Ha nem szégyellném magam, csinos önéletrajzot
írhatnék Szégyeneim története címen.
Sôt, attól tartok, szinte bárki írhatna efféle
könyvet, mert valamennyiünket szégyenkezésre nevelnek.
A szégyenérzet segítségével formálnak
olyanná, hogy belelöttyenhessünk, langyosan és
lanyhán, a társadalom közremûködésünk
nélkül kialakult öntôformáiba.
A szégyenkezés bujkálásra, ôszintétlenségekre
kényszerít, megbénítja emlékezetünk
kényelmetlen gócait, kialakítja bennünk az átértelmezések
és átértékelések ártalmas képességét.
Mihelyt a gyerek megérti, hogy bepisilni bûn, rémület
költözik a szívébe, míg a nedves lepedôre
mered, azt reméli, hogy csoda történik, és nem
rajzolódik ki ott a sárga térkép, vagy ha mégis,
akkor megvakul az anyja, mielôtt észrevenné. Én
ráfeküdtem a nedvességre, bízva abban, hogy maradéktalanul
felitatom. Nyom nélkül eltüntetni viselt dolgaink közül
a szégyenleteseket: azt szeretnénk, ha ez a közös
vágyunk titkon teljesülne be. Olykor azonban, kiváltképpen
rossz korszakok elmúltával, ez a vágy társasjátékokra
inspirál bennünket, és ezek szabályait az érdekeltek
széles körben együtt dolgozzák ki.
Én eddig az önmarcangolás változatai közül
kiváltképpen azzal bajlódtam, amelyet több írásomban
is az egyidejûség szégyenének kereszteltem el.
Ez a kifejezés akkor született meg bennem, 1972. december 12-én
éjjel, amikor egy drága barátném másfél
órán keresztül zokogott fuldokolva a telefonba, zokogva
vinnyogott, kiabált. Meghalt Kondor Béla, ez volt a megrendítô
és alapvetô információ, ebbôl ágaztak
ki a többiek, a múlt tényei és a lehányt
ágy jelen ideje, én meg közben magam elé idéztem,
amit éppen akkor csináltam, amikor ô, satöbbi.
Tudom persze, hogy az egyidejûség többnyire kívül
marad az okság hálóján, és ilyenkor
a logika álláspontjáról nézve szépelgés
szégyenrôl beszélni, mint ahogy olyankor is indokolatlanul
szégyenkeztem, amikor sonkás kenyeret majszolva bámultam
a televízión az eritreai vagy a szomáliai éhen
halókat (hiszen akkor sem haltak volna kevesebben éhen, ha
a tányéron hagyom a sonkás kenyeret). Csakhogy Brechtnek
is igaza van: „Azt mondják nekem: Egyél és igyál!
Örülj, hogy van mit! / De hogyan ehetek és ihatok, amikor
/ Az éhezôtôl ragadom el étkem, / S a szomjan
halótól pohár vizemet, / És mégis eszem
és iszom.” Olyan világban élünk, ahol félre
kell koncentrálnunk az örömért. „Számíthatnak-e
bajbajutott / Barátai még arra, ki ott az utcán /
Nyugodtan lépdel?” – írta idézett versében,
a harmincas évek közepén Brecht. Nem bújhatunk
el a kérdés elôl, bármilyen szemforgatóan
hangzik, hogy a boldogságnak vajon nem feltétele-e a szôrösszívûség.
Ez a dilemma ajándékozza meg értelemmel az egyébként
oly kifogásolható szókapcsolatot, az egyidejûség
szégyenét.
Van azonban olyan szégyen is, mely nem valamely adott tetthez
vagy pillanathoz kötôdik. Ilyenkor nem az egyidejûség
tudata gyötör, hanem az én idôm. Mondjuk részt
veszek a kannibálok lakomáján. Ráadásul
igyekszem élvezni is az egymást követô fogásokat.
Kezemben egy lábszárcsont, gondosan lerágom, és
már hozzák a püspökfalatot. Csettintek: nagyon
finom, mondom elismerôen, pedig érzem, hogy édeskésebb,
mint szeretném. Addig eszem, amíg nem kezd csikarni a hasam.
Kimegyek a szükség helyére, és útközben
megpillantok néhány hentest, éppen frissen levágott
gyerekeket akasztanak kampókra. Tegyük fel, hogy a latrinától
nem megyek már vissza a lakomázókhoz, sôt akár
sereget is toborozhatok a hentesek vagy a lakmározók ellen.
Mégsem szabadulhatok attól a szégyenteljes emléktôl,
hogy velük együtt falatoztam, és hogy szinte ízlett
is egynémely fogás.
Egyetemista koromban a Bölcsészettudományi Kar folyosóján,
valahol a Tanulmányi Osztály tájékán
egy hirdetôtáblán ilyesfajta felirat díszelgett:
MA AZ IMPERIALISTÁKAT SEGÍTETTÉK. Ez alatt az aznapi
késôk névsorát olvashattuk. Ma már alig
értem, hogyan bírtuk ki, nagyjából felnôtt
emberek, röhögés nélkül ezt az észbontó,
piti ostobaságot? Hogyan bírtunk élni olyan világban,
melynek játékszabályai közé tartozott,
hogy el kell távolítani az egyetemrôl, talán
dutyiba is kell csukni a hallgatót, aki levenné a falról
ezt a táblát? „Ma jó napja volt Eisenhowernek – mondtam
egy diáktársamnak –, ugyanis elaludtam.” Bágyadt nevetés
volt a válasz – éreznem kellett, hogy felelôtlenül
viccelôdöm. Ráadásul Eisenhowert nemcsak a Hivatal
tekintette az imperializmus vezérürüjének, hanem
jómagam is; poénom tehát a saját értékrendem
folyománya ellen irányult. Vagy: 1949. december 21-én,
Sztálin 70. születésnapján a Bölcsészkar
aulájában az akkor harminckét éves Devecseri
Gábor snájdig ôrnagyi egyenruhájában
elszavalta nekünk ez alkalomra írott versét. Ennek elsô
szakasza körülbelül így hangzott:
Akkor született, decemberben
Sztálin, huszonegyedikén,
mikor az árny kezd zsugorodni,
és növekedni kezd a fény.
Még ugyanazon a napon szemináriumi keretek között
verselemzés formájában ünnepeltük költészetünk
új gyöngyszemét. Nekem sajnos esztétikai kifogásom
támadt. „A nyitó metafora rossz – magyaráztam –, hiszen
december 21-ét nem az jellemzi, hogy ekkor kezd növekedni a
fény, hanem az, hogy ez az év legsötétebb napja.”
A sûrû csöndben ébredtem csak rá arra, hogy
Sztálin születésnapját jellemeztem így.
A szemináriumot vezetô tanársegéd köhentett,
majd kaffantott egyet, azután elmagyarázta, hogy Devecseri
megfogalmazása dialektikus, ugyanis a mélypont fogalmában
benne rejlik, hogy innen csupán felfelé haladhatunk. Az elemzést
nem lehetett folytatni. Nekem akkortájt nemcsak Eisenhowerrôl
volt hivatalos szempontból kifogástalan véleményem,
hanem Sztálinról is, és ezt – noha még csak
három hónapja voltam egyetemista – tudhatták rólam
a diáktársaim. A tanársegéd is tudhatta ezt.
Így hát nem kellett lakolnom esztétikai éberségemért,
mert nem ellenállónak tekintettek, hanem hibbantnak. Az akaratlan
poént követô csönd a fülemben cseng mind a
mai napig.
Az efféle anekdotáknál is többet mond, hogy
az egyetemen nem jöhetett létre eszmecsere a szó igazi
értelmében, eszmékrôl ugyanis nem illett és
nem is lehetett beszélni. Eszmék helyett szövegeket
cseréltünk, vagyis elôre gyártott elemekbôl
összeszerelt mondatokat.1 Némelyek azonosultak vagy azonosulni
próbáltak ezekkel, mások kötelezônek tekintették
használatukat, mint mondjuk az óralátogatást.
Megint mások hallgattak, ha tehették, de a vizsgákon
mindenki a kötelezô szövegeket nyomta. Ezt senki sem tartotta
jellemtelenségnek, mert az eszmék mezején az ellenvélemény
olyan képtelenségnek tetszett, mint hogyha valamely hal kivergôdne
a szárazföldre, hogy kopoltyúval próbáljon
lélegezni itt. Ugyanilyen képtelenség lett volna nem
felugrani és nem tapsolni ütemesen, ahányszor valamely
szónok, akármilyen összefüggésben, kimondta
Sztálin vagy Rákosi nevét. Miközben felugrottunk
és tapsoltunk, becserélhetôkké váltunk,
vagyis személyünk elszemélytelenedett. A szöveg
a gondolkodást helyettesítette, a taps a szöveget: e
kétszeres kiürülés a korszak normális állapota
volt. Ráadásul a szöveg tökéletesen közönyös
volt a konkrét helyzet iránt, amelyben elhangzott, és
a személy iránt is, akinek szólt. „Maga semmit sem
tud angolul – mondta az angol irodalom professzora, Luther Tibor elsôéves
korunkban az egyik évfolyamtársamnak –, de beírom
a jelest, mert maga munkásszármazású.”
Az irodalomoktatás is többnyire szövegekkel, vagyis
sztereotípiákkal helyettesítette az eszméket
és gondolatokat. Például Waldapfel József,
a magyar felvilágosodás irodalmának nagy szakértôje,
egy bajszos, tömzsi férfiú, akit emlékezetem
rejtelmes okból zsinóros dolmányban varázsol
most elém, legalább három hónapig beszélt
Csokonairól, verseit is idézte öblös, patetikus
dikcióval, és még mindig nem derült ki egyértelmûen,
hogy valójában költô volt-e Vitéz, vagy
szociológus, közgazdász, társadalompolitikus.
Máskor azt fejtegette, hogy a reakciós irodalomtörténészek
Petôfit szerepjátszással vádolják, hogy
így dezavuálják szabadságpátoszát.
Érvelésüket rendszerint a Cipruslombok Etelka sírjánál
címû versciklussal támasztják alá. „Arra
szoktak hivatkozni – így Waldapfel –, hogy Petôfi szerelmi
bánata nem lehetett ôszinte, hiszen Etelka még csak
tizennégy éves volt, amikor meghalt. Igen ám, de az
ôt ábrázoló rajzok és a róla szóló
emlékezések alapján egyértelmûen megállapítható,
hogy Etelka már tizennégy évesen is igen fejlett kislány
volt…” „Politikailag?” – szólt közbe az egyik évfolyamtársam,
név szerint Sára Péter, és erre azért
emlékszem olyan világosan, mert négy év alatt
ez volt az egyetlen épelméjû, kritikai szellemrôl
tanúskodó megnyilatkozás, amelyre egy kötelezô
tantárgy professzorával szemben nyilvánosan vetemedett
valamely hallgató.
Már megint anekdotázom, mert csak történetkék
léteztek ebben az életszférában. Az igazi történetek
kibontakozásához vagy az egészséges, ózondús
levegô hiányzott, vagy a szükséges információk.
Volt például egy nagy darab évfolyamtársam,
Galgóczi, keresztneve Károly, ha jól emlékszem.
Egy szép napon nem jött be az egyetemre, és többé
sohasem láttuk. Nem tartozott közelebbi ismerôseim közé,
de azért legalább egyszer megkérdezhettem volna valamelyik
tanulóköri társától, hogy miért
maradt el. A fülem hallatára senki sem kérdezte meg
ezt, úgy tettünk, mintha természetesnek tartanánk,
hogy volt – nincs. Aztán az egyetem elvégzése után
négy évvel a márianosztrai börtönben hallottam
valamiféle Galgóczi nevezetû egyetemistáról,
akit az ötvenes évek elején csuktak be oda, katonai
kémkedés vádjával. További sorsáról
sejtelmem sincs. Tragédia játszódott le tehát,
de ez a tragédia is anekdota csak, mert homályban maradtak
kibontakozásának stációi. Megeshet persze,
hogy néhány évfolyamtársam többet tudott,
de tudását megtartotta magának. Vagy talán
beszéltek errôl egymás közt, de elôttem
óvatosságból tartották a szájukat? Nem
találgatok tovább, csak megismétlem: amikor évfolyamtársunk,
akivel egy levegôt szívtunk naponta órákon át,
egyszer csak elmaradt a légterünkbôl, annyit sem törôdtünk
vele, mint egy elvesztett ceruzával.
A legkannibálibb egyetemi élményem 1953 tavaszáról
való. Daróczi vagy Daróczy Erzsébetrôl
csak annyit tudtam, hogy falusi lány, a kisöccsével
él Pesten albérletben, és nagyon szegény. Sötét
ruhadarabokat aggat rá emlékezetem, mindig fekete harisnyában
járt, copfba font hosszú haja is sötét volt.
Nyelvésznek készült, igen szorgalmas volt, de zárkózott
is, nemigen hiszem, hogy lettek volna az egyetemen barátai. Negyedéves
korunkban a modern magyar irodalom nagytudású professzora,
Bóka László összehívta az évfolyamot,
és feltárta elôttünk, hogy egy ördögi
politikai ármány áldozatai lettünk. Van köztünk
valaki, aki eltagadta kulák származását, hogy
befurakodhasson közénk, és elvégezze a nép
egyetemét. Középparasztnak hazudta magát, és
olyan ügyesen alakoskodott, hogy ezt három és fél
esztendeig el is hittük neki. Itt ül közöttünk
a kígyó, akit nekünk most el kell távolítanunk
a körünkbôl, nem azért, mert kulák, hanem
mert becsapott bennünket, kizsákmányoló létére
a nép ösztöndíján élt. Körülbelül
így szónokolt Bóka sápadtan, keskeny ajkát
összeszorítva, miközben villogó szemüvege
mögül a fejünk fölé meredt. Egyszer csak kinyújtotta
karját, „Daróczi Erzsébet – kiáltotta vészjós
hangon –, álljon fel.” A lány halálsápadtan
felállt, nem sírt, de szeme óriásira tágult.
Elismerte, hogy kulák származású, és
még azt sem hozta fel védelmére, amit minden jelenlévô
tudott: hogy mindenképpen hazudnia kellett, ha apját kuláknak
nyilvánították, és ô mégis egyetemre
akart járni. Ilyen származással ugyanis még
egy Einstein-méretû zsenit sem vettek volna fel azokban az
években közénk. Haladéktalanul meg kellett szavaznunk,
hogy az évfolyam követeli a lány eltávolítását.
A kezek a magasba röppentek. Döbbenten éreztem, hogy nem
bírom, az ellenpróbánál pedig, hogy nem merem
az enyémet felemelni. Végül tartózkodtam, másod-
vagy harmadmagammal, ha jól emlékszem rá. A kicsapásra
szavazók többsége nyilván azt gondolta, talán
joggal, hogy egy József Attila-díjas kommunista költô
még ezt is megengedheti magának. Bennem viszont a büszkeség
szégyennel vegyült, amiért bátorságomból
csak a tartózkodásra futotta. Másnap délelôtt
az egyetem lépcsôházában találkoztam
Daróczi Erzsébettel. Az indexéért jött
be.2 Négy éve ismertük egymást, de most mosolygott
rám elôször, kedvesen, barátságosan. Mindez
a Sztálin halála körüli idôben zajlott le,
nem tudom már, hogy elôtte-e vagy utána, mindenesetre
én még Sztálin-hívô voltam akkoriban.
De azt már éreztem, hogy kannibáli a rítus,
amelyben részt kellett vennem. Fôpapja pedig a kar egyik legokosabb,
legmûveltebb professzora volt, ma sem értem, hogyan játszhatta
el ilyen félelmetesen ezt az iróniájával és
humorával összeegyeztethetetlen szerepet.
Azt viszont értem ma már, hogy miért játszotta
el. Bóka a Nyugat fiatal írójaként kezdte pályáját.
Ez már önmagában gyanúok volt, mert a kommunista
hatalomátvétel után a Babits nevével fémjelzett
Nyugat a l’art pour l’art, az elefántcsonttorony mûhelyének
számított. De Bóka nemcsak nyugatos volt, hanem baloldali
szimpátiákat is elárult, például utálta
a nácizmust és a fasizmus minden formáját.
Ez még gyanúsabbá tette, hiszen Rákosiék
nem bíztak azokban, akik a háború elôtt fajvédelmi
szempontból kifogástalan pedigrével bírálták
Horthy és Hitler rendszereit. Ehhez ugyanis kellett némi
ki nem kényszerített, tisztán elvekbôl vagy
ízlésbôl táplálkozó bátorság,
és feltételezhetô volt, hogy ezt az erényüket
adandó alkalommal ellenük is bevetik. Meggyôzôdésem,
hogy Rákosi a Magyarországon maradt és itt ellenálló
kommunistákat is ezért irtotta és börtönözte
be. De Bóka úgy volt urbánus baloldali nyugatos, hogy
1945 elôtt még csak meg sem kísértette a leninizmus.
Ezért ki lehetett belôle nézni némi ideológiai
fenntartást vagy ellenszegülést. Az éjszakai
elhurcoltatások éveiben a hazai illegális kommunistákon
kívül a városokban leginkább a szociáldemokratáknak,
továbbá a radikális és liberális polgároknak
kellett rettegniük, hiszen a tökéletesen elnémított
jobboldali antikommunizmusnak a szovjet zónában még
csak közös érintkezési pontjai sem lehettek a hatalommal.
Bókának tehát volt oka a rettegésre. Elképzelhetetlennek
tartom, hogy nem rémisztette például kollégájának,
a hozzá hasonlóan tehetséges Szalai Sándornak
a sorsa. Szalai, akit egzaltált elôadásmódja
miatt egyetemi magánkívüli tanárnak becéztek,
évfolyamomat az elsô évben szociológiára
okította. A kötelezô tantárgyak professzorai közül
ô volt a leglenyûgözôbb és legszórakoztatóbb
személyiség. Egy ízben körülbelül így
szemléltette, kígyózó, monstre, raccsoló
mondatokban, a szükségszerûség és a véletlen
viszonyát: „Hóesésben minden hópehely elôbb-utóbb
leév a földvre, ez a szükségszevûség
pavancsa, namávmost csak az a kévdés, hogy melyik
mikov, és voltaképpen ez az egyetlen évdekes kévdés,
mevt csak az egyéni sovs az évdekes, tehát kévem
szépen fú a szél, az egyik hópehelyhet a szávnyáva
veszi és oldalva sodovja, a másikat magasba vagadja, a havmadikat
megpövgeti és a föld fele nyomja, tehát hogy melyik
hópehely mikov év a földve, azt nem hatávozza
meg a szükségszevûség, e kévdés
eldöntése tehát a szélfúvásos véletlen
bivodalmába tavtozik.” A szükségszerûségnek
és a véletlennek ez a dialektikája határozta
meg a kipróbált szociáldemokraták és
a közéleti szerepet vállaló urbánus értelmiségiek
sorsát is. Elôbb-utóbb mindegyiket bekasztnizták
volna, ha Sztálin tovább él, és Rákosi
uralma meg nem inog, de hogy ki mikor került az Államvédelem
kezére, az a széljárásoktól függött.
Szalai Sándort 1950-ben fogták le és ítélték
el életfogytiglani börtönbüntetésre, így
hát a második évben már nem ô tanított
bennünket szociológiára, sôt, ha jól emlékszem
rá, addigra maga a tantárgy is felszívódott
a semmiben, mint burzsoá áltudomány. Mi pedig professzorunk
eltûnésére is töretlen némasággal
reagáltunk. Volt – nincs. Tantárgyváltozás,
professzorváltozás, új órarend. Én például
akkor hallottam elôször arról, hogy lefogták,
amikor a szabadulásáról értesültem. Ösztönösen
is leszoktattuk magunkat a kérdezôsködésrôl.
Elfelejtettünk érdeklôdni mások sorsa iránt,
és elfelejtettük még azt is, hogy életbevágó
érdekünk a felejtés.
Bókának azonban tudnia kellett, hogy mi történt
Szalaival. És ô nem tehette zárójelbe ezt a
tudását. 1947-ben a koalíciós kormány
közoktatásügyi államtitkára lett, és
1953 elsô hónapjaiban, amikor megvédte pártunkat,
államunkat és egyetemünket Daróczi Erzsébettôl,
már a legtöbb hozzá hasonlóan demokratikus beállítottságú
politizáló értelmiségivel és exfunkcionáriussal
megismertették a politikai rendôrség vallatástechnikai
vívmányait. A negyvenharmadik életévét
taposta ekkor, magas, testes, de nem pocakos, sima arcú, vékony
ajkú, lenyalt hajú férfiú volt. Fel-felvillanó
szemüvege, és az a mód, ahogy egy-egy elôadás
után katedrájáról a hozzá kisietô
egyetemista lányok fölé hajolt, azt jelezte, hogy nem
érzéketlen a nôi varázs iránt. Kitûnô
elôadó volt, az anekdotázók fajtájából,
bármirôl beszélt, személyes élményekkel
fûszerezte intellektuális árnyalatú iróniáját.
Legnagyobb örömömre még Adyval kapcsolatban is feltálalt
valamilyen személyes élményt, holott kilencéves
volt, amikor a költô meghalt. Ezt hallva fogadtam egy évfolyamtársammal,
hogy Bóka a régi magyar irodalomról szólva
is belekever elemzésébe valamilyen szubjektív mozzanatot.
És csakugyan, egyik elôadásában szóba
hozta a tatárdúlásról szóló tizenharmadik
századi siratóéneket, és megjegyezte, hogy
a családi hagyomány szerint valamelyik ôse részt
vett a muhi ütközetben, és ôfelé is, hogy
Kölcsey kifejezésével éljen, kard nyúlt
barlangjában. Boldog voltam, amiért megnyertem a fogadást,
de ma már hajlok arra, hogy gyakran csak a bolondját járatta
velünk, vagyis túlzott és bohóckodott, hogy kevésbé
kelljen félnie és szégyenkeznie. Aranyt például
uzsorás kuláknak tüntette fel, aki az 1867-es kompromisszum
folytán támadt rossz közérzetét és
kifinomult lelki kínjait elônyös földbérleti
szerzôdésekkel kompenzálta. Négy-öt idevágó
anekdota után szellemesen és finom esztétikai érzékkel
ecsetelte Arany költôi nagyságát, mint olyan ember,
aki elôre lepengette élvezete árát.3
Velem nagyon barátságos volt, részben talán
azért, mert negyedéves koromra belterjes irodalmi berkekben
már ismerték a nevemet. Tudta, hogy szakdolgozatomat József
Attiláról szeretném írni, és természetesnek
vette, hogy ôt kérem fel konzultáns professzoromnak,
annál is inkább, mert már két könyvet
írt József Attiláról. Nagyon megbántottam
a hiúságát, amikor közöltem vele, hogy helyette
inkább Lukácsot választottam, és Lukács
elfogadott. Azt indítványozta, hogy gondoljam meg magam –
a nagy filozófusnak sem a költészet, sem az újabb
kori magyar irodalom nem tartozik az erôsségei közé.
Én azonban nem bírtam eltitkolni örömömet,
hogy készülô dolgozatomat Lukáccsal vitathatom
meg. Sugároztam a boldogságtól, mint egy templomtorony
aranyozott kakasa.
Az Új Hang 1952. márciusi számában három
versem (mai szóhasználatom szerint: versdokumentumom) jelent
meg. Formai értelemben a Könyvtárban címû
a legkevésbé rossz közöttük. De ebben jelentkezik
a legriasztóbban szemléletem torzulása, az a kényszer,
hogy a bájolgást és édelgést, amit akkortájt
a fiatalság természetes, ámde ártatlan életszeretetének
tekintettek, a pártossággal, vagyis a kifacsarodott és
semmilyen valóságos konfliktusnak meg nem felelô agresszív
ideologizálással kapcsoljam össze. Ülök a
könyvtárban, fiúk és leányok között,
egy magunk alkotta második természet idilljében, és
egyszer csak eszembe jut a múlt:
3
E helyt keménygalléros múmiák
szívtak holt jogot, theológiát,
mindent, mi hideg, hazug és hamis,
most ifjak itt a korosabbak is.
Munkánk nem játék. Ingujjban vagyunk,
így is megizzadunk.
A keménygalléros múmiákat a jelen vonzó
képe ûzi el:
4
Lányarc. Meglesem ujjaim között,
oly lágy, tûnôdô, csöndbe-öltözött,
mi érte termett századok során,
alig sejlô redôt von homlokán.
Megkérdezném, mit olvas. Nem lehet,
Nem sértek illemet.
Ami az elôzô szakaszban holt jog és „theológia” volt, az itt boldogító tudássá válik, mely századok óta azért gyülekezett egybe, hogy gyarapítsa az erotika halvány leheletével még vonzóbbá varázsolt szocialista ifjúságunkat. És ez az iszonyat fokozható még:
7
Elvtárs! A könyvtár vár rád, jó
meleg,
tán furcsa lesz, azért nem féltelek,
barátok között hamar megszokod,
és aztán te is szeretni fogod,
hisz hazát tanul vezetni kezed,
és ez sem nehezebb.
Bóka László 1953 júniusában, körülbelül tíz nappal Nagy Imre elsô kormányának megalakulása után a hét évszázados magyar költészet magasztaló méltatásával fejezte be egyetemi képzésünket. Elhangzott Balassi neve, és Csokonaié, Vörösmartyé, Petôfié, Aranyé, Adyé és József Attiláé. Azután fellapozta az Új Írás említett számát, és elolvasta Könyvtárban címû versem utolsó, nyolcadik szakaszát:
Lépcsôt látok, milyen nem volt soha,
könyvekbôl rakva végtelen sora,
és rajta lejjebb-följebb emberek
ostromolják a táruló eget.
Föl! úgyis odavisznek útjaink,
hol fénybenfürdô legfelsô fokán
együtt van minden szépség, tudomány,
s a kommunizmus int!
„Mit mondhatok még? Csak így tovább, Pista!” –
rikkantott a vers befejeztével, és becsukta a folyóiratot.
Mindenki rám meredt, gunyorosan, gyûlölködve, szánakozón.
Én pedig a legszívesebben a pad alá süllyedtem
volna. „Megôrült ez a Bóka – gondoltam –, miért
akar az én kontómra pártszerû lenni?” Ma már
szinte bizonyosra veszem, hogy ez a vég, amelyet nem tudok feledni,
királyi bosszú volt csupán, amiért visszautasítottam
felkínált segítségét. Amiért
Lukácsot választottam helyette.
(Nem tartozik ide, de azért elmesélem, hogy szabadulásom
után két vagy három évvel még egyszer
találkoztam Bókával. Álltam a Lenin körúton
egy könyvesbolt elôtt, és ô hátulról
megszólított: „Szervusz, Pista.” Kezet ráztunk. Arca
véreres, püffedt, pedig még alig múlt ötvenéves.
„A szívem – magyarázta –, fellázadt a szívem.”
A börtönrôl kérdezgetett, és a terveimrôl.
Aztán váratlanul ezt mondta: „Hidd el, nem érdemes
élni, ha az ember már nem tudja megkettyenteni4 a kapualjban
a lányt, akit hazakísért.” Áradt belôle
a szomorúság, és én is nagyon elszomorodtam.
Kezet ráztunk, elindultunk kétfelé, ô hamarosan
meghalt.)
1 Egy-két rendkívüli alkalomtól eltekintve
eszmecserét én, a szó szoros értelmében,
egyetemi társaim közül a négy év folyamán
csak a Lukács-szeminárium néhány résztvevôjével,
fôképpen Mészáros Istvánnal és
legfôképpen Krassó Miklóssal folytattam. Ezek
a beszélgetések szegélyezték utamat Rákosi-versemtôl
a forradalomig és a Forradalmi Munkástanácsig. Krassó
olyan megrögzötten élvezte a gondolkodást, mint
heroinista a heroint. Mégsem számolok be vitáinkról,
hiszen ezek 1953 nyara, vagyis az egyetem elvégzése után
váltak számomra létfontosságúakká.
Ráadásul Krassóval kialakult kapcsolatom csak Lukácsnak
és néhány tanítványának a személyén
keresztül érintkezett az egyetem világával, egyébként
kivezetett onnan, nem volt hozzá köze.
2 Nagy Imre elsô miniszterelnöksége idején
Daróczi Erzsébet mégis befejezhette tanulmányait.
Semmi mást nem tudok róla. Ha él még, és
olvassa ezt itt, és nincs ellene kifogása, akkor csókolom
a kezét.
3 Olvasom A szép magyar vers címû munkájában,
amelyet Tankönyvkiadó Vállalat adott ki abban az évben,
1952-ben, amikor már a professzorom volt, hogy „a nagy és
bölcs Sztálin iránymutató nyelvtudományi
nyilatkozatai alapjukban változtatják meg irodalomfelfogásunkat”.
A könyvtári példányban egy olvasó aláhúzta
„a nagy és bölcs Sztálin”-t, és aláfirkantotta:
„Fiaim! Ez irónia.” Ma mindenesetre így hat. De talán
már akkor is azért túlzott ennyire, hogy el tudja
viselni a saját hazugságát. (Mert ebben nem hihetett.)
A magyar nyelvészet professzora, Pais Dezsô brutálisabban
oldotta meg Sztálin dicséretének kötelezô
feladatát. „A nyelv nem felépítmény – rikácsolta
dühödten –, ezt megmondta Sztálin úr, 1952, és
én, 1936!” Pais nem is érzékelte, hogy mekkora bátorság
kell egy ilyen bejelentéshez. Talán épp ez a naivsága
mentette meg. „Benne aztán nincs egy szemernyi opportunizmus, egy
fikarcnyi taktikai ravaszság” – írta róla Bóka
bámulattal 1962-ben.
4 Lehet, hogy a „megbaszni” igét használta, de ezt nem
merem a szájára adni, mert nem vagyok benne biztos.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu