Lehetne azzal a rendkívül hatásvadász, de
ugyanennyire ostoba kijelentéssel kezdeni, hogy 1997-ben az írók
a regény lehetôségeinek feltérképezésével
foglalatoskodtak. Vagy valami hasonlóval: hogy 1997-ben a magyar
írók a regény határait próbálgatják,
az elbeszélés nehézségeivel, a stílus
teherbírásával kísérleteznek, felmérik
a regényforma képlékenységét.
Nem mintha nem lenne ebben igazság – csak hát a regény
körül nagyon régóta és nagyon sokszor ilyesmi
történt, a Don Quijote óta nagyjából folyamatosan.
Az csak véletlen, hogy az 1997-es év magyar irodalmából
éppen négy olyan regényt tudunk egymás mellé
állítani, amelyek így vagy úgy kiforgatják,
deformálják (vagy épp visszaforgatják, újraformálják)
a regény amúgy is bizonytalan, folyton változó
konvencióit. Nem került 1997-ben válságba a (magyar)
regény, hanem mindig is ott volt, vagy sohasem.
Kiválasztott szerzôink közül ketten többé-kevésbé
úgy tesznek, mintha válság soha nem is lett volna,
mintha meglenne, adott volna az a bizonyos (képzetes) Nagy Hagyomány,
amelyhez csatlakozni természetes és kézenfekvô
dolog. Márton László 1997-ben elôhozakodik egy
történelmi regénnyel, Závada Pál meg egy
régi szerelmi-házassági történettel; Márton
a krónikák, dokumentumok, régi történetírói
munkák hangját idézi meg, Závada mintha naplókat
bányászott volna elô. Márton László
regényében (Jacob Wunschwitz igaz története)
komótosan, ráérôsen kanyarognak a mondatok,
úgy, ahogyan régen volt szokás történeteket
mesélni; a Závadáéban (Jadviga párnája)
bele-beleszûrôdnek a századelô kedvelt érzelmes
olvasmányainak emlékei, a napló hol görcsösebb,
hol túlontúl gyakorlott, hol egészen leépült
kéz nyomát viseli. Mindkét regényben ott a
készen kapottság, a problémátlanság
fikciója: Závadánál a „találtságé”,
Mártonnál az „újraelmondásé” – de mindkét
regényben önleleplezô módon. Hiszen már
a formához való viszony problémátlanságának
színlelése is ironikus: a század végén
már tudjuk, hogy csak az lehet. Ha az elbeszélô úgy
tesz, mintha csak egyszerûen elmondana egy történetet,
akkor éppen fokozott elôvigyázatosság szükséges.
Márton elbeszélôje nagyon is irányítója
annak a történetnek, amit elmond, minden részletét,
kifejletét és indítékát tövirôl-hegyire
ismeri – éppen ezzel ébresztve fel azt a gyanút, hogy
ugyanez elmondható másképpen is, s hogy talán
nem is ez és nem is így esett meg. Závada hôsnôje
hazugságból hazugságba keveredik, és soha nem
tudhatjuk, naplója elôtt mit hallgat el – ahogyan azt sem,
másik két hôse vajon mennyire ôszinte, mennyire
adja ki magát, és mennyire van egyáltalán tisztában
magával.
Amikor Márton és Závada azt mímelik, hogy
a forma adott, s a világ legegyszerûbb dolga elmondani egy
hajdan megesett történetet, akkor éppen ahhoz járulnak
hozzá, hogy ez a forma alaposan megváltozzék. A látszólagos
szabálykövetés, megôrzô magatartás
úttörésnek bizonyul. Márton mûvét
Láng Zsolt, Darvasi és Háy történelmi
regényei mellett szokás emlegetni: annak példájaként,
hogy a történelmi regény hajdani mûfaja miként
kap új erôre, miként találódik ki újra
– és persze másként – a kilencvenes évek Magyarországán.
Závada pedig annak a ténynek vált eleven igazolásává,
hogy mennyire értelmüket veszítették a történelmi,
szociológiai, lélektani, erotikus stb. regény kategóriái;
hogy a sokhangúság, az intertextuális átjárás,
az írás és erotika azonosulása mennyire nem
kizárólagos sajátosságai a posztmodern regénynek.
A másik két regény azonban bízvást
nevezhetô a sok száz éves válság termékének.
Parti Nagy Lajos (eredetileg Sárbogárdi Jolán álnéven
a Jelenkorban megjelent, majd kissé átdolgozott és
– az álnevet elég sután feloldva – Parti Nagy Lajos:
Sárbogárdi Jolán: A test angyala címen könyv
formában közzétett) mûve – többek között
– a regény-tömegtermelés korának tükre,
amikor a napló intimitásának vagy a történetírás
tágasságának terébôl a regény
a mindennapi fogyasztási cikkek forgalmába kerül bele.
Hazai Attila regénye pedig (Budapesti skizo) annyiban a válság
jelensége, amennyiben – naiv vagy nagyon is tudatos módon
– az elementáris, az egyszerû, a primitív, a reflektálatlan,
formálatlan történetmondást állítja
szembe a bevett és hazugnak, deformálónak érzett
konvenciókkal szemben.
Konvenciók: ez Parti Nagy mûvének egyik legfontosabb
mozzanata. Ezt a hihetetlen erejû paródiát szokás
úgy felfogni, mint ami egyszerûen a dilettáns regényírást
teszi végleg nevetségessé; mint ami a füzetes
lányregények világát gúnyolja ki (s
e kettô nyilván nem független: a dilettánsok a
füzetes regényekbôl merítenek); de végsô
soron a regényírás konvenciói általában
azok, amelyekre vakítóan erôs fénnyel rávilágít.
Hiszen azok, akik a lányregényeket termelik, nem másra
támaszkodnak, mint a regény mûfajának régi
hagyományaira, a feszültségkeltés, a jellemzés,
a motívumkezelés, a párbeszéd, a jelenet, a
leírás, a fôcselekmény és az epizód,
az expozíció-kibontakozás-végkifejlet kategóriáira.
Ennélfogva Parti Nagy szövege sokkal több, mint a rossz
irodalom kinevettetése: arra hívja fel olvasói figyelmét,
hogy így, ilyen kopottas díszletek között és
csikorgó emeltyûkkel, recsegô deszkákon és
áporodott szagban – ilyen konvencionálisan mûködik
az elbeszélô irodalom. Nemcsak a rossz irodalomban, az alacsony
kultúrában, a közfogyasztásra tömegtermelt
szövegekben lelhetünk olyan átlátszó, nevetségesen
bevett, unalomig ismert, elkoptatott fogásokra, mint Sárbogárdi
Jolán szövegében: vegyük észre, hogy ilyen
konvenciók olvastatják a legnemesebb „magas” irodalmat is.
A „magas” irodalom kihívása volt Hazai Attila botrányosan
rossz, unalmas és gyatrán megírt regénye is,
amely azonban nem véletlenül aratott jelentékeny sikert.
Itt nemcsak a napjainkból ismert Uhrin Benedek-jelenségre
gondolhatunk (hogy valami annyira dilettáns, annyira gyenge, annyira
camp, hogy szolidaritásból, iróniából
vagy esetlegesen mellé kell állni), hanem több más
tényezôre is. Egyrészt Hazai – legalábbis látszólag
– az amerikai minimalizmus bizonyos vonásait valósította
meg regényében, a rövid, kopogó, tárgyszerû
mondatok, a bátran vállalt szóismétlések,
a történetek lekerekítetlensége révén.
Ez új, érdekes hang volt, belejátszott a korábbi
évek híres (és gyakran félreértett)
könyvének, Ellis Amerikai psychójának sikere
is. Másrészt az a budapesti (mély)világ, amelyrôl
Hazai hírt adott – és szándéka szerint hitelesen,
objektíven, „egyenesben” –, nagyon izgalmas és eladdig meghódítatlan
terület volt: aki magára ismert benne, vagy aki csak az ábrázolt
világ szociológiai rajzát kereste, egyaránt
elégedett lehetett. Harmadrészt Hazai látványosan
semmibe vette mindazokat a konvenciókat, amelyek betartását
a legutóbbi évtizedek magyar regényeinek értelmezôi
egyértelmûen erényeknek tekintettek: az elbeszélôi
hanggal való játékot, a nyelvi sokszínûséget,
a formálás meggondoltságát és kiegyensúlyozottságát
(a mondattól a regénykompozícióig). Ráadásul
kihívást jelentett az, hogy Hazai könyve ismét
belenyúlt a szerzô, szerzôi szándék, tudatosság
problémakörébe is: akik naiv, egyszerû vagy tudatlan
szellem termékének tartották a mûvet, kénytelenek
voltak a biografikus értelemben vett elbeszélôre hivatkozni,
míg Hazai védelmezôi élesen elválasztották
egymástól „Ferit”, az elbeszélôt, és
Hazai Attilát.
Az 1997 óta eltelt három év nem túl nagy
idô, de úgy látszik, arra éppen elég,
hogy a négy regény utóéletének, hatásának
és népszerûsége határainak körvonalait
már láthassuk. Hazai Attila könyve annak idején
afféle kultuszkönyv lett: szubkulturális siker, mondhatnánk,
de azért ez a szubkultúra igen széles olvasóközönséget
mozgósított (és persze mi nem szubkultúra?).
Ha a Hazai-könyv megosztotta a kritikusokat (és itt nem is
feltétlenül az írott, publikált, hanem az informális
csatornákon zajló vitákra kell gondolnunk), akkor
ez annak is tulajdonítható, hogy hirtelen kérdésessé
vált, megtalálhatja-e a helyét (és meg kell-e
találnia) egy „szubkulturális” produktum a („magas”) kultúra
sáncai között. Ha hibát, elégtelenséget,
ürességet vagy érdektelenséget érzékel
a („magas”) kultúra ôre és gondozója, akkor
nem az ô (beszûkült, avítt) nézôpontjával
van-e baj?
E kérdések azóta sem tisztázódtak,
de legalább napirendre kerültek, és állandóan
óvatosságra intenek. Mindenesetre a Budapesti skizo sorsa
talán már 1997-ben megjósolható lett volna:
meghozta a népszerûséget az ifjú szerzônek,
aki ezután több új mûvel állt elô,
de egyelôre nagyon sok újdonságot nem hozott a híres
könyvhöz képest. Maga a regény, ahogyan távolabb
kerülünk tôle az idôben, egyre kevésbé
kultikus, és maradék érdekességét is
lassan elveszíti. Valószínûleg fontos támpont
marad, a 90-es évek egyik legfontosabb szövege, amelyet azonban
egyre kevesebben olvasnak (el vagy végig vagy egyáltalán).
A maga módján klasszicizálódik: olvasatlan
és olvashatatlan kortünetté válik.
A legklasszikusabb Márton könyve lesz. Mondatainak íve,
dallama, bonyolultsága, a történetszövés
kifinomultsága, a történethez (és a történelemhez)
fûzôdô ironikus elbeszélôi viszony, az értelmezhetôség
mindezekbôl fakadó összetettsége azt is jelenti,
hogy ez a regény sokszor végigolvasható, mindig újraértelmezhetô,
s mindig más és más vonásaira lesz figyelmes
az olvasó. A Wunschwitz biztosan Márton legjobb mûvei
között van. Nem lett belôle sikerkönyv, noha szakmai
berkekben jelentôs elismerést aratott: ennek nemcsak a mókásan
nehézkes stílus, a távoli, idegen tematika lehet az
oka, hanem talán a propaganda hiánya is. Nem várható,
hogy valaha is tömegolvasmány legyen, de az irodalomértôk
s bizonyára az irodalomkedvelôk is számon tartják.
A Jadviga párnája ugyancsak újraolvasható
klasszikus. Závada Pál regénye hallatlan siker, máig
is: új és új utánnyomásokban jelenik
meg, eddig elképzelhetetlen példányszámban
fogy el (ebben talán a regénybôl készült
filmnek is szerepe van). Újabban lehet olyan véleményeket
hallani (ismét csak: nem az írott, publikált, hanem
az informális csatornákon), hogy lektûrrôl van
szó, túlságosan is könnyen olvasható szövegrôl,
amely mintegy az erotikus szállal fonja be és rángatja
tovább olvasóját, a „tót vonal” nem több
egyszerû couleur locale-nál, a hármas elbeszélés
mindössze aprópénzre váltja a modern történetmondás
legérdekesebb újításait – ezek az ellenvetések
azonban csak igen csekély mértékben tûnnek megalapozottnak.
Mert lehet, hogy Závada mûve valóban lektûr –
amennyiben sikerült széles olvasóközönséget
meghódítania, amennyiben olvasható úgy is,
mint erotikusan fûtött hálószoba-történet,
némi falusi egzotikummal, és kétségtelenül
„jól megcsinált”, olvasmányos szöveg; de mindez
csak egyetlen – jóllehet a „legeladhatóbb”, legkönnyebben
hozzáférhetô – rétege a szövegnek, amely
az újraolvasás számára szolgál új
meglepetésekkel. A szöveget ugyanis – ezen réteg alatt,
fölött – sûrûn átszövik olyan motívumok,
utalások, rímek és ellentmondások, amelyekhez
többszöri és alapos olvasás kell, s ennek megfelelôen
minduntalan módosul az értelmezés is. A kiosztott
szerepek újraértelmezôdnek, az értékek
folytonos mozgásban vannak.
Paradox módon még Sárbogárdi Jolánnal
is ez a helyzet. Parti Nagy mûve úgy (lesz) klasszikus, ahogyan
Karinthy: állandóan újraolvasható, s nemcsak
azt idézi fel figyelmeztetôleg, amire aktuálisan, akkor
éppen utalt – a kifigurázott füzetes regényeket,
az önjelölt, tudatlan dilettáns képét, a
nyolcvanas évek Budapestjének rekvizítumait, szociológiailag
pedig a külkeres papa, a titkárnô lány és
az (ah!) filmrendezô álomlovag alakját, hanem (erre
mérget vehetünk) az újabb irodalomban is felfedezzük
majd mindazt, amire akár vonatkoztatható is volna. Nem egyszeri
vicc: sokszor meghallgatható, mert sok rétege van, amelyek
közül mindig újakat fedezhetünk fel. Parti Nagy e
mûvének ismertsége és népszerûsége
meg sem közelíti a Hazaiét, sem a Závadáét:
ezen sajnálkozhatunk. De van idô. Türelem. Sárbogárdi
Jolán nem avul.
Hazai Attila: Budapesti skizo
Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test
angyala
Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története
Závada Pál: Jadviga párnája
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu