A forradalom óta, éppen megkérdôjelezésével
kezdôdôen, a román politikai és intellektuális
elit két, egymással homlokegyenest szembenálló
politikai kultúrával és értékrendszerrel
rendelkezô, látszólag összebékíthetetlen
csoportból áll.
Az FSN és Ion Iliescu (vagy fordított sorrendben) hamis
emanációjával azok frusztrációja, akik
gyökeres romániai változásokban reménykedtek,
nem eredményezhetett mást, mint elkülönülést,
majd hajthatatlan ellenségeskedést azokkal, akik „ellopták”
a forradalmat, megbocsáthatatlanul elhalasztva ezzel a kommunizmusból
való kilépést. Ezekben az években maga a román
társadalom is a megosztottság képét mutatta:
egy-egy kényes kérdésnek a nyilvánosság
elé való kerülése újabb lehetôséget
adott a dichotómiára, a felek egyik vagy másik nagy
alternatíva körüli csoportosulására. Így
történt az országos dilemmákkal: a forradalom
kérdésével, azzal, hogy léteztek-e vagy sem
terroristák, a Temesvári Nyilatkozat nyolcas pontjával,
Antonescu marsall rehabilitációjának kérdésével,
a köztársaság- vagy királyság-kérdéssel
és most, újabban az Ukrajnával kötendô
kétoldalú szerzôdéssel, Jugoszlávia NATO
általi bombázásával, hogy csak néhányat
említsek azok közül a jelenségek közül,
amelyek hozzájárultak a román–román ideológiai
harc folytatásához.
Dosztojevszkij mondta, hogy semmi sem egyesíti jobban az embereket
a közösen elkövetett bûnöknél. A régi
rendszertôl örökölt reflexeken túl, a gondolkodásmódon,
a nyelvezeten vagy akár annak a megpróbálásán
túl, hogy többé-kevésbé emberi módon
folytassanak egy, a Ceausescu-klán megjelenését megelôzô
rendszert, a romániai posztkommunista erôk szolidaritása
elsôsorban bûnösségük tudatában áll,
abban, hogy közösen vettek részt egy, a volt szovjet befolyási
övezetben egyedülálló terrorrendszer fenntartásában.
Másrészt egy másik, a Románia történelmében
hivatkozási alapul szolgáló két világháború
közötti korszak iránti nosztalgia (ha az távol
állt is attól, hogy mûködôképes demokrácia
legyen) rögtön a forradalom után egyesítette azokat
a személyiségeket, akik az európai országok
demokratikus értékeit vallották, olyan értékeket,
amelyek szilárdsága abban az idôben vitatható
volt. Éppen, mert azzal, ahogy hozzájuk viszonyultak, átvéve
ôket megfelelô alap nélkül, ahogy azt majd egy
évszázaddal ezelôtt Titu Maiorescu megállapította,
az európaiságot tagadták. Mindenáron európainak
lenni, lóhalálában és félig-meddig lemásolni
azokat a normákat és értékeket, amelyek szerves
részei egy másik társadalomnak, minden, csak nem európai
gondolkodásmód.
Ilyenformán az utolsó tíz év nyilvánosság
elé vitt nagy témái olyan törésvonal meglétét
mutatják, amely kettôbe osztotta a román társadalmat:
egyik oldalon most, „a novemberi bál” elôtt az euroatlanti
integráció és a kapitalizmus zászlaja alá
megtért poszt/kriptokommunisták, a másik oldalon a
demokraták, a történelmi pártok támogatói
és szimpatizánsai. Ez a nyilvános szembenállás
azonban csak addig van egyensúlyban, amíg a szóban
forgó kérdés nem kapcsolódik közvetve
vagy közvetlenül olyan (hamis vagy valódi) kérdésekhez,
mint a nemzeti állam, Románia történelme, Románia,
illetve a románok integritása és identitása
és így tovább. Ebben az esetben mutáció
megy végbe, az említett európaiság fokának
szempontjából lényeges erôviszonyok megváltozása.
Következésképpen a két csoport egymással
szembenálló álláspontja csak látszólag
kibékíthetetlen. A posztkommunisták és a „demokraták”
közti hasonlóság, sôt bizonyos eszmei egybeesés
nyilvánvalóvá válik akkor, amikor, mint mondtam,
olyan kérdésekrôl van szó, amelyeket mindkét
fél úgy ítél meg, mint ami valamilyen formában
veszélyes az ország integritása vagy éppen
a „nemzeti jelleg” szempontjából. Ilyen helyzetekben a demokrata
tábor egy része vagy „tépelôdôvé”
válik, vagy egyenesen a szembenálló táborba
megy át. Ezért történhet meg, hogy a román
szellemi élet jelentôs (és ismert) személyiségei
olyan kanyarokat vesznek, amelyek érthetetlenek azok számára,
akik nem ismerik a dîmbovitai politika sajátosságait,
de azok számára is, akik ismerve azt, még mindig azzal
áltatják magukat, hogy az egyenes tartás ebben a politikai
térben nem merô délibáb.
Ugyanakkor a demokraták táborában maradt kisebbséget,
amely olyan személyiségekbôl áll, akik ellen
elôbb vagy utóbb kötelezô módon rágalmazási
kampányt kezdenek el, akik alig-alig hallathatják hangjukat
a politikában, ezt a kisebbséget tehát marginalizálják
és nevetségessé teszik. Tehát „alapvetôen”,
vagyis következetesen európainak lenni a mai román társadalomban
egyenlô egy adag társadalmi mazochizmussal, tudatosan vállalt
megbélyegzéssel mindazok részérôl, akik
szembeszállnak a mainstreammel. Ezért is tartózkodnak
sokan közülük attól, hogy ilyen „kényes” kérdésekben
kifejtsék véleményüket.
Az eltelt évtized romániai nyilvánosságában
az ún. forró kérdések (át)csoportosulása
szempontjából az erdélyi kérdés különleges
helyet foglal el. Igazolja a fentebb ismertetett paradigmát abban
az értelemben, hogy az a román, aki elfogadja e kérdés
létezését, vagy legalább megpróbálja
normális fogalmakkal, nem görcsösen megközelíteni
azt, nemkívánatossá válik, veszélyessé,
furcsává, „idegen”-szerûvé. Az 1996 elôtt
többé vagy kevésbé nyíltan megfogalmazott
erdélyi sajátosságnak, amellyel a mai népköltészet
fôleg a Temesvári Nyilatkozat után foglalkozott, az
az eredendô bûne, hogy ez a tartomány évszázadokon
keresztül a magyar államhoz tartozott. Ennek a sajátosságnak,
a vele kapcsolatos félelemnek és az erdélyi sajátosságot
vállalókkal szembeni kritikának a „magyar” (valójában:
közép-európai) múlt az oka. Ezért vált
az egész kérdéskör nemcsak a román történetírásban,
hanem az utóbbi évek nyilvános vitáiban is
tabutémává.
A „veszekedést”, a sors iróniája, éppen
a regáti-baloldali Ion Iliescu robbantotta ki, amikor Gyulafehérváron
– rekedten és elkeseredetten, mint bármely politikus, aki
érzi, hogy kifut a lába alól a talaj – meglobogtatta
Huntington jól ismert térképét. Aztán
folytatódott, immár a valódi nyilvános vita
kezdetét jelentve, a Pro Europa Liga által kiadott Altera
címû folyóirat erdélyi kérdésrôl
szóló számának 1998. májusi bemutatásával
a kolozsvári egyetemen (ezen – többek között – Smaranda
Enache, Molnár Gusztáv, Adrian Marino, Sorin Mitu és
Victor Neumann vettek részt), valamint Al. Cistelecan és
Traian Stef „transzszilvanista” publicisztikájával a kezdeti
Transilvania Jurnalban. Ez a vita azonban, éppen amikor kezdett
valamelyes hatást gyakorolni az erdélyi közvéleményre,
még az év ôszén „más irányt vett”
Sabin Gherman diverzió-ízû nyilatkozatával,
és a bukaresti média ezt követôen beinduló,
mesterien hangszerelt „szecesszió-ellenes” kampányával,
amelyet, kiváló tanácsadóinak hála,
maga Constantinescu elnök gazdagított értékes
hozzájárulásával az 1999-ben Marosvásárhelyen
tartott ismert beszédével.
Végül az „erdélyi kérdés” vitájának
1996 utáni stációit két kiadvány megjelentetésével
sikerült ismét normális kerékvágásba
terelni: Gabriel Andreescunak és Molnár Gusztávnak
a nagyvonalú Polirom kiadónál megjelent Problema transilvanã
(Az erdélyi kérdés) címû válogatásáról
és a mi Provinciánkról van szó, természetesen.
A két említett kiadvány esetében azonban a
hallgatás valódi összeesküvésével
állunk szemben. Az, hogy a román nyilvánosságban
semmilyen visszhang nem keletkezett, nyilvánvalóvá
teszi azt a mûveletlen és agresszív mentalitást,
amely a nem feltétlenül „forró”-nak tekintett kérdések
ésszerû, másfajta tárgyalása esetén
mutatkozik meg. Bár Az erdélyi kérdés címû
kötetet és a Provinciát Bukarestben, illetve Kolozsváron
mutatták be, az elôzô sajtókampányokhoz
képest mindkettôt gyanús hallgatás övezi.
A kötet bemutatóját, amelyre a Társadalmi Párbeszéd
Csoport székházában került sor, házigazdáink
„bojkottja” kísérte, akik, bár természetesen
valamennyien meghívottak voltak, az egy tiszteletre méltó
Mihai Sora professzort kivéve, nem jelentek meg. Fontosnak tartom,
hogy Molnár Gusztáv ott elhangzott elôadása,
a Credo transilvan (Erdélyi credo) Nicolae Manolescu lapjában
jelent meg (az ismert irodalomkritikus és politikus részt
vett a találkozón), és nem a 22-ben, amely körülbelül
azóta a régi idôkhöz méltó cenzúrát
alkalmazza, valahányszor az „egységes és oszthatatlan”
állam kérdésének a „provincia” szempontjából
való tárgyalásáról van szó.
Az eltérô megközelítések függvényében
tehát többféle beszédmód körvonalazódik
az erdélyi kérdés körül. Az egyik a diverzionista,
amely kétségbe vonja az erdélyiek regionális
sajátosságát, még akkor is, ha az erdélyi
téren kívül élve csodálják azt,
vagy egyenesen sajnálják, hogy nem itt születtek, s
akik semmiképpen sem fogadják el azt, hogy az erdélyiek
regionálisan (is) megfogalmazzák önmagukat. Egy másik
a „rögeszmés” erdélyieké, akik ott is keresnek
és találnak különbségeket, ahol nincsenek,
eltúlozva bizonyos alaptalan és lényegtelen jellemvonásokat
vagy „sajátosságokat”.
E narrációk közepette a Provincia más hangot
üt meg, a hiteles erdélyi beszédmódhoz való
visszatérést jelenti, s azt tûzte ki célul,
hogy nyilvánosan megtárgyaljon egy olyan kérdést,
amelyet legtöbbször lehetetlen nem érzelmi alapon megtárgyalni.
Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a Provincia „egységes”
lenne. Az irodalomnak szentelt számból az a következtetés
vonható le, hogy inkább beszélhetünk erdélyi
román/magyar/német irodalomról, mint erdélyi
irodalomról. Éppen így, az eddigi számokban
megjelent írások alkímiája is nem annyira a
transzetnikus erdélyiség meglétét igazolja,
ahogyan azt Molnár Gusztáv, annak fô szószólója
szeretné, mint inkább egy lényegében román
és magyar transzszilvanizmus létét. (Sajnos, a német
elem hiánya az erdélyi térségbôl és
a Provincia oldalairól olyan veszteség, amellyel soha nem
békélhetünk meg. A szászok „visszavonulása”
hatalmi egyensúlyvesztést is jelentett, a hármas interetnikai
együttélés ugyanis sokkal mûködôképesebb
volt, mint a mostani helyzet, s a német pragmatizmus kivezethetett
volna a román–magyar tárgyalások zsákutcájából.)
Míg a magyarok transzszilvanizmusa politikai, amint az a Provincia
tusnádi lapbemutatóján is kiderült, a román
transzszilvanizmus elsôsorban kulturális. A magyarok hard
és a románok soft beszéde közötti különbséget,
szerintem, a vélemények felvállalásának
szintje okozza, azok a határok, amelyekig a kétfajta beszéd
el kíván érni. Egy olyan kultúrához
tartozva, amely természetesnek tartja a dolgok nyílt néven
nevezését, vagyis az erdélyi kérdést
politológiai és szociológiai fogalmakban (is) tárgyalva,
a Provincia cikkeinek magyar szerzôi nagyobb hatást gyakorolnak
a magyar olvasókra.
A román szerzôk inkább csak célzásokba
bocsátkoznak a kérdés tárgyalásakor.
Azt is mondhatnánk, hogy ez hagyomány, hogy a sorok közti
kacskaringós logika a mi örökségünk, a románoké,
de ugyanezt az eljárást alkalmazták a közelmúltban
magyar kollégáink is (talán még jobban), akiknek
ugyanazt a cenzúrát kellett kijátszaniuk. A románok
gondolati horizontjában a mindenkori román társadalom
szigorú társadalmi ellenôrzése jelenti azt a
sorompót, azt az akadályt, amely, mint mondtam, bizonytalanságot
okoz. (Lehet, hogy a Sabin Gherman-féle elôzmény is,
kétes jellegén túlmenôen, egyfajta óvatosságot
eredményezett.)
A közönség várakozása a Provincia esetében
is ugyanaz, mint a Transilvania Jurnal megjelenését követôen.
Ez utóbbi kiadványról azonban, amely egyre nagyobb
ívekben kerülgeti a forró kását, ma már
az az általános vélemény, hogy jobb lett volna,
ha meg sem jelenik. Nem hiszem, hogy a Provincia megérdemelné,
hogy ugyanerre a sorsra jusson. Nem a
C. T. Popescuk és a holdkóros show-készítôk
érdekesek számunkra, ôk amúgy sem várnak
„semmi jót” tôlünk. Azokról az olvasókról
van szó, akik egy „szabadszájúbb” Provinciát
szeretnének, ha már egyszer erdélyi akar lenni. A
magyar nyelvû változatot már sokan keresik. A román
nyelvût még nem. A gond nem a terjesztéssel van, hanem
az üzenettel. Egyre csak tépelôdve, megmaradva a soft
alapállásban, saját magunkkal kerülünk szembe.
Fordította: Hadházy Zsuzsa
5. sz. 2000. szeptember
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu