A nyíregyházi önkormányzat az elmúlt két évben sokat tett az ország egyik legnagyobb cigánytelepe, az egykor Guszev kapitányról elnevezett, ma már a hivatalosságok által inkább Huszártelepnek nevezett városrész fejlesztéséért. Pályázati források mellett a város saját büdzséjébôl is jelentôs összeget fordított a telep fejlesztésére. Közmunkaprogramokat szerveztek, csatornáztak, kicserélték a vízvezetékeket, roma közösségi házat nyitottak. A városháza még az elsô kapavágás elôtt gyermekrajzpályázatot hirdetett; arra hívta fel a Guszevtelepen élô gyerekeket, hogy rajzolják le, milyen környezetben szeretnének élni. A beruházások, a kulturális, oktatási és foglalkoztatási programok hozadéka jelentôs, a résztvevôk jó szándéka is kétségtelen. Ha azonban a fejlesztési terv egésze megvalósul, az végzetes hatással lesz a város roma közösségének egészére.
Az egykori huszárlaktanya sokban különbözik az ország többi városszéli cigánytelepétôl, a vagyonkezelô igazgatójának fejében még az a gondolat is megfordult, hogy kezdeményezni kellene az egykori tiszti szállók, illetve istállóépületek alkotta sajátos hangulatú telep mûemléki védettségét. Ez bizonyára irreális, de a város menedzsmentje minden eszközzel érzékeltetni akarja, hogy Nyíregyházának több okból is szüksége van a telepre, sôt az önkormányzat lakásgazdálkodási és városfejlesztési stratégiája kulcsszerepet szán a Guszevtelepnek. A lakásállomány bôvítése és az infrastruktúrahálózat fejlesztése révén az önkormányzat valójában azt szeretné elérni, hogy felszámolhassa a város másik cigánytelepét, és az ottani családokat a Guszevtelepre költöztethesse. A bontandó Orosi úti cigánytelep a város dinamikusan fejlôdô keleti kapujánál fekszik, és puszta létével bizonytalanná teszi a környék értékét a beruházók számára. A zárványszerû Guszevtelep befogadhatná a város roma lakosságának majd egészét, a kolónia általános iskolája pedig a roma nebulók zömét.

Suttyomban

Az elmúlt években a polgárjogi szervezetek csak végletes helyzetekben, ultima ratióként bélyegezték gettónak az önkormányzatok telepítési vagy telepépítési szándékait, hogy magyarázkodásra és visszakozásra késztessék a helyhatóságokat.
A bimbózó hazai PC-szótárban a gettóügyek általában azt jelentik, hogy az önkormányzatok városszéli silány lakásokat kívánnak építeni azzal a céllal, hogy odaköltöztessék a roma családokat, méghozzá meghatározott területrôl. A jogvédôk akkor fújnak riadót, ha az önkormányzat mind a fejlesztendô, mind pedig a leendô romatelep helyét pontosan megjelöli. Ez történt a rendszerváltás hajnalán Miskolcon, ahol a tét a belváros rekonstrukciójának „elôkészítése” volt. Hasonló konfliktus pattant ki 1995-ben Székesfehérváron, ahol egy lakótelepet kívántak megszabadítani egy korábbi honvédségi irodaépülettôl, amelyet a város lakásügyi hatósága jó ideje „büntetôépületnek” használt, és az emberi lakhatásra teljesen alkalmatlan irodákat szükséglakásként utalta ki sokgyerekes családoknak. A gettó hívószóra beinduló protestáló akciók a legrosszabbat akarják elkerülni, és mindenekelôtt azt akarják megakadályozni, hogy megépüljön a városszéli húsgyár vagy kutyamenhely mellé tervezett szükségtelep. Az eddigi esetekben ez sikerült is, mindazonáltal a gettóellenes akciók a problémahalmaznak csak egy kis szeletére képesek reagálni.
Debrecenben éppenséggel nem a jogvédôk, hanem a szükséglakás-építésre kiszemelt tanyaközpont lakói vonultak a városháza elé, hogy megakadályozzák a belvárosban élô roma családok kiköltöztetését. A kaposvári önkormányzat szintén a belváros „kitisztítása” végett épített a kaposszentjakabi beás telep kellôs közepére ócska sorházakat, és költöztetett a lakásokba – az ôslakos romák idegenkedésétôl kísérve – kolompár cigányokat. Balassagyarmaton az önkormányzat szociálpolitikai támogatással épülô lakások számára kezdett telkeket parcellázni, de a környékbeliek tiltakozása nyomán visszakozott. A város túl kicsi, nincs olyan területe, ahol a helyhatóság megkockáztatná a parcellázást, bár a cigány családok jórészt itt is a település központjában élnek. Az önkormányzat deklarálta, hogy a városban romáknak nem alakít ki építési telket, titokban pedig abban reménykedik, hogy a romák egy része idôvel elköltözik a környékbeli falvakba. Budapesten a Középsô-Ferencváros rehabilitációja során a lakáshivatal nem enged roma családokat visszaköltözni a felújított önkormányzati épületekbe. A lassan terjeszkedô rehabilitációs zóna értéknövekedésének egyik záloga az, hogy romák számára tiltott városrész. Egyik esetbôl sem lett gettóügy, de még csak különösebb botrány sem.
Vihart kavart viszont Tiszavasvári egyik általános iskolájának gyakorlata, hogy a roma tanulókat társaiktól elkülönítve ballagtatják. Bár az ügyben már jogerôs bírói ítélet is elmarasztalta az iskolát, az események régen túlhaladták a kiinduló konfliktust. Ma már fel sem merül a gyerekek közös ballagása, ugyanis az önkormányzat idôközben a kérdéses iskola roma tanulóit külön épületbe költöztette, még azon az áron is, hogy a „cigány részleg” szûkössége miatt az oktatást csak kétmûszakos rendszerben lehet lebonyolítani. Késôbb a város, éppen a helyszûkére hivatkozva, tanterembôvítés ürügyén sikeresen pályázott a minisztériumnál az épület bôvítésére. Az önkormányzat valójában egy kizárólag roma tanulókat befogadó iskolát szándékozik létrehozni, és oktatáspolitikája is jórészt településszerkezeti, illetve várostervezési megfontolásokat követ. A település egyik szélén élô romungró családok gyerekei egy „multietnikus”, integrált és meglepôen jó szellemû általános iskolába járnak; míg a városháza a kisváros túloldalán élô oláh cigány közösség elszigetelését kívánja teljessé tenni a ballagási botrányáról elhíresült iskola cigány részlegének leválasztásával. A város elitje a központi iskolába járatja gyerekeit. Tiszavasvári értékítéletét tükrözi a finanszírozás is, az elit iskola bôkezû támogatását a szegregált képzést folytató iskola tanulói fizetik meg. Az ôket megilletô normatíva 10 százalékát az önkormányzat lefaragja, míg az elit iskola költségeinek 60 százalékát normatíván felül a város költségvetése állja. Tiszavasváriban sem lett gettóügy, jóllehet a város szelektív, de kíméletlen oktatási szegregációs gyakorlata a romák térbeni és társadalmi elszigeteltségét kívánja befagyasztani.
A városi önkormányzatokat a kilencvenes években megkísértette a térbeni társadalomtervezés lehetôsége. Kétbalkezes polgármesterek persze könnyen elronthatják a dolgot, de az ügyesen politizáló önkormányzatoknak ma már nem kell feltétlenül botrányba torkolló gettóügyet kavarniuk ahhoz, hogy a romákat a nekik szánt társadalmi státusnak megfelelô területre, illetve intézményekbe számûzzék. A „siker” feltétele a befolyásos társadalmi csoportok megegyezése, illetve az, hogy a városvezetôk belássák, többé már nincsenek biztos és feltétlen érvényû társadalomalakító eszközeik. Várostervezési, lakásgazdálkodási és oktatáspolitikai lépések „megfelelôen finom” összehangolásával, sôt, meglévô cigánytelepek fejlesztésével is elérhetô a kívánt cél. Az etnikai szegregáció ma sokkal inkább spontán, mint intézményesített folyamat. Az ingatlanpiac, a diverzifikálódó oktatási piac úgyis megregulázza a társadalom peremcsoportjait, különösen a romákat. A hazai gyakorlat baljóslatú jellegzetessége, hogy az önkormányzatok nem fékezni vagy szabályozni kívánják a szegregációt, hanem rájátszanak a folyamatra.

Keleti kapu

Nyíregyháza önkormányzata is kiterítette a város térképét az elmúlt évtized kezdetén, és megkísérelte meghatározni céljait. A városban két cigánytelep van. A keleti városkapunál fekvô Orosi úti telep szemet szúr az átutazóknak, a befektetôknek, és a város vezetôi számára sem volt kétséges, hogy a telep „nem jó helyen van”. A Vásárosnamény felé vezetô keleti városkapu környéke az egyik legdinamikusabban fejlôdô negyed, a területen több nagyáruház épült, és egy külföldi befektetô a cigánytelep szomszédságában szeretné létrehozni Nyíregyháza új vásárközpontját. A környék tényleges értéke nagyban függ az Orosi úti cigánytelep jövôbeni sorsától. Nehéz elképzelni, de a cigánytelep földszintes, egyszobás, komfort nélküli lakásai tényleg lakásoknak épültek a hetvenes években, a bérlôk vizet is csak az utcai csapokból vehetnek. A kilencvenes években egyre többen érveltek a telep lebontása mellett, de arról senkinek nem volt elképzelése, hogy hová lehetne költöztetni a nyomortelepen élô családokat.
A Guszevtelep ellenben félreesô helyen fekszik; vasúti sínek, egy laktanya és egy ipari övezet zárja el a város többi részétôl. Eredetileg huszárlaktanya volt, és ötven éve álmaiban sem gondolta volna senki, hogy egyszer majd itt lesz a város legnagyobb cigánytelepe. A kétszintes épületekben tiszti lakások voltak, míg a telepet két oldalról a hosszanti tengelyre merôleges istállóépületek szegélyezték. A lovasság szerepe gyorsan visszaszorult a Varsói Szerzôdésbe integrálódott Magyar Néphadseregben, majd 1957-ben – Magyarországnak ekkoriban gyakorlatilag nem volt hadserege – a kormány a laktanyát a városi tanács kezelésébe adta, hogy elhelyezhessék a településen élô szovjet katonatiszteket, késôbb pedig a város hivatalnok- és káderelitjét. Ez volt a város elsô és sokáig egyetlen lakótelepe. Két fázisban összesen 310 lakást alakítottak ki, ebbôl 229 szoba-konyhás, fürdôszobás lakást a volt istállóépületekben. A kolónia vonzereje csak addig tartott, amíg a hatvanas években elkezdôdött az új lakótelepek építése a városban. A Guszevtelep lakossága gyorsan kicserélôdött, a tehetôsebb családok a város más részein felhúzott lakótelepeken kaptak lakást, a kolónia pedig egyre inkább a városba költözô romák otthonává vált. A hetvenes évektôl kezdve a város lakásügyi hatósága tudatosan a lakáselosztás „büntetôtelepeként” kezelte a Guszevtelepet. Jelenleg a telepen 66 többszobás és 229 egyszobás lakásban élnek majdnem kizárólag roma családok. Egy tíz évvel ezelôtti felmérés 831 személyt regisztrált, a mai becslések szerint a telepen jóval több mint ezer ember él.
A rendszerváltást követôen a város vezetésének a Guszevteleppel kapcsolatban elôször az ottani általános iskola sorsáról kellett döntenie. Az önkormányzatnak meg kellett fontolnia, hogy vajon mi a célszerûbb: bezárni az iskolát, és a diákokat elhelyezni a környékbeli iskolákban, vagy pedig fenntartani a telepi iskolát, nem törôdve annak tetemes költségeivel. Intô jel volt, hogy néhány évvel korábban a tanácsi vezetés már megpróbálkozott azzal, hogy egyetlen osztály tanulóit „szétterítse”, de a gyerekek befogadására kiszemelt iskolák ellenállása miatt elálltak ettôl. Az önkormányzat a telepi iskola fenntartása és fejlesztése mellett döntött. Felújították a laktanya robusztus fôépületét, bevezették a gázfûtést, és miután az emeleti részben felszámolták az ott lévô néhány lakást, mindkét tagozatot a nagyépületben helyezték el. Ma az iskolának 120 tanulója van, 99 százalékuk roma. A csekély létszám, illetve az ódon épület nagy belmagasságú osztálytermeinek tetemes fûtési költségei miatt a guszevtelepi iskola a város legdrágább általános iskolája.
A százezres nagyvárosban némiképpen fordított az oktatásfinanszírozás logikája, mint a 14 ezer lakosú Tiszavasváriban. Nyíregyházán a kisegítô iskolán kívül három olyan normál tagozatú általános iskola mûködik, ahol magas a roma tanulók aránya. A kisegítô tagozatokat már korábban összevonták, önálló iskolát szervezve a kisegítô tagozatba utalt gyerekek számára. A város kisegítô iskolájába járó tanulók 60 százaléka roma. Az Orosi úti cigányteleprôl két környékbeli iskolába járnak a gyerekek, a Guszevtelep iskolájának pedig csak roma tanulói vannak. Az önkormányzat nem sajnálja a pénzt a teljesen szegregált iskolától, mert ezzel mentesíti a város többi iskoláját a roma nebulóktól. 1999-ben a különbözô jogcímeken kapott normatív állami támogatás az iskola költségvetésének csak 35 százalékát fedezte.
A guszevtelepi iskola tanulóinak több mint 90 százaléka elvégzi a nyolcadik osztályt, de közülük csak keveseknek sikerül megkapaszkodni középfokon. Az igazgatónô és a pedagógusok is pontosan tudják, hogy a papíron fényes eredmény mennyit ér a valóságban; a nyolcadikosok továbbtanulási mutatói rosszabbak, mint a roma tanulók országos átlaga. Az itt tanuló diákok nyolcadikos korukig el vannak zárva nem cigány kortársaiktól, nem szokhatnak hozzá ahhoz, hogy együtt tanuljanak és versenyezzenek nem cigány nebulókkal. A továbbtanulók, belecsöppenve egy többségi osztályba, hirtelen elveszítik itteni csalóka biztonságérzetüket, és sokan az elsô kudarcok vagy vélt sérelmek hatására feladják. Az iskola roma tanulói egyöntetûen úgy érzik, bélyeget sütöttek a homlokukra azáltal, hogy cigány iskolába kell járniuk.
Az iskolaépület felújítása körvonalazta a Guszevteleppel kapcsolatos késôbbi politikát, és elôször fogalmazódott meg a telep fejlesztésének összvárosi raisonja: hasznos a városnak, ha a romák minél nagyobb hányada egy viszonylag elszigetelt telepen él. Az önkormányzat ettôl kezdve futott a pénze után; nem csupán a beleölt összeget nem akarta veszni hagyni, de azt a reményt sem, hogy a kolónia egyszer majd képes lesz befogadni a nyíregyházi romákat, és „kezelni” gondjaikat.

Fityisz

Szabolcsban a megyei és a városi politikai elit kapcsolata azt követôen is szoros maradt, hogy az 1990-es önkormányzati törvény jócskán leértékelte a megyei önkormányzatok jelentôségét. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyûlés egykori elnökére, Zilahi Józsefre máig keresztapaként emlékszik a hálás utókor. Az MDF-es Zilahi már az elsô ciklusban koalíciót kötött a szocialistákkal a megyeházán, fittyet hányva a korabeli parlamenti felállásra. Az MSZP megerôsítendô a helyi szövetséget, minden eshetôségre számolva, létrehozta a maga „független” mutációs fiókszervezetét, amely 1998-ban már nemcsak a megyei, de a városi közgyûlésben is erôs frakciót alakíthatott. A fura politikai flörtnek volt logikája, a helyi elit egyszerre akart profitálni a régi szovjet nexusokból és az új ukrán gazdasági kapcsolatokból, valamint számított a nyugati mûködô tôke beáramlására is. 1998-ban Zilahi utóda a megyei közgyûlés elnöki székében a fideszes Helmeczy László lett, aki folytatta a koalíciós együttmûködést a szocialistákkal. A Fidesz budapesti központja azonban elvárta, hogy a párt helyi szervezetei is igazodjanak a nagypolitikai koalíciókhoz, és felszólította Helmeczyt, illetve a Fidesz megyei szervezetét, hogy a megyei közgyûlésben szakítsák meg együttmûködésüket a szocialistákkal. A helyi fideszesek dacoltak a Lendvay utcával, mire a párt kizárta soraiból, illetve parlamenti frakciójából Helmeczyt Lászlót. Helmeczy azonban képes volt magával vinni a helyi fideszes képviselôk többségét, nem csupán a megyei, de a városi közgyûlésben is. Szabolcsban a pártok a kormányzó centrum felé húznak, erôsebben, mint máshol. Az ellenzékiség nem kifizetôdô, mert a megye sajátos gazdasági érdekei centrális hatalmi rendszert fejlesztettek ki, a politikai váltógazdálkodásnak a jelenlegi viszonyok közt nincs tétje. A Fidesz egy csapásra elveszítette a megyét és a megyeszékhelyet, legalábbis az önkormányzatokban. A következô választások elôtt bizonyára új egyezség születik majd, de az alkuban inkább a helyiek diktálhatják majd a feltételeket.
Nyíregyháza belpolitikáját sem lehet csupán a formális párttagozódás alapján megérteni. A várost az elsô ciklusban, 1990 és 1994 között liberális koalíció kormányozta. A közgyûlés a fideszes Mádi Zoltánt választotta polgármesterré, míg a szabaddemokrata Felbermann Endre alpolgármester lett.  A polgármester is két irányba tájékozódott. Nyugati pénzintézetek és befektetôk itteni megtelepítésének reményében elkezdôdött a belváros felújítása és a városi infrastruktúra fejlesztése. A keleti kapcsolat kedvéért ugyanakkor 100 millió forintot költöttek a Tokaji úti „KGST”-piac felújítására, amely az illegális és féllegális ukrajnai kereskedelem legfontosabb börzéje. Négy év múlva a népszerû Mádi nem indult, mivel fideszes színekben akkor nem látott esélyt újraválasztására. A választópolgárok az immár közvetlen polgármester-választáson MSZP-s színekben újraválasztották Nyíregyháza élére Csabai Zoltánnét, a város utolsó tanácselnökét, aki 1998-ban is megôrizte posztját. A kétirányú tájékozódás folytatódott, lassan kezdte meghozni az eredményét; folytatódtak a beruházások, és megkezdôdött a látványos prosperitás. A költségvetésbôl finanszírozott fejlesztô beruházások céltudatosan araszoltak a városközponttól kifelé. A belváros felújítását követte a városmagot körülvevô kiskörút részleges kiépítése, az infrastruktúrahálózat terjeszkedése pedig elérte a külsô városrészeket és nem utolsósorban a külsô befektetôk számára felkínált területeket. A városnak legfeljebb csak a közeli Debrecen lehetett volna riválisa a multikért folytatott versenyben, de amíg a politikailag megosztott, erôforrásait presztízs-beruházásokra fecsérlô Debrecen sorra elpuskázta lehetôségeit, Nyíregyháza ésszerû alkut kínált a tôkepénzes jövevényeknek. Telekár- és adókedvezményekért cserébe a beruházási terület környezetének, valamint közlekedési csomópontjainak felújítását kérte a befektetôktôl.
1998 után a nyíregyházi közgyûlésben az MSZP koalíciót kötött saját „független” fiókszervezetével és a hírmondónak maradt két szabaddemokrata képviselôvel. A Helmeczy-affért követôen a tíztagú Fidesz-frakcióból heten távoztak, és ôk is megalakították saját „független” frakciójukat, amely csendestársként csatlakozott a várost irányító koalícióhoz. A kormányzó többségnek változatlanul nincs komoly ellenzéke a városi közgyûlésben. A renegát fideszesek „független” frakciójának vezetôje Tapolczai Zoltán, aki a szociális és lakásbizottság tagjaként, illetve a családsegítô központ helyettes vezetôjeként a Guszevtelep felújításának legfôbb protagonistája.

Szakmatisztelet

A szocialista dominancia két területen hozott változást, mindkettô érintette a Guszevtelep sorsát. Az önkormányzat létrehozta az ingatlangazdálkodásért felelôs vállalatot, a Piac- és Vagyonkezelô Kft.-t, és feladatául szabta, hogy konszolidálja a város tulajdonában maradt ingatlanszektor költségvetését, hajtsa be a kintlevôségeket. Ekkorra már privatizálták a korábbi lakásállomány háromnegyedét, a megmaradt kétezer lakás negyede a két cigánytelepen van. A képviselôk a lakáselosztás masinériáját rábízták a „szakmára”, azaz a Piac- és Vagyonkezelô Kft.-re. A közgyûlés szabad kezet adott a vállalatnak abban, hogy mit tesz a rezsihátralékosokkal és a hátralékuk miatt jogcímüket vesztett bérlôkkel, illetve az önkényes lakásfoglalókkal. Ugyancsak „szakmai”, tehát vállalati belügynek tekintette a közgyûlés, hogy az általa kiválasztott névjegyzékesek hol kapnak bérlakást.
A vállalat sikeresen konszolidálta a szektort, méghozzá viszonylag körültekintô módon, családonként különbözô módszereket alkalmazva. Az igazgatónô lehetôség szerint kerülni akarta a durva eszközöket, nem akart családokat kitenni az utcára. Az arra érdemesnek tartott hátralékosokkal, akiknek bérleti jogviszonyát a bíróság már megszüntette, a vállalat lakáshasználati szerzôdést kötött, esélyt adva a családoknak arra, hogy idôvel összeszedjék magukat. A reménytelennek ítélt tartozók a Guszevtelepen kaptak új lakást. Az önkényes lakásfoglalókat kilakoltatták, a telepi önkényes beköltözôkkel pedig lakáshasználati szerzôdést kötött a vállalat. Az önkormányzat szegmentált bérlakás-elosztási gyakorlatot folytat, a közgyûlés három különbözô névjegyzéket készít. A vállalat belátásától függ, hogy az úgynevezett krízisnévjegyzékre került igénylôk a garzonházakban vagy pedig a Guszevtelepen kapnak-e lakást.
Az összezsugorodott lakásállomány felett diszponáló Piac- és Vagyonkezelô Kft. talán az utolsó intézmény, amely jelentôsen átrajzolhatja a város társadalmi térképét. A vállalat vezetôi hamar felismerték a kolónia jelentôségét és azt, hogy a Guszevtelep hosszú távú városszerkezeti funkcióját elsôsorban a differenciált bérlakás-gazdálkodás jelölheti ki.
A telep léte és az ottani bérlakások számának esetleges növelése a város három elszegényedô, panelházas lakónegyede számára is elônyös, mert van hová kiszorítani azokat, akik nem tudják állni az ottani számlákat. Ugyanakkor a Guszevtelep fejlesztése a telepen belül is lehetôvé teszi a többlépcsôs lakáselosztást, részben szociális munkával kombinálva. A vállalatnak máris fejtörést okoz, hogy vajon hová lehet elhelyezni azokat, akik a Guszevteleprôl is kiszorulnak.
A közoktatás mindig is szívügye volt az MSZP-nek.

A szocialista kormányzás révén az oktatási lobbi kényelmes helyzetbe került, a város pedig kész volt jelentôs összeget áldozni az elit gimnáziumok felújítására, és befogadni minden olyan kísérletet, amely beleillett a város oktatási koncepciójába. A Guszevtelep általános iskolája is meghonosíthatta a Soros Alapítvány „Step by step” programját, jóllehet az alapítvány csak három évig állja a költségeket, azt követôen a fenntartónak kell pénzügyileg is befogadni a programot. A „Step by step” módszer itteni alkalmazásának nóvuma maga a környezet, az iskola merész vállalkozásba fogott, amikor megkísérelte „testreszabni” a nem kifejezetten slum-környezetre kitalált programot. Két olyan ismérve is van a programnak, amely ellentétes a hasonló iskolák napi rutinjával: a képzés egyénekre szabott oktatási, pedagógiai programokból épül fel, amelynek dinamikája alkalmazkodik az egyes tanulók képességeihez, készségeihez, személyiségéhez. Másrészt a kiscsoportos foglalkozásba igyekeznek bevonni a szülôket is.

Neokolonizáció

A kilencvenes évtized végén Nyíregyházán az utolsó nagy beruházás, amelyhez társadalomalakító víziók kötôdtek, a Guszevtelep rekonstrukciója lett. Ritka egyetértés alakult ki a városban arról, hogy érdemes pénzt áldozni a felújítására és a lakásállomány bôvítésére. A városfejlesztésben érdekelt csoportok mindenáron meg akarnak szabadulni az Orosi úti cigányteleptôl. Ennek ára azonban az, hogy a Guszevtelepet alkalmassá tegyék az Orosi úton élô több száz ember befogadására. Nincs olyan városrész, ahol hajlandóak lennének eltûrni, hogy a város bérlakásokat adjon, építsen vagy építési telkeket parcellázzon Orosi úti roma családoknak. Nincs olyan képviselô, aki saját választókörzetében megkockáztatná azt, hogy ne feküdjön elébe a nagyszámú roma család beköltözésének. Az oktatási lobbi legfontosabb célja az, hogy teljessé tegye az oktatási szegregációt a város általános iskoláiban. Úgy érzik, hogy ennek árát az oktatási büdzsé már megfizette, most már csak meg kell tölteni (cigány) tanulókkal a kevéssé kihasznált guszevtelepi iskolaépületet. Ennek elôfeltétele azonban a két kolónia egyesítése. A Piac- és Vagyonkezelô Kft. intézményi egzisztenciáját alapozza a guszevtelepi fejlesztésre. Végezetül az eleddig vérszegény szociális ágazat is új intézményeket, új állásokat remélhet a megújult és megnagyobbodott telepen.
A rekonstrukció egyszerre akarja komfortosabbá, élhetôbbé, otthonosabbá tenni a Guszevtelepet, ugyanakkor végzetesen elszigetelni a város roma lakosságát, teljessé téve a térbeni és oktatási szegregációt. A városháza a két célkitûzés között nem lát ellentmondást, de a projekt megvalósítását irányító, a telepen élô családokkal napi kapcsolatot tartó vezetôk mégiscsak színlelésre kényszerülnek, mivel nyíltan nem mondhatják meg az érintetteknek, hogy a rekonstrukció végsô célja a két cigánytelep egyesítése. A két kolónia roma közössége ellenszenvvel méregeti egymást, az összeköltözésrôl pedig hallani sem akarnak. Az Orosi úti családok még mindig abban reménykednek, hogy valaki majd csak beváltja a szocialista korszak lakáspolitikájának ígéretét, és kimozdítja ôket a teleprôl, de persze nem a hírhedett Guszevtelepre. A nyílt és rejtett célok kettôssége az önmagukban hasznos programokra is rányomja bélyegét, és minden ôszinte jó szándékot kétértelmûvé tesz.
A munkák megkezdésére 1998-ban nyílt lehetôség, amikor a Közmunkatanács elôször írt ki olyan közmunkapályázatot, amely a leromlott telepek fejlesztését az ott élôk munkájának bevonásával kívánta megvalósítani. A konstrukció ésszerûnek tûnt, éppen ezért a szponzorokat kissé meglepte, hogy a pályázatra mindössze három város önkormányzata jelentkezett (ráadásul az egyik közülük formahibás pályázattal). A felkészült Nyíregyháza könnyedén elnyerte a 25 millió forintos támogatást arra, hogy 100 embert féléves idôtartamra foglalkoztasson. A Közgyûlés további 60 millió forintot szavazott meg a programra.
A rekonstrukciót irányító Piac- és Vagyonkezelô Kft. egyik célja az volt, hogy a közmunkások minél nagyobb hányadát vezessék vissza az elsôdleges munkapiacra. A vállalat abban bízott, hogy a közmunkások számára referenciát jelent majd a féléves munkavégzés, és a telep rekonstrukciójában részt vevô alvállalkozóknak módjukban lesz másfajta munkára is kiválasztani azokat a közmunkásokat, akikkel elégedettek voltak. Ez a várakozás azonban nem teljesült. Fél év alatt összesen 199 közmunkás dolgozott a Guszevtelepen hoszszabb-rövidebb ideig, közülük mindössze hat ember akadt, akit a program befejezését követôen alkalmazott valamelyik alvállalkozó.
A közmunkaprogram elsô fázisában kifestették a kétszintes lakótömbök lépcsôházait, lomtalanították a pincéket, az egykori istállóépületek közötti szûk utcákban pedig járdát építettek. Az egész telepen kicserélték a vízvezetékeket, az egyszobás lakásokba vízmérô órákat szereltek fel. A vízórák felszerelése a telep régi problémáját kívánta orvosolni: a vízvezetékek és a vízcsapok rossz állapota vagy éppen hiánya miatt a bérlôk horribilis összegû számlákat kaptak, mivel az ivóvíz tekintélyes része elfolyt. A vízvezetékrendszer és a csaptelepek felújítását követôen a telep vízfogyasztása a korábbi mennyiség 20 százalékára csökkent.
Pályázati forrásokból rendezték be a roma közösségi házat, és a program keretében alkalmazzák a ház három fiatal, telepi asszisztensét is. Az igazgatónô a Piac- és Vagyonkezelô Kft. alkalmazottjaként fonák helyzetben van, bármennyire is lojális munkáltatójához, az általa gründolt programok azzal a külvilággal ismertetik meg a telepen élôket, amelyre a közvélekedés szerint vágyniuk sem szabad. A nyílt és kiváló kapcsolatteremtô készséggel bíró igazgatónôt a telepiek hamar elfogadták, és még melléfogásait – például az általuk megalázónak érzett gyógynövénygyûjtô tréninget – is elnézték. A vállalat ugyanakkor kulcsszerepet szán a háznak abban, hogy elsimítsa a betelepítés várható konfliktusait.
A roma közösségi ház léte több mint hasznos; valószínûleg a legfontosabb kapocs, ami a Guszevtelepet összeköti a középiskolák, a munkahelyek, a nyári táborok világával. A tehetséggondozó, és készségfejlesztô tréningek, a munkanélküli klubok, a mûvészeti szakkörök, a különféle pályázatok rombolják a telepet övezô jelképes falat, és azt a meggyôzôdést erôsítik, hogy a külvilág kínálta intézmények, programok és források egy része igenis elérhetô az itteniek számára. Még a McDonald’s étterem bumfordi és kissé megalázó akciója is a külsô tájékozódást erôsíti. Az olvasóklubot látogató telepi gyerekek minden egyes könyv abszolválása után jutalompontokat kapnak a gyorsétteremtôl; bizonyos számú pont pedig ingyen menüre váltható.

Kolónia expressz

A telep teljes rekonstrukciója az elôzetes számítások szerint mai árakon legkevesebb 800 millió forintba kerülne. A városháza lát esélyt arra, hogy az összeg zömét külföldi pályázatokon kalapozza össze. A részletesen kidolgozott tervek szerint mindenekelôtt egy hajléktalanellátó intézményt telepítenének a Guszevre: „fapados” krízisszállót, átmeneti szállót és a hajléktalanok gondozását végzô szociális szolgálatot. A hajléktalanszálló szerepe kettôs, befogadná a jövevények egy részét, és a szállóra kerülnének azok is, akik a telepi lakások költségeit sem tudják állni. A következô fázisban befejeznék a telep csatornázását, felújítanák a földszintes lakások tetôszerkezetét, és a lakásokat bekapcsolnák a távfûtôhálózatba. A kis lakásokat minimális hômérsékletre fûtenék, mintegy szociális juttatásként, a családoknak természetben folyósított lakásfenntartási támogatás terhére. Ha a bérlô anyagilag bírja, akkor saját költségére növelheti lakásának hômérsékletét. Az összkomfortossá tett nagy lakásokat a szokásos normál hômérsékletre fûtenék.
A telepen többlépcsôs lakásgazdálkodási rendszert szándékozik kiépíteni a Piac- és Vagyonkezelô Kft., és ebben nélkülözhetetlennek tartja a hajléktalanszállót, amely önmagában is megpecsételi a kolónia sorsát. A vállalat vezetôi úgy vélik, hogy a kicsiben megvalósítandó lakáselosztás „differenciált eszközrendszerével” és szociális esetmunkával majd „kezelni” lehet a betelepítések szította konfliktusokat, mert a családok szükségleteik, anyagi tehetségük, érdemeik és együttmûködési készségük függvényében foglalhatják el helyüket a hierarchiában. Ha máshol nem, akkor a szállón.
A feljutás esélyétôl azonban senki nem lesz megfosztva, az ehhez szükséges magatartáskódexet a vállalat dolgozza ki.
A lakásállomány bôvítésére két lehetôség kínálkozik. Az egyik elképzelés szerint a Guszevtelepen vagy annak közvetlen közelében a város építési telkeket alakít ki, majd kiválasztja azokat a családokat, amelyek érdemesek arra, hogy szociálpolitikai kedvezménnyel házakat építhessenek. A családok elôzetesen kötelezik magukat, hogy a pénzkezeléssel és a kivitelezéssel a Piac- és Vagyonkezelô Kft.-t bízzák meg.
A másik koncepció arra számít, hogy a Honvédelmi Minisztérium a haderôreform keretében rövidesen túl akar adni a telep szomszédságában lévô laktanyán, a város pedig könnyedén megszerezheti majd a lepusztult ingatlanegyüttest.
A laktanya épületeit azután kormányzati pályázati forrásokból bérlakásokká lehet átépíteni.
„Gettóból lakótelep” – hangzik a fejlesztési tervek  szlogenje. Nyíregyháza tehetséges politikusai nem akarnak rosszat, és fôként nem akarják megismételni az elmúlt évek oktalan gettóbotrányait. Végtére is a romák összeköltöztetését a piac kényszeríti ki, a városháza csak tudomásul veszi, hogy a megdrágult rezsijû panellakásokban és a kelendô keleti városrészbe ékelôdô nyomortelepen élô cigány családok jelenléte ideiglenes. A Guszevtelepet viszont tartósnak ítélik, amelyet érdemes fejleszteni. A telep megújításánál bábáskodók ôszintén hiszik, hogy a beruházás révén a város méltányos rendezést kínál a városban élô romáknak, ráadásul nem csekély pénzt költ arra, hogy elviselhetô körülményeket teremtsen számukra. Ha a nyíregyházi cigányok elfogadják, hogy számukra csak a megnagyobbítandó Guszevtelep határain belül van hely; hogy gyerekeik csak cigányiskolába járhatnak; ha belátják, hogy csak a városháza által szervezett foglalkoztatási programok kínálnak számukra idôszakos munkát; tehát ha lemondanak a telepen kívüli világról, akkor cserébe a város félkomfortos belvilágot teremt számukra.
Vajon szükségszerû-e, hogy az önmagukban hasznos programok összességükben a nyíregyházi romák katasztrofális elkülönítéséhez vezessenek? A pályázatokban nehéz lenne tetten érni diszkriminatív kormányzati szándékot, és kétséges, hogy egy bármennyire is cizellált antidiszkriminációs törvény paragrafusait alkalmazni lehetne a nyíregyházi telepfelújításra. Polgárjogi terminusokban aligha lehetne megfogalmazni a fejlesztés hátulütôit, hiszen ki tagadná, hogy a közmunkaprogramok, a telep csatornázása és a roma közösségi ház megnyitása mögött tisztes szándék munkál. A nyíregyházi teleprekonstrukció a protest mozgalmak utáni korszak modelltörténete. A városban konszenzus van abban, hogy a belátható jövôben mindenkinek érdeke a Guszevtelep felújítása és bôvítése; a két cigánytelep egyesítése. A beláthatatlan jövô fenyegetô következményeivel nem képes kalkulálni a jelenkori politikai ráció.

Az írás a Világbank A magyarországi romákat segítô projektek a rendszerváltás óta címû kutatása egyik esettanulmányának rövidített és szerkesztett változata. A vizsgálat eredményeit: tizenkét esettanulmányt, a projektek finanszírozásának és mûködésének tapasztalatait a nemzetközi szervezet – budapesti regionális irodája gondozásában – a közeljövôben kötetben adja közre.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu