok voltak számomra,
hozzátéve mindjárt azt – most már teljesen
szubjektívan –, hogy mi az, amit megkedveltem, és mi az,
amit nehezen viselek el közülük.
Új volt nekem például az, hogy valaki „becsavarodott”.
Tömörnek, világosnak érzem. Akárcsak azt,
ha valakirôl azt hallom, hogy „meszes”, vagy egy régi szó
értelemátvitelével, hogy „bunkó”. Bár
pontosan nem látom magam elôtt a képet, amit felidéz,
mégis tüstént megértem, ha azt mondják,
hogy valaki „felkapta a vizet”. Így vagyok azzal is, hogy „nekem
annyi”. És a „lenyúlni” szóval is – ebben az esetben
a szokatlan igekötô sajnos megszokott jelentést hord
magával. Új volt a fülemnek, de tüstént
érthetô is, hogy „egy az egyben”. Bár nyelvünk
a nemi aktus leírásában szinte határtalanul
változatos, az az újdonság, hogy „dugni”, „megdugni”,
semmiféle idegenkedést nem váltott ki belôlem.
Annál idegesítôbbnek éreztem a „gond”-nak,
mint töltelékszónak állandó használatát.
Új elnökünk egyik nyilatkozatában ezeket olvasom:
„Szociológusok felmérése szerint a cigányságnak
körülbelül fele integrálódott a magyar társadalomba.
Ez nagyon jó jel. A gond az, hogy a másik ötven százalék
még nem találta meg a helyét. Szegénységgel,
megélhetési gondokkal küszködik.” (Mádl
Ferenc, Magyar Hírlap, 2000. augusztus 19.) Két, egymást
követô mondatban szerepel a „gond”. Másodszor valóban
gondról-gondokról van szó. De az elsô – divatos
– használata azt pótolja (tompítja, mossa el), hogy
itt bajról, problémáról, megoldandó
kérdésrôl kellene beszélni. A francia Concorde
óriás repülôgép lezuhanását
ismertetve a rádiós bemondó közölte, hogy
„a kapitány valami gondot észlelt a repülôgép
baloldali motorján”. (Kossuth, 2000. augusztus 2., 12.17) Miképpen
lehet egy motoron „gondot” – és nem: hibát, bajt, rendellenességet
– észlelni? Beszédek, nyilatkozatok csak úgy hemzsegnek
az „ezzel az a gond…”, „nekem ezzel az a gondom…” mondatkezdetekkel: a
pontos meghatározást, a felelôsségteljes véleménynyilvánítást
enyhítgetik velük. Azok, akiket jó szerencséjük
„helyzetbe hozott” (micsoda nyelvi rémség!), az ilyen „gondokat”
aztán „kezelni” szokták. Manapság mintha minden „kezelnének”.
Az olajügy parlamenti vitájában az egyik ellenzéki
párt frakcióvezetôje leszögezi: „Nagyon sajnálatos,
hogy ezt a kormánykoalíció képtelen kezelni.”
(Kuncze Gábor, 2000. augusztus 23., 12.55) Mintha már így
is nem volna elég embernek olajos a keze!
Az egészségügyi dolgozóknak éppen
elég gondjuk van. Nem lehetne legalább a kezelést
meghagyni nekik?
Silánynak tartom a „csomag” szó állandó,
átvitt értelmû alkalmazását is. Lassacskán
minden terv, elképzelés, rendelkezéssor, törvényegyüttes
„csomaggá” alakul át. A televízió beszámol
arról, hogy 21 milliárd forintot fognak áldozni a
futballra, rendbe hoznak régi pályákat, újakat
építenek és a szaporodó incidensek megelôzésére
„a kormány elkészíti a huligán-csomagot is”.
(M2, 2000. július 21., 20.25) Istenuccse, megnézném
majd az összecsomagolt huligánokat!
Az olyasmikre, mint az „Olaszba”, „Lengyelbe”, „Spanyolba”, kár
szót vesztegetni. A honfoglalástól egészen
’56-ig tisztességesen ki tudtuk mondani az országok nevét.
Jó, felelhetik erre egyesek, de – a kalandozások korának
kivételével – akkortájt nem sokat utazgattak a magyarok.
Hadd jegyezzem meg: a Balatonhoz el-elmehettek. Miért kellett mégis
„Balcsi”-t csinálni belôle?
8. Alighanem a letûnt rendszer álságos népieskedésének
idején kerültek be – fôleg a sajtóba, rádióba,
televízióba – az olyan tájszavak, töltelékszavak,
kifejezések, mint a „jószerével”, az „igazándiból”,
a „szétcincálni”, a „jut eszembe”, valamint – újabban
és sûrûn – távoli rokonaik, a modorosan archaizáló
„mindösszesen”, a „keresmény” és a „nézvést”.
Bízvást ide sorolható a pesti aszfalton falusiaskodó
„ugyan” is. Egyik hetilapunkban olvasom: „Ügynökdossziét
nem lehet bérmunkában kivinni egy maszekhoz, ugyan kösse
már be.” (Kurcz Béla, 168 óra, 2000. július
20.) Ugyan-ugyan, mi a fenének kellett ide az „ugyan”?
„Utolérni a hátrányokat”
9. Semmi nem vágja annyira mellbe a messzirôl jött
embert, mint az a zûrzavar, amit a szavak értelmében-értelmezésében,
az egészséges szóvonzatok összekuszálásában,
a természetesség visszaszorulásában, a körülményesség
diadalában tapasztal. Enyhe példával kezdem: manapság
már elveszôben van a különbség két
igénk, a „tudni” és az „ismerni” között. „A fôtitkár
nem tudja a megoldást” – olvasom egy nagy napilap címében.
(Magyar Hírlap, 1999. július 14.) A közszolgálati
rádió örömteli hírt közöl a hallgatóival:
„Márai nevét Németországban most sokkal többen
tudják, mint korábban.” (Kossuth, 2000. május 22.,
20.32) Ezek szerint az még hátra volna, hogy sokkal többen
ismerjék is? A legszebb példát-ellenpéldát
ugyancsak egy nagy napilap tálalja elénk. Háromhasábos
cikkének címe: „Van-e, ki e nevet nem ismeri?” Az olvasó
már a címbôl kitalálhatja, hogy Megyerirôl,
Petôfi barátjáról lesz szó: „Vándorszínész
korában Megyeri, – Van-e, ki e nevet nem ismeri?…” A cikket illusztráció,
Megyeri Károly portréja díszíti, s a képaláírás
vastag betûi így szólnak: „Még a születésnapját
sem tudja a színháztudomány.” S ez a cikk utolsó
mondata is. Világos: Petôfi még ismerte a különbséget
a két ige között, a mai szerzô már nem tudja,
hogy mi a különbség. (M. G. P., Népszabadság,
1999. január 8.)
Néhány további ige-zavar: „Vannak az Európai
Unióban országok, amelyekben nincs belsô kohézió,
és vannak, amelyekben van” – nyitja rá a szemünket a
nyugati valóságra egy államtitkár, és
mindjárt hozzá is teszi: „Nekünk ezt a példát
kell venni.” (Barsiné Pataky Etelka, Kossuth, 1998. január
4., 7.30) Vajon mennyiért? – kérdi magától
a hallgatója. Nem volna-e olcsóbb, ha vétel helyett
csak követnénk a példát? „Próbáljunk
meg tiszta képet önteni” – buzdít minket egy képviselô.
(Horváth Béla, TV 3, 1999. augusztus 3., 6.25) Valaha tiszta
vizet szoktak önteni (a pohárba) – tiszta képet vázolni,
felvázolni, rajzolni, alkotni szoktak. „Magyarországon az
a helyzet zajlott le” – hallom egy pártelnök szájából.
(Giczy György, Duna TV, 1998. május 22.) A helyzet, amelyik
lezajlik – ugye, szép és eredeti? „Ez olyan kérdés,
amelynek megvalósítása erre az esztendôre csúszott
át” – indokolja egy probléma megoldásának a
késését egy parlamenti frakcióvezetô.
(Szájer József, Duna TV, 1999. január 27., 20.45)
Készséggel megszavazzuk neki a haladékot, legfeljebb
azt szeretnénk, ha elmagyarázná, miként lehet
egy kérdést megvalósítani.
Igéinknek nemcsak a jelentésük világos –
a vonzataik is azok. Így aztán nem kis meglepetést
kelt az a helyettes államtitkári mondat, amelyik így
kezdôdik: „Az emberek jobban bíznak arról…” (Akar László,
TV 3, Napkelte, 1999. augusztus 3., 7.10) S vajon hová tegyük
egyik történelmi városunk polgármesterének
eme kijelentését: „Az MDF nagy súlyt fektet a rendnek
és a biztonságnak.” (Dr. Gémesi György)2
Igéinket ragozni is szoktuk, csak éppen nem úgy,
ahogyan ezt egy parlamenti képviselô tette: „Olyan jegyzeteket
írok, amiket a hallgatók nem fogják hallani.” (Csapody
Miklós, Kossuth, Vasárnapi Újság, 1998. május
17., 8.15)
Különösen sérti a fület, és nemcsak
a fület, hanem az ésszerûséget is az, amikor igéinket,
fogalmainkat a jelentésükkel szögesen ellentétes
módon alkalmazzák. Egy elôre megírt, ünnepi
beszédben, amelyik a Szent Koronáról szóló
törvénytervezet benyújtásakor hangzott el, szerepel
a következô mondat: „A 2000. év a világ magyarságára
különös felelôsséget hárít.”
(Dr. Dávid Ibolya, a Parlamentben, 1999. december 8., 8.15) Az új
évezred hajnalán a felelôsséget inkább
róni kellene, mintsem hárítani. És még
néhány, önmagának ellentmondó nyelvi bravúr:
„A háború súlyos károkat eredményezett.”
(Duna TV, 1998. május 5., 13,30) „Ezeket az adósságokat
szeretnénk teljesíteni.” (Stumpf István, Duna TV,
2000. július 20., 18.20) „Utol kell érni a hátrányokat.”
(Magyar György, Duna TV, 1998. május 22.) „Ez a forgalomban
óriási torlódásokat eredményezett” –
informálja hallgatóit egy budapesti vízcsôrepedésrôl
az egyik televíziós csatorna, de rögvest meg is nyugtatja
ôket: „A hibát mára helyreállították.”
(M2, 2000. január 25., 7.40) „Az már biztosnak tûnik,
hogy sok gyógyszer ára csökkenni fog” – közli a
jó hírt a rádió. (Kossuth, 2000. augusztus
7., 18.07) Biztos, vagy nem biztos? De hogyan lehet biztosnak tûnni?
A Magyarok Világszövetségének elnöke azt
javasolja, hogy a határon túli magyarok kérhessék
a külhoni állampolgárságot, és – hogy
azt meg is kaphassák – „a kérelmezôknek beadványukhoz
csatolniuk kell a helyi magyar szervek ajánlását,
de ez nem kötelezô”. (Patrubány Miklós, Népszabadság,
2000. augusztus 19.) Vagyis: kell, de nem kötelezô! Ez nyilván
jobb, mintha kötelezô volna, de nem kellene.
10. Végezetül valamit a nyelvi abszurdumokról, amelyeket
szép magyar szóval blôdségeknek is lehetne nevezni.
Ilyenek mindig voltak – egyiket-másikat valaha „lejterjakabnak”
hívták –, ifjú éveimbôl emlékezetes
maradt az egyik politikusnak – talán Gömbös Gyulának?
– az a kijelentése, miszerint: „Elszállt fölöttünk
az idô vasfoga.” Csakhogy viszonylagos ritkaságuk miatt az
ilyesmik – ahogy említettem – emlékezeteseknek bizonyultak,
évekig, olykor évtizedekig idézgették ôket.
A baj az, hogy manapság már fel sem tûnnek, az emberek
elsiklanak fölöttük. Pedig legalább némi kuncogást
megérdemelnének.
Mint például az, amikor a parlament ügyrendi bizottságának
munkájáról szólván, egy képviselô
közli velünk: „Ilyen kérdésekben egyhangú
többséggel hozzuk meg a határozatot.” (Salamon László,
a bizottság elnöke, MTV 2, 1999. január 21., 12.55)
S mit szóljunk ehhez a miniszteri tanácshoz: „Mi azt mondjuk
az önkormányzatoknak, hogy gondolkodjanak hosszútávú
fejjel.” (Matolcsy György, Kossuth, 2000. augusztus 4., 8.25) Emberfejjel
avagy lófejjel?
Büszkén illeszkedik a képtelenségek sorába
az egyik televíziós csatornánk híre: „Egy fiatal
nô meggyilkolt holttestét találták Gyôrött.”
(M2, Lezáratlan akták, 1999. december 15.) Szegény
asszony, gondolja a hallgató, nem elég, hogy meggyilkolták
– még a holtteste iránt sem tanúsítottak kíméletet?
És csattanóként, ha még egyáltalán
van valami értelme a nyelvvédô ostorcsattogtatásnak:
egyik közszolgálati televíziónk budapesti közleményébôl
a minap megtudhattuk, hogy „a parlagfû irtására a fôvárosban
ingyenesen is lehet kaszát bérelni”. (M2, 2000. július
17., 13.20)
Fegyvermentes nyelvôrség
Hát igen: van-e értelme ennek a szelíd ostorcsattogtatásnak?
Lemosható-e édes anyanyelvünkrôl az a gyalázat,
amit nem az évszázadok, hanem éppenséggel az
évszázadokat megszégyenítve a legutóbbi
évek és évtizedek kentek rá?
Ha nem hinnék benne, akkor merô felháborodásból,
vagy magam, esetleg mások szórakoztatására
fel sem jegyezgettem volna éveken át mindazt, amit most itt
elmondottam.
Shakespeare Antoniusával ellentétben nem temetni, hanem
dicsérni jöttem nyelvünket. Szépségérôl,
erejérôl, gazdagságáról felesleges magunkat-egymást
meggyôznünk. Akik itt összegyûltünk, nemcsak
használói, hívei, letéteményesei, hanem
szerelmesei és rajongói is vagyunk. Érte csatázunk
és nem ellene.
Meggyôzôdésem, hogy nyelvünkre semmiféle
globalizáció, semmiféle idegen hatás – a felsorolt
„tíz csapás” sem jelent végveszélyt. (Egyébként
ezekre a visszásságokra, torzulásokra – egy részükre
vagy valamennyiökre – már mások is felhívták
a figyelmet, s ezeken kívül bizonyára még sok
káros jelenségre, a közbeszéd eldurvulására,
a hangsúlyozás affektáltságára és
egyebekre is.) Mindezek ellenére a magyar nyelv él, és
még évszázadokig, talán évezredekig,
akárcsak a magyar nemzet, akárcsak Európa minden nyelve
és nemzete, élni fog.
Kell is, hogy éljen. Hiszen, ha igaz – és igaz – Széchenyi
mondása, hogy „nyelvében él a nemzet”, ugyanígy
igaz az is, amit itt, Marosvásárhelyt nem lehet eléggé
hangsúlyozni: nyelvében egy a nemzet! Megoszthatnak minket
mindenféle dolgok, határok, hitek, tévhitek, társadalmi,
felekezeti, iskolázottsági, helyi, világrészi
és világszemléleti különbségek, a
nyelvünk mégis egy és ugyanaz. Nemcsak ezen a nyelven
tudjuk a legárnyaltabban kifejezni a gondolatainkat, nemcsak ezen
tudunk a legkevesebb félreértéssel beszélni
egymással, nemcsak ezen tudjuk a legjobban szeretni, becsülni,
tisztelni, hanem még szidni, szapulni, sôt gyûlölni
is egymást. (Másokról nem is beszélve…)
De mert a nyelv a gondolkodás tükre (ahol a nyelv nem tiszta
és nem világos, ott a gondolkodás sem az), és
mert a nyelv épp úgy él, mint szülôje,
a szellem, és a szellem burka, a test – épp úgy, csak
sokkal tovább és sokkal bizonyosabban halhatatlanul –, ezért
legalább annyi gondoskodást, ápolást megkövetelhet,
mint hordozói és megajándékozottai.
Tehetünk-e érette valamit mi, akik itt összegyûltünk?
Tehet-e érette valamit a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi
Társasága?
Nemcsak tehet, de szerintem tennie is kell.
Hadd terjesszek önök elé, megvitatásra, egy
javaslatot.
Abból indulnék ki, hogy ha a Koronának lehetnek
koronaôrei, a rendnek rendôrei, egyesek testi biztonságának
testôrei, a határoknak határôrei – miért
ne lehetnének a nyelvnek – az említettekhez hasonlóan,
azaz szervezetten, de persze békésen, erôszak- és
fegyvermentesen – nyelvôrei?
Sem a fogalom, sem maga a szó nem új. Szarvas Gábor
már 1872-ben megalapította a Magyar Nyelvôr címû
folyóiratot. Lehetetlen megindultság nélkül gondolni
azokra, akik évszázadok óta védték nyelvünk
épségét-szépségét. Talán
elegendô, ha a XX. századiak közül Kosztolányit
és egykori professzoromat, Pais Dezsôt említem.
A magyar nyelv egészségi állapota ma rosszabb,
mint amilyen a nyelvújítás kora óta bármikor
volt. A veszély nem a kihalása, hanem az, hogy – az irodalmi
latin sorsához hasonlóan – konyhanyelvvé válhat.
Éppen ezért az egyéni bajvívás ma már
nem látszik elégségesnek. Kollektív fellépésre,
nyelvvédelemre van szükség.
Mire gondolok?
Fejtôl romlik a nyelv. Nem véletlen, hogy példáimat
a parlamentbôl, a sajtóból, a rádióból
és a televízióból gyûjtöttem, gyûjthettem
össze. Nem ismerem az iskolai-egyetemi nyelvoktatás mai helyzetét
– lehetséges, bár nem hinném, hogy a nagy baj az általános
iskolák tanítóival, a középiskolák
tanáraival, az egyetemek professzoraival van. Bennük sokkal
inkább szövetségeseket látnék esetleges
nyelvôr-mozgalmunkhoz.
A nagy baj forrása szerintem a politika és a média
– az utóbbi úgy is, mint öntevékeny nyelvrontó,
s úgy is, mint a politikusi beszédek, interjúk továbbítója.
Mi a különbség e téren a régi idôkhöz
képest? Részben az, hogy a tollforgatók annak idején
tisztább magyarsággal írtak és a politikusok
szebb magyarsággal beszéltek, mint manapság, részben
– és fôként – az, hogy régebben sokkal kevesebben
olvastak újságot, hallgattak rádiót, a televízió
pedig nem is létezett. Minden nyelvrontás – hogy úgy
mondjam (nem valami szépen) – ma „házhoz van szállítva”.
Valamennyi rosszul felcserélt igekötô, rosszul használt
„aki-amely-ami”, összekevert egyes és többes szám
behatol minden magyar ember, minden magyar család otthonába.
Csalókán nyomul be, mert „fölülrôl” érkezik,
olyanoktól, akiket olvasóik-hallgatóik képzett,
mûvelt embereknek ismernek vagy vélnek. Ha ôk ezt vagy
azt a nyelvi formulát használják, akkor biztosan ez
a jó, sôt ez biztosan a jó, tehát használatos
és követendô – gondolják a magyartalanságok
gyanútlan áldozatai. Így aztán, hála
a technika fejlôdésének, egy-egy korcs szó,
idétlen fordulat, beteg mondatfûzés villámgyorsan
járvánnyá, országos, sôt a határokon
túlterjedô járvánnyá válik. Ma
már képviselôk, miniszterek nyilatkozataiban fordulnak
elô olyan szörnyszülöttek, mint az, hogy „még
idôben vagyunk” (Horn Gábor a Parlamentben, 2000. augusztus
23., 14.40), sôt: „bôven idôben vagyunk”. (Deutsch Tamás,
Kossuth, 2000. július 20., 18.55), és kormányfôtôl
hallható az olyan képtelen idômeghatározás,
mint az, hogy az ENSZ millenniumi közgyûlését
„szeptember 6–7–8-a magasságában” fogják megtartani.
(Orbán Viktor, Kossuth, 2000. augusztus 9., 7.45)
Az újságolvasók, a rádióhallgatók,
a televíziónézôk sokmilliós tömegei
védtelenek, kiszolgáltatottak lettek a „felülrôl”
jövô nyelvi agresszióval szemben. Nekik is kezd a hibákra
„rájárni a nyelvük”.
Következésképpen: egy nyelvôri mozgalom is
csak akkor lehet eredményes, ha a legfôbb kórokozóknál,
a médiában és a politikusoknál befolyásos
és hatékony lesz.
Mikor nem sokkal hivatalba lépése után Párizsban
járt a jelenlegi oktatási miniszter – maga is tanárember,
méghozzá egykori magyarszakos –, megpendítettem elôtte,
hogy az új kormány bûnüldözési programjába
jó volna bevonni a magyar nyelv ellen elkövetett bûnök
üldözését is. Felsoroltam néhány
példát országgyûlési képviselôk,
magasrangú funkcionáriusok beszédeibôl, és
megjegyeztem: hasznos lehetne, ha a parlament üléseit figyelemmel
kísérné egy nyugdíjas magyartanár, feljegyezve
és utólag a képviselôk tudomására
hozva minden általuk elkövetett nyelvi-nyelvtani hibát.
„Miért nyugdíjas?” – kérdezte a miniszter. „Az olcsóbb”
– feleltem. Hozzáfûztem: az az érzésem, hogy
ha minden kisebb hibáért 50 forint, minden nagyobbért
100 forint bírságot rónának ki, a parlament
önellátóvá válhatnék. A miniszter
megígérte, hogy javaslatomat továbbítani fogja
a Ház elnökének.
Nem tudom, ez megtörtént-e – igaz, azóta az ülések
harmadjukra ritkultak –, ugyanezt a nyelvi hibáknál nem vettem
észre.
Azért meséltem el ezt a kétesztendôs históriát,
hogy érzékeltessem: miféle tevékenységet
képzelnék el a felállítandó nyelvôrség
esetében is.
Arra nincs remény, hogy a többségükben deficittel
küzdô napi- és hetilapok, rádiók és
televíziós csatornák olyan fôállású
nyelvôröket alkalmazzanak, akik nyelvhelyességi szempontból
megjelenés, illetve adás elôtt ellenôrizhetnék
az anyagokat – az egyenes adásoknál ez mindenképpen
lehetetlen volna. De talán el tudná érni társaságunk,
hogy fél- vagy akár negyedállásban nyelvôröket
vegyenek fel, olyanokat, akik figyelemmel kísérnék
a lapokat, a mûsorokat, és – mondjuk: hetenként– írásban
megtennék az észrevételeiket. A legkevésbé
sem valamiféle nyelvi hajszára, szélsôséges
purizmusra, kipellengérezésre vagy gúnyolódó
kioktatásra gondolok: a fô szabály a józan ész,
a tiszta magyar nyelv respektusa volna. Tanulságos lenne ez mindenkinek,
elnök-vezérigazgatóknak, fôszerkesztôknek,
rovatvezetôknek, olvasószerkesztôknek, külsô
és belsô munkatársaknak egyaránt.
Önkéntes nyelvôr mindenki lehetne. Elvégre
a védelmezendô „terület” szinte beláthatatlan
– ki kellene terjednie a fôvárosi mellett a vidéki
sajtóra és elektronikus médiára is, meg kellene
szervezni a határokon túl és az emigrációban
is: ez utóbbinak a sajtótermékeinél különösképpen.
Ki vezetné, kik vezetnék a nyelvôrséget?
Milyen – mindenképpen laza – formát kellene öltenie?
Ki kellene-e állítani – egyébként semmiféle
fellépésre fel nem hatalmazó, csupán jelképes,
az önkéntes tevékenységet elismerô – nyelvôr-igazolványokat?
Kellene-e rendezni nyelvôr-konferenciákat vagy kongresszusokat?
Olyan kérdések ezek, amelyeket éppen csak felvetek,
a válaszokat közös megfontolással kellene kialakítani.
Ám afelôl, hogy a 24. órában vagyunk, nincs
sok kétségem. Legfeljebb annyi, hogy nem a 25.-ben-é?
(A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának 2000. augusztusi, marosvásárhelyi konferenciájára írt és kiegészített szöveg.)
1 A magánrádiók és -televíziók
talán nem veszik zokon, hogy ôket nem idézgetem, de
Párizsban, a parabolaantennával Magyarországról
csak közszolgálati adókat lehet fogni.
2 Sajnos, a dátumot nem jegyeztem fel. A polgármester
úr a futballhuligánokról tartott sajtótájékoztatót.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu