1997 a Csinibaba-kultusz éve. Maga a film is hihetetlenül népszerû, de még inkább a zenéje. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Táskarádió, Susu bolondság: rádióban, utcán, szórakozóhelyeken szinte csak ezeket a slágereket lehetett hallani. És nem csak a filmesek vitáztak arról: mûalkotás-e a Csinibaba vagy lapos, múltgyalázó giccs. Mindenesetre hosszú idô óta elôször született olyan magyar film, amelyet nem lehetett nem megnézni.
Ez azonban még önmagában nem tenné érdekessé a filmet. Korábban a kilencvenes évek elsô sikerfilmjének tartott Sose halunk meg is igen népszerû volt; a zenéje is legalább annyira felkapott lett, mint a Csinibabáé. Egy évvel késôbb a Miniszter félrelép pedig jóval nagyobb kasszasiker. A Csinibabának furcsa módon mégis valamiféle egyedülálló helye van a kilencvenes évek magyar populáris filmjeinek amúgy nem túl diadalmas történetében.
Mindenekelôtt a Csinibaba esetében a populáris film–mûvészfilm dichotómia nem igazán mûködik. A film nem felel meg a populáris film legtöbb elvárásának. Nem törekszik a minél érthetôbb szerkezetre, nem könnyíti meg a mû befogadását. Sôt a szerkezet néhol épp hogy szétesô, diffúz; már-már a hatvanas évek nagy modernista filmjeinek szerkesztésmódját követi. Különösen jól látható ez a „Valaki kell nekem is” kezdetû dal alatti montázssor esetében, amit a nem modernista filmeken felnôtt nézô talán nehezen is tud összerakni.
Szintén nehezen illeszthetô a populáris film standard modelljébe az, hogy a Csinibaba – ellentétben a kilencvenes évek csaknem minden magyar sikerfilmjével – nem mûfaji film. Nem sorolható be egyetlen mûfaji sémába sem; bár néha tudatosan használja egy-egy mûfaj tipikus patronjait, nem ragad bele egyik mûfaj kötöttségeibe sem. Folyamatosan váltogatja a mûfaji keretet: a táncfilm, az ötvenes évekbeli termelési film és az ifjúsági szerelmes film sémái keverednek és kerülnek egymás mellé. Mindez azt jelenti, hogy a film finoman, de jól érezhetôen és folyamatosan kizökkenti a nézôt: már beleélnénk magunkat, hogy termelési filmet, illetve annak paródiáját látjuk, amikor hirtelen váltással egy tipikus táncfilm elemeit kezdi használni a film, hogy azután a high school movie-k sémájába simuljon bele. Ez a mûfaji diverzitás csaknem egyedülálló a kilencvenes évek leginkább egy mûfaj kaptafájára készülô populáris filmjei között.
A Csinibaba azonban nem annyira filmes és mûvészi értékei, hanem a múlthoz való viszonya miatt volt igazán érdekes, és emiatt is kavart nagy vihart. Leginkább azzal támadták, hogy a film idillikus képet fest a Kádár-rendszerrôl, nosztalgiázik a hatvanas évekrôl. Való igaz: a történet 1963-ban játszódik, és tagadhatatlan, hogy nem ad egyértelmûen negatív benyomást a korszakról. A vád tehát az, hogy a rendezô meghamisítja, boldog békeidônek állítja be a valójában nyomasztó hatvanas éveket.
Ennek a kérdésnek persze a film bemutatása idején nem elhanyagolható politikai aktualitása is volt. A szocialisták 1994-es, meglepô mértékû választási gyôzelmét sokan épp a Kádár-rendszer iránti nosztalgiával magyarázták. A Csinibaba pedig ebben a kontextusban úgy jelent meg, mint a Kádár-rendszer szörnyûségeit tompító, a hatvanas évek napos oldalát kiemelô, egyszóval a nosztalgiát erôsítô film.
Kétségkívül igaz, hogy a rendezô zárójelbe teszi és kifigurázza a Kádár-rendszer szörnyûségeit, ami néha az ízléstelenség határát súrolja. A „Különös éjszaka volt, csak miénk volt a sziget” kezdetû dalt például két kiöregedett ávós énekli, a régi razziákra emlékezve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatvanas évekrôl pozitív képet festene a film. Az ávósok és például 1956 elhallgatásának paródiája valóban elveszi az élét a korszak e súlyos és legkevésbé sem idillikus jellemzôinek, de ettôl a film érdekes módon mégsem tolódik el a nosztalgiázás irányába, mégpedig azért nem, mert – dupla csavarral – a hatvanas évek iránti nosztalgiát is kifigurázza.
Rafinált film tehát a Csinibaba; kineveti a rémuralmi hatvanas éveket, de kineveti az idillikus hatvanas éveket is. Ennyiben tehát épp hogy antinosztalgikus. Nemcsak az átkos sötét oldalát ábrázolja iróniával, de azt is, ami nosztalgiára adhat okot, egyszóval: mindent. És ez a film talán legnagyobb erénye; ez az, amihez a rendezô igazán ért. Tímár Péter legjobb filmjei mindent kifiguráznak, mindenen ironizálnak, semmit nem állítanak pozitívan. Erre a Csinibaba mellett az Egészséges erotika a legjobb példa. Ha viszont irónia nélkül közelít valamihez, ez épp az éles kontraszt miatt felértékelôdik, és leginkább aránytévesztéshez, didaktikussághoz vezet. Ez történik, ha Tímár állítani akar valamit filmjeiben, és nem nevetni rajta. A Zimmer Feri esetében a becsületes vendéglátó ideálja, a 6:3 esetében az aranycsapat mítosza bizony mindenfajta iróniát nélkülöz, és éppen a filmek mélyen ironikus alaptónusával való kontraszt miatt komolykodásnak, túl patetikusnak hat. A Csinibaba esetében ilyesmirôl szó sincs, a film – akárcsak az Egészséges erotika – nem mutat fel semmilyen pozitív értéket, paradox módon épp ez a legnagyobb erénye.
Érdemes azonban visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy miként jelenik meg a hatvanas évek világa a filmben: a Csinibaba ebbôl a szempontból nem egyedülálló eset, hanem egy jól körülhatárolható szociológiai jelenség része, sôt talán legvilágosabb megnyilvánulása. A Csinibaba esetében ugyanis a hatvanas évek világa nem nosztalgia tárgya, hanem egyszerûen közös referenciapont – olyan hivatkozási alap, amelyet mindnyájan értünk. A kilencvenes években egyre kevesebb ilyen referenciapont van. Az átkos monolitikus kultúrája helyett ma egy töredezett, sok egymástól függetlenül létezô és egymásról tudomást sem vevô szubkultúra létezik, ami persze – félreértés ne essék – sok tekintetben összehasonlíthatatlanul jobb, mint a felülrôl irányított szocialista kultúra, de igen nehéz helyzetbe hozza a nagy tömegeket megcélzó közönségfilmek készítôit. Ez a legtöbb magyar tömegfilm egyik legnagyobb problémája: hiányzik a közös hivatkozási pont, hiányoznak azok az elemek, amelyek a nézôknek a ráismerés kellemes érzését adnák.
A Csinibaba nagy húzása, hogy számtalan ilyen elemet zúdít a nézôre. Olyan kis részleteket, amelyeket jól ismerünk. És ezeket az elemeket – hol máshol – a Kádár-korszakban találja meg. És ez az a pont, ahol a Csinibaba egy általánosabb szociológiai jelenség jó példája: mai kaotikus, töredezett világunkban az a referencia, amelyet mindenki ért, amely egyfajta közös nevezô a különbözô társadalmi és intellektuális státusú emberek között, nem más, mint a rendszerváltást megelôzô évtizedek világa. Nem a kilencvenes évek globális, amerikanizált kultúrája, nem is az elitkultúra, hanem bizony a micisapkás, mûszálas zakós és vörös nyakkendôs hatvanas, hetvenes évek.
A Csinibaba nem elszigetelt jelenség. Az utóbbi évek legnépszerûbb dokumentumfilmje, a meglepô módon sok játékfilmnél több nézôt vonzó Budapest retró ugyancsak az ismerôsség élményére apellálva a hatvanas és hetvenes évek divatját, presszóját, lakását mutatja be. Sôt kissé szentségtörô párhuzamként talán Garaczi László Pompásan buszozunk! címû regényét is meg lehet említeni, amely – nyilvánvalóan magasabb mûvészi színvonalon – a Csinibabához hasonló módon kezeli a hatvanas éveket: a szocialista iskola mindennapjait mindnyájan ismerjük, ebben nôttünk fel. A „Fogadás balról, csapatzászlónak tisztelegj” ott van a fülünkben, akár akarjuk, akár nem, akár gyûlöljük a Kádár-korszakot, akár nem. Mint ahogy Garaczi, a Csinibaba is kizárólag az ismerôsség érzésére apellál, mindenfajta nosztalgia nélkül.
A Csinibaba mûvészi értékérôl lehet vitatkozni, és arról is, hogy jó film-e vagy felháborító fércmû. Az azonban bizonyos, hogy egy szociológiailag jelentôs retró-hullám egyik legfontosabb megnyilvánulása, ha éppen nem életre keltôje.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu