Jegyzetek

fogalomtisztázás

A politikai rendôrség minden modern államban létezô belügyi szakigazgatási ág, értelemszerûen sajátos intézményi, feladat- és eszközrendszerrel, de már a „normális” parlamenti demokráciákban sem egyértelmûen rögzített mûködési, hatáskörrel, illetve felügyelettel. A totalitárius – esetünkben a kommunista – rendszerek politikai rendôrsége az elôbbiekhez képest több szervezeti-irányítási és „funkcionális” mûködési eltérést mutat. A második világháború utáni politikai rendôrség mûködési területének bôvülése nem „saját maga által kivívott” kompetencia-kiterjesztés eredménye, hanem a rendszer felépítésének, mûködési logikájának következménye. (A világháború alatt létrejött, politikai ügyekben eljáró elhárító, hírszerzô szervezetek már törekedtek a társadalom politikai arculatának teljes körû feltérképezésére, illetve politikai orientációjának befolyásolására.)
Elöljáróban egy gyakran elôforduló tartalmi „elírásra” térnék ki. A közkeletûen pártállaminak nevezett rendszer mûködési mechanizmusának bemutatása során rendre olyan értelmezési ösvényre tévednek a részletezô leírások, mintha a – különbözô idôszakokban eltérô néven mûködô – politikai rendôrség „önjáró”, teljhatalmú intézményként mûködött volna, s nem a hatalmi központ egyik(!) eszközeként járt volna el. Mérei Ferenc – a történeti irodalomba Litván György által beemelt – „krampusz” fogalma a politikai rendôrség kódolására,1 nem csupán a politikai folklór területén, hanem a hatalmi hierarchia intézménytörténeti rendje felôl nézve is pontosan jelöli ki a politikai rendôrség helyét, státusát. A krampusz – esetünkre aktualizálva – Rákosi Mikulás fenyítô segédje.
A rendszer totalitárius természetébôl pedig értelemszerûen következett, hogy a krampusz feladatköre alaposan kibôvült. Mivel a diktatúra a társadalom minden létezési szféráját és szintjét maga alá akarta gyûrni, szélesebb vizslatási terep és kiterjedtebb represszív funkció jutott a politikai rendôrségnek. Gyarapodtak a politikai vezetéstôl közvetlenül kapott feladatai, valamint a társadalommal szembeni konfrontációs ideológiai tételekbôl derivált kopószerep tennivalói. A ma esetleg mosolyt fakasztó „élesedô osztályharc”, illetve „fokozódó éberség” ideológiai toposzokból a maga idejében napi feladatok következtek: az osztályellenség folyamatosan bôvített újratermelése kellett hogy igazolja a rendszert, és egyben az elnyomást.
Ám a rezsim saját (elvi) igényének is képtelen volt megfelelni. A totális uralom konszolidálása ugyanis fából vaskarika: nem tehet mást, mint hogy minden területen egyidejûleg és változatlan intenzitással mûködteti az elnyomás rendszerét, különben összeomlik. Emiatt tekinthetô a Rákosi-korszak – beleértve Nagy Imre „új szakaszát” is – a kampányszocializmus idôszakának. Kezdetben a kampányok valóban egy-egy területre összpontosított offenzívaként indultak. De már 1950 második felétôl változás érzékelhetô a motiváló tényezôkben. A teljeskörûen centralizált államgépezetben hol itt, hol ott mutatkozott tartós üzemzavar. Egy idô után már aszerint kellett rangsorolni az akciókat, hogy hol halasztható még a gépezet reparálását célzó azonnali beavatkozás, s a leginkább mûködésképtelennek bizonyuló területeknek próbáltak – mondjuk így – gyorssegélyt nyújtani. Ezt persze minden esetben összekötötték az adott területen „kártevô célzattal aktivizálódó ellenség” felmutatásával, amihez a politikai rendôrség sietett hozzárendelni a megfelelô – úgymond – bizonyító anyagok sorát. (Gondoljunk a „több szabotázs, mint munkaóra” idôszakára – vagy az ún. ellenséges elemek megjelenési formáinak valóban fantáziadús kategorizálására, tipizálására.) A józan ítélôképességüket ôrzô kortársak számára leginkább ezen – idôvel egymásba érô – kampányok nyújtottak támpontot annak feltérképezésére, hogy éppen hol futott ismét zátonyra a szocializmus hajója.
Ezen összefüggésben próbálom apró nyelvi korrekcióval érzékeltetni azt, hogy a hagyományos fogalomhasználat szerinti politikai rendôrség ebben a rendszerben közvetlenül a politika rendôrsége volt. A háború utáni magyar politikai rendôrség nem (csupán) az állam biztonságát veszélyeztetô konspirált ügyleteket csendben felderítô és semlegesítô szerv,2 hanem (fôként) egy egyeduralomra törô politikai irányzatnak a hatalom megszerzésében, majd annak gyakorlásában a legkülönbözôbb területeken és a leghétköznapibb praxisában is intenzíven használt segédereje.
Ennek szem elôl tévesztése többfajta módon is elrajzolttá teheti a korszak történeti rekonstrukcióját. A Péter Gábor, illetve utódai által vezetett politikai rendôrség valóban szinte kimeríthetetlen leleményességrôl tett tanúbizonyságot mind a társadalom szabadlábon lévô hányadának megfélemlítését, mind az ôrizetes vallomások kicsikarásának módozatait illetôen. Hasonló dehonesztáló minôsítéssel jellemezhetô az eljárások során a fiktív tényállás kényük-kedvük szerinti további kriminalizálása, súlyosabb büntetés kiszabása érdekében. Az eddig feltárt esetek is bôségesen elégségesek ahhoz, hogy az utókor elszörnyülködjön. A politikai rendôrség mûködésének a bemutatása akkor is erôteljesen kriminalizálja a Rákosi-korszak történeti pannóját, ha azt nem igyekszünk nyelvi fordulatokkal tovább dramatizálni. (Más kérdés, hogy mennyire lehet – a szakmai önbecsülés szempontjából szükséges is – különválasztani a közelmúlt rendszerváltásával óhatatlanul együtt járó, visszamenôleges elégtételszerzéssel párosuló kriminalizálást attól a sötétebb tónusú korrajztól, mely a jórészt csak újabban hozzáférhetôvé vált források felhasználása révén körvonalazódik.)
Célt téveszt viszont a krónikás, ha a krampuszt „Mikulássá” lépteti elô. Ezzel Rákosi Mátyás „mindenért Péter Gábor provokációja a felelôs” teóriáját galvanizálja újra életre, azaz – akarva-akaratlanul – az állampárt változó összetételû vezérgarnitúrájának a fontosságát relativizálja, s mintegy „alájuk célozva” leli fel azt a kört, melyet a korabeli társadalom megpróbáltatásainak (meghurcoltatásainak) okozóiként ír le. Mivel az említett szerv tárgyalt korszakunkban valóban a politika rendôrsége volt, mûködésének bemutatása nélkül aligha rekonstruálható hitelesen a korszak politikatörténete. De nem a farok csóválta a kutyát. Akkor sem, ha Péter Gábornak vagy utódainak voltak ilyen ambíciói, és a személyes áskálódás síkján, olykor még sikeres akciókat is elkönyvelhettek. Mindez – a rendszer egészének mûködése szempontjából – alig volt több, mint amikor a gazda koncot dob a vérebnek, avagy a király szabad kezet ad hóhérának az általa hozott halálos ítélet végrehajtási módozatának a megválasztásában.

A „fordulatok évei”

A második világháború után a politikai rendôrség mûködése sokkal közvetlenebb kapcsolatban állt a köztörténet eseményeivel, fordulataival. Ebbôl mégsem következik, hogy szervezeti metamorfózisa, mûködési rendjének a változása a köztörténetben elfogadott korszakolással egyezô módon lenne leírható. Az intézménytörténeti vizsgálat szempontjait követve szervezeti rendjében, mûködésében évenként rögzíthetünk újabb és újabb stációkat. De ezek sem a „fordulat évérôl” szóló korábbi kommunista terminológiával nincsenek köszönô viszonyban, sem a „fordulatok éveirôl” értekezô újabb felfogásba nem illeszthetôek.3 Noha a politika rendôrségét 1945 és 1950 között majd minden évben jelentôs mértékben átszervezték – módosítva egyben mûködési terét és kompetenciáját is –, a köztörténeti fejleményeknek a historiográfiában uralkodó periodizációjához nincsenek funkcionális kötôdési pontjai.
Ennek magyarázata – egyben a szerv legközismertebb jellemzôje –, hogy a politikai rendôrséget létrejötte pillanatától a legközvetlenebbül és kizárólagosan a kommunista pártvezetés irányította, illetve az, hogy Péter Gábor egyedül Rákosit ismerte el autentikus feletteseként. (Gerô Ernôt és Farkas Mihályt úgy tekintette, mint a párthierarchia – változó – szervezeti rendjébôl eredôen fölé rendelt moszkovita vezetôket.) A háború utáni fél évtizedben egymást követô „fordulatok évei” a cég belsô (szervezeti, mûködési) rendjét annak ellenére sem a köztörténeti cezúrákhoz illeszkedve módosították, hogy maga a politikai rendôrség intenzíven mûködött közre az egymást követô fordulatok elôkészítésében, végrehajtásában.4
Az Államvédelmi Hatóság kvázi-minisztériummá tétele 1950 elején valóban meghatározó fordulat volt. (Leginkább ebben az átszervezésben mutatható ki az ún. szovjet mintához való igazodás.) Ez az év viszont már nem sorolódik a „fordulatok évei” közé, holott ekkor indult a tervutasításos gazdaság elsô ötéves terve, ugyancsak ekkor szervezték át gyökeresen az igazgatás intézményrendszerét (tanácsrendszer). Ezek a kommunista Einrichtungswerk – a gazdasági és politikai hatalmi berendezkedés – teljes körû „beüzemelésében” legalább olyan súllyal bírtak, mint a korábbi évek számos jegyzett fordulata. Noha Péter Gábort 1953. január elsô napjaiban ôrizetbe vették – amit tucatnál is több vezetôtársának letartóztatása követ, míg mások ezt elkerülendô menekültek öngyilkosságba –, ez csak intézménytörténeti szempontból tekinthetô cezúrának, a rendszer mûködése szempontjából nem.
A szervezet vezetésével újonnan megbízottak a következô fél évben a korban kötelezô gyalázkodó rituálé szerint siettek elhatárolódni egykori – immár általuk ôrzött – elöljáróiktól, s szolgálták tovább „még éberebben” az immár egy személyben pártfôtitkár és miniszterelnök Rákosi Mátyást.
Mindezekbôl adódóan a köztörténeti periodizációval csupán egy alkalommal esik egybe a politikai rendôrség szervezetének históriája: az 1953 nyarán meghirdetett „új szakasz” kezdetén. Noha Nagy Imre kormányprogramja nem tért ki külön e szerv sorsára, az ún. szocialista törvényesség helyreállításának részeként ekkor újra a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe iktatták a politikai rendôrséget. 1955-ben, Nagy Imre félreállítása nyomán volt ugyan egy kísérlet a szerv ismételt önállóvá tételére, ezt azonban szinte a kezdeményezés nyilvánvalóvá válásával egy idôben iktatták ki – más „racionalizálási” törekvések rovására – az újabb vehemens átszervezési tervek forgatókönyvébôl. Így a politikai rendôrség a Belügyminisztériumba integrált – de azon belül a legerôsebb és továbbra is széles jogosítványokkal bíró – testületként mûködött 1956 októberéig.

„a párt szeme, füle, ökle”

Az az általánosan ismert jellemzô, hogy a politikai rendôrség életre hívása pillanatától kommunista dominancia alatt mûködött, óhatatlanul – és joggal – tereli a történeti feltárást abba az irányba, hogy ezt a közvetlen párthoz kötöttséget helyezze a vizsgálat középpontjába. Lazítva a hûvösen távolságtartó szakmai (ön)fegyelmet, némi iróniával azt is mondhatnók, hogy csupán nézôpont kérdése a politikai rendôrség történetérôl a kommunista párt „belügyeként” írni, avagy a – változó nevû – kommunista párt történetét a politikai rendôrség „bôvített kiadású” históriájaként papírra vetni. De – félretéve az iróniát – aligha takarítható meg egy ennél tágabb horizontú s tematikájában többsíkú szempontrendszer kidolgozása.
A világháború utáni magyar politikai rendôrség története legalább négy tematika köré rendezve tárgyalandó:
Az elsô az intézménytörténet: szervezet, hatáskör, funkció változása – archontológia és patológia(!)5
Elemzendô a párttörténet részeként, párton belüli konfliktusok megvívásának eszközeként és színtereként. Ennek keretében tárgyalandó – egy mexikói közmondás parafrázisával élve – a „milyen messze vagyunk az Istentôl és milyen közel a Szovjetunióhoz” helyzet, illetve annak következményei.
Külön téma lehet a politikai rendôrség mint a társadalom minél teljesebb körû megfigyelésének, megtörésének és rettegésben tartásának elsôdleges eszköze („a munkásosztály ökle”) – már az „önálló” Államvédelmi Hatóság létrehozása elôtt is.
Végül, de nem utolsósorban a hagyományos értelemben felfogott politikai rendôrségi funkciók (belsô és külsô hírszerzés, elhárítás) vizsgálata.
A politika rendôrsége esetében a felsorolt mûködési síkok egymástól nem különíthetôk el mereven. A háború utáni ún. koalíciós idôszakban sem, a berendezkedett pártállam mûködési rendjében még kevésbé. Eltérés legfeljebb abban jelölhetô, hogy a háborút közvetlenül követô években a „hagyományos” konspiratív titkosszolgálati eszközök alkalmazása legalább olyan intenzív tevékenységi forma volt, mint a nyílt hatósági fellépés. A kommunista pártegyeduralom kiépítése után viszont nem csupán mûködési területe bôvült jelentékeny mértékben. „Intézményesített politikai komisszárként” funkcionált, úgy, mint a rádiókabaréból ismert „illetékes elvtárs”: mindent kompetenciájába tartozónak tekintett. A fenti vizsgálati síkokból ez alkalommal csupán a második tárgykörbe tartozó ügyekbôl említek néhány elemet.
A politikai rendôrség irányításának története 1945 és 1950 között úgy is értelmezhetô, mint két eltérô pontról induló, egymáshoz közelítô vektor találkozása. Péter Gábor – fennmaradt feljegyzései, jelentései alapján – kezdettôl arra törekedett, hogy közé és Rákosi Mátyás közé semmifajta közbensô vezetôi szintet (személyt) ne iktassanak, teendôit illetôen egyedül nevezett pártvezetô tudja ôt leginkább instruálni. Rákosi kezdettôl fogva élt is a „kézivezérlés” eme formájával, szervezetileg azonban ez a szóban forgó történet egyik – köztes – kifutási pontja. A koalíciós idôszakban Péter formálisan az államigazgatás szervezeti hierarchiájának egy közbensô (osztályvezetôi) szintjén funkcionált – hasonló státusban volt Pálffy György a Katonapolitikai Osztály élén –, ezzel együtt vált (váltak) a pártfôtitkár közvetlen és bizalmas „munkatársává”.6 Péter a változott szerepre szánt szerv vezetôjeként lett státusát messze meghaladó fontosságú kegyenc. Egyfelôl a kommunista párt koalíciós társai ellen vívott politikai bozótharcának lett a kulcsfigurája, másfelôl hasonló szerepet kapott a saját pártján belüli rivalizálások – majd leszámolások – kavalkádjában is.
Az irányítás tárgykörében most csupán három további mozzanatot említek – tételes kifejtés nélkül: Péter Gábor 1945 márciusától állandó meghívottja elôbb a Központi Titkárság, késôbb pedig a Politikai Bizottság üléseinek. Rajk és Kádár belügyminisztersége idején ez szünetelt,7 majd 1950 végétôl 1953-as letartóztatásáig újra állandó meghívottként volt ott jelen.
A politikai rendôrség kezdettôl ugyanazon – tudatosan homályos és tág – értelmezés szerint járt el az ún. „reakcióval” szemben, ahogyan azt a kommunista párt sugallta-sulykolta. A publikus szférában ezt a „lényegében mindenki reakciós, aki nem kommunista” felfogást közvetítette a Szabad Nép, s még inkább az MKP nem nyilvános vezetô fórumai.8 A közpolitika szférájában értelemszerûen minden esetben a vezetô szervek intencióit szem elôtt tartva ügyködött, a „politikai névtelenekkel” szemben viszont gyakorlatilag szabad kezet kapott, s csak ritkán fordult elô, hogy – az MKP vezetôinél történt interveniálás eredményeként – egyikük-másikuk visszanyerte szabadságát.9
Az ún. koalíciós korszakban a politikai rendôrséget rendre „megvédték” minden nem kommunista intervenciótól. Szervezetében a politikai civakodások nyomán kinevezett más párti vezetôk címet-rangot kaphattak ugyan, de érdemi hatáskört nem. Skandalumokat követô miniszterelnöki beavatkozási kísérlet esetén Rákosi „saját testével védte” Péter Gábort és szervezetét, s ha ez sem tûnt elég hatásosnak, azonnal aktivizálta magát a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság szovjet vezetése (Vorosilov vagy Szviridov), illetve Puskin követ, s minden esetben hathatósan tartották távol a kormányfôt attól, hogy a politikai rendôrség (vagy a Katonapolitikai Osztály) eljárását felülbírálja.
Már 1945-bôl maradtak fenn Péter Gábor jelentései között olyanok, amelyekbôl kiviláglik: a kisgazda pártközpontból, illetve a kisgazda miniszterek, államtitkárok hivatalaiból naponta kapta – és továbbította – az információkat az érintettek tevékenységérôl, esetenként legszûkebb környezetükben tett kijelentéseikrôl stb. De saját pártját illetôen, „befelé is” hasonlóképpen járt el Péter. Rákosinak egy utalása elég volt ahhoz, hogy a Moszkvából hazatérô pártvezér Budapestre érkezésének másnapján „a párt foglya” legyen a két világháború közötti „hazai” kommunista mozgalom egyik kulcsfigurája, Demény Pál, illetve néhány további, az Ideiglenes Nemzetgyûlésbe delegált kommunista parlamenti képviselô.
A személyes szolgálatokat Péter igyekezett a saját maga számára kamatoztatni. A pártvezetés határozatai ellenére elérte, hogy a politikai rendôrség élére Moszkvában kiszemelt Tömpe András ne kerülhessen az „ô helyére”. Saját – ugyancsak kommunista párti – belügyminiszterérôl, Rajk Lászlóról és annak közvetlen munkatársairól 1946-tól kezdve vezetett „külön könyvelést”. Gondosan regisztrálta – úgymond – pártszerûtlen megnyilvánulásaikat, azon intézkedéseiket, melyekkel véleménye szerint a politikai rendôrség munkáját akadályozzák. Megkülönböztetett ellenszenvvel sározta azokat, akik „osztályidegen, (kis)polgári származásúak” voltak, s ennél is becsmérlôbb-gyûlölködôbb hangnemben jelentette fel azokat, akik nem átallottak egyetemet végezni, horribile dictu még dr. jelzést is viselhettek nevük elôtt. Az 1948-ig elkülönült szervezeti rendben tevékenykedô Gazdasági Rendôrség vezetôje, Villányi András ellen is addig intrikált, míg nevezettet menesztették, stábja jó részét pedig „besorozták” a Péter Gábor vezette ÁVH-ba.
Rajk elleni áskálódásában Péter – idôvel – nem kisebb szövetségesre lelt, mint az akkori másik fôtitkárhelyettes Kádár János. Az MKP titkárságának 1947. decemberi ülésén ô terjesztette elô intézkedést igénylô napirendi pontként a Rajk László belügyminiszter és az Államvédelmi Osztályt vezetô Péter Gábor között egyre inkább elmérgesedô személyi és szervezeti konfliktus ügyét. Ez leginkább abból adódott, hogy a belügyminiszter értelemszerûen tekintette hatáskörébe tartozónak a politikai rendôrség irányítását és felügyeletét. Péter azonban visszatérôen sérelmezte, hogy Rajk élni kívánt – és élt is(!) – felettesi jogkörével. A beszámolót követôen Rákosi Rajk magatartását pártellenesnek ítélte, és javasolta, hogy kezdeményezzék leváltását.
Kádár is értett a szóból. Ha ebben a – bridzselôk úgy mondják – gábliban a gazda a miniszter rovására fogja pártját a (beosztott) kegyencnek, neki is tudnia kell, hogy hol a helye. Annál is inkább, mivel Kádár – éppen Rajkkal való összevetésben – mellôzöttnek érezte magát. Nevezett 1945. májusi hazatérését követôen a pártvezetôk közül ô volt az MKP – Rákosi mellett – leginkább futtatott favoritja. Kádár hozzá képest inkább a pártépítés – egyébként kulcsfontosságú – apparátcsikjaként robotolt, de a nyilvánosság számára alig volt „saját arca”. A korabeli filmhíradókban Rákosi, Rajk – s mellettük leginkább Gerô – szerepelt önálló híranyagként, Kádár legfeljebb az ô környezetükben „vágóképként” tûnt fel.
Mindennek annyi szerepe van a politikai rendôrség történetében, hogy a belügyminiszteri székében hamarosan Rajkot váltó Kádár megadta azt Péter szervezetének, amit elôdje elmulasztott. A Magyar Közösség elleni per, illetve vele szoros összefüggésben a kisgazdapárt 1947. évi szétzilálása nyomán – melyben kommunista szemszögbôl nézve dicséretes eredményességgel mûködött közre a politikai rendôrség – Rajk ígéretet tett ugyan Péternek, hogy szervezetét testületileg „elôlépteti” ún. középfokú hatósággá, de ezt nem teljesítette. Kádár viszont elsô intézkedései között sietett honorálni Péter Gábor apparátusának érdemeit. Miután sikeresen lobbizott a pártvezetés fórumain, maga adta ki azt a rendeletet, mely szerint a szervezet 1948 szeptemberétôl a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává alakulva nagyobb mozgásteret, kiterjedtebb hatáskört birtokolva mûködjön tovább. Az errôl való döntéssel egy idôben az MDP – szervezeti rendjében egyébként ismeretlen – Belügyi Bizottsága mûködésének új krédóját is kijelölte: „a demokratikus burok levetésével [sic!] nyíltan marxista-leninistává kell lennie.”10 A bizottságnak arra is volt gondja, hogy a biztatás mellett „iránymutató dorgálással” is ösztönözzön. Ez a szerv mûködését illetôen szövegszerûen úgy hangzott, hogy – elvárásaikhoz képest – „hiányzik a kellô harci szellem és vadászszenvedély!”11
1948 ôszi hónapjai külön kitérôt érdemelnek. Két okból is. Egyrészt azért, mert az új belügyminiszter, Kádár János és az új státusú ÁVH vezetôje, Péter Gábor között létrejött politikai frigynek – úgy tûnik – ezek voltak a „mézeshetei”. Másrészt azért, mivel ekkor lett az Államvédelmi Hatóság a politikai közélet kriminalizálásának nagyüzemi méretekben mûködô „beszállítója”. (Nem elsôsorban a szervezet „testületi elôléptetése” miatt.) Ezzel korántsem kívánjuk bagatellizálni addigi mûködését. A népbíróságoknak a nyomozati szakban való „aládolgozás” – illetve a kommunistáknak nem tetszô ítéletek esetében a perbe fogottak felmentô ítélet ellenére történô ôrizetben tartása –, az ún. legitimisták elleni hajsza 1946 elsô felében, s azok egy részének csendes Moszkvába expediálása, a már említett „köztársaságellenes összeesküvés” izzadtságszagú koncepciójának összetákolása persze épp elég lótás-futást igényelt már korábban is. Éppúgy, mint 1947 nyarán az a rohammunka, amivel – a törvényi kizáráson túl – több százezer választópolgárt ütött el adminisztratív csalásokkal a politika rendôrsége attól, hogy a parlamenti választásokon voksát a szavazóurnába dobhassa. (Amire utalok, külön tétel volt, nem az „alig” hatvanezernyi kékcédulás választási csalás.) Ehhez képest már szinte kényelmes ütemû rutinmunkának számított, midôn 1948 elsô felében fél éven át végezhette a politikai rendôrség a szociáldemokraták adminisztratív „elôszûrését”, nehogy nemkívánatosak is bekerüljenek a munkáspártok fúziójából konstruált Magyar Dolgozók Pártjába. Ezen „tömegügyekhez” képest „kis tételnek” számítottak az olyan, gyors operatív beavatkozást igénylô ügyek, mint a kunmadarasi pogrom, a miskolci lincselés, a pócspetri rendôr-megöngyilkolás, vagy ha egy fél falut végigverni indultak, mert azok papjuk védelmére keltek, hogy elhurcolását megakadályozzák.
Szó sincs tehát arról, hogy korábban ne adott volna elég munkát számukra a politikai vezetés. Addig sem tétlenkedtek, de többnyire egymást követték a kiterjedtebb teendôk. Az MDP létrejötte után viszont szinte egyidejûleg szakadtak a nyakukba a különbözô nagy volumenû „új megbízatások”. Kádár hivatalba lépése nyomán látott hozzá a politika rendôrsége, hogy összegereblyézzék a Csornoky Viktor volt kairói követ – a menesztett köztársasági elnök, Tildy Zoltán veje – elleni vádakat, melyek fél év múltán a halálos ítélet alapjául szolgáltak. Az ugyanekkor zajló úgynevezett „FM-per” – a korabeli Földmûvelésügyi Minisztérium tisztviselôi ellen indított eljárás – azért is érdemel külön említést, mert ez esetben a „megrendelô” is önkorlátozással élt. Péter utasításba kapta, hogy csak – tételesen rögzített – korlátok között vizsgálódhat. Attól tartottak, hogy ha a szervet korlátok állítása nélkül szabadítják rá az ügyre, a még hátra lévô betakarítási munkák éppúgy veszélybe kerülhetnek, mint az élelmiszer-ellátás. Ezzel szinte egyidejûleg a Magyar–Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) kebelében vélelmezett szabotázst Kádár maga „leplezte le”, ami négy hónap múltán kémkedéssel is megtetézett ítéletekbe torkollott. Gôzerôvel folyt a Mindszenty hercegprímás elleni propaganda-hadjárat, és persze vele párhuzamosan az aulák, rendházak, templomok, parókiák teljes körû megfigyelése. Ez szó szerint értendô. Péter Gábor fennmaradt – Kádárnak, Farkas Mihálynak és Rákosinak készített – háromnaponkénti jelentéseit tanulmányozva nem túlzás azt állítani, hogy nevezettek ekkor több információval bírtak a magyar katolikus egyház belsô viszonyairól, mint Esztergom érseke. Ugyancsak az év utolsó hónapjaiban zajlott a Nemzeti Parasztpárt megtisztítása azoktól, akik Rákosinak a szövetkezetesítést meghirdetô programja ellenére továbbra is a magángazdaságot preferáló „paraszti jövendôre” voksoltak. A kontraszelekciós listák összeállítását – ugyanúgy, mint az év elsô felében a szociáldemokraták esetében – ezúttal is az ÁVH-ra bízták. Ezzel egyidejûleg állították fel a szerv „kulákverô brigádjait”, melyek nem csupán a célcsoportot, hanem a velük szimpatizálókat is móresre taníthatták. Ez – miniszteri instrukció nyomán – azt jelentette, hogy ha az ügy érdekében úgy látták jónak, végigverhették az egész falut.
A fentebb elôsoroltak mellett Péter Gábor „önszorgalmára” is találunk példát ebbôl az idôbôl. A pártfúzióval egyidejûleg kiszélesítette vizslatási körét, s immár saját „egyesült” pártjának összes – különbözô szintû – vidéki szervezeteiben is megjelent az ÁVH szeme-füle. Rákosi és a szûkebb vezetôi kör errôl értesülve jelezte ugyan rosszallását, de több – hivatalosan – ekkor nem történt.12 Csendben azonban korántsem ódzkodtak felhasználni ezeket az információkat az ugyanekkor megindított ún. tagrevízió során. Ugyancsak Péter „éberségét” tanúsítja, hogy ô – legkorábban reagálva a szovjet instruktorok intelmeire – már 1948 szeptemberére összeállította egy sokfelé elágaztatott, tôrôl metszett „trockista koncepciós per” komplett forgatókönyvét, melyben a szociáldemokratáktól átigazolt Justus Pált kívánta fôvádlottként szerepeltetni.13
Kádár 1949 elején hozta szóba elôször bizalmi testülete (a Belügyminisztérium Politikai Kollégiuma) ülésén, hogy – szovjet mintát követve – felmerült az ÁVH teljesen önálló költségvetési fejezetté, kvázi-minisztériummá tétele. A megvalósításra azonban még várni kellett, mert a késôbbiekben – némileg mentegetôzve – többször jelezte: a pártvezetésben „az elvtársak nagyon elfoglaltak”. A krónikás ezen elfoglaltságok, illetve a belôlük az ÁVH-ra háruló tevékenységi körök elôsorolásánál a szó legszorosabb értelmében ütközik terjedelmi korlátokba. Az 1949-es év fôbb politikatörténeti eseményeiben, a hatalmi berendezkedés ekkori lépéseiben alig említhetô olyan terület, ahol mellôzték volna az ÁVH operatív közremûködését. Ténykedésük nagyságrendje öt számjegyû üggyel mérhetô, és túlzás nélkül állítható: a kommunista Einrichtungswerk legnagyobb kapacitással s „leghatékonyabban” mûködô nagyüzeme – 9 ezer fôre rúgó munkakönyves állományával és mintegy 35 ezernyi „bedolgozójával” (besúgójával) – az Államvédelmi Hatóság volt.
A politika rendôrsége már az iparból ismert termelési rohamokat megelôzôen is minden területen sztahanovistaként dolgozott. De mégiscsak a Rajk-per, valamint a vele párhuzamosan futtatott katonaperek elôkészítésében mutatott „helytállásával” érdemelte ki – két fázisban érkezô – újabb jutalmát. Kádár János belügyminiszter az utóbbiak kivégzésének másnapján szignálta azt a felterjesztést, mely alapján november 1-jén közel félszáz rendôr – benne az ÁVH majd minden kulcspozíciót betöltô alkalmazottja – kapta meg „kiváló szolgálatteljesítése elismeréséül” a Magyar Köztársasági Érdemrend, illetve Érdemérem különbözô fokozatát. Ezzel párhuzamos volt a „csillaghullás”. Mintegy kéttucatnyian kaptak eggyel magasabb tiszti rendfokozatot.
A jutalmazás másik fele karácsonyi ajándékként érkezett. Magyarországon is megalománra sikeredett rendezvényekkel, kiadványokkal tisztelegve ünnepelték J. V. Sztálin 70. születésnapját, de a pártparádé szüneteiben arra is szakított idôt a vezetôk szûk köre, hogy létrehozza a Belügyminisztériumtól immár teljes mértékben függetlenített, „önálló” Államvédelmi Hatóságot. Az Államvédelmi Bizottság a szentestén, december 24-én hozta meg vonatkozó határozatát, a Politikai Bizottság két nappal késôbb, karácsony másnapján hagyta jóvá az elôzetes döntést. Az 1950. január 1-jétôl a Honvéd Határôrséget is magába olvasztó Államvédelmi Hatóság új helyzetét illetôen most három jellemzô momentumot emelek ki.
Rákosi Mátyás immár minden formálisan közbeiktatott áttétel nélkül irányíthatta Péter Gábor apparátusát. Itt ért össze az a két „vektor”, melyet fentebb Rákosi és Péter Gábor 1945 óta meglévô közvetlen, informális összedolgozásaként említettem. Ezt – a következô pontban érintendôk alapján – annak ellenére állítom, hogy az ÁVH-t önállósító rendelet szerint a szervet továbbra is a minisztertanács egy tagján keresztül felügyeli.14
A szétválás bizonyos mértékig mérsékelte a Kádár és Péter Gábor között az év folyamán szintén kiélezôdött hatásköri, illetve presztízskonfliktust. Másképp fogalmazva, 1949 tavaszára véget érni látszottak annak a politikai frigynek a „mézeshetei”, melyet Péter Gábor és Kádár János egy évvel korábban Rajk eltávolítása érdekében kötöttek. Az ÁVH vezetôje – ugyanúgy, mint elôdje idején – most éppen Kádárral szemben kezdte terjeszteni, hogy a belügyminisztérium vezetése nem támogatja kellô mértékben az „élesedô osztályharc közepette folytatott erôfeszítéseit”. Péter külön szívfájdalma volt, hogy minisztere jó fél éven át nem válogatta be a „saját kádereibôl” verbuvált Politikai Kollégium tagjai közé. Úgy is mondhatnók, hogy Péterrel – adott esetben – hasznosnak látta szövetkezni, de nem tartotta számon bizalmas munkatársai között. Amikor meg a Politikai Bizottság mégis utasította Kádárt, hogy az ÁVH vezetôjét vegye be a kollégium tagjai közé, a miniszter végrehajtotta a döntést, de attól fogva sokkal kisebb intenzitással használta irányításra ezt a fórumot. Kádár idônként odajutott, hogy az érvekkel alig meggyôzhetô Pétert halmozott pozicionális felsôbbségét emlegetve utasította rendre: tudomásul kéne vennie, hogy ô (Kádár) „a Politikai Bizottság tagja és belügyminiszter egy személyben”!
A Rajk-pert követôen végletekig gerjesztett éberségi hisztéria Péter éppen önállósodott cégét is elérte. 1950. február elejétôl március végéig „politikai megbízhatóság” szempontjából vizsgálták felül az ÁVH harmincfônyi szûkebb vezérkarát, majd május–június folyamán ugyanezt folytatták a szerv – mintegy 250 fôre rúgó – középvezetôi garnitúráján. Az elôbbi kör szelekcióját Kádár János Kovács Istvánnal karöltve dirigálta. Saját „éberségüket” is bizonyítandó, az Államvédelmi Hatóság vezérkarának közel harmadát javasolták lecserélni, olyanokat is beleértve, akiket – mint utaltam rá – alig néhány hónappal korábban még „kiváló szolgálatukért” tüntettek ki. Ezek, az általános indoklás szerint, elismerésre méltó módon álltak helyt a háború utáni tisztogatások idôszakában, de elbizonytalanodtak, amikor a pártba befurakodott ellenség – azaz a perekben meghurcolt párttársaik – ellen kellett fellépni.
A szelekció személyre szóló indoklásaiban három – általánosítható – tendencia érvényesült. A nem „proli” származású – többnyire tanultabb – vezetô káderekrôl sorra állapították meg azt, hogy „a párttól idegen, opportunista, elpuhult, kispolgári elemek, akik politikailag semmit sem fejlôdtek”. Az „egyébként becsületes, párthû, munkásszármazású” vezetôkrôl meg az derült ki a visszaminôsítô jelentésekben, hogy éppen tanulatlanságuk, illetve elemi intelligenciahiány miatt alkalmatlanok tisztük ellátására. Harmadik típusú averziót azokkal szemben fogalmazott meg Kádár minôsítô csapata, akik – akkori megítélés szerint is – túljátszották szerepüket. A Katonai Elhárító Fôosztály helyettes vezetôje, Kardos György azért lett persona non grata, mert „megengedhetetlen módon viselkedett Pálffy [György tábornok] lefogásával kapcsolatban”. A Belsô Reakció Elleni Osztályt vezetô Horvát Sándor meg – úgy tûnik – melléfogott. Túlzásokba esett „a Dobi elleni intrikák megszervezésekor”, vélhetôen ahhoz képest, hogy a kirakat-kisgazda politikusról idôközben kiderült: immár több mint egy éve tûrhetô módon statisztál Rákosi Mátyás mellett a miniszterelnöki pozícióban. A fenti minôsítéscsoportok átvételével folytatódott a belsô kontraszelekció a hierarchia alsóbb szintjein is.
A tisztogatás elsôdleges következménye az lett, hogy a magát addig érinthetetlennek tudó szerv teljes állománya frusztrálódott. Meglegyintette ôket annak a szele, hogy az ô státusuk sem menlevél a meghurcoltatásokból való kimaradásra. Ez viszont frusztrált önvédelembôl arra ösztönözte ôket, hogy az irracionalitásig fokozzák éberségüket – maga a rendszer intézményesítette az irracionalitást –, ami oda vezetett, hogy a korábbiaknál is kíméletlenebbül jártak el mindazok ellen, akik a kezükre kerültek. Persze hogy voltak az Államvédelmi Hatóságnál olyanok, akiknek – mondjuk így – genetikusan kódolt hajlamuk volt a szadizmusig terjedô kegyetlenkedésre, de ez aligha általánosítható. Az viszont igen, hogy a pártvezetés nyilvános ténykedése és belsô elvárásai „politikailag kódolták” beléjük azt, ami napi ügyködésükben embertelenségként öltött testet. A „vadászszenvedély” fölöttesi utasítással való gerjesztése, a „keressék és találják is meg a sorainkba befurakodott ellenséget” – Rákosi szájából elhangzott – instrukció, majd a politika rendôrségét is egymás után érô tisztogatások egy olyan állományt tenyésztettek ki, melynek tagjai maguk is félelemben élve tartották rettegésben az operatív értelemben nekik kiszolgáltatott társadalmat. A mindenáron eredményre törekvés drillje cselekedetet és eljárásmódot(!) motiváló tényezôvé vált, hiszen ellenkezô esetben róluk is kiderítik: nem elég öntudatosak, éberek, politikailag ingadozók, vagy éppen – szintén korabeli fordulattal élve – maguk is „az osztályellenség, a reakció uszályába kerültek”. Miután soraikból kerültek ki a rendszerré intézményesített irracionalizmus „belsô ellenôrzésének” szolgálatvezetôi, kihallgatói és foglárai, nagyon is tisztában voltak vele, mit jelent a másik oldalra kerülni, kihallgatottá, ôrizetessé, börtön- vagy lágerlakóvá válni.
A politika rendôrsége – ez a fentebb mondottakból kitûnt – valóban különleges szerve volt a Rákosi-korszak pártállami rendszerének. A különlegesség elsôdlegesen abban állt, hogy ez a szerv volt minden területre kiterjedôen „a párt szeme, füle, ökle”, s mint ilyen testesítette meg az alávetett társadalom számára az ördögök pokolbéli karát, a mindennapi élet részévé váló félelem, rettegés, meghurcoltatás legközvetlenebb „okozóját”. S a korábbiakhoz képest is ekkor vált tevékenysége nyomán valóban tömegessé a represszió.15 De az ÁVH különleges státusa éppen akkor vált sebezhetôvé – a hidegháborús éberségi hisztéria (egyik) következményeként –, amikor formálisan a leginkább önálló volt, illetve annak tûnt. Perzekútora, hivatásos üldözôje volt minden olyan megnyilvánulásnak, mely a korabeli ideológiai-politikai megítélés szerint devianciának minôsült, sôt ezek devianciává nyilvánításában meglehetôsen tág – de tételesen nem rögzített – saját hatásköre volt. Ezzel egyidejûleg vált maga (állománya) is érintettjévé ugyanazon hiszterizált közpolitika rendre „fejek hullását” követelô mechanizmusának.
Az eddig megismert – még csak hozzávetôleges becslést megengedô – részleges kádermobilitási összesítések viszont másra is utalnak. A felmentések, fenyítések, leváltások-lefokozások, áthelyezések, elmarasztaló bírósági ítéletek következtében elôálló (kényszer)fluktuáció nem kisebb arányú a politikai rendôrség állományában, mint pl. ugyanezen korszak tanácsrendszerében, a begyûjtési apparátusnál, a termelôszövetkezetek vezetô káderei körében. Sôt, épp a minden területen több fordulóban megejtett tisztogatások révén váltak közel egyívásúakká. A tanácsrendszerbôl – valamint az államigazgatás egyéb területeirôl – éppúgy 1952–1953 fordulójára takarították el a háború után egy ideig még megtûrt „régi” tisztviselôket, valamint a koalíciós idôszaknak a kommunista pártba lépô elsô garnitúráját, mint ahogy a politikai rendôrségtôl is ekkorra tûnt el „az alapító atyák” jó része. Ennek révén nyertek igazán teret a „fejlôdôképes munkás-paraszt káderek”, akiknek a megbízhatóságon túl jórészt abból állt a felkészültségük, amit a különbözô gyorstalpaló pártiskolákon, tanácsakadémiákon vagy az ÁVH Félix Dzerzsinszkijrôl elkeresztelt állambiztonsági tisztképezdéjében plántáltak beléjük.
A korántsem lebecsülhetô különbség elsôsorban az volt, hogy míg a termelô vagy az igazgatási szféra el- és meghurcoltjai – a közemberek sokaságával együtt – egyértelmûen „a rendszer” áldozatának tekinthették magukat, addig az ÁVH állományának hasonló sorsra juttatott hányada egyszerre (idôben egymás után) volt ugyanazon rendszer kedvezményezett kádere, majd büntetettje. A „cégen belül” ugyanúgy nyírták egymást az elvtársak, mint ahogy „a Párt” különbözô szintû vezetô szerveiben mutattak erre példát kenyéradó gazdáik. (Más kérdés, hogy az innét félreállítottakban tudatosult inkább a „halmozottan hátrányos helyzet”: Abból adódóan, amit az „így bánt velem az a rendszer, melyet a legodaadóbban szolgáltam” sommázattal csak jelezni tudunk.)

Minden állítás – fél tucat további kérdés

Az ide vonatkozó források hozzáférhetôvé válása – a közelmúlt rendszerváltó politikai közegétôl befolyásoltan – fel- és esetenként túlértékelte a politikai rendôrség szerepét a második világháború utáni évtizedek magyar történelmében. Korábban nemcsak a források hiányoztak, hanem az errôl való nyilvános diskurzus is tiltott volt. Ebbôl a szempontból akár érthetô is lenne az, hogy a zsurnalisztikával is erôsen elegyített historiográfiai inga ellenkezô irányban lendült szélsô pontjáig. Ennek azonban csak egyik következménye – amint arról fentebb már szóltam –, hogy a politika rendôrségéhez képest az ôt tartó pártvezetés személyi és testületi súlyát, jelentôségét értékelik alá. A historiográfiai összefüggések három következményérôl ez alkalommal csak tézisszerûen teszek említést.
A módszeresebb – s ezzel együtt kevésbé látványos – feltárás egyelôre még ott tart, hogy nem téveszt(het)i szem elôl: a tudományos igényességû múltidézés kijelentô módjához képest e tárgykör felidézésénél még majd minden állító, kijelentô mondat után több – esetenként fél tucat – kérdés, kérdô mondat kívánkozik. Ez arra az irányítási, mûködési tematikára is vonatkozik, amelyrôl fentebb kissé bôvebben szóltam.
Küldetéstudatos hályogkovácsként, a malomalatti Fekete lexikon16 mintájára megkomponálható ugyan „a magyarországi kommunizmus fekete könyve” is. Még az sem kizárt, hogy megjelenése esetén a média-equilibrum patrónusai és patrónái segítenék népszerûsítését. A forráscserepeket olvasni tudók pedig – Dávid király krónikásához17 hasonlóan – zsörtölôdhetnének magukban: „bizony mondom, nem csökkent a megválaszolatlan kérdések száma, ráadásul még azon ügyekben is fals az okfejtés, melyekben az egymással összevetett források egyértelmûen eligazítanak.”
A harmadik irányú velleitás mindenáron fel kívánja fedezni a paradigma értékûnek remélt újsütetû magyarázatot. Eszerint azért volt a Rákosi-korszakban oly kiterjedt és könyörtelen a társadalommal szembeni megtorlás, mivel csak ily módon remélhették legyûrni a rendszerrel szembeni – úgymond – vehemens „nemzeti ellenállást”. Ez aztán az igazi „Eb ura fakó!”, Ugocsa nem koronáz!”, „Magyarral ne packázz!” – tôsgyökeres szakítás mindazzal, ami eddig íratott. Ez az interpretálás negligálja a konstruált perek hamis voltát, a társadalommal szembeni totális terror justizmordjainak egész tárházát. Más megközelítésben a kommunista pártvezetés mellett immár a politikai rendôrség ténykedését is „igazolja”. Ez ugyanis akarva-akaratlanul annak rögzítése, hogy a represszió tényleges cselekmények ellen irányult, illetve a meghurcoltatásnak volt tárgyi alapja, torzításoktól mentesen is hatályos paragrafusokba ütköztek. Sztálin és hûséges ügyésze, Visinszkij meg egykori magyarhoni helytartóikkal együtt dörzsölgethetik aszott kezeiket a túlvilágon: az újabb keletû revizionizmus mégiscsak ôket választja a múltidézés zsinórmértékéül: „halál a tényekre, mint a veszett kutyákra.” Annál rosszabb a tényeknek, ha a magyar géniusz töretlen – vagy fônixként újraéledô – „nemzeti ellenállása” csak a források ellenére rekonstruálható. Szekfû Gyula A magyar állam életrajzában a következôképpen sommázta azt a szemléletet, amelyben az egy évszázaddal ezelôtti millennium történeti munkái fogantak s hatottak hosszú ideig a századelô generációira: „a nagyközönség pedig megmaradt az immár végképp antikvált, szinte gyermekesnek tetszô, színpadias történelemszemléletben, meg lévén szíve mélyéig gyôzôdve, hogy ez a felfogás az igazi nemzeti, az ôseinktôl öröklött, amelyhez jó magyarnak ragaszkodnia kötelessége.”18

Jegyzetek

1 Litván György: Mérei és a „Krampusz”. Beszélô, 1999/2., 60–70. o.
2 Amely az említetteken túl ellenlépéseket – stilisztikailag szörnyû szakzsargonban –, „támadólagos elhárítást” is tervez és végez.
3 A fordulat évei, 1947–1949. Szerk.: Standeisky Éva–Kozák Gyula–Pataki Gábor–Rainer M. János. 1956-os Intézet, Bp., 1998.
4 Erre a téziseknek a politikai rendôrség mûködését taglaló részében térek ki.
5 A két világháború közötti illegális kommunista pártban létezett egy – mondjuk így – titkosszolgálati csapat, melynek feladatai közé tartozott a konspirált találkozók szervezése, lebukások vizsgálata, ebbôl adódó intézkedések (fegyelmik, kizárások) elôkészítése, a besúgók lehetôség szerinti kiszûrése, a lebukottak hozzátartozóinak segítése, a bebörtönzöttekkel a kapcsolattartás organizálása. „Az elvtársak egymást is figyelték.” A háború alatt ezek egyike volt Péter Gábor, aki – többek emlékezése szerint – már akkor arról ábrándozott, hogy a „rendszerváltás” esetén ô lehetne a titkosrendôrség vezetôje. Az illegalitás körülményei között kényszerûen „begyakorolt” konspiratív mûködési móddal az MKP a háború után sem hagyott fel, beidegzettségként emelte be a már legálisan folytatható politika eszköztárába. Ez és a sztálini Szovjetunióból hazatértek félelem-effektusa sajátos egyveleget alkotva éltetett tovább valamifajta frusztráltságot, ami akár egyes személyeket illetôen, akár kollektíve egyfajta (hatalom-)patológiai megközelítést is igényel.
6 A jelenség nem teljesen ismeretlen, ha mondjuk az ún. miniszter-közvetlen státusokra vagy a hadosztály-közvetlen katonai egységekre gondolunk. Az ún. szürke eminenciásokkal való összevetés azért vitatható, mert számukra – általában – nem szoktak ekkora intézményesített hatalmat (is) biztosítani.
7 Nevezettek belügyminiszterségük idején egyidejûleg pártjuk fôtitkár-helyettesei – és értelemszerûen PB-tagok – is voltak, azaz „kettôs státusban” voltak Péter elöljárói.
8 Lásd a parlamenti pártfrakcióülések, a Szervezô Bizottság, Titkárság, Politikai Bizottság fennmaradt iratait, jegyzôkönyveit. A horthysta, fasiszta, nyilas, illetve a konzervatív fogalmak differenciálatlanul értelmezôdtek a „reakciós” árnyalatokat nem ismerô szinonimáiként.
9 Megfigyelésük ezen esetekben is tovább folytatódott, s nevükkel késôbb szinte menetrendszerûen találkozunk a perbe fogottak, elítéltek, internáltak, kitelepítettek névjegyzékeiben.
10 MOL M-KS 276. f. 84/3. ö. e.
11 MOL M-KS 276. f. 84/1. ö. e.
12 PIL 274. f. 11/10. ö. e. A források hézagossága miatt csak töpreng a krónikás: véletlennek tekinthetô-e, hogy háromnegyed év múltán, a Rajk-ügy „elômunkálatai” során, azt a Szônyi Tibort tartóztatják le elsôként, aki a leghatározottabban ellenezve jelezte pártja legfelsô vezetôinek, hogy Péter Gábor immár a kommunista pártszervezetek mindegyikét saját ágenseivel ellenôrizteti.
13 MOL M-KS 276. f. 67/154. ö. e.
14 4.353/1949. MT. sz. rendelet. Magyar Közlöny, 1949. december 28.
15 Gondoljunk a látványos kirakatperek tömeges helyi-területi leképezésére, a kitelepítésekre, az internálásokra, az „árurejtegetôk”, „szabotálók”, „beszolgáltatási kötelezettséget elmulasztók”, „az osztályáruló egykori szociáldemokraták”, „a klerikális reakció szekértolói” és egyéb „diverzánsok” elleni eljárásokra.
16 Kubinyi Ferenc: Fekete lexikon. Malomfalvi Kiadó, 1994.
17 Stefan Heym: Dávid király krónikája. Bp., 1977. Tudom, hogy e név szalonképessége manapság – viselôjének az egykori keletnémet Stasival való bensôséges kapcsolata miatt – vitatott. Mindazonáltal nem tudom, hogy Somerset W. Maugham, H. G. Wells vagy Graham Greene írói munkásságának értékét, megítélését mérsékli-e az, könyvespolcokon a hátsó traktusba soroltattak-e munkáik azért, mert a maguk korában saját államuk titkosszolgálatának szintén aktív bedolgozói voltak.
18 Szekfû Gyula: A magyar állam életrajza. Bp., 1917 (reprint 1988), 13. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu