Jegyzetek

„1948 nyarán egy amerikai ügynök, aki ideiglenesen a budapesti amerikai követségen dolgozott [Harry Klingensmith], beszervezett egy csoport volt német és magyar antikommunista ügynököt, hogy dolgozzanak az amerikaiaknak […]. Klingensmith Budapesten kapcsolatba lépett az Abwehr [magyarországi] hálózatának maradványával. […] Némelyiküket a magyar hírszerzés delegálta, és lojalitásuk bizonyára számos kételyt ébresztett a németekben. […]  A hidegháború csúcspontján a hálózat beszervezését és fenntartását felügyelô Milanónak és bécsi kollégáinak nem voltak lelkiismereti aggályai volt német ügynökök ilyetén felhasználásával szemben.”
(Col. James V. Milano–Patrick Brogan: Soldiers, Spies, and the Rat line: America’s Undeclared War Against the Soviets. Washington D. C., Brassey’s, 1995, 177–178. o.)

*

„XVIII. Krémer Elemér elôbb a Szociáldemokrata Párt, majd a Független Kisgazda Párt, végül a Szabadság Párt tagja volt.
A „Kard Kereszt Szövetségben” fôcsoportvezetôi tisztséget kapott és Halápi kezébe a mozgalmi esküt is letette. 14 személyt szervezett be a mozgalomba, köztük Bedô Árpád XIX. r. terheltet. […] Mûködésének elismeréséül a hatalom átvétele idejére Halápi József a számonkérô szék elnöki tisztségére jelölte.”
(Szeged, 1950. augusztus 10. A Szegedi Államügyészség vádirata Halápi József és 27 társa ügyében. In: Iratok az Igazságszolgáltatás Történetéhez. 4. köt. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1995, 580. o.)

*

„ÁPELESZ ISTVÁN [az 1956-os Tûzoltó utcai fegyveres csoport tagja] 1928-ban született Tabon kétgyermekes iparos (cukrász) családban. Közgazdasági középiskolát végzett Székesfehérváron. Szovjetellenes nézeteiért 1947-ben, és „disszidáló személyek támogatása miatt” 1952-ben rövid idôre börtönbe került. Miután államosították a család cukrászdáját, tiszti iskolába járt, majd tartalékos tiszt lett. Ezt követôen Budapesten a Könnyûipari Szállító Vállalatnál volt sofôr és szerelô. [1956] november 13-án emigrált az NSZK-ba.”
(Eörsi László: Ferencváros 1956. A kerület fegyveres csoportjai. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 135. o.)

*

„SZIRMAI OTTÓ [az 1956-os Tûzoltó utcai fegyveres csoport „parancsnokhelyettese”] 1926-ban született Újpesten, kétgyermekes munkáscsaládban. A család tagjai generációkon keresztül aktív szerepet játszottak a nemzetközi munkásmozgalomban. (Nagyapja Garibaldi önkéntese, Frankel Leó barátja és munkatársa volt, aki a század végén részt vett a dunántúli aratósztrájkok és más munkásmegmozdulások szervezésében. Nagybátyja 1917-tôl az SZKP tagja volt, Lenin biztonsági testôrségének tagja, késôbb futárszolgálatot teljesített. […]) Édesapja (vasöntô munkás) és fiatalabb unokabátyja mint vöröskatona harcolt a Tanácsköztársaság alatt. […] Szirmai Ottó középiskolai tanulmányai után segédmunkásként dolgozott, majd mint díszlettervezô-gyakornok, elvégezte az Iparmûvészeti Fôiskolát. 1945-tôl dramaturg lett a Magyar Rádiónál. 1945-ben belépett az MKP-ba, majd az MDP-nek is tagja volt, de a kialakuló sztálinista rendszerrel nem szimpatizált.”
(Eörsi László: Ferencváros 1956. A kerület fegyveres csoportjai. Budapest, 1956-os Intézet, 1997, 122. o.)
„Minden antikommunista fasiszta!”; „Az antisztálinista ellenállás hôsei az Új Szakasz kiábrándult és megcsalatott kommunistái!”; „Hazáját mélyen szeretô ember soha nem fogadhatta el a kommunizmus nemzetellenes ideológiáját!”; „Csak a radikális jobboldal képviselte hitelesen az antikommunizmus ügyét!”
Az idézett négy emberi sorstöredékbôl igazolásképpen könnyen hozzárendelhetünk egyet-egyet a felsorolt sommás ítéletekhez. Csakhogy mind a négy történetdarabka nagy valószínûséggel igaz. Mit is gondoljunk tehát az 1956 elôtti antikommunista ellenállásról Magyarországon? Az itt következô írás természetesen nem akarja kimondani a nem létezô végsô szót a magyar történelem egyik (de korántsem egyetlen) mélységesen ellentmondásos kérdésérôl. A szándék pusztán logikai tereprendezés, összefüggéskeresô kirakós játék az általam ismert történelmi ténymorzsák alapján.
Az elsô részben megpróbálom az „antikommunista ellenállás” nehezen körülírható fogalmát tisztázni, majd a második részben vázlatszerûen megkísérlem az 1944/45–1956 közötti ellenállás korszakolását. Ez egyben lehetôséget ad arra is, hogy a Szovjetunió által megszállt térség hasonló jelenségeivel összehasonlítsuk és a nyugati hatalmak titkosszolgálati mûveleteinek, stratégiai elgondolásainak összefüggésében vizsgáljuk a magyar ellenállás hozzáférhetô tényeit. Már itt ki kell jelentenem, hogy a vázlat kifejezés szó szerint értendô. Az ellenállás résztvevôit, a különféle csoportokat csak illusztrációként említem. A harmadik rész központi kérdése a kommunista rezsim saját „ellenállásképe”, a politikai rendôrség és általában a hatalom paranoiás világlátásának racionális elemei, az ellenállás-termelés belsô logikája. Végül felvillantok néhány olyan erkölcsi értelemben vett dilemmát és ellentmondást, amelyek roppantul megnehezítik az ellenállás bizonyos jelenségeinek morális mérlegelését, és számba veszem a történeti megítélés általános és speciális nehézségeit.

*

Az antikommunista jelzô politikai kategória, így meghatározása nyilván politikai, ideológiai érveket igényel, ami rendszerint vitát szül. De miért nehéz az ellenállás fogalmának vagy összetevôinek kijelölése? Vannak aktív és passzív formái, mint a tüntetés az egyik, a hatóságokkal való együttmûködés megtagadása a másik oldalon. Egyes fajtái önmagukban is veszélyeztethetik a rezsim létét, mint például a politikai terrorizmus, mások csak tömegméretekben, a részvétel bizonyos küszöbértéke felett, például az általános sztrájk. Rendszerbomlasztó hatásuk folytonos skálán mérhetô, legalábbis elvileg. A nulla hatékonyságú cselekvés, a bezárt ajtók mögötti magányos mormogás egyértelmûen kívül esik a fogalom határain, míg a földalatti politikai mozgalom szervezése egyértelmûen azon belül van. A határesetek besorolása még nem okozna komoly gondot, pusztán bizonyos mértékig óhatatlanul önkényes lenne. Meggyôzôdésem szerint viszont itt többrôl van szó.
Elôször is: a politikai rendszer jellegzetességeitôl függ, hogy melyik cselekvés számít ellenállásnak. Intézményesen garantált szólásszabadság mellett a kormányzat szarkasztikus bírálata a sajtó hasábjain vagy politikai gyûléseken az elismert jogok nyilvános gyakorlásának számít, és nem ellenállásnak. Még akkor sem, ha a cselekmény esetleg közvetlenül a kormány bukásához vezet. Hogy melyek az adott rezsim fontos jellegzetességei, az viszont – diktatúrák esetében legalábbis – azon is múlik, hogy miképpen írjuk le a rendszert. Tegyük fel, hogy a néhai kelet-európai sztálinista-kommunista rezsimek esetében a helyes rendszertani meghatározás a totalitárius állam. Ennek legfontosabb jellemzôje, hogy alattvalóit életük minden területén ellenôrizni akarja, és a rendszer aktív szolgálatára kényszeríti. Ebbôl viszont logikusan következik, hogy minden egyes nem ellenôrzött magáncselekedetben ellenállást kell hogy lássunk, beleértve a magányos bibliaolvasást vagy az ideológiai buzgalomtól mentes gyermeknevelést. Ez még nem lenne baj. Az viszont igen, hogy a totalitárius rendszerek büntetnek olyan cselekedeteket is, amelyek a politikai szabadság körülményei között is tilalmasak. Könnyû belátni, hogy a nemzeti bank aranykészletének elrablása akkor sem központi esete az ellenállás fogalmának, ha nagymértékben és közvetlenül hozzájárul a rendszer összeomlásához. A cselekedetet politikai szándék kell hogy ösztönözze, máskülönben egyszerû köztörvényes bûncselekménnyel van dolgunk.
Pillanatnyilag tekintsünk el attól, hogy a kommunista „forradalmi törvényesség” nagy elôszeretettel konstruált köztörvényes vádakat a letartóztatott politikai ellenállók terhére. Ez ugyanis csak az utólagos azonosítást, a történész dolgát nehezíti. A tények pontos feltárása után a probléma eltûnik, ha a besorolás mércéjéül nem az akkor hatályos jogot, hanem egy ideális jogállam büntetô törvénykönyvét választjuk. Vannak azonban kényes esetek is, mint például a politikai gyilkosság, ami a görög városállamok kora óta foglalkoztatja az európai politikai gondolkodást. Számos érv gyûlt össze az idôk során a zsarnokölési elméletek védelmében, de a tágan értelmezett politikai terrorizmus, az áruházi bombarobbantás minden destabilizáló hatása ellenére sem fér bele a fogalomba. A korlát nyilván az ártatlan emberéletek rendszertôl független feláldozása, veszélyeztetése lesz. A kiemelt megkötés azért fontos, mert a rezsim brutális megtorló akcióiban esetleg kioltott emberéletek száma és valószínûsége – véleményem szerint – ugyan súlyos erkölcsi dilemma elé állítja a gyilkosságra készülô ellenállókat, de nem teszi ôket automatikusan felelôssé az ártatlan áldozatok haláláért.
A politikai szándék tartalma sem mellékes. A diktatúrák különbözô életszakaszaiban nem ritka az uralmon lévô oligarchián belüli hatalmi harc, ezt pedig nem lenne célszerû az ellenállás kosarába rakni, bármennyire is politikai természetû az egymást különbözô hatóságoknál feljelentô Gauleiterek és megyei titkárok hatalmi ambíciója. A Berija letartóztatását elhatározó Hruscsov nem távoli erkölcsi rokona Szolzsenyicinnek, bármit is gondoljunk kettejük politikai nézeteirôl. Mindebbôl viszont nem következik, hogy a diktatúra hívei ne válhatnának a rendszer ellenfeleivé vagy akár aktív ellenállókká, de itt már az egyedi körülmények jelentôsége sokszorosára nô. A tiszteletet érdemlô ellenállás, még ha jelentôs egyéni kockázatvállalással jár is, nem feltétlenül teszi súlytalanná a rendszer szolgálatában korábban elkövetett bûnöket. A mérlegelés esetrôl esetre változhat.
Meglepô módon az ellenállás és a kollaboráció közötti határvonal sem olyan éles, mint ahogy erköcsi érzékünk szeretné. Vegyünk két kitalált esetet. Képzeljük el az egyik oldalon azt a „belülrôl bomlasztót”, aki – utólagos bevallása szerint – úgy kívánta aláásni a rendszert, hogy aktívan szervezte felettesei vadászatnak álcázott orgiáit, azért, hogy erkölcsileg lejárassa ôket. A másik oldalon pedig tegyük mérlegre azt a rendôrségi tisztviselôt, aki titokban információval és hamis papírokkal látta el az aktív ellenállókat. Nyilván más erkölcsi és politikai megítélés alá esnek, de a különbség nem abban rejlik, hogy részt vettek-e a rendszer kiszolgálásában.
Némi leegyszerûsítéssel tehát ahhoz, hogy egy cselekvéstípust ellenállásnak tekintsünk, szükséges a kívülállók számára is belátható rendszergyengítô hatás, az egyéni hatalmi ambíciókon túlmutató politikai szándék és a hatalmon lévôk uralmi jogosultságának, azaz legitimitásának megkérdôjelezése. Magyarán a kommunista rendszerek történetének ellenállói aktív antikommunisták.
Ez elég magától értetôdôen hangzik, pedig sok félreértés forrásává válhat. Ugyanis egyszerû tautológia. Ebben az összefüggésben (vagy akár általában) a negatív meghatározás valójában üres, abba szinte bármilyen világkép, politikai meggyôzôdés, pártelkötelezettség vagy diffúz politikai érzelem belefér, konkrét pozitív politikai tartalma akár minden egyén esetében más és más lehet. Ugyanezen okból világnézet szerinti fokozati skálája sincsen, mint melléknév nem fokozható. Értelmetlen kísérlet a kommunista rendszer elutasítóit valamiféle „engesztelhetetlenségi fok” szerint mérni. Józan ember számára világos, hogy Baky László, Kállay Miklós, Sulyok Dezsô, Kéthly Anna és Kovács Imre között nem az a különbség, hogy melyikük szenvedhette kevésbé a kommunista diktatúrát. Mégis, bármilyen tág és homályos is ez a fogalom, az elkötelezett kommunista meggyôzôdés mintha már nem férne bele, mivel önellentmondáshoz vezet. De ha ez a fogalom sarokpontja, akkor mit kezdjünk Angyal István vitathatatlan, a bitóig vállalt világképével?
E szövevényes problémát nincs mód itt kitárgyalni. Az egyik kérdés nyilvánvalóan az, hogyan tegyünk különbséget Angyal és a kommunista mozgalom „veszettjei” között, akik azért kerültek szembe a hivatalos vonallal, mert túl puhának tartották a diktatúrát. Most csak két dolgot említenék. Angyal István számára egyértelmû volt, hogy az a rendszer, amellyel kommunista meggyôzôdésétôl vezéreltetve szembeszegült, antikommunista volt. Meggyôzôdésének belsô konzisztenciáját akkor sem lehet kétségbe vonni, ha manapság gyökeresen mást is gondolunk a kommunista eszme és a kommunista rendszer egymáshoz való viszonyáról, mint ami 1956-ban még lehetséges volt. Másfelôl a Tûzoltó utcai fegyveres csoport parancsnoka egyvalamit biztosan elutasított a bolsevik politikai doktrínából: mégpedig a Párt történelmi küldetésének mítoszát. A párt uralma ellen fegyverrel fellépô Angyal István – a szó eredeti értelmében – nem lehetett elvtárs. De nem csúsztunk-e ezzel át a politikai elemzés dialektikus bolsevik szómágiájának terepére – kérdezhetné bárki. Ha azt sugalljuk, hogy Angyal tévedett önmagát illetôen, akkor lényegében azt mondjuk, amit az államvédelem Marxra hivatkozó kihallgatótisztjei is állítottak, miszerint Angyal és a hozzá hasonlók „objektíve ellenforradalmárok”. De tegyünk egy képzeletbeli ellenpróbát: lett volna-e értelme vele is eljátszani a kihallgatótisztek pártkáderek számára fenntartott színjátékát? Hatott volna-e a Zinovjevtôl Rajkig mindenkin kipróbált és többször bevált mondat: „A Párt egy utolsó megbízatást ad neked.”
A Tûzoltó utcai parancsnok egy kirakatper önostorozó vádlottjának szerepére alkalmatlan volt.

*

1944 nyarán a gyôzelmesen elôretörô Vörös Hadsereg és a nyomában haladó NKVD/NKGB-egységek váratlan, a polgárháború óta nem tapasztalt nehézségekbe ütköztek a gyorsan mozgó front mögötti területeken. A Balti-tengertôl a Dvináig egyre gyakoribbak lettek a kötelékeiktôl elszakadt kisebb egységek elleni fegyveres támadások. A nagy kelet-európai térség egyes pontjain a szórványos támadások 1945 nyarára valódi gerillaháborúvá fejlôdtek. Bár a gigantikus méretû hadmûveletekre semmilyen hatással sem voltak, és az 1940-ben annektált területek újramegszállását sem tudták megakadályozni, jelentôségüket mégis érzékelteti, hogy 1945 augusztusában a lett KP Központi Bizottsága rendkívüli ülést hívott össze a „banditák” elleni harc taktikájának megvitatására.1 A különbözô szervezetekhez tartozó és változó létszámú fegyveres ellenállókat a balti országok nemhivatalos emlékezete „Erdei Testvérek” néven ôrizte meg. Legjelentôsebb vezetôik, mint például az észt Ants Kaljurand a népi folklórban mitikus hôsökké váltak. Ez jócskán megnehezíti valódi tevékenységük feltárását, de az kétségtelen, hogy 1945 és 1947 között a balti gerillacsapatok jelentôs NKVD-erôket kötöttek le, ellenôrzésük alatt tartották a gyérebben lakott vidékek számottevô részét, és az ellenállás létérôl hírt adó szimbolikus gesztusokon túl számtalan szabotázsakció, fegyveres összetûzés fûzôdik a nevükhöz. Mart Laar becslése szerint az ellenállók legnagyobb létszáma Lettországban 10-15 000 körül lehetett, az országos méretû szervezettel rendelkezô észt Fegyveres Ellenálló Liga aktív tagjait pedig 2000 és 5000 közé teszi.2 Ezek a számok természetesen vitathatóak, becslésen alapulnak és akár erôsen eltúlzottak is lehetnek, de az nem kétséges, hogy a balti ellenállási mozgalmak felszámolása a jócskán felduzzasztott helyi állambiztonsági erôknek csak 1949 második felében, egy nagyméretû összehangolt akció során, Moszkvából küldött jelentôs tartalékok igénybevételével sikerült. Az 1949 tavaszán tömeges deportálások révén végrehajtott „kollektivizálásban” eddigre megsemmisült az a kisparaszti réteg, amely a gerillacsoportok helyi bázisait és folyamatos ellátását biztosíthatta volna. Még a nagy leszámolás után is megmaradt néhány csoport, amelyek az ötvenes évek közepéig szórványos fegyveres akciókkal nyugtalanították a „tagköztársaságok” mindenható biztonsági szerveit.3
Szinte semmit nem tudunk az ellenállók politikai nézeteirôl, azon kívül, hogy a teljes nemzeti függetlenség visszaállítását tekintették tevékenységük végsô, mindenek feletti céljának. A status quo ante volt tehát a kiindulási pont. Némelyik csoportnak sikerült is kiépíteni és néhány évig fenntartani bizonytalan kapcsolatokat az 1940-es megszállás elôtti politikai vezetôréteg emigráns képviselôivel. Saját legitimitásukat többnyire a függetlenség „aranykorának” alkotmányához kötötték. Csakhogy az utolsó békeév alkotmányos-politikai viszonyai a Baltikumban elég távol álltak a demokrácia ideáljától. Csak Észtország politikai rendszere volt alapvetôen parlamentáris, Litvániában 1936-tól hivatalosan is egypártrendszer volt, Lettországban az alkotmány felfüggesztése után Ulmanisz félprezidenciális rendszere közelebb állt az autoritárius berendezkedéshez, mint a demokráciához. Következik-e mindebbôl, hogy az „Erdei testvérek” többségükben vagy akár csak nagy számban szükségszerûen demokráciaellenesek, netán szélsôjobboldaliak lettek volna? Szokás a harmincas évek politikai-szociológiai „korszellemére”, a demokráciák – ideiglenes – európai térvesztésére, az autoritárius rendszerek valós társadalmi támogatottságának növekedésére hivatkozni. Erre a magyarázatra azonban semmi szükség, amíg nem áll rendelkezésre megbízható adat az ellenállók politikai, világnézeti megoszlásáról. Könnyen belátható, hogy ez a feltételezés sem politikai, sem logikai szempontból nem szükséges vagy magától értetôdô. Függetlenül attól az egyébként fontos kérdéstôl, hogy a lenini-sztálini rendszer minden részletében a Gonosz megtestesült birodalma volt-e, az mindenképpen világos, hogy a legalapvetôbb politikai jogokat, a szólás, a szervezkedés szabadságát nemcsak semmibe vette, hanem teljes terrorgépezetével üldözte. Ilyenformán az európai értelemben vett „politika” megjelenésének logikai elôfeltétele volt a nemzet függetlenségének visszaállítása.4 Nyugodtan feltételezhetjük azt is, hogy a zömében fiatal ellenállók jelentôs része a függetlenség imperatívuszán túl nem is rendelkezett határozott politikai elkötelezettséggel.
A gerillaháború körülményei között – szemben a mindenkori politikai emigrációk világával – a személyes egymásra utaltság szélsôséges határhelyzetében komoly tartalma van a „nemzeti egység” minimalista politikai programjának. Szükségszerû, hogy az összeegyeztethetetlen politikai nézetek részletes kifejtését, megvitatását a szó legszorosabb értelmében vett bajtársi csoport a függetlenség elnyerése utáni vágyott jövôbe számûzze. Ebben a közegben az „aki magyar/észt/lett, velünk tart” romantikus patriotizmusa nemcsak mozgósító erejû, hanem a túléléshez nélkülözhetetlen közös politikai hitvallás. Mindebbôl persze önmagában semmi sem következik arra nézve, hogy az ellenállók valamekkora hányada is meggyôzôdéses demokrata lett volna (vagy ellenkezôleg: sérthetetlen soviniszta). Annyi tudható, hogy komoly erkölcsi-politikai dilemmákkal szembesülve hoztak morálisan kétes vagy egyenesen elítélendô döntéseket. Ezek a döntések azonban nem szükségszerûen gyökereztek a parancsnokok, csoportok antidemokratikus világképében.
Sok szempontból hasonló események játszódtak le Nyugat-Ukrajnában is 1946–47-ben. Stepan Bandera partizánszervezete, az Ukrán Felkelô Hadsereg a Kárpátok erdeiben állandó harcban állt mind a szovjet, mind a kommunista lengyel állambiztonsági egységekkel. A Felkelô Hadsereg 6-8 ezerre becsült létszáma ellenére közel két hadosztálynyi, harckocsiegységekkel támogatott belbiztonsági egységet kötött le szinte folyamatosan 1947 nyaráig.5 Ez év nyarán Pavel Szudoplatov, a szovjet állambiztonság politikai gyilkosságokra specializálódott csoportjának vezetôje találkozott Nyikita Hruscsovval, akit Moszkva ukrajnai rendcsinálásra rendelt ki, és megbeszélték a rendcsinálás követendô stratégiáját. Elôször az ukrán nacionalisták vezérkarának likvidálását tûzték ki célul, de ez nem járt kellô eredménnyel. Végül a balti megoldáshoz hasonló összpontosított katonai akcióval morzsolták fel a Kárpátokban küzdô Felkelô Hadsereg csoportjait.6 Augusztus és szeptember folyamán pártucatnyi felkelô keresztülverekedte magát nyugat felé. Csehszlovákián és Ausztria szovjet megszállási övezetén fegyveresen átszökve Bajorországban jelentkeztek az amerikai megszálló egységek parancsnokságán.7 Ebben az esetben szintén vajmi keveset tudunk a felkelôk politikai meggyôzôdésérôl, természetesen radikális függetlenségi vágyukon túl. Az viszont bizonyos, hogy – legalábbis mûködésük utolsó szakaszában – többször terrorizálták a környezô falvak lakosságát, és balti társaiktól eltérôen erôszakos rekvirálás árán is biztosították ellátásukat. Ezzel pedig folyamatos megtorlásnak tették ki a Kárpátok falvainak harcokba belefáradt lakosságát.
A viszonylag legismertebb történet a kelet-európai fegyveres ellenállás históriájában a lengyel „polgárháború” 1945 és 1948 között. Mint az összes többi esetben, itt is élesen vitatott a résztvevôk száma. A becslések olyan tág határok között mozognak, hogy a kor egyik legavatottabb ismerôje, Krystyna Kersten alapvetô monográfiájában még találgatásokba sem volt hajlandó bocsátkozni a tényleges számokról.8 A Honi Hadsereg (AK) az 1944. augusztus–szeptemberi varsói felkelésben a Vörös Hadsereg szeme elôtt veszítette el legharcképesebb egységeit. 1945. január 19-én az AK-t hivatalosan feloszlatták, maradék egységei részben a Delegatura Fegyveres Erôi (DSZ) kötelékébe léptek át. Lengyelországban azonban legalább egy tucat fegyveres ellenálló szervezet mûködött, amelyek részben az illegalitásban mûködô politikai pártok fegyveres csoportjaiként, önvédelmi egységekként vették fel a harcot az NKVD, majd a lengyel Biztonsági Szolgálat csapataival. Minimálisan néhány tízezer ellenálló küzdött legalább száz nagyobb és tucatnyi kisebb partizánegységben.9 Felszámolásuk itt is jelentôs katonai erôt igényelt, és 1948 végéig elhúzódott.
Jóval kevésbé ismert viszont a háború utáni román ellenállás furcsa története. A Duna-deltában és a Kárpátokban szórványosan mûködô fegyveres csoportok mellett 1946-ban hirtelen megjelent egy komoly szervezettel rendelkezô partizánalakulat. A Parasztpárthoz lazán kapcsolódó egységek itt azonban – legalább részben – nyugati ösztönzésre jöttek létre. 1946 nyarán Washingtonban a Törökországra nehezedô szovjet diplomáciai nyomást olyan jelentôs erôpróbaként értékelték, amely a világháború kockázatát is magában rejti. A legújabb kutatások szerint olyan mennyiségû információ támasztotta alá a gyanút, hogy Moszkva Törökország megtámadására készül, hogy azt nem lehetett nem komolyan venni Angliában és Amerikában.10 Szeptemberben a vezérkari fônökök kérésére az amerikai Különleges Mûveletek Osztálya (Office of Special Operations – a Hadügyminisztérium alá tartozó hírszerzô és titkos mûveletekért felelôs csoport) felkereste Bukarestben a Nemzeti Parasztpárt vezetôit, hogy hozzanak létre egy partizán hadsereget. A Parasztpártnak nem kellett komoly késztetés, mivel amúgy is elkezdték egy titkos antikommunista fegyveres csoport létrehozását. Ira Hamilton hadnagy és Thomas Hall ezredes tanácskozott Niculescu-Buzestivel, a korábbi külügyminiszterrel, aki Iuliu Maniu személyes tanácsadója volt, és más parasztpárti személyiségekkel a vezetés második vonalából. Hall, Hamilton és a román politikusok kidolgoztak egy tervet, ami a titkos hadsereg feladatait határozta meg egy esetleges háború esetére. A fô feladat a szovjet hadsereg utánpótlási és felvonulási vonalainak elvágása, a felvonulás lassítása, diverziós cselekményekkel való megzavarása lett volna.11 Az háborús válság viszont októberben elcsendesülôben volt, ami szükségtelenné tette a hirtelenjében összekovácsolt tervet. Hall és Hamilton kompromittálódtak a román titkosszolgálat elôtt, amikor megpróbálták kicsempészni az országból Niculescu-Buzestit. A tervekrôl mit sem tudó amerikai Cortlandt Van Schutler altábornagy, a bukaresti Szövetséges Ellenôrzô Bizottság amerikai képviselôje a titkosszolgálati akció azonnali beszüntetését követelte Washingtontól. Hall és Hamilton kivonása magukra hagyta a szervezkedésben részt vevô parasztpárti politikusokat. 1947 októberében bíróság elé állították ôket összeesküvésben való részvételért. A késôbbi kirakatperektôl eltérôen ebben az esetben a vádak alapvetôen igazak voltak. A katonai vészhelyzet hirtelen megszûnése, valamint az amerikai hírszerzô szervek és a Külügyminisztérium közötti presztízsharc miatt Romániában a kommunista titkosrendôrség felszámolta Kelet-Európa egyik potenciálisan legerôsebb antikommunista fegyveres csoportját, mielôtt egyetlen akciójukra is sor kerülhetett volna.12
Az itt felsorolt példák természetesen nem merítik ki a háború utáni antikommunista ellenállás történetét Kelet-Európában. Azt viszont bizonyítják, hogy az ellenállás központi esetének tekinthetô gerillaháború a térség jelentôs részében, ha esélytelen is, de tömegméretû volt. Magyarországon azonban nem tudunk az itt felsoroltakhoz hasonlítható szervezetekrôl, aktív fegyveres ellenálló csoportokról. Bár ismeretelméleti közhely, hogy egy dolog vagy jelenség nemlétének bizonyítása logikai képtelenség, itt mégis van okunk arra, hogy a fenti kijelentést tényként kezeljük. Az állambiztonsági terrorgépezet ide vonatkozó iratai és adatai komoly fenntartásokkal kezelendôk. Van azonban olyan forrásunk is, amelynek készítôje pontosan abban volt érdekelt, hogy a tényleges ellenállás mértékét állapítsa meg. Az amerikai hadsereg katonai elhárító osztálya (G-2) megrendelésére a washingtoni Georgetown University részletes kutatási jelentést állított össze Magyarország: ellenállási tevékenység és potenciál címmel.13 Az összefoglaló jelentés keltezése 1956. január 5., ami azért is fontos, mert az elemzôk a rendelkezésükre álló adatokban még nem kereshették – esetleg akaratlanul is – a forradalom elôzményeit. Az összefoglalóból kiderül, hogy a kutatók hozzáférhettek mind a disszidensekkel készített hírszerzô interjúkhoz, mind a CIA és a Katonai Hírszerzés ide vonatkozó egyes dokumentumaihoz (ügynöki jelentésekig bezárólag). Természetesen ez a dokumentum sem a valóság pontos tükörképe, de legalább az önérdekû torzításoktól, túlzásoktól nagy valószínûséggel mentes, hiszen az amerikai hadseregnek elemi érdeke lett volna, hogy minél pontosabb képet kapjon a szovjet zóna „ellenállási potenciáljáról”. A jelentés végkövetkeztetése meglehetôsen lehangoló: „Nincs bizonyíték arra, hogy számottevô ideig fennmaradt volna bármely fegyveres partizán csoport Magyarországon, és lehetséges, hogy a jelentésekben említettek közül némelyik akár teljes egészében bûnözôkbôl és dezertôrökbôl állt. Jelenleg semmilyen partizán tevékenységnek sincs nyoma Magyarországon.”14 Pár oldallal késôbb pedig: „Magyarországon nincs hagyománya vagy története az aktív ellenállásnak, és minden jel arra utal, hogy ez a hagyomány nem szakadt meg.”15
Nagyjából elfogadhatjuk tehát, hogy az ellenállás legnyilvánvalóbb formája, a fegyveres felkelô csoportok tevékenysége Magyarországon 1956 elôtt gyakorlatilag hiányzik. Ez pedig, összehasonlítva a térség más országaiból származó példákkal, elég különösnek tûnik, magyarázatra szorul. Nyilván nem arról van szó, hogy a magyar társadalom nagyobb szimpátiával viseltetett volna a pár év alatt kiteljesedô sztálinista diktatúra iránt, mint térségbeli sorstársai. A nemzetkarakterológiai feltevéseket a forradalom visszamenôleg is megcáfolta. Az iratban hivatkozott „hagyományok” pedig többrétegûek, a politikai ellenállás aktív és passzív formái egyaránt megtalálhatóak bennük. (Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy az amerikai kutatók „hagyományon” inkább a második világháború alatti fegyveres ellenállás ugyancsak magyarázatra szoruló, talán kínos, de okait tekintve nem megfejthetetlen hiányát értették.) Ráadásul semmi szükség arra, hogy ilyen elvont szinten keressük a partizánmozgalom nemlétének okait. A legfontosabb ok prózai – az ország topográfiája. A trianoni határok között elterülô vidék egyik legfontosabb jellemzôje a viszonylag sûrû településszerkezet. Az országnak gyakorlatilag nincs olyan pontja, ahonnan egynapi járóföldre ne lenne legalább egy lakott település, márpedig a fegyveres csoportoknak szükségük van rejtett bázisokra, nehezen megközelíthetô vagy átfésülhetô visszavonulási terepekre, biztos rejtekhelyekre. Nagyjából két vidék jöhetne szóba, a Bakony és az Északi-középhegység, de ugyanezen okokból pontosan itt található a legtöbb katonai bázis, lôtér, felvonulási és gyakorlóterep. Márpedig ilyen objektumok szomszédságában nehéz biztonságos partizánbúvóhelyeket kialakítani. Ha megnézzük az idézett kelet-európai példákat, mindjárt szembeötlik a gerillaháborúhoz nélkülözhetetlen földrajzi adottságok teljes hiánya Magyarországon.
A másik ok politikai természetû. Utólag bármennyire is egyértelmû, hogy a „koalíciós idôszak” politikai dinamikája kikerülhetetlenül torkollott a teljes kommunista hatalomátvételbe, a kortársak ezt rendre máshogyan értékelték. Nagy Ferenc például minden intô jel ellenére az utolsó utáni pillanatig bízott abban, hogy a békeszerzôdés aláírása után a teljes szuverenitását visszanyerô ország rövid idô alatt legyûrheti a baloldali totalitárius fenyegetést. A politikai szervezkedés szabadságát korlátozta ugyan a a pártok engedélyezésére jogosult Szövetséges Ellenôrzô Bizottság, de mégsem olyan mértékben, hogy a kommunista párt politikájának ellenfelei ne találhattak volna legális terepet ellenérzéseik kimutatására. Rákosi szalámitaktikája több szempontból is bevált. A képességei és társadalmi elfogadottsága alapján vezetésre alkalmas politikai elit számára még a nyilvánvaló felmorzsolási szándék ellenére sem volt vonzó alternatíva a teljes illegalitás vállalása, ameddig a politika nyilvános terepén is találhatott magának helyet – még ha egyre szûkösebbet is. Ezt csak tetézte, hogy az új rendszer legitimációja részben a két világháború közötti alkotmányos és politikai berendezkedés megtagadásán alapult. A kisgazda többségû országgyûlés nem puszta szórakozottságból fogadta el az 1946. évi VII. törvényt a demokratikus államrend és a köztársaság büntetôjogi védelmérôl. A rugalmas és egyben rendkívül szigorú törvény tükrözte a politikai vezetô réteg általános félelmét attól, hogy egy esetleges „visszarendezôdés” akár jelentôs társadalmi támogatottságot is maga mögött tudhat. Így eshetett meg, hogy a drákói szabály egyik elsô áldozata az ártalmatlan, inkább zártkörû klubra és nacionalista szolidaritási segélyszervezetre emlékeztetô Magyar Közösség lett. A Rajk által kierôszakolt összeesküvési koncepciót részben a törvény gumiparagrafusai tették lehetôvé.
1945 és 1947 között tehát jelentôs illegális antikommunista ellenállás nem volt. A fent idézett amerikai dokumentum 15 szervezett illegális csoportot tekintett legalábbis valószínûsíthetônek, amelyek mindegyike gyakorlatilag 1947 után jött létre. A legfontosabbak: a Fehér Gárda (a jelentés „nagyon valószínûtlennek” tartja a disszidens forrásokból származó 20 000-es tagságot), amely többé-kevésbé a Demokrata Néppárt illegalitásba vonult maradványai fegyveres csoportjának számított; a Fehér Kereszt nevû szegedi központú szervezet, amelyet 1951-ben gyakorlatilag felszámoltak; a Kard és Kereszt; a Kettôskereszt; a Fekete Sas; a jobboldali szociáldemokraták csoportja a Mávagban; a Szabad Magyarországért Küzdô Ifjúság Szövetsége; a Nemzeti Ellenállási Mozgalom; valamint kisebb csoportok Makón, Hódmezôvásárhelyen, Kisújszálláson és Zala megyében.16 A jelentés készítôi nem voltak hajlandóak konkrét becslésekbe bocsátkozni a felsorolt csoportok taglétszámáról, csak néhol idéztek általuk is valószínûtlennek tartott számokat a disszidensek interjúiból. Ezeket a csoportokat ismerte és koncepciójának igazolásául használta az ’56 utáni belügyi propaganda-történetírás is. Szinte mindegyikük megtalálható Hollós Ervin és Berecz János ide vonatkozó mûveiben. Mit tudhatunk róluk, a létezésükön túl? Elsôsorban azt, hogy 1955–
56-ra az ÁVH gyakorlatilag az összes csoportot vagy felszámolta, vagy szigorú „operatív ellenôrzés” alatt tartotta.
A Fehér Gárda (Fehér Partizánok néven) vagy a Mávag szocdem csoportja ilyen minôségben szerepel például Piros László belügyminiszter MDP PB számára 1954. október 19-én készített jelentésében a „külsô és belsô reakció tevékenységérôl”.17 A Kard és Kereszt 1949-ben, a Fehér Kereszt 1951-ben, a Nemzeti Ellenállási Mozgalom 1954-ben már megszûnt létezni.
Mit tudunk a szervezett ellenállás résztvevôinek politikai hovatartozásáról? Nagyon keveset. Az ÁVH és a kommunista bíráskodás igyekezett mindenütt nyilas vagy legalábbis horthysta kapcsolatokat kimutatni, de ez gyakran csak mondvacsinált, koncepcionális módon sikerült. A szervezetek egy részében az irányítást a koalíciós idôszak legális pártjainak helyi vezetôi, tagjai vállalták, gyakran a volt helyi pártszervezetek egy része épült fel újra, csak most már illegalitásban. Ez azonban nagyjából 1949-tôl feldúsult a spontán paraszti ellenállás fiatal aktív tagjaival is. Erre utal a Nemzeti Ellenállási Mozgalom meglehetôsen hézagos története, amelyet Domonkos László dolgozott fel a túlélôkkel folytatott interjúk alapján.18 Bár a visszaemlékezésekkel legalább annyi a módszertani probléma, mint a rendôrségi iratokkal, az elég világosan látszik, hogy Annus István, Cseszkó Ferenc és Zöld Imre politikai meggyôzôdésének alapja nagyjából ugyanaz a radikális függetlenségi vágy és diffúz kommunistaellenesség, ami a többi kelet-európai ellenálló csoportban is fellelhetô. Ennek pedig nem szükségszerû velejárója a kiforrott jobboldali totalitárius meggyôzôdés és politikai program. Röplapjaik érzelmekre ható függetlenségi követelése és globális antikommunizmusa ugyanazt az „ellenállási minimálprogramot” látszott megtestesíteni, mint amit a balti esetben is láthattunk. (Az egyelôre nem világos, hogy az amerikai léggömbakcióval Magyarországra juttatott NEM szignójú röplapok eredendôen tôlük származtak, vagy a CIA egyszerûen eltulajdonította a vonzó betûszót saját propagandaanyagaihoz.) A NEM tevékenysége fôleg röplapszórásból állt, fegyveres csoportként való ÁVH-s megjelenítésük alapja csak annyi, hogy adott esetben hozzáférhettek volna a békéssámsoni MHSZ kispuska- és pisztolykészletéhez.
Mégis milyen kiterjedésû lehetett az 1956 elôtti szervezett antikommunista ellenállás? Különféle részleges és egyáltalán nem megbízható számadatok állnak rendelkezésünkre, többségükben az ügyeket „feldolgozó” ÁVH kimutatásaiból. A Belügyminisztérium Kollégiumának 1953. szeptember 8-i ülésére beterjesztett iratban a következô adatsor szerepel:
„Az állambiztonsági szervek 1951-ben 2.096, 1952-ben 3.228, 1953. augusztus 1-ig 1.871 fôt vettek ôrizetbe, különbözô politikai cselekmények elkövetése miatt. Ebbôl a legsúlyosabb politikai bûncselekmény miatt (kémkedés, diverzió, terror, szabotázs, összeesküvés) ôrizetbevettek száma:

1951-ben: 450 fô
1952-ben: 1.035 fô
1953 aug 1-ig: 681 fô”19

Piros László már idézett 1954-es jelentése szerint: „Országos viszonylatban jelenleg 28 folyamatban lévô ellenforradalmi szervezkedés és 87 ellenséges csoportosulás ügyében folyik államvédelmi operatív munka.”20 Rákosi 1956 júliusában a Politikai Bizottság elôtt már arról beszélt, hogy az ÁVH havi átlagban két újabb ellenforradalmi összeesküvést fed fel.21 Ezek a számok azonban nemcsak ellentmondóak, hanem egyben semmitmondóak is. Mivel a kommunista államvédelem és bíráskodási gyakorlat a passzív ellenállás minden esetét kriminalizálta és államellenes cselekménnyé minôsítette, majd pedig saját maga kreálta a bizonyítékokat az egyes ügyekhez, nehéz megállapítani, hogy ezek a számok milyen hányadban tartalmaznak fiktív, definíciónk szerint politikai ellenállásnak nemigen minôsíthetô eseteket. Révész Béla remek tanulmányában tucatnyi példát találhatunk az efféle justizmordra.22
Meglehetôsen elnagyolt módon megpróbálhatjuk korszakolni az ellenállás itt felsorakoztatott tényeit. 1945 és ’47 között komoly, szervezett antikommunista ellenállás a szó szûkebb értelmében nem volt. A szembenállás még jórészt legális politikai keretek között, a koalíciós idôszak korlátozott többpártrendszerének terepén jelentkezett. Nagyjából 1947 és 1950 között jöttek létre az elsô illegális szervezetek, jórészt a legális politika világából kiszoruló radikális ellenzék helyi képviselôinek vezetésével. Az illegális szervezkedésben az eredetileg talán karakteres politikai célokkal rendelkezô csoportok mindinkább a függetlenségi eszme és a diffúz antikommunizmus szélesebb támogatást ígérô, elnagyoltságában sokak számára vonzó platformjára kerülhettek. A tényleges politikai eltérések, programok megfogalmazása szükségszerûen a „rendszerváltozás” utáni jövôbe tolódott. 1949–50 után a példátlanul erôszakos kolhozosítás, az egyházak és híveik folytonos üldözése, zaklatása jelentôs paraszti tömegeket sodorhatott az ellenálló csoportokba vagy szimpatizánsaik közé. Ezt az ellenséges csoportot már maga a sztálinista rendszer termelte ki a parasztság politikailag eredendôen valószínûleg inaktív, precízen megfogalmazható politikai nézetekkel nem rendelkezô csoportjainak folyamatos terrorizálásával. Éppen ebbôl a rétegbôl került ki az ötvenes évek grandiózus és a lakosságot nyomorba döntô iparosításának új munkássága. A vidékrôl az iparba áramló, zömében fiatal kétkezi munkások egyszerre vitték magukkal a kuláküldözés élményét, és megtapasztalhatták az „uralkodó osztályt” sújtó elnyomást is. Ôk alkotják majd a forradalom fegyveres felkelôinek zömét is. 1953 és ’56 között az „új szakasz” engedékenyebb politikai légköre, majd az ’55-ös részleges visszarendezôdés törvényszerûen korbácsolta fel mind a változás igényét, mind annak radikalizmusát. A forradalmat megelôzô két évben a kommunista rendszer a mindenkori halódó ancien regime összes ismérvével rendelkezett: végletekig megosztott hatalmi elit, egyre hangosodó közvélemény, felbátorodó, korábban legyûrtnek vélt ellenfelek, a változás kikerülhetetlenségének tudata és a változástól való páni félelem paralízise. Minden adott volt a gyors összeomláshoz, anélkül hogy a rendszer ellenzéke egységes szervezetként lépett volna fel. 1956 októbere éppen ezért forradalom és nem egyszerû összeesküvés.

*

Az ellenállás tág körén belül van azonban egy kényes pont, amelyet a magyar esetben sem kerülhetünk meg. Az államvédelem kihallgatótiszti ideológiája szerint az antikommunista csoportokat a háttérbôl mindig „imperialista kémközpontok” irányítják. A kémkedés és hazaárulás halmazati vádja megkönnyíti a vádlottak elvetemültségének demonstrálását, csakúgy, mint a köztörvényes bûncselekmények gyanúja. Valami igazság van is ebben a felfogásban, hiszen az idegen hatalmak javára elkövetett kémkedést erkölcsi érzékünk nehezen tudja az elnyomó hatalommal szembeni jogos ellenállás kategóriájába illeszteni. Nehéz a bevezetôben említett Abwehr-ügynököket nemzeti hôsnek látni. Márpedig legalábbis a román példán láthattuk, hogy a „nyugati kapcsolat” nem szükségszerûen egyszerû koncepcionális vádpont. Lehet, hogy az amerikai hírszerzés felbujtására szervezôdô antikommunista csoportok nem csak Berkesi András írói és kihallgatótiszti fantáziájának termékei?
Bizonyos, hogy Magyarországon is voltak valódi nyugati kémek. Az is elég valószínû, hogy ügynökeik megpróbáltak kapcsolatba lépni az aktív ellenállás szórványos csoportjaival. Néhányszor bizonyára sikerrel is jártak. Az arányokról azonban szinte semmit nem tudunk. Miért ne feltételezhetnénk, hogy az ÁVH a legtöbb esetben maga kreálta a kémügyeket? Ez akár igaz is lehet, csak ebben az esetben nem egészen érthetô, hogy mire kellenek a paranoiásan bonyolult kémkedési vádak olyan esetekben is, amikor a nyilvános tárgyalás hiánya miatt a vádlottak halmozott erkölcsi bepiszkításának nincs semmi propagandaértéke. A kényelmes válasz erre az, hogy mindez része a kihallgatótiszttel szemben támasztott ideologikus követelményrendszernek.
Csakhogy az ÁVH-s paranoiának van racionális magva. A nem nyilvánosságnak szánt hidegháborús nyugati stratégiának fontos eleme volt a szovjet zóna destabilizálása titkosszolgálati eszközökkel. Nagyjából 1948 nyarára az amerikai külpolitika „fôstratégája”, George Kennan arra a meggyôzôdésre jutott, hogy korábbi várakozásaival ellentétben a kelet-európai szovjet birodalom eresztékei megroppantak, nem kell évtizedeket várni a szerinte kikerülhetetlen eróziós folyamat beérésére. Sôt, talán titkosszolgálati eszközökkel fel is gyorsítható a bomlás. A Nemzetbiztonsági Tanács 10/2 számú direktívája „szervezett politikai hadviselés” címszóval aposztrofálta azokat a titkosszolgálati akciókat, amelyek céljául a szovjet uralom határainak visszaszorítását jelölte meg. A politikai hadviselés eszközei között szerepelt a földalatti ellenállási mozgalmak aktív támogatása, szervezôdésük segítése.23 A program végrehajtására életre hívtak egy szervezetet, amely az ártatlanul hangzó Politikai Koordinációs Hivatal nevet kapta, és lényegében a Külügyminisztérium (azon belül is Kennan) és a CIA közös felügyelete alatt, de külön költségvetéssel mûködött. 1952-ben a hivatalt beolvasztották a CIA szervezetébe, de változatlanul önálló osztályként. A hivatal többtucatnyi mûveletet kezdeményezett Kelet-Európában, amelyeknek eddig csak töredékét ismerjük. Az Egyesült Államok kormánya azonban elkésett a gerillacsoportok támogatásával. A történet tragikus iróniája, hogy a kommunista állambiztonsági szervek éppen a programok elindításának idejére, 1949-re számolták fel szerte a térségben a tényleges fegyveres ellenálló csoportokat. A nyugati titkosszolgálatokkal ekkor kapcsolatba lépô csoportok majd mindegyike valójában az államvédelem által irányított álszervezet volt, amelyeket részben a nyugati titkos akciók ügynökeinek csapdába ejtése érdekében tartottak fenn.24
Mindez fôképpen azért érdekes, mert a szupertitkos szervezet léte a szovjet hírszerzés elôtt nem volt titok. Alig két héttel a Politikai Koordinációs Hivatal megalakulása után, 1948. augusztus 22-én a Pravda leközölte a TASZSZ jelentését egy Amerikában létrehozott titkos hivatalról, amelynek fô funkcióit nagyjából az NSC 10/2-es direktívának megfelelôen írták le.25 Ebbôl nyugodtan levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar ÁVH-hoz kirendelt szovjet tanácsadók nemcsak ideológiai buzgalmuktól sarkallva, hanem teljes meggyôzôdéssel utasíthatták magyar beosztottaikat az imperialista kémek és szabotôrök mihamarabbi leleplezésére. A kommunista titkosrendôrség paranoiás kémvadászata nem volt irracionális, csak olyasmi után kutatott, amit az Egyesült Államok ugyan szeretett volna, de már képtelen volt végrehajtani. Ezzel együtt is az amerikai kormányzatban csak 1952–53 fordulójára érlelôdött meg a felismerés, hogy a kelet-európai kommunista rendszerek titkosszolgálati úton való megdöntése hiábavaló, kudarcra ítélt program. A második gonosz történelmi fintor, hogy mindez pont akkor történt, amikor az amerikai elnökválasztási kampány fô republikánus témájává éppen a „rab nemzetek felszabadítása” vált.
Miért jelent különös nehézséget az ellenállás történetének pontos rekonstruálása? A válasz kiábrándítóan egyszerû. Szinte kizárólag olyan forrásokkal rendelkezünk, amelyeket a történettudomány a legmegbízhatatlanabbak között tart számon: rendôrségi iratok, utólagos visszaemlékezések, politikai memoárok, hírszerzési jelentések, disszidensinterjúk. Ez nem csak az adott korszakra igaz. A lázadások történeti feltérképezése minden korban ugyanebbe a problémába ütközik, legyen szó a francia forradalomról, a Napóleon-ellenes spanyol gerillaháborúról vagy az antifasiszta ellenállásról. A dolog természetébôl adódik, hogy illegális szervezetek józan biztonsági megfontolásból ritkán dokumentálják saját tevékenységüket. Az összes többi forrás szerzôjének pedig általában számtalan egyéni oka van a tények akár tudatos, akár szándékolatlan elferdítésére. Az események után ötven évvel visszaemlékezô résztvevô akár a teljes ôszinteség szándéka mellett is foglyává válhat átalakuló emlékképeinek. Mindenki hajlamos politikai-erkölcsi énjét a múltba tekintve egységesnek és változatlannak látni. Ezért különösen nehéz az ellenállás résztvevôinek valós politikai meggyôzôdéseit felfejteni. Bibó István életinterjújában szerepel egy érdekes részlet. Bibó Márianosztrán meglepetéssel tapasztalta, hogy a többségükben fiatal ’56-os foglyok milyen gyakran és milyen könnyen kerültek a „régi foglyok” (zömében ’45 és ’49 között bebörtönzöttek) szélsôségesen nacionalista politikai nézeteinek hatása alá.26 De ebben nincs semmi meglepô. Húszéves munkásfiatalok ritkán rendelkeznek kiérlelt, konzekvens, történelmi ismeretekkel megtámogatott világképpel. A radikális függetlenségi célokért fegyverrel küzdô, diffúz világképû fiatalok egy része az életüket kerékbetörô börtönévek után határozott szélsôjobboldali meggyôzôdéssel lép vissza a hatalom által elôre megnyomorított civil életbe. Ettôl még hôsök maradnak.

Jegyzetek

1 Mart Laar: War in the Woods. The Compass Press, Washington D. C., 1992, 157–158. o.
2 Laar i. m. 113. o.
3 Uo. 175. skk.
4 „Minden kortárs tudja, hogy az ’56-os Magyarország a szuverenitás helyreállításával nem valami elvont nemzeti eszmét kergetett, hanem a mindenki számára nyilvánvalóan adott gazdasági és társadalmi problémák megoldásának elôfeltételét akarta megteremteni.” Kende Péter: A politikai kultúráról. In: Mit ér a kéziratos irodalom, ha – magyar? Párizsi Magyar Füzetek 2., 1978, 152. o.
5 Peter Grose: Operation Rollback. Houghton Mifflin, Boston, 2000, 44–49. o.
6 Pavel Sudoplatov–Anatoli Sudoplatov: Special Tasks. Little Brown, Boston, 1994, 235. o.
7 Grose, i. m. 45. o.
8 Krystyna Kersten: The Establishment of Communist Rule in Poland, 1943–1948. University of California Press, Berkeley, 1991.
9 A számok fölötti évtizedes vitát átfogóan ismerteti Tálas Péter: A lengyelországi „polgárháború” problematikájához. In: Polonia–Hungarica. ELTE, Budapest, 1992, 302–313. o.
10 Lásd Eduard Mark: The War Scare of 1946 and its Consequences. Diplomatic History, Vol. XXI. No. 3 (Summer 1997) 383–415. o.
11 Uo. 406–407. o.
12 Elizabeth W. Hazard: Cold War Crucible: United States Foreign Policy and the Conflict in Romania, 1943–1953. Boulder Co.: East European Monographs, 1996, 163–179. o.
13 Hungary: Resistance Activities and Potentials. In: Csaba Békés, Malcolm Byrn and Christian Ostermann (eds.): The Hidden History of Hungary 1956: A Compendium of Declassified Documents. The Institute for the History of the 1956 Hungarian Revolution (Budapest) and The National Security Archive (Washington), 1996.
14 Uo. 3–4. o.
15 Uo. 16. o.
16 Uo. 56–59. o.
17 Jelentés a külsô és belsô reakció tevékenységérôl. MOL, MDP, 276. f., 53. cs., 203. ô. e.
18 Domonkos László: Magyar Sámsonok. In: Titkos történetünk. Budapest, Zrínyi, 1994, 163–233. o.
19 A Kollégium 1953. szeptember 8-i határozata az államvédelmi szervek hálózati munkájáról. TH, ÁV Kollégiumi ülések, 1953. szeptember 8., 10-0482/1, 1. o.
20 Jelentés a külsô és belsô reakció tevékenységérôl. 3. o.
21 Rákosi Mátyás feljegyzése az MDP PB-nek, 1956. július 13. Idézi: Borhi, László: Rollback, Liberation, Containment, or Inaction? US Policy and Eastern Europe in the 1950s. Journal of Cold War Studies, Vol. 1. No. 3. (Fall 1999), 88. o.
22 Révész Béla: A proletárdiktatúra ideológiai funkciójának kriminalizálása. Acta Juridica et Politica, Szeged, JATE, 1997.
23 A dokumentum csonkított formában megtalálható: Foreign Relations of the United States: Emergence of the Intelligence Establishment, 1945–1950. Washington D. C., Government Printing Office, 1996, 668–672. o. Peter Grose idézett mûvében a 96–97. oldalon közöl több fontos részletet a kiadatlan szövegrészekbôl.
24 A legjelentôsebb ilyen csapdaszervezet a lengyel Szabadság és Függetlenség partizáncsoport volt. A lengyel név rövidítése WIN (ami azonos az angol „gyôzni” igével), önmagában is vonzó lehetett a CIA és az MI6 számára. A látványos kudarc legjobb feldolgozása: Harry Rositzke: The CIA’s Secret Operations. New York, Reader’s Digest Press, 1977, 170. skk.
25 Grose, i. m. 121. o.
26 Huszár Tibor: Bibó István. Budapest, Magyar Krónika, 1989, 174. o.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu