1997-ben több olyan esemény is történt Kínában,
amit újságírói szellemtelenséggel mérföldkônek
szokás nevezni: Teng Hsziao-ping halála, Hongkong visszatérése
a brit koronától Peking uralma alá, egy pártkongresszus,
egy államfôi látogatás az Egyesült Államokban.
És ide sorolhatjuk azt az 1998-ra átnyúló tényt
is, hogy elérte az országot a pénzügyi válság,
amelyet nem kis gazdasági megrázkódtatások
árán ugyan, de végül sikerült valutaleértékelés
nélkül átvészelni.
A megelôzô években a Kína helyzetét
és jövôjét vizsgáló elemzéseknek
két alapkérdésük volt: demokratizálódik-e
és stabilizálódik-e a Föld legnépesebb
és a külvilág számára legkevésbé
átlátható országa. Már évek óta
összekapcsolták mindkét kérdést Teng elôbb-utóbb
bekövetkezô halálával, mondván, hogy a
végsô választ az ezt követô idôszak
eseményei adják majd meg. Összekapcsolódott ez
a vélemény egyfajta várakozással is: azzal
az elképzeléssel, hogy Teng után valamilyen irányba
el kell végre dôlniük a dolgoknak, és akkor majd
világosabb lesz minden, egy sor kérdésre a korábbiaknál
egyértelmûbb válasz adódik majd. Aztán
ez nem így történt. Kína nem lett demokratikusabb,
de kevésbé demokratikus sem, és a belsô stabilitás
kérdésében sem látunk világosabban.
Az ország a kapitalizmus kínai útját járja
– ennyi az, amit állíthatunk.
*
Ott persze a szocializmus kínai útját emlegetik,
ami a Teng Hsziao-ping-féle, minden ellenszenves vonásával
együtt is hatalmas ívû modernizációs politika
belsô párthasználatra szóló és
ennek megfelelôen nem különösebben ötletes megnevezése.
Valójában nem jelent mást, mint depolitizálással,
a végsô értékválasztásokkal összefüggô
elvi problémák elmosásával, pragmatikus kérdésekké
egyszerûsítésével kísért, fokozatos
piacgazdasági átalakulást. Ez Teng öröksége:
ô találta ki, és a háttérbôl zseniálisan
mozgatva a szálakat ô alakította át úgy
a kínai hatalmi elitet, hogy ennek az irányzatnak mára
ne legyen komoly hatalmi pozíciókkal rendelkezô ellenzéke.
Az egyetlen veszélyt a békétlenkedô lakosság
jelenthetné, de az területileg, társadalmi helyzetét
és érdekeit, törekvéseit tekintve annyira szétszabdalt,
hogy a felmerülô problémákat úgyis csak
egyedileg és esetileg lehet kezelni, ehhez pedig megvan az országnak
a megfelelô elnyomó apparátusa.
Teng Hsziao-ping életpályája maga volt a huszadik
századi kínai történelem. Mûvelt, felvilágosult
nagybirtokos család gyermekeként született 1904-ben.
Miután családja a Szun Jat-szen-féle polgári
forradalomban szerencsésen választott a küzdô
felek között, Teng 16 éves korában az elsô
néhány tucat szecsuáni ifjú között
utazhatott Európába. Franciaországi vidéki
gyárakban dolgozott, miközben a gimnáziumot végezte.
Ekkor még más volt a családneve, Hsziao-ping csak
1927-ben lett. Ekkor már újra Kínában volt,
miután még Franciaországban belépett a Kínai
Kommunista Párt európai tagozatába, s ennek kapcsán
barátságba került Csu En-lai-jal, majd a Szovjetunióban
is eltöltött egy kis idôt a Komintern kínai káderképzôjében,
a Szun Jat-szen Egyetemen, ahol akkoriban még Buharin és
Trockij is vezetett szemináriumot.
Hsziao-ping – ez kicsi békét jelent, de a név
viselôjének a békébôl még egy kicsi
sem jutott (hacsak nem számítjuk az utolsó éveit,
amikor már egyre jobban elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór).
Hazatérve rögtön Mao Ce-tung köréhez csatlakozott,
Dél-Kínában szervezte a Vörös Hadsereget,
aztán részt vett a Hosszú Menetelésben Csank
Kai-sek nacionalistái elôl. A következô években
politikai tisztként halad elôre a ranglétrán
– ennek köszönhetôen vezényelhette le 1950-ben Tibet
megszállását, 1954–55-ben az elsô pártbeli
tisztogatást, két évvel késôbb pedig
a Virágozzék Száz Virág kampányt felülbíráló
értelmiségellenes akciót, egyfajta fôinkvizítorként,
amit akár hóhérszerepnek is nevezhetünk.
Ötvenes éveinek közepén járt már,
amikor elôször került a vesztesek oldalára. A három
év alatt legalább húszmillió ember éhhalálát
okozó Nagy Ugrás Elôre kampány okozta károk
enyhítésével megbízott vezetôk egyikeként
pragmatikus döntéseket próbált hozni – például
engedélyezte a háztáji parcellák újbóli
bevezetését a mezôgazdaságban –, és ezáltal
fokozatosan szembekerült Maóval. Ebbôl a korszakból
származik híres mondása, miszerint mindegy, hogy fekete
vagy fehér-e a macska, a lényeg az, hogy megfogja az egeret.
Úgy tudni, hogy Liu Sao-csi államfôvel együtt
azon igyekezett ekkoriban, hogy Mao Ce-tungot tapintatosan eltávolítsák
a gyakorlati döntések közelébôl. 1966-ban,
a Kulturális Forradalom idején azután mindketten elvesztették
minden tisztségüket. Teng – Liuval szemben – lelkes és
kimerítô önkritikát gyakorolt, így némi
átnevelô fizikai munkával meg is úszta ezeket
az éveket, habár idôsebbik fiát megnyomorították
a vörösgárdisták.
Mentora, a Nagy Kormányos 1973-ban emelte föl újra,
ô lett a miniszterelnöki poszt várományosa. Ezután
már csak egy néhány hónapos mellôzöttséget
kellett elviselnie három évvel késôbb Kantonban,
tábornok barátai oltalma alatt. Rájuk nem hatott a
nagybeteg Mao felesége által vezényelt Négyek
Bandájának balos hisztériája.
*
A kínai pártvezetés 1978 decemberében rukkolt
elô a nyugati irányban is „nyitott kapu” modernizációs
programjával, amely lényegében Teng pragmatikus vízióinak,
valamint káderpolitikai cselsorozatának a terméke,
és ekkortól bontakozott ki mindaz, ami a mai Kína
lényege. Csak utólag világos, mennyire bölcs
dolog volt, hogy a gazdaság teljes átalakítását
a mezôgazdasággal kezdte, megszüntetve a kôkorszaki
technológiát konzerváló, a vidéki fogyasztási
szintet pedig a létminimumon stabilizáló népi
kommunákat. A mezôgazdasági termékek piacán
sikerült az országnak kilépnie a hiánygazdaság
állandósult katasztrófahelyzetébôl, és
létrejött a fizetôképes vidéki kereslet
az iparcikkek iránt. Így jöhettek létre egyáltalán
azok a kisüzemek, így maradhattak fenn azok a részben
privatizált, részben szintén újonnan létrejött
közepes vállalatok, amelyek törékeny, de mégiscsak
létezô kapcsolatokat teremtettek a délkeleti tengerpart
modernizációs sikerövezete és a hagyományos
Kína között.
Az a Kína ugyanis, amely lassan, de visszafordíthatatlanul
bekerül a globalizációs áramkörbe, s amelyrôl
a világ Kína kapcsán hallani szokott, az országnak
fôleg területi értelemben, de az érintett lakosság
számát tekintve is egy viszonylag kicsi része. Még
akkor is, ha mindazokat ide soroljuk, akik – milliószámra
– lakóhelyet változtattak, és a fejlôdô
zónák lakosságát gyarapítják,
többségükben építômunkásokként.
Még akkor is, ha tudjuk, hogy Pekingben, Sanghajban, Kantonban és
másutt egész városrészek jöttek létre,
ahol az ország belsô területén lévô,
de a modernizációs fellendülésbôl eddig
még kimaradt nagyvárosok és környékük
elvándorolt lakossága egy tömbben, saját, önálló
oktatási, egészségügyi infrastruktúrát
mûködtetve él. Akkor is, ha ma már a kínai
vezetés – szakítva korábbi, öntudatosan elutasító
magatartásával – lehetôvé teszi, hogy különféle
nemzetközi intézmények az ENSZ-tôl a Világbankig
fejlesztési programokkal segítsék az elmaradottabb
területek kiemelkedését a reménytelen szegénységbôl.
*
Térjünk vissza az 1997-es év eseményeihez!
Peking, a Mennyei Béke Kapujának tere, júnus 30.,
éjfél. A nyolc évvel korábbi vérfürdô
színhelyén százezer ember ünnepel hazafias lelkesedéssel,
értelemszerûen egy kínai találmány, egy
látványos tûzijáték fényében.
Ugyanez az önfeledt ujjongás jellemzi az ország többi
nagyvárosát is, a legkevésbé talán magát
az ünneplés tárgyát, a százötven
éve – egészen pontosan 1842-ben – brit fennhatóság
alá került és most ismét visszatérô
Hongkongot. Nem a sziget és a rajta épült város,
hanem a környezô szárazföldi terület az, amelyet
a britek 1898-ban 99 évre bérbe vettek Kínától.
1984-ben azonban olyan megállapodás jött létre
a két fél között, amelynek értelmében
a bérlet lejárta után maga Hongkong is Kína
részévé válhatott 1997-ben, mégpedig
az „egy ország – két rendszer” elv alapján, vagyis
Peking megígérte, hogy a hongkongiak még ötven
éven át fenntarthatják kialakult gazdasági
berendezkedésüket és ezen alapuló életformájukat.
A megállapodás létrejötte és életbe
lépése között eltelt évek során volt
rá idô, hogy eltávozhassanak – fôleg Nagy-Britanniába
és az Egyesült Államokba – mindazok, akiknek kételyeik
voltak a kínai vezetôk szavahihetôségét
illetôen. Még olyan apró részleteket is sikerült
rendezni, mint a brit lobogó alatt Hongkongban állomásozó
nepáli katonák jövôjének a kérdése:
népes családjaikkal együtt az átadás-átvétel
után ôk is Nagy-Britanniába távozhattak. Ennél
sokkal súlyosabb konfliktusok forrása volt a megelôzô
években, hogy Chris Patten, Hongkong utolsó brit kormányzója
megpróbált minél több olyan, általa kezdeményezett
helyi rendelkezést átpasszírozni a kínai hatóságokon,
illetve az átállást elôkészítô
vegyes testületeken, amelyek tovább szélesítették
volna a hongkongiak polgári jogait. Ebben az összefüggésben
nem voltak teljesen alaptalanok azok a – egyébként persze
álságos – kínai észrevételek, amelyek
azt firtatták, hogy miért nem viselték már
korábban is ennyire a szívükön a britek a hongkongiak
sorsát.
Késôbbi elemzések több olyan tényre
rámutatnak, amelyek arra utalnak, hogy Pekingnek nem szívügye
a Hongkonggal kapcsolatos megállapodások betû szerinti,
aggályos tiszteletben tartása. Ennél azonban lényegesebbnek
tûnik, hogy 1984 és 1997 között az „egy ország
– két rendszer” elv magának az anyaországnak számos
tengerparti városában, az egykor különleges gazdasági
övezetként aposztrofált területeken is sok tekintetben
megvalósult. Sôt Kína egészében is, ahol
sok helyütt – és sokszor meglehetôs önkénnyel
– élnek együtt a nagyon is eleven pártállami
mûködési elvek a vadkapitalizmussal. A felülrôl
kinevezett helyi vezetôk adott esetben elrendelhetik, hogy a helyi
általános iskolában tandíjat szedjenek, hogy
az elektromos áram tízszer annyiba kerüljön, mint
a nagyvárosokban stb., hogy csak néhány esetleges
példát említsünk.
A Hongkong visszatérését övezô hazafias
lelkesedésnek nyilván voltak mély, az egykori erôszakos
nyugati behatolások emlékezetéig visszavezethetô
történelmi gyökerei. Volt azonban egy sokkal újabb
keletû forrása is, mégpedig az a hazafias nevelési
kampány, amely Teng Hsziao-ping 1992-es, nagy hatású
dél-kínai körútját követôen
bontakozott ki. A kampány a kommunista legendáriumra kihegyezett
dicsô kínai történelem tudatosítása
mellett erôteljesen hangsúlyozta Kína és a Nyugat
különbségeit, kiemelve az ellenséges külsô
erôkkel folytatott harc kérdését. Ebbe a kérdéskörbe
azóta is tudatosan és sikeresen belezsúfolnak minden
aktuális sérelmet az 1989-es mészárlás
nemzetközi elítélésétôl kezdve a
hongkongiak demokratikus követelésein át egészen
az idei olimpiai játékok megrendezésére irányult
pekingi kérelem kudarcáig. Egyes szakvélemények
szerint a kampány hatására – és a Nyugattal
szembeni másság tudatában megerôsödve –
a fiatal kínai értelmiség ma sokkal inkább
elfogadja a hivatalos propaganda üzeneteit, mint az 1989-et követô
években.
*
Ebben az értelemben tehát a bevezetôben használt
„depolitizált” kifejezés pontatlan. A Kínai Kommunista
Párt 1997 szeptemberének végén lezajlott 15.
Kongresszusán nem hangzottak el olyan kijelentések, mint
például tíz évvel korábban, amikor Csao
Ce-Jang akkori pártvezér elismerte a párton belül
megfogalmazódó különbözô vélemények
létjogosultságát. Nem lazult a demokratikus centralizmus
elve, és a különbözô régiók küldöttei
alig érintkezhettek egymással a kongresszus idején.
Teng halálát követôen a pekingológusok
azt várták, hogy a kongresszuson eldôl majd: sikerül-e
Kína elsô számú vezetôjének, Csiang
Cö-minnek megszilárdítania a hatalmát, és
háttérbe szorítania a modernizációs
politika ellenfeleit. Sikerült, és ehhez képest, bármily
felháborító, másodlagos helyi sajátosság,
hogy a párt utasítására a Kínai Társadalomtudományi
Akadémia valamennyi vezetô munkatársának kötelezô
penzumként meghatározott terjedelmû írásban
kellett méltatnia Csiang Cö-min kongresszusi beszédét,
és a publikálásra alkalmasnak ítélt
dolgozatok szerzôit igencsak busás, 350 dollárnak megfelelô
összeggel jutalmazta a párt.
A kongresszus a hadsereg politikai szerepét illetôen is
tisztázta a helyzetet. Világossá vált, hogy
a katonai vezetôk nem kívánnak közvetlenül
bekapcsolódni a politikai csatározásokba. A hárommilliós
hadsereg Csiang által bejelentett félmilliós létszámcsökkenése
a jelek szerint nem ütközött ellenállásba,
vagyis a vezérkar magáévá tette a technikai
modernizáció elvét. Ez természetesen nem egyszerûen
értékválasztás kérdése, inkább
kényszer, hiszen a kínai haderônek adott esetben a
jelenlegi – pontosabban az 1997-es – technikai készültségi
szintjéhez képest igen sokféle, erejét meghaladó
feladatot kell ellátnia. A Népi Felszabadító
Hadsereg maga is egy óriási kapitalista holdinggá
vált, a hozzá tartozó gazdasági egységek
már tíz év óta sokkal nagyobb értékben
állítottak elô polgári célú termékeket,
mint hadfelszerelést. Ráadásul nem is csak termékeket,
hanem mind több szolgáltatást is kínálnak:
szállodái, áruházai, kiadóvállalatai
voltak. Adózatlan nyeresége 1996-ban meghaladta a hatmilliárd
dollárt.
*
Kína 1997-es évét egy sor kisebb-nagyobb lázadás
és egyéb elégedetlenségi, illetve tiltakozó
akció kísérte végig, az ország északkeleti
részében élô mohamedán ujgurok tüntetéseitôl
kezdve az éhséglázadás-jellegû paraszti
megmozdulásokon át az elbocsátott nagyüzemi munkások
intézményfoglalásáig. Ezeknek rendszerint rendôri
vagy katonai beavatkozás vetett véget. (Jelentôs részükrôl
az ország más tájain sem tudnak, külföldön
még kevésbé.) De ez nem tekinthetô 1997 sajátosságának,
hiszen elôtte is, azóta is rendszeres az ilyesmi. Egyszer
majd talán éppen ezeknek az eseményeknek az alaposabb
ismeretében lehet majd igazán, valósághûen
beszámolni arról, hogyan is élték át
maguk a kínaiak ezt a korszakot. Hogyan éltek, hogyan kerestek
kapaszkodókat egy zavaros, alig érthetô drámai
változások sodrásában alakuló világban.
Addig azonban maradnak a látható történések
– utolsóként Csiang Cö-min október végi
amerikai látogatása, amelyre igazából csak
a rend kedvéért érdemes szót vesztegetni. Az
államfô és pártvezér utazásának
politikai tétje, ha volt egyáltalán, egyfajta politikusi
súly, jelentôség kiformálása, felmutatása
lehetett. Ez azonban nem valósult meg, hiszen a látogatás
idején csak az vált még világosabbá,
hogy Csiang nem is igen akar vendéglátóinak tetszeni.
Ahol és amennyiben gesztust tett – például, amikor
bizonyos múltbeli hibákról beszélt –, aligha
törekedett többre, mint a kínai gazdasági érdekek
védelmében szükséges és elvárt
minimum teljesítésére. Tisztában lehetett vele
ugyanis, hogy Amerikában is tudják: Kínát még
mindig akkor a legkönnyebb kezelni, ha a nyugati demokratikus értékrendbôl
fakadó mindenféle viszolygást legyûrve minél
inkább bekapcsolják a következô évszázad
formálódó világpolitikai és világgazdasági
rendszerébe.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu