Amikor Bunkó Vince a király háza elôtt járt,
látta, hogy huszonhét stráfszekér áll
a kapunál, és mindenféle királyi portékákat
rakodnak rájuk. Kérdezte Bunkó Vince az elsô
útjába esô embertôl:
– Mit akar a király, tán új lakásba költözik?
– Nem költözik, fiam, hanem menekül, mert azt üzente
neki a török szultán, hogy álljon ki valaki az
ô százembererejû bajnokával, vagy pedig fizessen
tíz véka aranyat, ezer darab sôre marhát, s
ráadásul adja az országát!
Volt a királynak három vitéze, akik mindig a nagy
erejükkel dicsekedtek, de amikor megtudták, hogy a százembererejû
bajnokkal kellene megvívniuk, ijedtükben mind elhányták
a vitézi öltözetüket, és kimentek az erdôre
betyárnak.
– Na, ilyen szégyen mégsem érheti a királyt
– mondta Bunkó Vince –, én bemegyek hozzá!
– Jó napot kívánok, felséges királyatyám,
én vagyok Bunkó Vince, aki nem tûrheti ezt a szégyent
az országon.
– Nem tûröd, nem tûröd, de ki áll ki a
százembererejûvel?
– Itt vagyok én, Bunkó Vince, majd én kiállok!
– Hány éves vagy, gyerek?
– Tizennyolcat töltöttem, tizenkilencbe fordultam!
– Na és, tanultál te valami vitézséget?
– Nem tanultam semmit, de nyolcéves korom óta parittyázom!
A király csak kapkodta a fejét.
– Parittyával akarod legyôzni a százembererejû
bajnokot!?
– Azzal. Még a vaddisznó is, ha homlokba hajítom
vele, úgy bukik fel, ahogy a maga puskájától
soha!
– Na, ezt már szeretném látni, te gyerek. Igaz-e
a szavad, vagy sem? Mert ha igaz lenne, neked adnám a fele királyságomat.
A király kiment az erdôre Bunkó Vincével.
Bunkó Vince vitte a parittyáját, és a zsebébe
rakott három félkilós követ. Egy mocsaras rész
mellett ráakadtak a vaddisznókra.
Bunkó Vincének volt egy sípja, belefújt,
hogy figyeljen rá a vaddisznó. A disznó felkapta a
fejét. Bunkó Vince úgy homlokon parittyázta,
hogy azon nyomban összerogyott, pedig a legnagyobbik volt az egész
nyáj közt.
Mondta a király:
– Te, Vince, ez véletlen is lehetett! De ha egy másikat
is lelôsz, akkor már hiszek neked.
Vince megint belefújt a sípjába, s amikor odanézett
a legvénebb koca, a homloka közé tisztelt a parittyájával.
A koca összerogyott, az eget fenyegette a négy lábával.
A király nagyon megörült.
– Na, ez már nem lehet véletlen – mondta –, induljunk
hazafelé! Ha egyéb vadállattal is így el tudsz
bánni, lerakodunk a stráfszekerekrôl, hiszen akkor
te a százembererejû bajnokkal is megbírsz!
Alig hogy nekiindultak, megtámadta ôket három farkas.
A király kezében csôre töltött kétcsövû
puska. Oda is durrantott mindjárt, de bizony nem talált egyik
golyója sem.
Kapta magát Vince, a maradék egy követ betette a
parittyába, a sípjába fújt, hogy a farkas legyen
rá figyelmes, s szembe álljon vele. El is találta,
össze is rogyott a farkas rendesen. De csak egy! A másik kettô
élve maradt, a királynak nem volt több golyója,
Vincének meg nem volt parittyába való köve. Elkapta
a király puskáját, letörte a csövét,
és összegömbölyítette parittyába való
lövedéknek. Betette a parittyájába. Az egyik
farkast úgy homlokon toszította, hogy a farkas összerogyott.
De az utolsó farkas még élt, a parittyába meg
már nincs mit betegyen Vince. Azt mondta neki a király:
– Kedves gyermekem, most megesz bennünket a farkas!
– Na, ne féljen semmit, megvan még a két öklöm,
üt mind a kettô, ha egyik nem gyôz, majd gyôz a
másik! Menjünk csak tovább!
A király hátramaradt, hadd menjen elöl Vince, ôt
egye meg a farkas. Vince közeledett a farkashoz, az meg vicsorgott
veszettül.
De vicsoroghatott, ahogy akart, Vince egy csapással átküldte
a másvilágra. Erre aztán a király is odasietett,
s a törött puskatussal ütött egyet a döglött
farkason. A szekér már várta ôket az erdô
szélén, a király nagy büszkén fölült,
Vincével együtt mentek haza a palotába. De mire hazaértek
a királyi várba, már megjött a török
bajnok, a százembererejû. Egy század katona kísérte.
Erôs, mérges hangja volt a bajnoknak, csak úgy hasította
a levegôt, mikor elkiáltotta magát. A király
felesége sápítozott.
– Hol voltál, kedves uram? Azóta már Lengyelországban
járhatnánk, biztonságban lehetnénk.
Vince azt mondta:
– Szó sem lehet róla, hogy elmeneküljenek!
– De, Vince fiam, megjött a százembererejû bajnok,
már sátrat vert a határon! Nem hallottad a hangját?
Nem látod, hogy a hangjától leszakadt a lemez a kastélyunk
sarkáról?
Vince azt mondta:
– Nem hiszem, hogy olyan ember létezzen a földön,
aki akkorát tud ordítani, hogy leszakadjon tôle a lemez
a kastély sarkáról!
– Na, én mondom neked – mondta a királyné –, ha
még egyet ordít, és nem mentek elébe, idejön
és elpusztítja az egész királyi családot.
Félóra múlva másodszor is elkiáltotta
magát a százembererejû török bajnok. Vince
azt mondta a királynak:
– Van még idô, ne féljen semmit! Telefonáljon
le a vasgyárba! Mert nem bízom benne, hogy ezt a százembererejû
bajnokot kôvel leparittyázzam. Vágasson nekem ötven
darab félkilós, négysarkos acélt, majd azokkal
homlokon tisztelem ôkelmét.
A király nem tétovázott, kapta a telefont, kiadta
a parancsot.
Mikor az ötven darab acél elkészült, Vince
tíz darabot a zsebébe rakott, a többit a fegyverhordozójának
adta!
– Ezt hozd utánam, és ne félj semmitôl.
De elôbb eredj fel a királyi palotába, mondd meg a
királynak, hogy jöjjön ô is, hadd lássa,
hogyan pusztul el a százembererejû bajnok.
De a királynak nem akaródzott elmenni. Azt mondta:
– A telefont kivezettetem a határig, de én nem megyek!
Ha jelentik, hogy Vince nem gyôz, menekülök Lengyelországba.
Vince kapta magát, elindult. Egyszerû parasztruhában
volt, kondáskalap a fején, a kezében egy bot, mint
a kondáslegényeknek. A parittya meg a tíz darab acél
természetesen ott volt a nadrágja zsebébe és
az ujjasába elrejtve. Látta a százembererejû
török bajnok, hogy ott kóborog a határszélen
egy rissz-rossz ruhás fiatal gyerek, mindenféle katonai felszerelés
nélkül, de azért kitûzte a piros zászlót.
Vincénél volt egy piros zsebkendô, a pálcájára
kötötte, és felemelte. Dühbe gurult a török
bajnok:
– Te taknyos, talán gyerekkel fogok én megvívni?
Ide mertél jönni egy darab fával? Hát mi vagyok
én, birka, hogy bottal terelgess!? Most ezért úgy
szerteszéjjel téplek, hogy a királyotok még
a hamvadat se leli meg!
Vince csak kacagta a százembererejû bajnok beszédét.
Belenyúlt a zsebébe, megfogta a parittyát, belehelyezett
egy vágott acélt. Odakiáltott a százembererejû
bajnoknak:
– Közelébb hozzám ne gyere! – hogy vesse a szemét
Vince felé a százembererejû bajnok!
Amikor egyenest szembenézett véle, a homlokát
úgy megtisztelte, hogy tíz métert kelebalált
hátrafele, csak azután hajítódott hanyatt.
Keze-lába szerteszét. A száz török katona
mind útnak iramodott, úgy szaladtak, hogy még most
is szaladnának, ha tenger elébük nem kerekedik. A tenger
vize visszatartotta ôket. Aki még ott sem bírt megállni,
az a vízbe fulladt.
Mikor ezt meghallotta a király, hatlovas szürke hintóba
fogatott, és úgy ment Vince elé. Felvette maga mellé
a kocsira, s anélkül, hogy Vince kérdezte volna tôle,
hogy mi ajándékot ad, neki ígérte a király
a lányát.
– Vince, én el akartam menekülni, de te legyôzted
a százembererejû bajnokot, te leszel a vejem, feleségül
adom hozzád egyetlen lányomat!
– Ha a király uram is úgy akarja – mondta Vince –, én
nem mondok ellene. Igaz még a nôsülésnek nincs
itt az ideje, mert most töltöttem a tizennyolcat, tizenkilencedikben
vagyok, katona sem voltam még, elôbb le kellene szolgálni
a katonaidômet is!
Akárhogy is, Vince most már beletartozott a királyi
családba, fölment a király lakásába. Megismerkedett
a király lányával, a király lánya beleszeretett
Vincébe. De akkor jött a cseh király fia, és
megkérte a király lányát. Gyönyörû
szép legény volt, és a király visszavonta a
szavát Vincétôl. Most már nem akarta, hogy Vince
legyen a veje, hiába szerette ôt a lánya. Inkább
a királyfihoz akarta adni. Vincének a király kiadta
az útját:
– Te parasztgyerek, távozz a lakásomból, nem neked
neveltem a lányomat, királyfihoz való az, nem tehozzád!
Vince elszégyellte magát, de nem tehetett semmit, elment
haza. Az apjának tizennégy hold földje volt. Akadt ott
munka elég.
A király kérdezte a lányát.
– Na lányom, hozzámégy-e a cseh király
fiához?
– Én, édesapám, egynek mondtam szerelmet, másnak
nem fogok, míg a világ meglesz. Ha Vincéhez nem ad
édesapám, én holtig özvegy maradok!
A király mérgesen nézett a lánya szeme
közé, de hiába. Kérdôre vonta az anyja
is, de neki is csak azt válaszolta:
– Soha senki másé nem leszek, csak Vincéé.
Amikor megtudta a cseh király fia, hogy a király lánya
egy parasztgyereket jobban szeret, mint ôt, hadat üzent a királynak.
De olyan ripsz-ropsz, hogy ma jött a hadüzenet, s holnap már
a hadsereg is háromszázhatvanhatezer katonával. Elöl
jött a cseh király fia. A király most már nagyon
bánta, hogy elzavarta Vincét a palotából. Nem
tudta, hogy a lánya mindennap találkozott Vincével.
– Apám – mondta a lány –, kérd meg Vincét,
hogy álljon a hadsereg élére! Ne félj semmit,
nem veszítjük el az országot!
– Ugyan lányom, hova gondolsz, hogy jönne a segítségemre,
amikor kiadtam az útját a királyi palotából!
– Ne félj semmit! Én Vincével tegnap is beszéltem!
A király csak ümgetett.
– Hmm! Hát te még ezt is meg mered tenni a tudomásom
nélkül?
– Minden második nap megkerestem Vincét, most is tudom,
hogy mit csinál; javítgatja az udvaron a napraforgószár
kerítést!
– Hát olyan vôlegényed van neked, aki napraforgószárból
kerítést csinál az udvarán?
– Jó az nekem, édesapám, többet ér
az, mint a cseh király fia!
– Eredj hát, és mondd neki, hogy az ellenség már
a határhoz közeledik, vajon megvéd-e bennünket?
– Tudja már Vince, hogy mi történt, már fel
is készült a háborúra.
Abban az idôben a katonaságnak csak amolyan csömöszölô
fegyvere volt; az egyik csömöszölte a pustokkal, a másik
meg lôtt. De Vincének orosz fegyvere volt, ötezer golyót
is ki tudott lôni egymás után. A király elment
hozzá a lányával, és megkérte Vincét.
– Fiam, megmentesz-e bennünket?
– Most bosszút állhatnék magán – mondta
Vince –, de nem teszem, mert szeretem a lányát!
Vince kiment a határra, az ellenséges katonák
éppen gúlába rakták a csömöszölô
puskáikat, ebédhez készülôdtek, mindnek
a csajka volt a kezében. Vince közéjük eresztett
öt patront. Akkor az ellenség mind megfutamodott, a csömöszölô
puskát rakásban otthagyták, s még a konyhát
is, teli forró gulyással. Vince odament, és szedett
magának annyi húst, amennyit meg bírt enni, a többit
kiborította, hogy csak a vadak vegyék hasznát.
Akkor aztán Vince a puskákat szekérre hányatta,
az országba behozatta. Mondta a királynak:
– Na, király uram, azt akarja, hogy az erdôben betyár
legyek, vagy hozzám adja a lányát feleségül?
A király megkérdezte a lányát, pedig tudta
jól a választ:
– Szereted Vincét?
– Annyira, hogy ha nem ad hozzá édesapám, és
Vince az erdôben betyár lesz, én is betyárnak
állok, és ellensége leszek az országának!
A király megijedt, s már hívatta is a papot, hogy
eskesse össze a Vincét a lányával.
Vince megesküdött a király lányával,
és ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu