Jegyzetek

Transzetnikus párt avagy polgári fórum?

A Provincia eddigi számaira jellemzô kitartó disputa jó alapja lehet a továbblépést megelôzô visszatekintô elemzésnek. Különösen érdekesnek tûntek számomra a jövôre vonatkozó tervek. Az egyik: egy transzetnikus párt megalakítása, melynek a szerkesztôk és munkatársak gárdája lehetne a magja. Ennek az elgondolásnak két olyan vonatkozása is van, amelyhez én másképp viszonyulok. Nem tûnik számomra sikeres ötletnek egy – még egy! – új párt megalakítása, amikor a (román) közélet színterének problémája épp a pártosodás inflációja. Egy ilyen új párt a legjobb esetben is csak a politikai osztályt gyarapítaná, azt a réteget, amelynek különleges alkímiával gyakran sikerült tiszteletre méltó, olykor egyenesen kiváló egyéneket kínos politikai bábfigurákká átgyúrnia. Mert – például – nem igazán dicsôség az, hogy miután az irodalmi élet egyik legfontosabb véleményvezére volt valaki, s a liberalizmus idealistái az ország egyik lehetséges elnökeként tekintettek rá, egyszerûen visszaminôsül az egyik történelmi párt nyolcvanéves epigrammaíró elnökének szürke és szomorú hadnagyocskájává.1  Az sem kevésbé szánalmas dolog, hogy egy természetes adottságait rosszul használó antiszemita költô,2 a diktátor hízelgô kiszolgálója, egy szélsôségesen reakciós, hazafisággal manipuláló párt elnökévé válik, még akkor is, ha sikerül ehhez egy választói réteget (melynek kétségbeesett kisemberek és katonatisztek a hangadói) meggyôznie. Tételezzük fel, hogy ez az új párt csak jó  szándékú, kompetens és erkölcsös emberekbôl tevôdne össze. Nos, így sem jutnánk messzire, mert – akarva-akaratlanul – nekik is abban populista és nyájszellem által uralt politikai életben kellene tevékenykedniük, amely már az elsô öt percben kompromittálná ôket (ne feledjük ugyanis: a politika az egyezkedés és a kompromisszum tudománya!).
De van az elgondolásnak egy érvényes része: egy multikulturális vita- és cselekvést kezdeményezô fórum létrehozása. Igen, ez hasznos lenne, s meg is lehetne valósítani! Adjunk lendületet az emberekben rejlô polgári érzületnek, s kezdjük ezt a legalsóbb szinten, szembeszegülve a polgármesterek visszaéléseivel, olyan kezdeményezésekkel, amelyek rákényszerítik a városatyákat arra, hogy ne a csúcson levôk (propagandisztikus, választási célzatú) szeszélyeire, hanem a helyi közösségek igényeire figyeljenek.
Nem azt állítom, hogy a politikai életben nincs javítanivaló, hogy nem lehet azt jobbítani. Csupán úgy hiszem, vannak sokkal sürgetôbb, nem kimondottan politikai relevanciájú szükségletek. Tíz év elegendô volt annak kiismerésére, hogy mire korlátozódik a politika dinamikája Romániában. Üres szónoklatokra és kétes nyájszellemre!
A külpolitikát egyrészt a térség erôviszonyai és a nagy nemzetközi szervezetek szabják meg, másrészt a választópolgárok irányából érkezô nyomás. Belpolitikában a kormányzó klikk – bármelyik legyen is az – érdekei a meghatározóak, s a háttérben az általános és növekvô nyomor van. Ahol tényleg lehet tenni valamit, anélkül hogy oly közvetlenül és elviselhetetlenül függnénk e párhuzamos, cinikus játékosok által mozgatott világ mechanizmusaitól, az a közérdek (egyelôre virtuális) tere, az a tér, amely kilép (vagy nem lép be) a politika hatókörébôl. Egy példa erre: a Polgári Szövetség. Némi bizonytalankodást követôen, Ana Blandiana okos döntése nyomán, e szervezet a parlamenti politizálás játéktéren kívül maradt. Ennek tízéves mérlege: a Polgári Szövetség adott egy államfôt Romániának, egy másikkal csôdöt mondott, jelen volt a meghatározó vitákban, és az idôk során minden lényegi dilemmával terhes kérdésben a saját – olykor emlékezetes – álláspontját fejtette ki. Ami pedig Ana Blandianát illeti, személyisége sem „kopott meg” annyira az évtized csatáiban, abban a mállasztó közegben, amely nemzeti dicsôségünk annyi nagy alakját beszennyezte.
Már megírtam s most is fenntartom: egy mindenféle (képzelt vagy valós) etnikai elkülönülést meghaladó polgári fórum volna az az újítás, amelyre Erdélynek a jelen pillanatban, úgy tûnik, leginkább szüksége van. S még csak nem is egyetlen ilyen fórumra, hanem többre, többfélére, amelyek eredményesen tudnának animálni egy olyan társadalmat, amely megszokta, hogy néha drámai kitörésekkel, de inkább passzívan viselje el saját kifosztását és szembehazudását.

Erdély nem organikus egység, inkább hazák egy kötege

De mivel Erdélyrôl mindannyian úgy beszélünk, mintha ezen a földrajzi-történelmi entitáson visszavonhatatlanul egyazon dolgot értenénk, engedtessék meg nekem, hogy megjegyezzem, e dolog pontosításokra szorul. Amikor ma Erdélyrôl beszélünk, több történelmi valóságot összekapcsoló absztrakciót használunk. A mi kortárs Erdélyünk nem csupán a történelmi Erdélyt foglalja magában, hanem az úgynevezett Partiumot is. A Bánság, a Maros alsó szakasza (Arad), Bihar, a Szilágyság, Szatmár és Máramaros a múltban közigazgatásilag sem tartoztak Erdélyhez. A történelmi Erdély és – mondjuk – az Arad környéki románság társadalmi helyzetében – legalábbis a modern korban – jelentôs különbségek voltak, az utóbbiaknak sokkal több joguk volt, és a jobbágyságtól is hamarabb megszabadultak.
A mostani helyzet helyes megértéséhez azonban a történelmi Erdély sajátosságait is figyelembe kell vennünk. Sikerrel alkalmazhatnánk az amerikai Jackson Turner elméletét, a „szekcionalizmust”, még akkor is, ha a román és magyar történészek egyaránt haboznak – akár félelmükben, akár mert számukra ismeretlen a módszer – alkalmazni. Az egyes térségek sajátosságait minél pontosabban rögzítenünk kellene, ha valamit érteni kívánunk Erdélyünk alkatából. Egyféleképpen fejlôdött a Barcaság, másképp Hátszeg vidéke vagy Máramaros. (Ezeket említem, mert ezekrôl a „vidékekrôl” már rendelkezünk történelmi monográfiákkal.) Mindegyiküket az együttélés egy-egy külön típusa jellemzi, ezek tanulmányozása pedig olyan megközelítést igényel, amely nem tekinthet el a sajátos társadalmi helyzetet kialakító gyökerektôl, sem azoktól a sajátos reprezentációkról, amelyeket az egyik etnikum a másikról kialakít. További példák: a Székelyföld, az Avas-vidék vagy a Bánság – amelyeknek kutatása csak részleges vagy egyoldalú volt – szintén megérdemelnének, legalább nemzedékenként, egy vitát.
Még nincs ilyen Erdély-történelmünk – a szó mai, tág értelmében –, s nem úgy tûnik, hogy valaki vállalná megírásának kezdeményezését. Mind a román, mind a magyar politikusok az említett valóságtól eltekintô diskurzusokat kedvelik, s manipulálnak, amikor egy képzeletbeli egységes Erdélyre hivatkoznak, amely saját (valós vagy színlelt) tudatlanságukon alapul. Alighanem azt hiszik, hogy a különbözô térségek közti különbségek elôtérbe helyezése ellentmondásba kerül a román egység eszméjével, illetve, a magyar Erdély esetében, kellemetlen azokra a vidékekre nézve (ilyen például Hátszeg, Fogaras vidéke vagy Máramaros), ahol a románok korai és masszív jelenléte dokumentumokkal is bizonyítható.

Másfajta „Romániák”

Természetesen ez nem csak Erdély kérdése. Már  Dimitrie Cantemir, a Descriptio Moldaviae szerzôje is felhívta a figyelmet arra, hogy a XVIII. század elsô felében Moldvában több, jelentôs autonómiával rendelkezô „ország” létezik (mint például Fãlciu, Tigheciu, Vrancea). Mi több, a középkori Moldva államszervezetén belül két tartomány létezett, a Tara de Sus (Felsô Ország) és a Tara de Jos (Alsó Ország), amelyeket egy-egy „kormányzó” (mare vornic) vezetett. Hasonló módon foglalta magába Havasalföld az Olténiai bánságot, melyet a bán, egy uralkodónak alárendelt nagybojár vezetett, s amelynek igazgatása az állam többi részétôl függetlenül, autonóm módon történt. Mind Moldvában, mind Havasalföldön felfedezhetjük – minden különösebb erôfeszítés nélkül – azokat a kisebb egységeket, amelyek beépültek a nagy egészbe, de amelyek megôrizték sajátosságaikat (olykor egészen napjainkig). Bárki, aki Romániában él, sejti, hogy mit fejeznek ki az olyan elnevezések, mint Bukovina, Herta-vidék, Vrancea vidéke, Dobrudzsa stb. Amikor 1918-ban egyesültek Romániával, nem minden bukovinai gondolta úgy, hogy ennek bármilyen körülmények között be kell következnie, úgy hogy amikor D. Gusti elôadás-sorozatot szervezett az 1923-as alkotmányról, egyes elôadók erre még figyelmeztettek. Az erdélyi románok sem gondolták mind úgy, hogy a Regáttal való egyesülésnek minden egyezkedés nélkül kell bekövetkeznie; bizonyítja ezt, többek között, Traian Vuia Franciaországból egyik barátjához küldött levele, amely csak nemrégiben vált ismertté.
Mindaz, amit a két háború közötti román állam a tartományok közös nevezôre való hozását siettetve nem valósított meg, a kommunista rendszer ötven éve csak tovább mélyítette. A proletár internacionalizmus nevében véghezvitt nivellálást nemrégiben a nemzeti érdek nevében folyó nivellálás követte. És amikor Octavian Paler publicisztikai írásaiban a román européereket fitymálva azt mondja, nem lehetsz „sehonnan jövô” európai, arra gondolok, hogy ugyanezt a kérdést az identitás más szintjén is megfogalmazhatjuk, s nem lehetünk „sehonnan jövô” románok sem.
Mindannyiunk e közös történetébôl következtetve azt kell mondanom, hogy egy ilyen vitának nincs miért nyugtalanítania a nem gyúlékony és nem titkolt érdekek által vezérelt lelkeket. A kisebb vagy nagyobb mérvû közigazgatási autonómiák jelen voltak múltunkban, s ma is mûködhetnek, fôleg mivel a globalizációs trendek alapja egyben regionalizációs folyamatot is jelen van. A helyi tradíciók újraértékelése jó alap (vagy legalábbis jó fogódzó) minden olyan tervhez, amely a létezô állami struktúrák rugalmasabbá tételét célozza a polgárok javára, függetlenül azok etnikai, kulturális vagy vallási hovatartozásától. A múltat semmiképp sem kell visszaállítani, de nem is tekinthetünk el tôle teljesen. Nem bélyegezném meg annyira azokat közülünk – mint Marius Cosmeanu teszi –, akik még nem látják, mi a megoldás, de hajlandók tárgyalni róla. Mert a megoldás, íme, nem egyetlen s nem is nyilvánvaló.

A románul gondolkodás különféle módjai

E ponton néhány rövid megjegyzést tennék a román közösség szintjén domináns gondolkodásmódról. Túlságosan ki szokás emelni az európai és a balkáni életszemlélet különbségeit. Az egyik a „mitikáké” – a komolytalanoké, korruptoké, a minden vállalkozásukban állhatatlanoké –, a másik az erdélyi románokat jellemzi (akik komolyak, erkölcsösek és kitartóak céljaik követésében). Egy kissé szkeptikus vagyok ebben az elhatárolhatóságban. Nem hiszem, hogy komolyan használhatjuk Caragiale metaforáit a szükséges fogalmi megközelítés helyett.
Ezért úgy gondolom, hogy a két Románia – s itt a Románia kifejezést a román közösség s nem az állam megjelölésére használom – nem a balkáni (Munténia és Moldva), illetve az osztrák–magyar közegbôl eredeztethetô (a Partium, a történelmi Edély, Bukovina). Még csak nem is a tradicionális és modern Románia kettôsségérôl van szó, ahogy A. Marino gondolja (a Politicã si culturã – Politika és kultúra – címû 1997-es kötetében). A román viselkedésmódok szerintem nem a valamikori állami-kulturális hovatartozásnak és nem a városiasodás fokának függvényei. Újabb kutatások szerint az erdélyi értelmiségi elit nagy többsége nem alacsony társadalmi rétegekbôl származik – inkább a kisnemesség, a papság, a vagyonos parasztság rétegébôl erednek. A románság nagy többsége viszont falusi, szegény, ortodox vagy görögkatolikus lakosság volt, legalábbis a XIX. század közepéig. Köztünk és paraszt nagyszüleink vagy dédszüleink között a távolság itt, a mai Erdélyben a románok közt éppoly kicsiny, mint a hegyeken túl, Munténiában és Moldvában. E tekintetben Románia homogénebb, mint gondolnánk, a falusi világ perspektívája pedig nem csupán az iparosítással városnegyedeket benépesítô betelepülôk révén van jelen a városiak szemléletében. „Rurális” modellek szerint rajzolódik ki a románok kulturális horizontja Alecsandritól és Kogãlniceanutól kezdôdôen (Moldvában) N. Grigorescu parasztasszonyaiig (Havasalföld), de ugyanezt látjuk Cosbucnál, Gogánál és Ioan Alexandrunál. A „sãmãnãtorism”, a népies irányzat („poporanism”), a Gândirea nyomán kibontakozó irányzat („gândirism”) és a legionárius mozgalom lényeges erdélyi hozzájárulással alakultak ki, jelentek meg, de – s ezt nyomatékosítanunk kell – tökéletes együttmûködésben a Regát kulturális életének vezéralakjaival (itt Iorgát, Nichifor Crainicot és, ha úgy gondolják, Nae Ionescut kell megemlíteni).
Tételem tehát az, hogy a következô Romániák együttélésérôl van szó: egyrészt létezik egy többségi, a klánok ôsi logikájában és rituáléjában mélyen gyökerezô Románia (amely olykor a vendetta és a maffiát jellemzô hallgatás, az omerta szintjén nyilvánul meg), és egy modernebbik, amely felfedezte a polgári individualizmust és a karteziánus racionalizmust, amely azonban nehezen találja meg a kiutat eredeti környezetébôl, keresvén egy másfajta szolidaritás kialakítását.
Ez utóbbi kialakulásában nyilván a román nyugat és Közép-, valamint Nyugat-Európa közötti kapcsolatok játszottak szerepet, és a másik Románia, az ôsi közösségeké természetesen a Balkánon is megtalálható. De az ütközô mentalitások magyarázatának, úgy vélem, ebbôl a – mélyebb – állapotból kell kiindulnia, s nem olyan történelmi körülményekbôl, amelyek a hosszabb táv perspektívájából kérészéletûnek tûnnek.
Erdély – s vele együtt a mélyrétegeiben oly egységes egész Románia – esélye az lenne, ha a modern típusú, liberális és demokrata individualizmus szelleme megerôsödne és jelenvalóbbá válna a közélet színterein (a mass-mediában, a polgári és politikai aktivizmus révén). Másként a múlt továbbra is felfalja a jövôt, a klientizmus, a nepotizmus, az atyafiság szelleme, a kapcsolatok és protekció, a populizmus megfojtja a meritokrácia és tisztességes verseny, a szabadság és demokrácia szellemét.

Amit a szavazatok mondanak

Végül még egy szót. Molnár Gusztáv szerint – amint azt az Erdélyi kérdés az új politikai kontextusban (megjelent a Problema transilvanã címû kötetben), valamint a Választási geográfia – 21 tételben (Provincia, 1. sz.) címû írásaiban elmondja – az erdélyi szavazók magatartása amellett szól, hogy Erdély politikai értelemben is létezik, világosan elhatárolódva Románia többi részétôl. Én nem osztom nézôpontját. Ha Erdély különbözô övezeteit vizsgáljuk, különbözôségeket találunk a megyék közt is. Ami Molnár Gusztávot politikai reményekre jogosítja fel, az számomra a civil társadalom szintjén reménykeltô. Úgy gondolom, az erdélyiek szavazatai az elmúlt tíz év során arra a potenciálra utalnak, amellyel e térség emberei egy új, európai és demokratikus játékszabályok alapján mûködô polgári keretet tudnak teremteni. Hogy e keret átalakíthatja-e az – intézményes és egyéni – aktorokat, csak ezután dôl el, ugyanis meglehetôsen sok akadály van (széles körben elterjedt hamis kockajátékok, törzsi szellem és uralkodó klánok, egyfajta pesszimizmus a nyomor és hosszas hatalmaskodás nyomán, az új vezetôk csalásaitól való félelem stb.). Lehet, hogy az az új közszellem, amelyrôl az elmúlt évtized statisztikái tanúskodnak, valami újat eredményez a politika terén, de az is lehet, hogy épp ellenkezôleg, csupán a polgári szellem és annak megnyilatkozási módjai válnak dinamikusabbá, változatosabbá. De az is meglehet, hogy a születôben levô történelem mindannyiunknak igazat ad, vagy mindannyiunkat megcáfol. Meglátjuk!

Jegyzetek

1 Utalás Nicolae Manolescu irodalomkritikusra, a Romania Literara címû lap fôszerkesztôjére, aki ez év nyarán bejelentett lemondásáig a Nemzeti Liberális Párt választmányának elnöke volt.
2 Corneliu Vadim Tudor.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu