„Aki nem értené a szituációt, az képzeljen el egy falusi presszót, ahol a nyúzott pincérlány kegyeiért csocsóversenyt játszanak a falu bikái. Ekkor belép közéjük egy jól ápolt, szôke, városi fiú, limonádét rendel, és a lányt is meghívja, és jól érthetôen szavalni kezd neki valamit a Duinói elégiákból.”

A fent leírt entrée idôpontja 1997. Bagossy László anziksza a színházról és drámaszövegrôl való gondolkodás/írás átalakulásának summázata, alig egy évszaknyival a történtek után (BL: A reprezentáció komolykodásai. Színház, 1998. március) A színfalak nélkül (?) zajló elôadásban a szereplôk replikái többnyire a fenti lap hasábjain követték egymást. Ha valaki húsz év múlva ezen átalakulás nyomait kutatja majd, a legtöbb nyomot valószínûleg ott, azokon az oldalakon találja. (Pedig voltak még egyetemi kurzusok, közönségtalálkozók, baráti fecsejek is, de ezeket – valószínûleg – senki nem dokumentálta.)
Noha a kritikaírás korábban bevett módozatainak megváltozása nem egyetlen személyhez kötôdô, körülírható folyamat, azóta is többnyire Kékesi Kun Árpád neve utal erre a jelenségre. Leggyakrabban hivatkozott – és támadott – írása (KKÁ: A reprezentáció játékai. Színház, 1997/8.) a 90-es évek magyar színházával foglalkozik: részletesen elemzi a realista játékmódot felváltó rendezôi színház tendenciáit, a realista színház „amortizálódásának” folyamatát, ennek kulturális és filozófiai hátterét. A tanulmány nem csupán igényességével, átgondoltságával tûnt ki egy korszak színikritikái közül; újszerûek voltak kérdésfelvetései, az elôfeltevések és gondolatmenet reflektáltsága, valamint (nyilvánvalóan épp az elôbbiekkel összefüggésben) szókészlete is. A kedélyeket elôbb az borzolta fel, hogy a szöveg (szerzôje) nem volt rest számot vetni a gondolatait megalapozó teóriákkal. Koltai Tamás, a Színház fôszerkesztôje ellenvéleményének adott hangot: szerinte az elvi megfontolások folyamatos hangoztatása élesen szemben áll a színház érzéki voltával (KT: Az új teatralitás és a kritika. Színház, 1997/9.). Valamivel késôbb az alkotói oldal (is) követelte magának az értelmezés kereteinek kijelölését (vö. Bagossy László i. m.).
A korszakhatárnak természetesen (ismét) nem voltak szemtanúi. A szó- és gondolatváltásokat egy hosszabb folyamat elôzte meg, 1997-ben (és a következô év tavaszán, amikor mindenki megkapta végre a maga POM-ját) „csupán” a helyzet megváltozására való reflektálás és néhány igen fontos – a magyar színházi diskurzusban akkor újnak ható – elv deklarációja történt. Miféle kiindulási alapokról is volt/van szó? Az egyik a színházi elôadás önállóságának, így a kanonizált szövegváltozattól való függetlenségének állítása. A gyakorló „szövegrontók”-kal készült interjúk, a különbözô lapokban olvasható hozzászólások mellett az átírás/beleírás volt a Dramaturgok Céhe éves gyûlésének témája is. A színházi elôadás önállósága másfelôl színház és társadalmi kontextus viszonyának megváltozására utal. Ennek kapcsán ismét kijelenthetjük: nem 1997 volt a bûvös év, amikor elôször mutattak be olyan elôadást, amely a puha diktatúra korszakának (gyakran nosztalgiával emlegetett) „cinkos összekacsintása” helyett immáron egészen más értelmezôi stratégiákat kívánt játékba hozni. Ennek kapcsán az egyik legfontosabb fejlemény az autoreferencialitás jelensége volt: a valóság „leképezése” helyett mind több elôadás foglalkozott a teatralitással (is), a színházat jellemzô speciális létmóddal.
Ekkoriban kezdett elkerülhetetlenné válni annak felismerése, hogy a kortárs színház némely elôadása radikálisan új szempontok érvényesítését kívánja: egész egyszerûen a „régi” kritika nem tud mit kezdeni velük. (Erre példa Alföldi Róbert Colombe-jának szélsôségesen eltérô értékelése: ki a reprezentáció újabb játékáról, ki konzumavantgárdról beszélt.) Itt kell utalnunk Alföldi hatáselemekben bôvelkedô Sirály-rendezésére is, amely a posztmodern Csehov-értelmezés és játszás elsô magyarországi példájaként fontos színháztörténeti határkô volt.
Miért, mely lapokon és ki írja/olvassa a színházzal-drámával foglalkozó írásokat? Milyen kompetenciákkal kell(ene) rendelkeznie az elemzônek, és milyenekkel az olvasónak? A kérdésekkel kapcsolatos vita alkalmat teremtett a kritika státusának újrafogalmazására is. Kimondatott: az elemzések célja nem feltétlenül az elôadást létrehozók motivációinak felderítése, sôt. A látottak akár sokkal felemelôbb, tündöklôbb és lenyûgözôbb gondolatok kimondásához juttathatják el az elemzôt, mint amilyen a rendezôi szándék volt. (1997 óta valamelyest rendezôdött a kritikaírás eltérô szólamainak egymáshoz való viszonya: néhány éven belül több új színházi szaklap is útjára indult. Néhány pedig megszûnt.)
Az év színházi emlékei közül muszáj megemlítenünk még a színfalak között zajló bemutatók (egyik) gyöngyszemét, a Novák Eszter rendezte Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem címû darabot (Grabbe szövegét Petri György fordításában játszották). Az elôadást több momentuma is felejthetetlenné tette, köztük a színházi tér fel- és kihasználásának módja. A dramatikus szöveg történései több szálon és (lehet, hogy még ennél is) több helyszínen futottak; a rendezés három térrész, a nagyszínpad, a stúdiószínpad és ez utóbbi büféje köré csoportosította az eseményeket. Az elôcsarnokban, az elôadás kezdetét várva egy idegenvezetô szegôdött hozzánk, „Marika” (Nagy Mari), s innentôl fogva ô kalauzolt minket a három fontosabb csomópont között. Olykor persze maga a vándorlás szolgált érdekességekkel: elsô utunkon például, a nagyszínpad/iskolaterem felé haladva egy panoptikumon mentünk át, ahol az elôadás mozdulatlan és feliratokkal ellátott szereplôi mellett néhány színházi dolgozót is megbámulhattunk. A turistacsoporttá alakítás – amellett, hogy számos humoros kiszólásra és dramaturgiai csavarra adott lehetôséget – egyúttal a nézô státusára, e státus határvonalaira irányította figyelmünket („a színész szerepet játszik, a nézô nézi”). Az elôadás a színész-szerep viszony (kôszínházi) normáit is birizgálta: a rendezés többszörösen épített a szerepösszevonás lehetôségére. Magyar Attila például az Ördög és Molfells szerepét, a darab két szélsôségesen eltérô figuráját játszotta; Nagy Mari az elôadás jelentôs részében nemcsak csoportját igazgatta, de az elsô jelenetben kereket oldó Gottliebchen helyét is átvette; Fazekas István öt különbözô alakot játszott, stb.
Mivel a történet epizódjai a színház különbözô pontjain játszódtak, és az egyes színterekre utaló jelzésszerû díszletek (pl. a kicsiny domb a stúdió büféjében) nem fedték el bámész tekinteteink elôl a színházi hátteret, a portyázás némi felfedezôtúra karakterrel is bírt (az Új Színház becserkészése két részben). Az igazgatóváltáshoz kapcsolódó nagy veszteségek egyike az volt, hogy A tréfa…, miután kifejezetten erre a térre „szabták”, szükségszerûen eltûnt a repertoárról, színháztörténetté vált.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu