Nem volt valami jó év ez sem. Ahogy próbálom felidézni, mi is történt, ami említésre méltó, kevés szívderítô dolog jut az eszembe. (Biztosan én is úgy vagyok vele, hogy ami kevésbé kellemes, arra egy idô után már hézagosan emlékszem.) Persze minden viszonylagos. Az elôzô és a következô esztendô nagyon rossz, sokkal rosszabb volt nekem. (Ráadásul még emlékszem is rájuk.) ’96. január elsejétôl nem voltam már mûvelôdési és közoktatási miniszter, s a lemondás kettôs hatással volt rám. Egyfelôl megkönnyebbültem, mert iszonyatos iszapbirkózásból és nemtelen harcokból szabadultam ki, másfelôl el voltam keseredve, mert sejtettem, hogy nem lesz méltó elismerése a munkámnak. Nyáron robbant ki feleségem édesapja, Czeizel Endre körül az a gyalázatos botrány, amelyben egymást követték az arcpirító megnyilatkozások. ’98-ban pedig jött a választási vereség, az SZDSZ mélyrepülése, a hazai politikai kultúra további, gyorsuló ütemû leromlása és különbözô magánéleti bajok.
Nem tudok a kilencvenes évek második felébôl egy igazi jó évet mondani. Most, ahogy errôl írok, újra el kell gondolkodnom azon, vajon mi lehet ennek az oka. És csak én érzem-e így? Azt hiszem nem, amit olvasok s amit személyes tapasztalatként könyvelhetek el, azt bizonyítja, hogy sokak számára váltak egyre nyomasztóbbá a kilencvenes évek. És hogy miért? Kiderült, hogy a szabad világtól, a nyugati civilizációtól való lemaradásunk nem hozható be néhány év alatt. Talán az illúziók is elvesztek, a szívet dobogtató eszmék eltûntek, s maradtak a hatalom kicsi, ostoba és provinciális technikusai a maguk pôreségében… 1995 és ’98 között mindez lassan és szégyenlôsen történt. 1998-tól durván és gátlástalanul köszöntött be a neokádárizmus. De a kisszerû ravaszkodás és a mindent eluraló, pökhendi rosszindulat immár kétéves története nem ennek az írásnak a témája. Kanyarodjunk hát vissza 1997-hez.
Nyugodtan nevezhetjük ezt az évet a gazdasági sikerek évének. Meglódult a gazdaság, a GDP növekedése 4 százalék körül volt, az export több mint 20 százalékkal nôtt, a reálbér emelkedett, az infláció csökkent. Megkezdôdött tehát az egyensúlyt ôrzô növekedés. A jobboldali ellenzék által demagóg módon szapult Bokros-csomag látványos eredményt hozott, s a szocialista–liberális koalíció a leglényegesebb célkitûzését teljesítette: a népszerûség rövid távú szempontjain túllépve véghezvitte a gazdasági stabilizációt. A hazai gazdasági elemzôk és a nyugati kormánykörök, a megfigyelôk döntô többsége ünnepelte a magyar kormányt, de a hétköznapi ember egyelôre vajmi keveset érzett ebbôl a sikerbôl.
Érdemes megállni a Bokros-csomagnál. Az egyértelmû eredményesség, az évtizedek óta nem látott biztató változások a gazdaságban visszafelé igazolták szükségességét. Igazolták a szabad demokratákat, akik többek között azért vállalták rengeteg vívódással a koalíciót az MSZP-vel, hogy az 1994-es esztendôre a csôd szélére jutott országot segítsék a növekedés pályájára állítani. Igazolta Békesi Lászlót, aki szintén ezért vállalta a pénzügyminiszterséget, s akinek a személyes ellenszenvtôl vezetett Horn Gyula kormányfô nyolc hónapig nem engedte a programját elindítani, majd lemondásra kényszerítette. Igazolta Bokros Lajost, aki Békesi programját esetlenül és nyersen ugyan, de véghezvitte. És igazolta Surányi Györgyöt, Antal Lászlót, Tardos Mártont, Bauer Tamást és mindazokat a közgazdászokat, akik jó ideje figyelmeztettek, minél késôbb lépünk, annál nagyobb áldozatok árán tudunk csak talpra állni.
Az egész akkori koalíció legerôsebb tartópillére lett a Bokros-csomag, amely ’97-re igazolta létjogosultságát, egyértelmû sikerré vált a hozzáértôk számára, és rendkívül népszerûtlenné tett pártokat, politikusokat. Gyümölcsei pedig a következô kormánynak értek be. Mérföldkôvé vált a Fidesz vezetôinek is, hiszen az egykori fiatal demokraták ekkor döntöttek véglegesen a „gyôzni bármi áron” stratégia mellett.
Ami a népszerûséget illeti: januárban a biztos szavazók 26 százaléka a Független Kisgazdapártot választotta, 25 százaléka a Fideszt és 22 százaléka az MSZP-t. Az SZDSZ 8 százalékkal a negyedik helyen állt. A megkérdezettek 30 százaléka a kisgazdapártot várta a következô választásokon az elsô helyre, 16 százaléka az MSZP-t és 12 százaléka a Fideszt. Év végére a helyzet alapvetôen megváltozott: 38 százalék az MSZP gyôzelmére számított, s 12-12 százalék a kisgazdapártéra, illetve a Fideszére. A szocialista párt 39 százalékkal átvette a vezetést a pártpreferenciáknál is, jelentôsen lemaradt tôle a kisgazdapárt is és a Fidesz is. (Az SZDSZ leszakadása az élmezônytôl ekkorra már tartóssá vált.)
Sokak véleményével szemben nem gondolom, hogy a szabad demokraták szomorú szereplésének az oka a Bokros-csomag. A népszerûtlen intézkedések az MSZP-re mértek drámai csapást, ekkor vette át tôlük a kisgazdapárt a vezetést, s ez a pünkösdi királyság 1997 elsô feléig tartott. Az SZDSZ szavazótáborát nem roppantotta meg a csomag, az akkori 12-14 százalék közötti eredmény igen jónak mondható. A liberális párt számára 1996 volt a végzetes esztendô. A támogatottsága ez év végére süllyedt 10 százalék alá, ahonnan azóta sem tud feljebb jutni. A Szabad Demokraták Szövetsége gyenge, akarat nélküli pártnak mutatkozott a ’97-es esztendôre. A stabilizáció eredményeit sem az ô javára írták, a támogatottsága szinte semmit sem változott 1997 folyamán.
1997. február 28-án pénteken kitört a Postabank-pánik. Sorban állás országszerte. A következô hét elejére konszolidálódott a helyzet. Princz Gábor egy évvel a botrány után így nyilatkozott: „Nekünk ezt a bankot kétszer kellett megcsinálnunk, elôször az alapításkor, másodszor pedig a februári pánik után.” Ma már tudjuk, hogy a történetnek van egy harmadik szakasza is: a ’98-as kormányváltás után a jobboldali kormány Princzet eltávolította, 150 milliárd forintot pumpált a bankba, és máig ellenáll mindenféle parlamenti vizsgálatnak, amely a bank múltbéli tevékenységére irányulna. (Csak tendenciózusan összeállított listák szivárognak ki.)
Vajon van-e önmagán túlmutató jelentôsége ennek az ügynek? Princz Gábor és a Postabank sok hasznos dolgot támogatott a rendszerváltás után, többek között a kultúra és sport területén. (Egy darabig e lapot is, ahová most írok.) A második legnagyobb magyar sajtóbirodalom épült ki a bank körül. A Postabankot nehezen lehetett megkerülni a 90-es évek Magyarországán.
Talán az összeomlásnak is ez lehetett az oka, hiszen a bank tevékenysége mindig túlmutatott a pénzügy-politikai célokon. Birodalom épült befolyással, barátokkal és ellenségekkel. A késô-kádári kapcsolatrendszer és a rendszerváltás utáni zûrzavaros jogi környezet együttesen alakította ki a Postabank-jelenséget. (Érdekes, hogy a Fidesz vezetôi ’97-ben még rendkívül megértôen nyilatkoztak a Postabank helyzetérôl, s támogatták a kormány konszolidációs terveit. A kormányváltás után lett egyik pillanatról a másikra bûnbak Princz és bankja.) A február végi országos botrány áttételesen ugyan, de rávilágított a párttámogatási rendszer visszásságaira is. A Postabankról kormány és ellenzék egyaránt a másik oldal támogatását feltételezte. Máig sem tisztázott azonban, hogy mibôl és mennyibôl tevékenykedhetnek a politikai pártok? A választási kampányok hatalmas pénzösszegeket emésztenek fel, s aki versenyben akar maradni, annak mind több és több pénzt kell költenie. Szerintem egyértelmû helyzetet kellene teremteni: vagy csak költségvetési pénzeket használhatnak fel a pártok, és akkor fel kell emelni a támogatásukat, vagy a jelenleginél szigorúbban és világosabban kellene körülírni, milyen adományokat fogadhatnak el, s miként kell ezeket nyilvánosságra hozniuk.
Április 14-én lemondott pártelnöki és frakcióvezetôségi tisztségérôl Petô Iván. Nagyon sajnáltam, hogy Iván így döntött, de megértettem ôt. Sajnáltam, mert a magyar politikai élet kiemelkedô intelligenciájú, meghatározó politikusának tartom máig is. Másfelôl megértettem, mert a Tocsik-ügy kapcsán kialakult válságban, a bizalmatlanság, a bûnbakkeresés és a politikai hibákkal ôszintén szembenézni nem képes gondolkodásmód felerôsödése miatt lehetetlen helyzetbe került. Baj van ott, ahol Petô Iván nem megbecsült vezetô politikus többé. A közélet állapotára pedig jellemzô, hogy mennyire ismeri el azokat, akik vállalva a saját hibájukat és a másokét is bátran döntenek, és mennyire azokat, akik szemrebbenés nélkül hazudnak. A Petô Iván helyére lépô Kuncze Gábor rendkívül nehéz helyzetben vállalta a pártelnökséget. Belügyminiszterként, koalíciós miniszterelnök-helyettesként kellett az erôtlen pártot a választásokig elvezetnie.
Számomra az év meghatározó botránya az Országos Rádió- és Televízió Testület június 30-ai döntése, amellyel az országos kereskedelmi televíziós frekvenciákra hirdetett gyôztest. A történet pontosan megmutatta a kormánykoalíción belüli súlyos ellentéteket, a miniszterelnök és szûkebb köre rövidlátó politizálási gyakorlatát. Azóta közismert, és bírósági döntés is megerôsítette, hogy az eljárás törvénytelen volt, az Írisz TV-t nem megengedett eszközök alkalmazásával ejtették ki. Ebben az évben a szocialista párt meghatározó köreinek – élükön Horn miniszterelnökkel – vállaltan az egyik legfôbb politikai törekvésük az SZDSZ szétzilálása volt. Azt remélték, hogy a meggyengült liberális párt szavazóbázisa a szocialistákat fogja erôsíteni, így a következô évi választások után egyedül tudnak majd kormányt alakítani. A közös kormányzás súlyos nyûg volt a kormányfô számára a kezdetektôl, ráadásul néhány szabad demokrata miniszterrel, vezetôvel eleve nem tudott és nem is akart szót érteni. (A két párt közötti vitás ügyek elrendezésére hivatott Koalíciós Egyeztetô Tanács 1994-ben 20-szor, 1995-ben 14-szer, 1996-ban 8-szor, 1997-ben 3-szor ült össze. Természetesen nem a problémák száma csökkent…)
A ’97-es év a politikai stratégia nélkül hányódó liberális párt megalázásáról szólt: a tv-frekvenciáról szóló döntés, a vatikáni megállapodás, Bôs–Nagymaros ügye, a 65 év felettiek ingyen utazása, a közbiztonság állapotának állandó felemlegetése stb. A forgatókönyv szinte mindig azonos volt: elôvettek valamit, ami ellentétben állt a kormányprogrammal és a szabad demokraták véleményével, s azt le kellett nyomni a torkukon – alkalomadtán összefogva a jobboldali ellenzékkel. Az SZDSZ vezetôinek nem volt elég erejük kivezetni a pártot a koalícióból, a közvéleményben pedig rendszeresen az rögzült, hogy valamit megint az ô tiltakozásuk ellenére vittek keresztül. Vagyis nincs befolyásuk, nincs erejük, mit is akarnak valójában ezek?
Az ORTT döntése egyszerre jelezte az MSZP akkori meghatározó politikusainak és „minden lében kanál” embereinek elvtelenségét és a liberálisok tehetetlenségét. (A szocialistáknál ekkorra Békesi László, Csehák Judit és Vitányi Iván, akik ott „liberálisnak” számítottak, teljesen perifériára kerültek.) Horn Gyula és Révész T. Mihály azért nem engedte a Ronald Lauder-féle CME-t nyerni a pályázaton, mert ennyire erôs komplexusuk, fóbiájuk volt az SZDSZ-szel s annak holdudvarával szemben. A jogszerûtlen eljáráshoz lelkes támogatókat találtak a politikai jobbszélen. Ebben az évben már fel sem merült, hogy a koalíciós partnerrel együtt, a törvényes kereteket betartva, egyeztetésen alapuló döntést kell hozni. Itt már erôpolitika volt, kádárista alkuk és példastatuálás. (Természetesen alapvetô tévedés, hogy a Baló-féle tévének bármi köze lett volna hozzánk. Sokan megfogalmazták: rosszabbul járunk, ha ôk nyernek, mert ôk is kompenzálni akarnak majd, mint a legtöbb újságíró ’94 után, s számtalan indokolatlan kritikát kapunk majd tôlük.) Véleményem szerint az ORTT-ben Tímár János viselkedett korrekten, hiszen ô a tartózkodásával nem kívánt közremûködni a szabályok felrúgásában. Másfelôl nem akart a privatizáció ellen sem szavazni, hiszen a liberálisok szorgalmazták ezt már évek óta.
A botrányos döntés után Révész T. Mihályt ünnepelte a szélsôjobb. Joggal, hiszen ô és „fônöke” igen sokat dolgozott a kormányzó pártok ’98-as vereségén.
A koalíció ’97-re érdemben megszûnt. A liberálisok vergôdve asszisztáltak a szocialista párt akkori vezetôinek durva erôpolitikájához. Fontosabb volt a rövid távú, politikailag kamatoztathatatlan összefogás a jobboldali ellenzékkel, mint a becsületes egyeztetés az állítólagos partnerrel. Ezért alapozta meg ez az esztendô a ’98-as vereséget, és sajnos a politikai kultúra elzüllését is, ami a jelenlegi kormány alatt teljesedett ki. A kormányszintû elvtelenség itt kezdôdött, és az Orbán–Torgyán-koalícióban mutatkozott meg kifejlett formában.
Ebben az évben számolta fel önmagát a Kereszténydemokrata Néppárt.
A Giczy György-féle vezetôség július 25-én feloszlatta a parlamenti frakciót. A velük szemben állókat a Fidesz – MPP, mint a mesebeli farkas, hamm, bekapta, így az Országgyûlés harmadik, a jobboldali ellenzéknek pedig létszámban is az elsô számú pártjává váltak az egykori fiatal demokraták. Jelentôs változásnak kell ezt tekintenünk, különösen annak fényében, hogy 1994-ben, a választási bukás után övék volt a legkisebb frakció. Az év megszilárdította az egykori liberális alternatív, radikális FMPP helyét a tekintélyelvû, jobboldali, konzervatív táborban. Az MDF szakadásával és a KDNP feloszlásával megtörtént a nemzeti-konzervatív tábor felszeletelése, a kisgazdák alkalmatlannak bizonyultak a vezér szerepére, így maradt a tábor élén az átváltozó Fidesz a frissen hitet cseréltek önigazolási kényszerével és agresszivitásával.
A kormányfô serényen tovább dolgozott a választási vereségen: a vatikáni megállapodásnál megint nem számított a korrektség, megint nem az jutott elôször eszébe, hogy vajon koalíciós partnerének mi az álláspontja. Az SZDSZ kiegyensúlyozott és fair egyházpolitikát támogatott, nem pedig napi érdekeknek alárendelt, privilégiumokra épülôt. Az ellenzék széles mosollyal figyelte a kormányzó pártok közötti ellentétet, s igyekezett a politikai szembenállást az utcán is megjeleníteni. Az évet, tavasztól ôszig végigkísérték az agrárdemonstrációk, úttorlaszok, blokádok. Soha nem látott szervezetek bukkantak fel, majd tûntek el a semmibe. A külföldiek földtulajdonszerzésének mumusával népszavazást kezdeményezô aláírásokat gyûjtöttek. Ezt a kampányt a gyengélkedô MDF indította, de a Fidesz – MPP profitált belôle. Végül csak a NATO-hoz való csatlakozás ügyében tartottunk népszavazást, amelyen a résztvevôk döntô többsége igent mondott az Észak-atlanti Szövetségre. Ezt megelôzôen Strasbourgban bejelentették: hazánk bekerült azon hat ország közé, amellyel tárgyalásokat kezdenek az Európai Unióba való felvételrôl. Felhívták figyelmünket a roma népesség erôteljesebb védelmére.
Az év egy újabb gettó-üggyel, a Rádió utca 11. ügyével fejezôdik be. A kiköltöztetésre váró, konténerekbe telepítendô romák esete újra élesen exponálta azt, amit az EU is szóvá tett. Tudjuk, a helyzet ’97-hez képest mára csak romlott.
A magyarországi romák helyzete drámai. A cigányellenesség erôsebb, mint a rendszerváltás óta bármikor, és a gondok (se rövid, se hosszú távú) kezelésére nincs igazi kormányzati akarat. (Az elhíresült zámolyi ügy ekkor, októberben robbant ki, s kezdôdött el az ottani romák kálváriája, amely egyenesen Franciaországig vezetett. A Magyar Köztársaság közel 3 év alatt képtelennek bizonyult néhány tucat roma tragédiáját enyhíteni.) A székesfehérvári gettó ügye súlyos vitákat váltott ki a szabad demokratákon belül is, hiszen a jobboldal nem elôször gyanúsította meg a naplopók és bûnözôk támogatásával a liberálisokat. A rosszkedvû SZDSZ-ben pedig sokan azt hitték, hogy a népszerûségvesztésnek a népszerûtlen emberi jogi ügyek vállalása az egyik oka. Nem lehetett már ekkor sokakat meggyôzni arról, hogy egy erôs, markáns politikai elképzelésekkel rendelkezô, öntudatos párt elbírja a szabadságjogok dekonjunktúráját is, míg egy akaratgyenge, elképzelés nélkül hányódónak komoly fejfájást okozhat ez is, miközben máshol van a bajok igazi forrása. Ha van mondandónk a gazdaságpolitikában, a szociálpolitikában, akkor más az értéke a kiállásnak. Ha csak a jogok védelme marad, akkor az egyensúly felborul. Ezt azonban nem lehet azoknak a nyakába varrni, akik fontosnak érzik a liberális hagyománynak ezt az oldalát is.
Azzal kezdtem, hogy nem volt jó év a ’97-es. Zavaros, rossz elôjelekkel teli esztendô volt. Alaktalan és rosszkedvû, akárcsak az évtized második fele. Majd a következô század biztosan jobb lesz. Egyébként pedig minél kevésbé figyeli az ember a közéletet, annál nagyobb az esélye rá, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Szomorú, de ez a helyzet tíz évvel a rendszerváltás után.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu